Prágai Magyar Hirlap, 1936. február (15. évfolyam, 26-50 / 3875-3899. szám)

1936-02-09 / 33. (3882.) szám

^RAGAI-yV\AGVARHim‘AI>

A marcelházi lakodalom, az agyaggödör meg a kulturház

Röpke elmélkedés egy újonnan szervezeti SzMKE-*iók könyvének szélén

Négy esztendővel ezelőtt lehetett, egy vi- dámkedvü novemiberi napon, hogy először! tettem l>e lábamat a Kisalföldön egy Maróéi-[ háza nevű községbe. A falu nevét még valamelyik udvari főarmberlő'l örökölték, Mátyás király korából, azóta is hadakozik a falu aj földdel, mindegyre kevesebbel, merthogy szaporodik a nép s kevés föld jutott neki aj község határából.

Éppen lakodalmi idő járta, a késő őszi nap fennen ragyogott s mosolyogva nézte a nagy 3 lakodalmi menetet, amely az országúton kö-| zeledett. felénk: elől a madari rezesbanda" mögötte a fiatal vőlegény s a barackvirágareu jj menyasszony, utánuk a násznép. Igen vígan voltak s a tiszleletes ur már várta őket a: kicsiny templomban.

Hát ebben a pillanatban a vőlegény megáll, ámulva néz egyet, aztán kiválik a menőiből s egyenesen nekünk.

— Maga hogy kerül ide? — kérdi a vőle-j gény nagy csodálkozással — nemde az én lakodalmamra jött?

Ekkora önbizalomra mit felelhettem volna:

— Persze, hogy a magáéra. Mintha meg- éreztem volna, hogy magának lakaira lesz.

Egy katonatárs volt, a leibmeritzi évekből! így egymásra találtunk véletlenül. Besorozott bennünket is a menetbe azonnal s már nekünk is húzta a madari rezesbanda, daloltunk mi is, jót kívántunk az kju párnak s a csillagos, meleg novemberi éj alatt olyan táncot roptunk, hogy belerengett a marcelházi anyaföld.

*

Ilyen vidáman kezdtük a kulturgyülést ebben a községben. De csak a kezdete volt vidám, a vége szomorú.

Lakodalmat ülni: ezt megkívánták a faluban, de kulturegyesületct alkotni már nem. Valahogy hiányzott belőlük a hajlandóság, meg a kiadásoktól is féltek, kedvük sem kerekedett hozzá, a földdel s a .földosztással is bajuk volt:

sose felejtjük el azt a szdvds harcot, amit a kulturegylet ellenzői és helyeslői harcoltak végig, szó nélkül, csendesen, inkább a szemek játékával, mint hangos szóval.

Végül is dolgunk végezetlenül tériünk haza Komáromba, azzal a bánatos tudattal, hogy Marcellházán nem lesz se kulturegyesület, se kulturház, mert a nép nem hajlandó áldozni rá,

már pedig örökké csak városi embertől várni, hogy a falusi kultúra támogatódjí'k: nem lehet,

Idéztem is a maroelháziak híres, elutasító mondását sokfelé s nem felejtettük el a visz- szautasitásnak szomorú jelentét a kis iskolában. Noha igaza volt a közbeszóló s ellenkező gazdáknak is: nem kultúráról akartak akkor hallani, hanem olcsó csizmáról és áros búzáról, merthogy a gazdasági jólét a kultúra anyja.

A falai lelkes, tudós tiszteletese, Tárnok Gyula, mikor hazafelé tartottunk, elmosolyodott.

— Majd megpróbálunk csinálni valamit ezzel a faluval s gyere el évek múlva ismét — mondta s hangjában mintha titokzatosság csendült volna meg.

így telt el négy esztendő s bevallom, sokszor gondoltam bús nehezteléssel erre a nyakas, ellenkező falura, amelynek ajándékot kínáltunk s nern fogadta el. noha csupáncsak egy kis összetartást kértünk helyébe s magyar szivet.

A napokban levelet kaptáink Marcelházáról:

— Jöhettek ki! — állott a levélben.

így kerültünk ki ismét néhai való Mátyás király udvari főlovászmesterének falujába.

*

Reggeli könyörgést tartottak éppen a kicsiny templomban, amikor ebben a sáros- napos, különös téli időben kigördültünk a községbe. Mintha valami változás esett volna a faluval; az ut szélén gyümölcsfák hirdették az uj jószándékot, a földszintes házsorok közül magasra világiik az épülő uj iskola emelete. (Emeletes ház Marcelházán, ahová még az ősi 6pitkezésformát kell tanulni járnunk!) Ott díszeleg az uj községháza is és ahol a régi, elutasító gyűlést tartottuk: az az épület se a régi már. IJj helyre költözik a katolikus iskola is, a református iskola is s ha kérded óvatosan, hogy ezekután érvényes-e Marcelházán a felekezeti béke. úgy a kurtakeszi esperes ur, Nagy Péter főtisztelendő, mint a

marcelházi református lelkész, Tárnok Gyula, egyetértőén bólint, mert azon munkálkodnak, hogy a testvériség élő valóság legyen.

Négyéves munka kellett hozzá, hogy a református lelkész és a katolikus tanító, Uhe- reckky Pál, együttes munkával megérleljék a helyzetet egy kulturegyesület részére s ez a munka áldásos, derekas volt. Nem kongott már az ürességtől a kis iskolai terein, amikor kulinrkéaMésekről kezdtünk beszélni a marcelházi magyarokkal, ugyancsak sokan voltunk s a nagy lelkesedésben, amellyel a SzMKE megalakult, rögtön azt is kitervezték az emberek, hegy nagy olvasókört szerveznek a SzMKE alosztályaként s felibekerekitik a kulturházat, mert ezekután a kn: tárháznak is állni kell.

Van a megalakult SzMKE vezetőségének egy szép terve:

a módos gazdákat s a szegény gazdákat

összehozni a kuKura asztalánál, mintegy!

Mz tsmcreílen asszony

a falu szociális kiegyenlitödésekcnt.

Aki ismeri falvaink természetrajzát, az meg tudja ítélni, milyen fontos, de milyen nehéz vállalkozás ez! Pedig a kulturális egyesületek egyik legfőbb célja éppen ez a kiegyenlítődés kell, hogy legyen: kiegyenlítődés lelki téren, társadalmilag s gazdaságilag is. v A felekezeti problémák s a társadalmi problémák száműzetése mennyire megmásítaná falvaink arculatát! A társadalmi eltolódások a falvainkban éppenngy élnek, mint a városokban, mintegy a városinak miniatűr másaként.

A község agilis jegyzőjének kezdeményezésére hónapok óta tart már a politikamentes kulturelőadások sorozata: mintha nem is ebben a faluban jártunk volna négy esztendővel ezelőtt.

Hja, ha a falu vezetői összefognak a nép érdekéiben s száműznek bizonyos nem odavaló szempontokat...! De amíg ezt a bizalmatlanságot az egyöntetű kulburmunka iránt leszereljük: sok víz fog lefolyni a Dunán. A közeleső ICöbölkuton is sokáig fog tartani talán, amig a falu néhány vezetője annak belátására ébred, 'hogy a magyar kulturmunka nem veszélyes terrénum, s azt a hivatásosoknak ápolni elsőrendű kötelesség.

Különösen akkoT, ha a nép is' úgy akarja. A nép kul túr törekvéseit nem szabad cserbenhagyni, lekicsinyelni.

Marcelháza község legközepén van egy hatalmas gödör. Akkora, hogy patak tóvá szélesül az alján s fűzfák nőnek oldalában. Talán évszázadok óta innen épült a község: mindenki ebből a gödörből vitte a kellő agyagot házának tapasztásához s igy emelkedtek a házsorok.

Ez szimbólum is lehet: a mélyből épült a falu. Minél mélyebbro merítünk, minél ősibb talajt szakasztunk, annál időtúll óbb a ház, annál értékesebb a fal.

Első ránézésre terméketlennek látszik. A nemzetgazdászt szívfájdalom fogja el, ezt a hatalmas, kihasználatlan agyagtérséget látván. De, ahogy a mérhetetlen nagyságú, szántóföld szélességű gödörbe tekint: meglátja ott a múlt tükrét s ezer kapavágás emlékét simogatja szemével.

Mélyről épült a falu. Titokzatos bányák szolgáltatják kincseit. S ebből a mélységből hozzák majd a kulturház tapasztó a ragját, amit városi téglával s messzi cementtel vegyítenek, dunai homokot szórnak hozzá s szere- tetet öntenek minden kézmozdu'atába.

Az ember bánatosan fordul el egy-egy terméketlennek látszó gödörtől, de. ha visszatér s a kőművesekkel társalog, akik értik a nehéz agyag természetrajzát, kiderül, hogy egész nemzedékek épültek rajta s fundamentuma lehet uj, erős nemzedéknek is.

Persze, kőművesek: azok kellenek hozzá a javából!

SZOMBATIIY VIKTOR.

1936 február 9, vasárnap.

Szerény kispolgár-asszony életét éli Mussolini felesége,

romagnai földturó parasztok ivadéka

■ Érdekes portré Olaszország mindenható urának hitveséről ■

Prága, február 8. Louis DeTaprée francfa újságíró érdekes cikket irt Mussolini feleségéről, akiről nagyon keveset tud a világ. A hatalom legmagasabb polcára emelkedett államférfin hitvesének szerénységéről kap érdekes képet az olvasó az alábbi feljegyzésekben:

A világháború kitörésekor Mussolini a pacifisták pártján áll és tiltakozik az ellen, hogy Olaszország résztvégyen az Öldöklésben. Tehetsége, tevékenysége akkor bontakozik ki igazán. Megválik az Avanti-tól, ahol főszerkesztő és a vállalat igazgatója volt és megalapítja a Popok) D’Italia-t. Rendületlenül hisz tovább a forradalomban. Uj lapjának címe fölött ilyen feliratok állottak: „Akinek fegyver van a kezében, annak kenyere is van.“ — „A forradalom az az eszme, amely megszerezte magának a bajonetteket, saját védelmére." Ezek a mondások Blanqui és Napóleon nevéhez fűződnek, igazi erőt azonban a Popolo DTtalia címlapján nyertek.

A világháborúban találkozó erők alakulása megváltoztatta Mussolini előbbi véleményét, elpártol a pacifistáktól és szenvedélyesen hirdeti, hogy az olaszoknak részt kell venniük a háborúban az irredenta céljainak megvalósítására. Logikus következtetései végén felcsillan előtte a remény, hogy a nagy bábom fejleményei szolgálni fogják az fí politikai eszméit is, amelyek az olasz nép egyetemének jobb boldogulására irányultak.

Az asszonyt té*ek a háborúban

Donna Eachele nem vitatkozott.

— A nagy kérdések- a férfiak ügyei, — mondogatta minden alkalommal, amikor férje vitatkozó hévvel beszélt előtte ezekről a dolgokról.

Ablakuk alatt vonult a mozgósítási parancsot követő ifjúság, háborús dalokat énekelt, D’Annun- zio és Mussolini nótáit.

— Szüksége van erre, Benito? — kérdezte félénken az asszony.

— Igen, édesem, — hangzott a .felelet.

Ezzel a pár szóval elintéződött a háború kérdése Mussoliniék családjában. És az már egészen természetes volt, amikor Mussolini önként jelentkezett és maga is a. harctérre vonult. Donna Rachele ettől kezdve éppen olyan aggodalommal várja mindennap a postást, mint annyi millió asszonytársa az egész világon. A harcterek borzalmai félelemmel töltik el az anyákat, a hitveseket. És Donna Rachele félelme kettős: férjének nemcsak a harctéren vannak ellenségei, hanem uj, ádáz ellenfelek támadtak hazájában is.

A szocialisták gyűlölettel beszélnek egykori fegyvertársukról, aki megtagadta előbbi elveit és a hazaszeretet jelszavával „csatlakozott az imperialistákhoz*.

Az egyik közkatona, aki ugyana-bban a században szolgált, mint Mussolini, saját városának vezető szocialistájától kapta a következő levelet: „Értesültünk róla, hogy együtt vagy a fronton azzal a renegát Mussolinival. Személyes örömet okoznál nekem és szolgálatot, tennél az összes elvtársaknak, ha magadra vállalnád ennek a bitszegőnek a kivégzését."

Ennek a halálos gyűlöletnek a híre eljut Donna Rachele fülébe. Uralkodni tud magán, legyőzi indulatait és a régi erkölcseiben csorbítatlan Róma matrónáinak méltóságával viseli kegyetlen sorsát. 1917 februárjában távirat érkezik: Benito Mussolini őrmester súlyosan megsebesült a Do- berclón.

Szánalmas állapotban van, amikor a felesége először viszontlátja. Negyvenkét seb borítja testét és az ezredorvos nem bízik fölépülésében.

Én adok neki életet, — mondja gyermekes egyszerűséggel Donna Rachele. És hisz a szavaiban, úgy, ahogyan csak a romagnai parasztok tudnak hinni.

Egy uj kor fejlettebb tudománya talán majd száraz magyarázatát tudja adni annak a csodának, ami Mussolinival történt. Valóban, a felesége öntött belé uj életet, megfoghatatlan módon.

A hatalom csúcsai felé

És Mussolini őrmester felépül, megéri a fegyverszünet nagy napját, elfoglalja helyét ismét a Popolo DTtalia szerkesztőségében és megalapitja a fasiszta pártot. A nevét milliók kezdik emlegetni, felfigyelnek rá az egész világon. Csak azt nem emlegetik, arról nem beszél senki, aki ezt az óriást az olasz nemzetnek megmentette. Az ő nagy. elégtétele, mikor férje lelkesen mondja:

— Igazad van Rachele, igazad volt mindig: meg fogom csinálni a forradalmat! — Három gyermek játszadozik az ölében, amikor ezeket a harcias szavakat mondja: Edda, Brúnó és

Vittorio. A békés, szerelő család van körülötte és n ebből a tiszta harmóniából meriti a hallatlan erőt a nagy küzdelemre.

A család békéjének és józanságának megingathatatlan őre Mussolini felesége. 1922 október 27-én, amikor a feketxdnges légiók Rómába marséinak, Donna Rachele nyugodtan, kötelességtu- dóan végzi a házkörüli munkákat, alkuszik a fűszeressel, vásárol a piacon. És amikor két nap múlva a király az ő Benitójának kezébe teszi le a hatalmat, ő marad a legcsendesebb, legszerényebb asszony az egész ünneplő országban. Mindössze annyi történik, hogy háztartását át

kell vinnie a Tittoni-palotába, majd a büszke Pa- lazzo Torloniá-ba. Ezeken a fényűző helyeken sem hajlandó változtatni eddigi életmódján és szokásain, az egyszerűségen, amely házát Forli- ban, vagy Milánóban jellemezte. Még senki sem látta őt diplomaták estélyén, előkelőségek teáján, vagy valami divatos fürdőhelyen. Minden idejét a háztartás foglalja el és két kisebb gyermekének: Romanonak és Máriának nevelése.

— Ma ché! Miért változtatnám meg az é-ete- met? Talán azért, mert Benito diktátor lett? A féríiak dolgai nem tartoznak rám, — ezt mondta nekem Mussoüniné egy alkalommal.

Reggel, amikor férje a Pa-lazzo Veneziába távozik, Donna Rachele kiadja cselédjének a parancsot:

— Az ur elment , az „irodába", hozd a reggelit a gyermekeknek!

így mondja: az „irodába". Mintha a férje valami banktisztviselő lenne, vagy kishivatalnok és nem Itáliának mindenható ura. Reggeli után felügyel a konyhában, intézkedik a mosás iránt, aztán felmondatja a leckét Romanovai és Máriával. Dél felé a kertben 6Ótál és utasításokat ad a kertésznek. Ebéd után majdnem mindennap felkeresi sógornőjét, aki más, egyszerű özvegyasszonyok módjára három gyermekével, nagyon szerény lakásban él a Via Castelíidardo-n. Néha vendégeket hív vacsorára.

Nem hercegeket, államférfiakat, hanem régi, egyszerű ismerősöket: Morriginit, férjének fiatalkori barátját, vagy Alderighi mestert, aki zenélni tanítja a gyermekeket.

És ugyanilyen egyszerűen szólítja uj, előkelő rokonait, Ciano grófot például, akit egyszerűen „az Edda férjének" nevez. Házában másoktól is megkívánja ezt az egyszerűséget, akár tetszik a férjének, akár nem. A Duoe parancsolhat az egész országban, csak két helyen nem, és ezek: a Vati- kán-fáros és saját háza, a Villa Torlonia. A házi dolgokba nincs beleszólása. Egy alkalommal kifogásolta a diktátor a polentát, a romagnai parasztok nemzeti eledelét. Donna Rachele szelíden, nyomban helyreutasit.otta.

A duce túloz

— Úgy találom, túlzói, Benito. Te már egész Itáliát dir'gálod és ime, most engem akarsz m:g- tanitani, hogyan k:ll készíteni a polentát! Szegény édesanyádnak igeza volt, amikor mondta, hogy a te mlndeníakarásod fog tönkretenni...

Egymás között a romagnai tájszólást használják Mussoliniék, a parasztok, nyelvét, akiknek leszármazottja Donna Rachele.

Egy másik alkalommal moziban ült a Duce felesége. egyszerűen öltözve. Egyszerre megjelent a mozi vásznán Mussolini képe, amire óriási tapsban tört ki a közönség. Csak Donna Rachele nem tapsolt, úgyhogy végre is rászóltak:

— Úgy látszik, nincs nagyon elragadtatva tőle! Talán nem tetszik a Duce?!

— Si! Si! Persze, hogy tetszik, de tudják, az a baj, hogy mindennap látom és gyakran . . . ter- hemre van . . .

Ilyen szókimondó, egyenes becsületes, egyszerű a nagy diktátor felesége. Eszébe se jut, hogy szé- gyelje paraszti származását. Gyakran meglátogatja szüleit, akik most is éppen úgy művelik a földet, mint amikor nagy szegénységükben kénytelenek voltak cselédnek adni lányukat a Mussoliniék korcsmájába. És a földdel való állandó kapcsolata következtében tudja megtartani Mus- solininé egészséges Ítéletét, józan észjárását. Amilyen biztosan tudott hinni Forliban férje csillagában, épp annyira megvan benne a józan félelem, hogy ez a csillag tulmagasra ne kapaszkodjék. Amikor a diktátor a fasizmus nagy eredményeiről beszél előtte, gyakran mondja csendesen:

— Igen, Benito, igen, de a tej megdrágult és a hús is . . .

Donna Rachele sohasem kívánta magának ezt a káprázatos pályafutást, de nem is tért ki soha a sors akarata elől. Mindig félt a politikától, do még's éppen ő volt az‘ aki önbizalmat, bátorságot öntött politizáló férjébe, ő az, aki tizenegyszer kisérte el férjét a fogház kapujába és aki most is együtt érez az aggódó olasz anyákkal, mert két fia és a veje küzdenek Abesszíniában a Disperata- repülőraj élén.

De nyugtalanságát mindig e.ksititja a kötelességérzés és a szeretet. Olaszországnak a királyné után első asszonya azért példakép az olasz nők előtt és ezért nagy a maga Ismeretlenségében is az egész világoa.

b