Prágai Magyar Hirlap, 1936. január (15. évfolyam, 1-25 / 3850-3874. szám)

1936-01-26 / 21. (3870.) szám

'PRA:CAI-A\AGfea1R-HIRliAI>

1936 január 26, vasárnap.

Vátosdas fmiuiaatsm^m

Ida: Benedek (Pdcis)

Jean Alpozzo 40 éves rovottmultu, foglalkozásnélküli marseille-i lakost tegnap éjjel az ottani Impasse Bottá nevű sikátorban ismeretlen tettesek két revolverlövéssel megölték. Alpozzo, más néven „Jeannot", ismert és hivatásszerű választási kortes volt és köztudomású róla, hogy a lefolyt hetekben pártot változtatott vörösből rózsaszínre.

Ez a kicsiny napihir a lapok kriminológiai rovatában tisztán mutatja a politikai termométeren közelgő forrpontot: a francia népszuverenitás négyévenként való alkotmány- szerű kiujulásának közeledtét.

Még minden csendes, de a parlamenti választások már előrevetik árnyékukat.

A kegyelmes sir sajtóorgánuma

Politikai gyertyaszentelő: a medve kidugja a fejét barlangjából. A drága Brunet bácsi, az epinetti követ belátogat a nyomdászához:

— Itt az ideje, hogy lapom következő számát nyomda alá készítsük.

— A lapot méltóztatik szerkeszteni a miniszter urnák? Legőszintébb szerencsekivánataim! — mondja a nyomdász.

— Hallja, barátom, maga ugyan feledékeny

egy ember — morogja Frici bácsi. — Hiszen 26 éve maga nyomja a lapomat! Négyévenként a| választási agitáció kezdetekor szokott megje-R lenni a lapom és azontúl hetenként és kétszer hetenként a szavazás napjáig. Csak nézzen utána a régi kliséi között, feltétlenül megvan még a címfelirat: „Réveil des Epinettes. Politikai

orgánum. Főszerkesztő Brunet Frigyes nyugalmazott miniszter'*.

Frici bácsi ugyanis valamely zavaros és rég elfe1 ejtett miniszterkrizis forgatagában valóban elállamtitkár volt teljes három napig ...

„A disznómat és képviselőmet személy szerint szoktam meg- J választanilu

Jules Grévy-nek, a harmadik köztársaság egyik első államfőjének (1879—1887) tulajdonítják azt a rosszmájú kiszólást, hogy minden demokratikus állaimnak kettős alapelve kell hogy legyen: elsőbben, hogy a kizárólagos és korlátlan államhatalom a szuverén népé és másodszor, hogy ezt a hatalmat a felséges nép soha és semmi körülmények között ne gyakorolja! Ilyenkor, választás előtti időkben lehetetlen az embernek erre a szokatlanul őszinte államböl- csességi axiómára nem gondolni.

Ezen a filozofikus meggondoláson az sem változtat, hogy az 1936-i parlamenti választások Franciaországban valósággal világpolitikai sőt világtörténelmi jelentőségűek. Noha a harmadik köztársaságnak valójában az egész létét az a körülmény jellemzi, hogy a felületes szemlélő számára az ország örökös prae-revolucio- náris állapotban van; mindenki folyton forradalmat emleget és ez a legjobb biztosítéka annak, hogy forradalmat senki sem csinál, mégis a mostani helyzet az előző évekénél, sőt évtizedekénél sokkal komolyabb. Többi között már csak azért is, mert a két egymással szembenálló és engesztelhetetlenül ellentétes nagy pártmozgalom, a Tüzkeresztligák és a Népfront mindegyike republikánus és mégis mindegyik alapjában véve parlamentellenes és mindegyik fegyveres paramilitáris alakulatokra támaszkodik. így elméletileg a politikai helyzet roppantul egyszerű: Tüzkereszt — Népfront és a kettő között a radikálisok, a „mérleg nyelve", a demokrata közép, melvről egyelőre nem tudni, hogv bele fog-e szédülni a szocializmusba ő is, amely végzetterhes tévedés mindenütt másutt, Angliában csakúgy, mint Németországban, szétmorzsolta és megsemmisítette a mérleg nyelveké*11 szereplő polgári-demokrata középpártokat. Hanem ez az egv«zerü hármas séma csakúgy össze fcwr zavarodni a választások alatt, m'nt mirdio mádkor: megint lesz a hatszáz errv- n*hány kerületben vagy hatezer felölt, kik között az államhajó irányozásáéri folyó harc groteszk személvi marakodássá fajul.

A lista választás amilyen igazságtalan, mert valójában pártvezetőségek önkényuralmát jelenti, olyannyira kényelmessé tenné és megegy- szerüsitené az egész folyamatot, amennyiben három nagy lista glgási harcává tömöri tené a 617 helyen megújuló egymástól független csetepatét. De a francia nép egyszer, 1924-ben. megpróbálkozott már a listákkal és azóta nem kér belőlük. León Bérard, a mostani igazságügy- miniszter a legjobb megmondhatója ennek, mert mikor 1928-ban egyik választási gyűlésen a szocialista találmányu listarendszert próbálta dicsőíteni, a vezető parasztkortes a következő tiltakozással vágta útját a szónak: „Nem, nem! A disznómat és a követemet magam személyesen akarom kiválasztani magamnak!" A francia paraszt úgy érzi, hogy ha már személy szerint kell kiizzadnia az adót, akkor hadd válassza

meg személy szerint azt a fránya képviselőt is,

aki majd az adót a nyakába sózza.

Bonyodalmak az alkotmányos nyomdaköltség körüt

így azután megint élvezhetjük majd a választásoKkal szervesen összefüggő korcsmái verekedéseket, gyűléseket és eiiengyüléseket és a hihetetlen mértékben személyeskedő plakát- harcokat, mik valójában legalkalmasabbak a parlament tekintélyét a tömeg szemében leszállítani. Az ucca népe különösebb felindulás nélkül olvasgatja ilyenkor a megfelelő pártok falragaszain, hogy az ellenjelölt a papok bérence, gyermekgyilkos és leánykereskedő, hasbeszélő és Rembrandt-hamisító, azonfelül államtanácsos és a becsületrend lovagja, ö, az olvasó, a „francia moyen", jól tudja, hogy ilyen álláshalmozás aligha valószínű, természetesnek veszi másrészt, hogy a képviselők korruptak és protekdóvirtsaftot folytatnak, mert hiszen ezt olvassa az újságjaiban minden nap, de azért hamar kiválasztja a jelöltjét, azt mondja rá, hogy „il a une tété sympathique", jópofáju fiú, és alapjában véve nem a személyre, hanem a párteszmére szavaz, habár fontosnak tartja, hogy a jelölt jól tudjon beszélni és hogy helyesen eltalálja azt a specifikus választási melódiát, melynek csak a szövege változik alkalmakként, már pedig ez a szöveg, a tartalom, jelent a legkevesebbet, ha a hanglejtés, a rhetorikai dallam

ugyanaz...

Ezt a dallamot pedig bővében ontják ilyenkor megszámlálhatatlan nyomdatermékek, plakátok, bulletinek, köriratok, röpcédulák, választási újságok és ha van testület, melynek a demokratikus választási rend feltétlenül konjunktúrát jelent, úgy kétségkívül a nyomdásztestület. A nyomdahitel Franciaországban a képviselőjelöltség legfontosabb előfeltétele. Fizetés majd a választás után! Emlékszem, hogy a múlt választáskor a különféle párisi kerületekben jelölő szocialista elvtársak, névszerint Léon Blum és Théodore Valensi, a már akkor is vénséges Déjant, Pierre Dormoy, az azóta elhunyt Jaurés tengernagy és mások közös hitelt vettek igénybe a választási nyomtatványaikra, melyek mind egy és ugyanazon nyomdásznál jelentek meg, akinek egyébként Brioche volt a jóizü neve. Föl is ment a fizetéshátrálék jó 11.000 frankra, hanem mire Brioche mester prezentálta volna ezt az utolsó részletet, kiderült, hogy nem volt kinek. „Énhozzám, azt megmondhatom, hogy hiába jön", jelentette ki Léon Blum igen erélyesen. „Kezdem megunnni, hogy mert történetesen vagyonos vagyok, mindig én fizessek az elvtársakért. Megválasztottak, fizettem is; többet nem fizetek". — „Én viszont történetesen nem vagyok vagyonos és nem is választottak meg és mégis fizettem már egy részletet; többet tehát biztosan nem fizetek", határozta el Théodore Valensi. A „petit pére Déjant" semmit sem mondott: ő ugyanis

Miit mm kazaf élé

Tamási Áron elbeszélése

A segesvári állomáson bandukolok az udvarhelyi vuxiat tele, ameiy csaic az imént állott elé. Kiválasztom, az egyik harmadosztályú kocsit s a lépcső alatt megállók, mintha olyanforma csodát várnék, hogy a csomagom menjen előre magától.

— Jöjjön bátrabban, mert ez nem sárkány! — szói ie egy székely a vonatról és hozzálát, hogy segítségemre legyen.

— Hát mi? — kéraem tőle, ahogy fent vagyok.

—• Állami kávédaráló — feleli.

Bejön velem a teremkocsiba és széjjelnéz.

— Hol szereti jobban? — kérdi.

— Én az ablak mellett

— Tán nem üsmeri a vidéket?

— Én üsmerem, hiszen gyakran járok erre.

Úgy beszél és úgy viseli a gondom, mintha

apám volna. De azért a hangjában van valami akaszkodás. Ez tetszik nekem, mert frissítőiig hat a vérkeringésre. Leülök tehát az ablak mellé, mire ő eltűnik és uj utasokat szervez a kocsiba.

Mindenkit odahurcol és leültet.

Vagyunk már vagy tizenketten. Ebből kettő falusi asszony, öt harisnyás székely, kettő iparosféle, egy gyalogos őrmester s mi ketten.

Még van nyolc-kilenc perc az indulásig.

S akkor egy urforma jön fel a kocsiba. Az arca borotvált, elég értelmes, de szomorú. Kicsi bőr táska van nála. Végigmegy a kupén, de úgy, hogy mindenkit jól megnéz. Aztán visszafordul, a közepén megáll és igy szól:

— Nem fáj valakinek a foga?

Kérdésére barátságtalan csend a felelet, csak a szervező székely szólal meg egy idő múlva:

— Nekem fájt.

Megörvend a táskás és rácsap:

— Ugy-e, csak az előbb?

— Csak két esztendővel ezelőtt.

— Hát az nem idő! — fűzi a táskás.

— Kihuzták-e?

— Azt-e? Azt nem.

— Hát mért?

— Azért, mert nem hagytam.

Ennek megörvend az uraság, a táskát leteszi a padra és kinyitja. Vattát vesz elé, egy üvegben valami folyadékot s végül kicsombolygat valami villogó szerszámot is. Ezt a szerszámot a balkezébe veszi, odamegy a székelyhez és a jobbkezével parolázik véle.

— Doktor Halmos, fogorvos vagyok — mondja.

— Isten éltesse! — fogadja a székely.

Úgy néznek egymásra, hogy az ember azt hiszi, vagy kacagni fognak mingyárt, vagy sírni fognak mingyárt. De a következő percben Halmos a szerszámot átveszi a jobbkezébe és a megbűvölés határozott hangján rászól a székelyre:

— Tátsa ki a szájátl

A székely megriadva nézi egy pillanatig, de aztán elmosolyodik és kitátja a száját.

Mindenki arrafelé ágaskodik és úgy figyel.

Nem rest ember azonban Halmos sem, mert mókásszemek helyett a mesterségét nézi. Nekihajol és alig tekint a szájba, már kiszemelte magának a fogait. Megkopogtatja és megkérdi sietve:

— Ez?

— Unom — mondja dünnyögve a székely.

A esendőén egy haik reccsenés haliszik s a

következő piiüaaacoán már mutatja is Halmos a fogat:

— Tessék, itt van!

Két ága van a fognak és úgy ül a fogó szájában, mint egy tömzsi olajág.

— Ugy-e, nem fájt? — kérdi.

A széjsely nem szól egy szót sem, még a fejét sem mozdítja.

Csak a többiek kacagnak igaz szívből. Először kacagnak, aztán tapogatni kezdik a fogaikat. Közben leteszi Halmos a foggal együtt a húzót, egy üvegből vontatóvizet tölt a kis alu- miniumpohárba és szájbavéteti a székellyel. Aztán vattát szakit le és rácsöppent néhányat egy másik üvegből, majd az ablakot lehúzza és igy szól:

Köpje ki azt a vizet*

A székely engedelmes.

— Várjon, tegyem rá ezt a vattát! — szól ismét

Ráteszi azt is, egy kicsit gyönyörködik az engedelmes és szótalan férfiúban, aztán odaadja neki a fogat.

— Tegye el s vigye haza!

Az öreg meg sem nézi jóformán a fogat, hanem kiveti az ablakon.

S akkor sem szól egy szót sem.

Halmos ismét csepegtet a vattára és azzal megtörölgeti a húzót. Nagyon gondosan és kicsit felemelve cselekszi ezt, hogy mindenki lássa.

— Hát még kinek fáj? — kérd

Mindenki a szomszédjára néz.

— Hát maga ingyen húz? — kérdi az egyik iparosforma, aki szász. A hangja mély és erős, valósággal legázolja a csendet De ő maga is hatalmas fiatal férfiú.

— Nem éppen ingyen — feleli Halmos.

— Hát?

— Negyven lejért

— Akármekkorát?

— Egyre-másra.

— No, jöjjön — mondja a szász, azzal széjjelveti a lábát, a fejét felszegi és a száját kinyitja. Meg is mutatja, hogy melyiket kéne kihúzni. Halmos megnézi és igy szól:

— Majdnem unikum.

A másik iparos valami goromba megjegyzést tesz, amin a szomszédok kacagnak. Én azonban nem tudom elkapni a szót. mert minden érdeklődésemmel Halmost figyelem. Halmost, aki nekifekszik a fognak és kínlódni k$zd.

Egy percig. Két percig.

Akkor fütty hallatszik és a vonat megindul.

Erre még jobban megveti Halmos a lábát. Kétkézre fogja a húzót és kifeszülnek az izmai: hátha tüstént kihúzhatná s még le is szökhetnék a vonatról. A rettentő fog azonban nem jön. Az Istennek sem jön! De annál jobban megy a vonat. Most már azért sem hagyja magát Halmos. Megkapaszkodik istenesen és a homlokán megjelenik a verejték. De akkor felemeli a jobbját a szász és valami fontosat jelez.

Halmos abbahagyja és megkérdi:

— Mit akar?

elhunyt időközben. A fia egyáltalán nem akart tudomást venni az esetről, minthogy ő az apja szocializmusát sem örökölte. A többi is ezt a példát követte és Brioche mester végül kénytelen volt számláját a kereskedelmi törvényszék előtt perelni. Meg is nyerte a pert...

Rádió a platánfán

Ami azonban az élőszóval folyó propagandát illeti, erre vonatkozólag a legjobb és utánzásra mindenképpen ajánlható módszert, azt hiszem, az a marseille*i jelölt találta ki, aki, mikor neszét vette, hogy mely korcsma nyilvános kertjében fogja tartani döntő pártösszejövetelét az ellenjelölt, jó előre egy hangszórót rejtett el a kerti platán sürü lombozata közé. Mikor aztán az ellenjelölt szónoklata a páthosz klimakszát érte el, ő hazulról, a mikrofonja mögül teli tüdővel beleorditott, hogy mindez ostobaság és hogy tisztességes ember egyedül őrá, a láthatatlan beszélőre szavazhat. Valóban többséget is kapott

így azután, habár az általános eredmény, a balpártok elrőenyomulása a jövendő parlamentben, és ezzel úgy a frankvalutának , mint az egész francia fináncgazdaságnak a megrendülése, sőt felfordulása emberi számitás szerint előre megjósolható, az egyes kerületi választások sorsa mégis minden egyes esetben az utolsó percig kétes marad. A jelölt urak sok példát tudnak erre. Emlékeznek rá, hogy például a volt köztársasági elnök, Millerand azért bukott ki egyszer a parlamentből, mert — a vakok szavaztak ellene! Az ügyes ellenjelölt elhitette a „Quinze-Vingt", a vakok országos intézetének lakóival, hogy Millerand meg fogja vonatni intézetüktől az állami támogatást és minthogy a roppant azilum történetesen az ő választókerületébe esett, a vakok egyöntetű felvonulása az urnánál eldöntötte az eredményt ellene.

Mert ilyen véletleneken is mulhatik a történelem.

Gyermek a tikánban

A San Damaso-udvaron egy május délután

sok tarka-barka zászló lengett,

százréla nemz.t dala zengett,

sok ciíra pap, sok biberos vonult egymásután,

mígnem a tágas udvaron minden raegcsendesült,

mert a fehérruhás Pius a székébe leült.

Nagy csendességben a magas, ódon falak alatt a pápa olvasta most hosszan, hogy a világon mennyi rossz van, s míg fönn az óramutató némán haladt, haladt, Pius beszélte a ker.k világ ezer baját, olykor Damaso udvarán fecskék cikáztak át.

Nagy csendben ott tnegcsHogott sok féríi s női szem:

fülrémlettek toronyló gyárak,

hol gépek rabja: ember fárad,

és hova most a mikroTon szent szavakat viszen,

hogy el ne nyomja ember azt, zki testvér vele,

sőt verejtékét, könnyeit buzgón törölje le.

S mig Pius igy a megbomolt földgömböt oktatá,

hogy megrogyjon a lát keserve,

egy ablakból — ügyet se vetve —

kis gyerm.kleány gügyögött és mosolygott a’á.

Hol óhaju és szénszemü, önfeledt kis'eány,

nem győzte csititgatni már rosszalló hölgy nehány.

De neki nem volt bűn nyomor, átok és küzdelem, sem szélül „szociális pápa“, — neki csak táncikált a lába.

Két kicsi szeme fénylelt és arról beszélt velem, amihez sápadt, ho’t betűk, minden tudós tanok:

, Bizony mondom nektek, amíg nem lesztek olyanok . .

LENDVAI ISTVÁN.

— Nyugodjunk egy kicsit — mondja.

Pihenő állapotot vesznek mind a ketten. Néznie egymást és mi nézzük őket. Haladék nélkül uj küzdelemre szeretnők lökni, mert megrertő- zött az izgalom. A szász is rendkívül türelmetlen, eléveszl a negyven lejt, kifizeti Halmosnak és igy szól:

— No, most próbálja! — mondja.

A pénz buzdítaná is Halmost, de mielőtt hozzáfogna ismét, megjelenik a ka’auz és a jegyeket kéri.

Jegye mindenkinek van, csak Halmosnak nincsen. Hiába szabadkozik, hogy foghúzás közben indult el a vonat s hogy ő különben is népegészségügyet szolgál. A kalauz könyörtelen és megírja neki a jegyet s megírja melléje a büntetésről is a cédulát. írni azonban könnyű, de pénzt látni Halmostól nehéz. Nagy huzavona indul s tart a következő állomásig. Itt megfogja a kalauz s indítja kifelé.

At akarja adni a hivatalos közegnek.

Egy-két perc múlva utánuk megyek én is. Benézek az irodába, de nem látom őket sehol. Gondolom, az állomási rendőrségre mentek s ballagni kezdek a vonat felé vissza. De éppen akkor kacagva jön ki a várószobából egy ember.

— A kalauznak húzzák a fogát — mondja.

Vidáman továbbviszem a kocsiba a jó hirt.

És mindenki nagyon örvend ennek a megoldásnak, mert a békességet jelenti ezen a földön, ahol a magyar együtt lakik a románnal és a jó- (fogú szásszal.

%

4