Prágai Magyar Hirlap, 1936. március (15. évfolyam, 51-76 / 3900-3925. szám)
1936-03-22 / 69. (3918.) szám
6 'PRAGAI-ASaG^AR-HTRTiAP 1936 márdus 22* vasárnap* REGÉNY (1) PROLÓGUS Philadelphia egyik csöndes szanatóriuma. A tulajdonos Ward ur, aki néhány érvvel ezelőtt még Joe Brow-nak, a nehézsúlyú boxolás nagy csillagának volt a menedzsere, aztán egyszerre csak hátat forditott a sportnak és vagyonának jórészét ebbe a szanatóriumba fektette be, amely arról volt híres, hogy nem igen néztek utána a papíroknak és aki úgy akart elrejtőzni a világ elől, hogy hónapokig senki se tudjon róla, azt zavartalanul megtehette. Mister Ward jelszava a tökéletes diszkréció volt. De azért minden eshetőségre föl volt készülve és ha valaki hatósági személy érdeklődött volna a szanatórium valamelyik ápoltja iránt, a legkifogástalanabb okmányok állottak volna rendelkezésére. A csöndes uccában emelkedő négyemeletes épület föl volt szerelve mindazokkal a kellékekkel, amelyeket egy fényűzően és modernül berendezett szanatórium megkíván. Az orvosi kar egészen elsőrendű volt, a főorvos: Henry Dono- gan, messze földön ismert kiváló operatőr, az ideggyógyász: John Macyntire, a nemzetközi tudományos életben is ismert nevet vívott ki. A laboratóriumok dúsan fölszereltek, a kórtermek és szobák kifogástalanul berendezettek és ragyogóan tiszták. Viszont az árak úgy voltak megszabva, hogy az épületet valóban csak az vehette igénybe, akikre Ward ur kalkulációja közben számított. A folyosókon puha szőnyegek fogták föl a tovasiető fehérkötős ápolónők lépteinek neszét. A sarkokban és kiugró szögletekben pálmák állottak. Intim kis zugok voltak ezek, ahol a köny- nyebb betegek vendégeikkel meghúzódhattak és néhány negyedórát bizalmas beszélgetésben el- tölthettek, anélkül, hogy túlságosan magukra vonták volna mások figyelmét. A vakitóan fehérre lakkozott ajtók mögött pazar kényelmü szobák és lakosztályok tárultak föl. Minden kényelmet megtalálhatott, az, aki idemenekült. Há- % bontatlanul adhatta át magát a nyugalomnak és szedhette rendbe az élet küzdelmeiben túlságosan megviselt idegeit. Bármilyen bizalommal viselkedett is Ward ur vendégeivel szemben, de hosszú üzleti pályafutása megtanította az óvatosságra és igy ebben a szanatóriumban, a többiekkel szemben az volt a bevezetett szokás, hogy már a fölvételkor be kellett fizetni egy hathetes szanatóriumi tartózkodás költségeit és aztán naponként prezentálták a meglehetősen borsos számlát. Hat hétnél rö- videbb időszakra a Ward-szanatóriumba senki sem kapott bejutást. Kisebb halakért nem mutatkozott érdemesnek annak a rizikónak vállalása, amelyet Ward ur üzleti módszere jelentett. A harmadik emelet 72-es számú szobája előtt most két ápolónő állott. Az egyik most hagyta el betegét, a másik fölváltani jött. Néhány szót cseréltek. — Hogy van? — Nem látszik meg rajta, hogy olyan súlyos. Mister Donogan most is azt mondogatja, hogy még ilyen esettel nem találkozott, pedig neki ugyancsak nagy praxisa van. Pedig a katasztrófa minden pillanatban bekövetkezhetik. Ha az ember ránéz, igazán nem is hinné... — Nagyon sajnálom szegényt. Olyan szép még most is és látszik rajta, hogy szereti az életet. — És ő is érzi, hogy közel van a vég. De egyáltalán nem látszik meg rajta, hogy borzadna a nagy bizonytalanságtól. Tréfál, jókedvű és mintha mi szorulnánk rá az erősítésre, vigasztalásra, úgy beszél velünk. Az orvosok is rajonganak érte. Tele van virággal a szobája most is. Talán az utolsó virágok ezek, amik az élőt körülveszik. Aztán talán csak a ravatal körül fognak heverni... Miss Dawies karkötőjére nézett és aztán elbúcsúzott társától. —• Sietek, hogy teljesítsem a megbízását. Mis- sis Lawrence kért, hogy Rob Barnest hívjam a betegágyához... — Rob Barnest? —- kérdezte kíváncsian a má„nem magas, de annál tiszteletreméltóbb stlb." — Szánom-bánom, a SzMKE alapszabályait valóban nem tanulmányoztam. De egy szervezetnél nem az álapszabályiok bolt betűje a fontos, mert életerejét és célját a végzett munkával lehet lemérni. És állatba tó-e nyugodt lelkiismerettel, hogy kultur- egyleteink és azok tagjai „a meglevő törvényekben biztosított szabadságoknak és jogoknak fölhasználó! és kiépitői?" Dr. Sziklay Ferenc kis füzete és a Közművelődés—Könyvtárélet számai paradicsomi képet festenek arról, amit törvényadta jogunknál fogva megtehettünk volna — és nem tettünk meg. Nem terheli itt igen-igen súlyos mulasztás azt a középosztályt, amely iskolázottságánál fogva mégis csak kultur- éfetünk vezetésére van hivatva és amelyet dr. Staud Gábor annyira védelmébe vesz? Bár meglehetős önkritikával rendelkezem, nem bírom belátni, hogy az ifjúság heve ragadott volna el, amikor középosztályunk „szégyenletes müveletlenségéről és közönyéről" beszéltem. Hogy Nyitrán van egy Staud Gábor és széles e Szlovenszkón még vagy tíz más Staud Gábor, aki szociális elkötelezettségből tudását és munkakedvét a kisebbségi közösség szolgálatába állítja: ez az elhanyagolhatóan csekély kivétel szépitheti-e az általános helyzetet? Nem szégyenletes-e, amikor középosztályunk köztiszteletnek örvendő diplomásai olyanokkal „döntik meg" a kommunizmust, hogy az valami lehetetlenség, mert pl. nekem van tíz cigarettám, neked van tíz cigarettád, te elszívsz ötöt, én nem dohányzom — és volt-nincs egyenlőség? Nem szégyenletes-e, hogy úgynevezett általános műveltségű urak kiváló lélekelemzőkké tetszelgik magukat, ha adott alkalommal kilbökik a sznobizmusból lehetőleg Mindcrwertigkeits- gefühlnek mondott fogyatékosságérzés szót? Nem szégyenletes-e, hogy minden „jobb" házban százasokat dobnak ki Színházi Életekért akkor, amikor vezető lapunk kiváló szerkesztője néhány héttel ezelőtt kénytelen volt bevallani, hogy az uj magyar szellemiségnek olyan nagyszerű folyóiratait, mint a Tanú, a Válasz, az Apolló csak hallomásból ismerjük? A példákat ítéletnapig lehetne szaporítani. Nem magyartalan és nem közöny-e (a ki nem használt lehetőségekről nem is szólva), hogy szinészeink üres háznak játszanak, amikor „A szőke démon" és más ostobaságok zsúfolásig tömetik meg a mozit? Nem közöny-e, hogyha hébe-hóba tart valaki egy előadást, akkor egy 9000 lakosú váradban 10—20 hallgatója akad? Két mentség természetesen mindig kapóra jön. Az egyik: Nem olvashatunk uj könyveket, mert a cenzúra nem engedi be- Ezzel a kifogással szemben a helyzet az* hogy egy kis utánjárással igen sók könyvet meg lehet szerezni. Csak ne várjuk* hogy a sültgalamb a szánkba repüljön, hanem nyissuk ki a szemünket, ha madártól* lat akarunk látni. A másik: Művelném magam, de nincs hozzá anyagi módom. Örülök, ha ébédre-vacsorára telik, nemhogy kulturális célra áldozhassak. Ez a védekezés, sajnos, már sokkal jogosultabb, de távolról sem általános érvényű és vitathatatlan. Nem egy esetről tudok, mikor az, akinek szegénynek nem futotta színházjegyre, ugyanakkor tízszer annyit költött el, hogy a napi alkoholmérgezését sikerüljön megkapnia. Szomorú, de való: az ilyen „literatúrai-támogatók között a „hosszú, csábos nyélwel hazaszeretők" arányon felül vannak képviselve. Persze, adataim megint csak nem támaszkodnak kiterjedt gyűjtési eredményekre. Amikor e sorokat irom, szülővárosom, Rimaszombat képe lebeg előttem. Rimaszombaté, mely Szlovenszkó- nak egyik legmagyarabb városa, amely költészetünket Tompával, művészetünket Ferenczyvel, színjátszásunkat Blahánéval ajándékozta meg, amely a szlovenszkói irodalomnak is vezető értékeket adott. Rimaszombat tehát mégsem Pendeles-puszta: ha róla általánosítok, nem követhetek el nagy hibát. Ex unó disce omnes! A középosztály nem érdemli hát meg olyan férfi egyetemes védelmét, mint dr. Staud Gábor. Hogy a szlovenszkói magyarság ott tart, mint ahol tart, a középosztály lelke rajta! Nincs az az erős hang, amely a szlovenszkói magyar középosztály ostorozásánál tulgyönge ne volna. Dr. Staud Gábor világos ítélőképességét dicséri, hogy az ifjúságnak becsületes szándékáról, a magyar kultúráért való lelkesedéséről és odaadó munkakészségéről meg van győződve. Mi soha nem voltunk olyan vakmerőek, hogy ugyanezeket a feltételeket a Staud Gáboroknál kétségbevontuk volna. Ha néha erősebben nyomtuk meg a tollat* úgy azt éppen azért tettük, mert azt akartuk, hogy közéletünknek több Staud Gében ra legyen, aki magyarságunkért dolgozni tudjon és dolgozzék is. Mi legjobb igyekezetünkkel igazat akartunk mondani, az igazság fehér kardját pedig, amint a nagy hugenotta Agrippa d'Aubigné hirdette, akkor is meg kell csókolnunk, ha a saját vérünk piroslik rajta. BOR LÁSZLÓ* A kulturmunka és a középosztály Bor László válasza Staud Gábor nyitrai bészédére Március 18-i számunkban közöltük] dr. Staud Gábornak, a SzMKE országos vezetősége tagjának a nyitrai kul- turesten elmondott, fontos beszédét. Az általános feltűnést keltő megnyilatkozásra Bor László, az „Egyenes Uton“ munkatársa az alábbi választ juttatta el hozzánk. A válasznak is — mint egyéni állásfoglalásnak — készségesen helyet adunk annak leszögezése mellett, hogy a fölvetett közérdekű kul- turkérdésekben alkalomadtán a Prágai Magyar Hírlap álláspontját is ki fogjuk fejteni. Abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy az Egyenes Utón első számában megjelent írásomnak a Szlovenszkói Magyar Kulturegyletet érintő néhány mondatáról dr. Staud Gábor, a Kulturegylet országos vezetőségének tagja, a Szlovenszkó- szerte becsük kulturférfiu nagyszabású beszédet mondott. A SzMKE nyitrai közgyűlésén elhangzott szép előadást teljes terjedelmében a PMH-ban olvastam. Legyen szabad erre tisztelettel néhány megjegyzést tennem. Dr. Staud Gábor megdöbbenéssel olvasta előadásomnak meglepő állításait, amelyeket igy ad a számba: „A SzMKE munkáját politikai társasjátékok és felekezeti hercehurcák akadályozták, — újabban a^ SzKME-t apolitizálják nemzeti öntudat ébrentartásával a SzMKE politikai hatásokat is ért el, —■ kötelességét tehát teljesíti." Dr. Stand Gábor közlésében szavaim csak úgy értemezhetlők, hogy a SzMKE azért teljesiti kötelességét, mert politikai sikereket ért el. Isten látja lelkemet, nem igy gondoltam. Én szószerint a következőket mondtam: .. feladatának a SzMKE körülbelül meg is felelt. Természetesen még jobban felelhetett volna meg, ha munkáját politikai társasjátékok és felekezeti hercehurcák nem akadályozzák. Újabban hallom, a SzMKE-t apolitizálják. Ennek máris mutatkozik üdvös hatása. Például a pompás Gyöngyösbokréta úgy nálunk, mint a magyarországi sajtóban általános elismerésre talált. A SzMKE-nek sikerült a nemzeti öntudatot is ébrentartania: a szlovák Nyitrán elért legutóbbi választási eredmények [ oroszlánrésze a SzMKE buzgalmának tudható be. Kötelességét tehát teljesiti." — Világos tehát, hogy a kötelesség teljesítés nem a voks-s'zedésre vonatkozik, hanem, elismerésképpen, a SzMKE egyetemes munkáját illeti. Hogy a SzMKE nem politizált? Nagyon- nagyon szívesen hinném el, ha sokszor nem kellett volna az ellenkezőjét hallanom. Erre vonatkozó megjegyzésem csak annyiban „nem áll helyt", hogy kézzelfogható tényre valóban nem támaszkodik. De tavaly és tavalyelőtt unos-untalan hallhattunk a SzMKE miorbus politicuis-áról és ezeket a híreszteléseket, Anonymus példájára, nem tudtam „csacsogó énekek"-nek tartani. Nem zörög a haraszt, ha a szél nem fújja... Egyes fiókokban dúló felekezetieskedésről pedig még olyan komoly lap ia beszámolt, mint a Magyar Tanító. Amikor tehát örömmel adtam hitelt annak az országszerte hallható hírnek, hogy a SzMKE-t a pártembereknek a kulturéletből való kivonása utján apolitizálják és igy a művelődés és a politika között éles határvonalat húznak, gondolom, egy véleményen voltam dr. Staud Gáborral. Hiszen ő írja, hogy magyarságunk fejlődésére egészséges hatást csak akkor tudunk kifejteni, „ha az egyik oldalon a politikai tevékenységet, a másik oldalon a kulturális tevékenységet a legszigorúbban elválasztjuk egymástól." Hogy egyrészt elitélem a politizálást, másrészt a nyitrai választási eredményért megdicsérem a SzMKE-t, igazán nem lehet bizonyíték beszámolóm szembeötlően ellentmondó voltára. Igyekeztem magam világosan kifejezni és sajnálom, ha félreértettek. A SzMKE-t nem azért illeti elismerés, mintha talán összejöveteleit kortesoélokra használná fel, hanem azért, mert kultúránk megszerettetésével nemzeti öntudatra nevel. Hogy azután a kultúra segítségével magyarrá edzett tömeg politikailag abban a pártban tömörül, amelyhez helyzetfelismerése utalja, csak egészséges és teljesen természetes tünet. Dr. Staud Gábor megütközött azon is, hogy a SzMKE céljáról ezt találtam írni: Mm alvilág íkitályn 'óje Itta: HARRYIESLIE sik. — A híres bűnügyi újságírót? — Igen. Valamit közölni akar vele, amit nem szeretne a másvilágra vinni. Miss Dawies elsietett és Miss Holoway benyitott a beteghez. Magasra tornyozott párnák egészen fölemelték a testét Missis Lawrence- nek, a 72-es szoba nagybetegének. Halvány mosoly ömlött el a szép arcon, amikor az ajtó megnyílt és a nappali ápolónő lépett be, hogy éjjeli szolgálatot teljesített társát fölváltsa. — Oh, Missis Lawrence, hogy van? Remélhetőleg jól töltötte az éjszakát? — Köszönöm, nagyon jó, nyugodt és csöndes éjszakám volt. Még az álmaim sem háborgattak. Pedig azok ugyancsak nem hagytak békét az utóbi hetekben. Ezek az álmok, Miss Holoway, igazán csak arra valók, hogy gyötörjék és megkeserítsék az embert. Mint a múltnak beszédes emlékeztetői térnek vissza és folyton arra figyelmeztetnek, bárhová is jutsz és bárhogy is szeretnél megszabadulni a múltadtól, nem teheted. Mi itt vagyunk mindig és emlékeztetünk. Mister Donogan azt szokta mondogatni, hogy a testünket váltogatjuk, a bőrünk elkopik és újat kapunk helyette, a szerveink átalakulnak és az ember minden húsz esztendőben megújul. De a lélek, Miss Holoway! Abban elraktározódik a múlt és az nem vedlik le rólunk a bőrünkkel... — Nem szabad ilyen komoly gondolatokkal fárasztania magát. — Olyan mozgalmas volt az életem idáig, hogy nem értem rá a gondolataimmal foglalkozni. Most, ez alatt a három hónap alatt magamra eszméltem és életem legkisebb és legjelentéktelenebbnek tetsző mozzanata is fölbukkant bennem. Csodálatos, hogy bár mindent megmértem és mindennel leszámoltam, nem sajnálok semmit, ami és ahogyan történt. Nincsenek lelkiismeret- furdalásaim. Nem sajnálok semmit. Minden nagyon szép volt és én hálás vagyok az életnek, hogy azokban az élményekben részesített, amiken keresztülmentem... A nap sugarai hatalmas vastagságú kévében Ömlőitek be a nyitott ablakon s bearanyozták az asszony szőke hajfürtjeit, amelyeknek most olyan különös csillogásuk támadt, mintha szinarany erecske csörgedezett volna a magasból az elomló selyempaplanra. Az ágy homlokfalán kicsiny tábla húzódott meg diszkréten, az asszony személyi adatai voltak rajta, tudniillik azok az adatok, amiket Ward ur íratott föl a beteg fölvétele után, a beköltöző vendéggel folytatott egyórás beható tanácskozás alapján. Missis Lawrence May — ez állott a táblán. Születési helye: Newyork, vallása római katolikus, életkora 52 esztendő. Csak ez a két adat volt a valódi, ezt mindenki tudta, aki a beteg körül forgolódott, de soha nem jutott senkinek az eszébe, hogy érdeklődjék Missis Lawrence kiléte iránt. Nem is érdekelt ez senkit. A beava- tatlannak legföljebb az okozott volna meglepetést, hogy ez az asszony már ötvenkét éves. Szóval eljutott abba a korba, amelyben már a leg- hiubb nők is alig tartják érdemesnek, hogy éveik számából valamit letagadjanak. Missis Lawrence May azonban bátran megtehette volna ezt. Ha azt mondja, hogy harminc esztendős, mindenki elhitte volna. Abból a női típusból való volt, amely csodálatosképen tudja átmenteni a tulaj- donképeni öregség napjaira is az ifjúság női bájait és értékeit. Miss Holoway leült a betegágy mellé helyezett székre és szokványossá vált mozdulattal megigazította a párnákat a beteg háta mögött. Aztán elővette a lázmérőt. Néhány perc mély csöndben telt el. A beteg halvány ujjai a selyempaplan szegélyével játszadoztak, a kissé fátyolos szemek elréviilten néztek a szemközti falra, az ápolónő pedig arra gondolt, hogy vájjon a lázmérő megint csak azt a számot fogja mutatni, amelyet a beteg előtt gondosan titkolnak, de amelyik magasságával és kitartó makacsságával hetek óta annyi fejtörést okoz a szanatórium orvosainak ... Kis idő múlva kivette a hőmérőt. — Hetvennyolc héttized, — mondotta megnyugtató hangon és gyorsan visszadugta tokjába a szerszámot. Valójában 82.9-et mutatott a láz- mérő. (Celziuszban 37.2 és 39.1 fok. A fordító.) Az asszony arcán újból futó mosoly jelent meg, mintha már régóta tisztában volna azzal, hogy rendszeresen ámítják. A telefon csengett. Miss Holoway a kis asztalhoz lépett és fölvette a kagylót. Missis Lawrence várakozásteljes arccal nézett rá. — Mister Shmitt érdeklődik a hogyléte iránt, asszonyom. Kis csalódás látszott az asszony arcán. — Nyugtassa meg, kérem, hogy jól vagyak. — És tisztelettel kérdi, hogy nem okozna-e alkalmatlanságot a látogatásával? — Kissé fáradt vagyok, Miss Holoway, mondja ezt meg neki. Köszönöm az érdeklődését. Köszönöm a virágjait. Néhány perc múlva újra megszólalt a csengő. — ő lesz az, — mondotta izgalmas várakozással a beteg. — Siessen, Miss Holoway. (Folytatjuk^