Prágai Magyar Hirlap, 1935. december (14. évfolyam, 275-297 / 3827-3849. szám)
1935-12-25 / 294. (3846.) szám
^RKGM-MaO^WiRHIKLAI? 19 1935 december 25, szerda. na Krisztii sohasem éh volna... Irta; Endreffy János evangélikus lelkész Olyan kérdés ez, mintha azt faggatnék: ml lett volna a földi életből, ha napsugarat sohasem látott volna u szemünk és vakondélet lett volna a történelem minden százada; olyan kérdés ez, mintha azt tudakolnók: hogy fejlődött volna a földi élet. ha levegő nincs, hanem más létxöltéte- lek mellett kell a csirának aggkort, az életnek halált érnie. Korlátolt értelmünk majdnem lehetetlennek tart minden másszerü életet, pedig ki tudja, nincs-e annyi titokzatos más élet a világűrben, amennyi csillag ragyog az éjnek tengerében .. ♦ Karácsony estéjén, mikor a gyertyák kigyulladnak, mikor angyali énekkarok zendülnek meg a betlehemi mezők fölött, vetjük föl a kérdést: mi lett volna a világból, ha Krisztus sohasem élt volna, ha nem hallottuk volna e neveket; Betlehem, Názáreth, ha a golgotái kereszt nem zokogott volna bele az emberiség bűnébe, ha nem lett volna a nagypéntek után husvét és pünkösd és ha a világ sohasem ismerte volna meg a keresztyén üdvöt és keresztyén kultúrát? Ahogy a napfényhez szokott szemünk lehetetlennek tart minden napfénynélküli életet, ahogy a levegőhöz szokott tüdőnk előtt abszurdum a levegőnélküli élet rejtélye, úgy áll a keresztvén hit és kultúra gyermeke a csodás kérdés előtt: Milvenck lettek volna a történelmi évszázadok, ha Krisztus sohasem élt volna? Annyi bizonyos, hogy más arca lett volna a vén Európának, máshol futottak volna a történelmi országhatárok és talán más nemzetek játszották volna el szerepüket a világtörténelem színpadán és sokon nem is szerepeltek volna, akik szerepeltek, hanem csillánként feledésbe hullott ismeretlen népek csinálták volna a történelmet. Mert voltak korok, mikor a Krisztushoz való állás életet jelentett eorv nemzetnek, a tőle való elfordulás pedig örök halált. Micsoda zsongást támaszt a lélekben ez a kérdés, micsoda szédületes messze távlatok ör- vényicnek előttünk, ha rágondolunk: hol volna a világ, ha karácsony nem lett volna, ha Krisztus lábai sohasem érték volna poros, sáros, bűnös földünket? Mert Krisztus jötte nem csupán az egyes lelkcknck hozott uj orientációt, hanem, a világtörténelmet is uj vágányokra indította. Vele és általa a régiek elmúltak és újjá lett minden. Ha Krisztus nincs, ml nem a XX. század kul- turlcvcgőjét szívjuk, hanem talán csak a X. század barbarizmusáét. Az emberek pár száz évvel később kezdtek volna vetni és aratni, lűszen Krisztus hittérítői tanították a barbárokat a békés foglalkozásokra. A VI. és VII. században keresték föl a hittérítők Germániát, Galliát, írás Skótországot. Ha Krisztus nincs, az ősi pogányság vallása még századokig tartotta volna vad béklyóiban a nemzeteket. Amikor még kietlen pusztaság volt a barbárok világa, csupán Jézus tanítványai jelentették az üdítő, életet akaró szent oázisokat, ahol már űzték és tanították a kézi munkát, írást és olvasást, másolták a könyveket, oktatták az ifjúságot. Ha Krisztus meg nem születik, nem épültek volna templomok, dómok, árvaházak, kórházak és a keresztyén könyörülő szeretetnek ezernyi színben tündöklő illatos virágai. Nem ismerte volna a világ azt a szent isteni pedagógiát, amit a keresztre feszített szeretet árasztott belé telecsorduló isteni pazarlással. A kereszt tanítása alkotott kőszivekből hussziveket. Ez az égig világitó isteni fáklya tanította megismerni a lcgismeretlenebb földi homályt: az ember lelkét. Mert oly gyarló az ember, hogy csak viszonylatokból, idegen mértékekből tudott magára következtetni. Amíg a barbár ember nem tudta lelkét máséhoz mérni, nagy volt önszemeiben és nem talált semmi kivetni valót önmagából. Élte a bűnben önelégült életét. De mikor ránézett a Krisztusra, kezdett törpévé válni, kezdett először pirulni gyarlósága, vadsága és bűnei fölött és összeomlott vélt nagysága, porba hullott bálványos gőgje, mert rálehelt a tisztaság, a szentség, a leghősiesebb hősiesség az Istennek Fiáról... És megindult a csodálatos átértékelés folyamata, a lélekszántás * legáldottabb megváltói müve; az ember kezdte bűnnek látni a bűnt és erénynek az erényt. Ez az újjászületés a keresztyénségnek soha meg nem hálálható csodája. Mert nincs nagyobb cso-a annál, hogy ha egy rossz ember, aki átka önmagának és környezetének, végre azt tudja mondani: cauig átok voltam, de ezután áldás akarok lenni. Milyen szegény lett volna az ember és világa, ha a betlehemi csillag fénye meg nem jelenik és ez a nagy mennyei fölkiáltójel föl nem rázza az emberiség alvó lelkiismeretét halálos tespedtsé- "1. Milyen nyomorultak lettünk volna, ha nem jött volna soha égi tanítómester azzal a paranccsal: bocsássatok meg egymásnak ne csak hétszer, hanem hetvenhétszer is. A bosszú politikába még századok''*’ át sorvasztotta volna, öldökölte volna az emberi boldogságot. Mennyire más lett volna a lelkületűnk, ha az irgalmas szamaritánus és a könyörületlen szolga paraboláinak erkölcsi kovásza tizenkilenc évszázad óta nem hatja át lelkünket és nem teszi, vérsejtünkké a jóság parancsát. J Ha Krisztus sohasem élt volna, más volna az i érzés- és gondolatvilágunk. Álmodni sem tudunk a arról, hogy milyen kényszerítő erővel gyúrta át , szivünket Krisztus küldetése, nem is sejtjük, 3 hogy ami jó bennünk, nem a mi sajátunk, hanem- az ő kizárólagos tulajdona. Mégis úgy élünk, c mintha érzéseinket mi magunk termeltük volna- ki és azt hisszük balgatagon, hogy gondolataink i a mi gondolataink. Pedig légelrej tettebb gondo- latszövevényeinkben is ereznünk kell Krisztus- szavának helyreigazítását: én vagyok a szőlőtő, ti vagytok a szőlővessző, tehát a nedvkeringes ■ a Krisztusé és nem az enyém. Megmutatta clég- l]gé az emberi szív Krisztus születése előtt, tehát : nélküle, hogy mi lakozik benne: vadság, kegyet- i lenség, irgalmatlanság. Ez a korszak még nem : nevezhető világtörténelemnek, a kezdet ö, a i Krisztus, az időszámítás alfája. Micsoda egyete- i mes öntudata volt a Krisztusnak, amikor ki- i mondta a nagy titkot: nálam nélkül semmit nem i cselekedhettek. Nálam nélkül nem vagytok em- 1 beriség, nem vagytok történelem, nem vagytok Istennek fiai. • Ha Krisztus meg nem született volna, valószínű, hogy Európa országaiban mi valameny- nyien az izlám követői lettünk volna. Még elgondolni is különös: Európa államaiban a hivatalos vallás a mohamedán vallás, szentkönyvünk a korán. Pedig aki a történelem lapjait forgatta, más eredményre alig juthat, A tűzzel-vassal ter- | jeszkedő izlámnak Európa nem tudott volna ellenállni, ha nincs pajzsa Krisztus evangéliumában, ha nem tudta volna a széthúzó, maguknak élő, másokat nem tekintő önző népeket Krisztus közös zászlaja alatt tömöriteni. Nem volt egyetlen más név, ami tapadópontot jelenthetett volna a történelmi káoszban, mint Jézus neve. Végső eredményben nem az arabok és törökök harcoltak Eurimával, hanem Krisztus számolt le Mohameddel. Hogy nem csupán történelmi játék az a gondolat, hogy Európa teljesen az izlám hatása alá került volna Krisztus nélkül, sőt mohamedánná I. Begyöttek a hajdúk Kassára. Csaholó falkában vonultak befelé. Ellepték a szállásokat, telerakódtak a vendégfogadók félszereiben, a katonák tanyahelyeiben, a földes polgárok átalakított szénáspajtáiban és a szemesekben. Ezekben a gabonát, de még- inkább a műhelyekből a mozdítható szerszámot, fölös lábbelit, csizmát, bocskort, posztódolmányt, ötvösmarhát titkos helyekre rejtették jövetelük hírére a mesterpolgárok. Az előzködő híradás azt mondta róluk, hogy az erdők ordasai szelíd testvéreik. A kóbor éhes farkas, a veszett toportyánféreg tanulatlan és szótalan kisebb öccsük. A Ja- hodna felől zugó szélben felröppent vöröskakas pedig csak jámbor turbékoló galambmadár hozzájuk. Nagy volt hát igen a csodálkozás, amikor nagy énekzajjal ugyan, de ropogó csizmában, szép uj gúnyában, rendbeszedett csapatokban begyöttek a déli kapun. A kuruc- király a parancsnokpalota ablakából nézte őket főhivei társaságában és büszkén mosolygott rájuk. Végtére egyszer hát ember- formának, helyre katonának láthatta őket, úgy, amiként sikerült felöltöztetnie és meg- reglamáznia kóbor falkáikat. Rivalgva rázták tömpe kardjaikat, fényesfejü tarajas buzogányaikat Thököly felé. Égkék, meggypiros, meg szép sárga dolmányukat ugyan Icifeszitették peckes mellükkel és a mögéje begyürt apró ingóságaikkal. A hajdúk tisztjei, zuduló csapatjuk élén, baljukban repdeső zászlóval, jobbjukban ezüstfejü láncos buzogánnyal vagy köszörült pallóssal, sötétvér pirossá csizmában, sárga sarkantyúval rugtattak el a kegyesen intő hajdukirály előtt. Két karjukat fohászosan rázták feléje és rekedten bődültek: — Vivat! Vivat Thököly! A hajdúk még a kari éneket is félbesza- kasztották és rábőgték a kapitányok után: — Vivat, rivat! A gyűlésbe! A gyűlésbe! A palota ablakában nagyokat bólintott rájuk a sasnézésü göndörfej. Feléjük lóbálta aranygombu, ezüsttollu buzogányát. Megígérte volt, hogy a hajdúság tisztjeit beviszi az ország tanácsába, amelynek összeültére együvé gyűltek már a hűségén levő is lett volna Krisztus nélkül, arra nézve elég egyetlen pillantás ® történelembe, az izlám aranykorára Harun al Rasid idejében. Ez az uralkodó igazán méltó ellenfele volt keleten például egy Nagy Károly uralmának. Mecseteket, palotákat épített, könyvtárakat létesített, csillagdákat állított, a tudományt és építészetet virágzásba indította. Az izlám világa sokkal többet jelentett, mint a Krisztus nélküli népek kultúrája, amit könnyedén semmisitett meg. Mohamed hóditó útja elé csak egy Krisztussal lehetett állani, de nélküle nem. Még Így la micsoda urak és vármegyék. Az ordasfalka szava félelmet keltve zúgott végig a Fő-uccán, a Csermelyen kétfe- lői s a számnélküli fahidakon. Mit tudnak tenni, Istenem, mit ártani, akik rivalogni is ennyire gyakorlottak?! Énekük is inkább káromló harsogás, mint együtthangzó dal. — A gyűlésbe! A gyülésbel Eiől a kapitányok, mögöttük az egyszerre toppanó, táncos lépésű, csörgő, morgó hadak, nagy szőrzetü, cserzett ábrázatok- kal, evés-ivás után száradt, csapkodó nyelvekkel. A sárgadolmányuak élén két egyformáju I tisztjük lépkedett. Első látásra is testvérek, csak egyikük szótlanabb, csendesebb tekintetű, ápolt arcú, rendesebb és fiatalabb. — A gyűlésbe! — ordította az öregebb Komaróczy, a Jónás és zászlaját, agyarát, csizmája talpát versenyt csattogtatta. Öcs- cse, Miklós a házakat nézegette, az ablakokban nyüzsögő asszonynépet, a szép várost és úgy elmerült ennek látásában, hogy majd elkésett a királynak szóló tisztelet- adással. Kirángatta kardját láncokon csörgő hüvelyéből és beleirt a levegőbe: <— Vivat! II. Meg volt a bevonulás, a gyűlés, a dicsőség és az urak sápadozásán jócskán meggyarapodott öröm. Szerteszéjjel ittak a városban a hajdúk, éjszakának idején csörömpölve bőgték be az uccákat és gyakorta verekedtek. Komaróczy Jónás csapzott, ősz szakállát már második napja áztatta a sze- rednyei borban, a Várkapu-uccában levő ..Bártfai leányzó" ivószobájában. Körülötte csapatának főbbjei, alsóbb tisztjei hevertek az asztal körül. Itt ültek, aludtak, daloltak és mindenekfelett ittak kitartósan. — Mikor osztán ott voltunk végtére és bezuhogtunk a szálába és berondultuk a jófelét, az urak leikeim úgy bámultak ránk, akár a halódó a papra — mesélte az öreg )ónás az ország tanácskozását. — Hát mondok, ezután mán kinyújtottuk a markunkat és el is értük véle, amit akartunk, mondok, sunyitott egy öreg ordas. veszedelmet jelentettek az örök arab támadások Európa ellen. Sardinia, a Baleárok, Sicilia, Dél- Olaszország már Mohamedé volt. Még Francia- ország déli részen, a Rlione mellékén is lengett a próféta zászlaja, Spanyolországról nem is szólva. Csak a X. század második felében szabadult föl hatalmuk alól. Krisztus nélkül Európa elbukik és az izlám martaléka lesz. Még a jóval későbbi török háborúk idején is Jézus nevével az ajkukon rohamozlak őseink, É« mi lett volna akkor, ha Európa védőbástyája, a magyar nemzet nem tért volna ót a keresztény hitre, hanem megfordítva: a törökök oldalára áll, mint segítő had és végigsöpri Európát. Hol s ki állta volna útját a hóditó Mohamednek? Mennyire más lett volna az akkori térkép. Mily sokat jelentett vérzivataros időkben a Jézus neve: Európa népeinek nyugalmát, békéjét és fejlődését a keresztyén kultúrában. Krisztus állt őrt Európa kapujábanl Áldott a nap, amikor megszületett és áldott, aki jött az Urnák nevében, hozsánna a magasságban! *— Ezt el, — Babos Ferke nevefeít Imigyen, a félszemü hadnagy, meg is üzente Thököly jófejedelmünk a megküldött tanácsurakkal minekünk, mikornak előtte még beengedtek volna a tanácsba, hogy tisztességgel viseljük magunkat, merhogy most mán úgy leszünk, hogy őhelyette viselkedünk. Hát az nehez vöt. A dögvész, aki a sunyitást, nemszólást kitanálta olyankorra, amikorra gyűlésbe ültetik a szegénylegényt, — No de azért fáin csendet tartottatok, —> horkant nevetve Komaróczy. — Olyan illendősnek se láttam közületek egyet is addig, csak ha nem hóttan.-— Dögdolog is az efféle, kapitány uram, — csapta az asztal lapját az öklével Ferke, — egyszer ugattam csak közbe, akkor is rámrivaltak, hogy nyomjam a helyemet, ne ugassak, a nyelvemet altassam. — Kitanálták, — mondok, — az égkékek vénhadnagya magában is sűrűn ivott, — aztot tanálták ki a gyülésbeli nagyurak, faggyonak kőkeményre, mondok, hogy minekünk beszélésre nincs engedelmünk. Hát akkor mire a feketehalálra vagyon, mondok, ha ugatni se lehet, mi ez, templom, mondok, ahol csak a pap beszélhet?! — Csak még egyszer ott lehessünk, <— Komaróczy Jónás karddal zörgette meg az asztal keresztlábát, — maid mán akkor nem kérdjük, hogy ugathatunk-e? Akkor majd rendet teszünk. — Tégy elsőbb rendet ecséddel, — egy újonnan jött hajdutiszt, sebesképü, csúnya ember mondta ezt, — most haliám, hogy innét Kassából vészén holnap hites asszonyt és a templomba mén vele. Mikatona lesz őkelme ilyen utón? — Mondok, semmilyen. De máj Jóni, ő nem haggya. Te nem hagyod, ugye, Jóni?! —- Nem haggya, ha tuggya, — mondta a sebesképü, — de eccse Miklós nem igen hallgat, sem nem is szagol őfeléje, úgy látom. — Hát manap még itt vélünk nem vót, mondok, az az egyetlen igaz. Szoknya után futkos, nolám! Komaróczy Jónás erre már megrugta alulról az asztal lapját, felülről meg előkapott kardjával döngette, de ugyannyira, kit* wmmumumam MEGVASALT ORDAS Irta: Darkó István
