Prágai Magyar Hirlap, 1935. november (14. évfolyam, 250-274 / 3802-3826. szám)

1935-11-24 / 269. (3821.) szám

'PKAtiAÍ-i v IA^yARHlUJUA£>

1935 november 24, vasárnap*

Uivaialof

— NOVELLA — Irta: Kosztolányi Dezső

Hadd rajzolom meg itt arcképét, porral, hamuval, pókhálóval, csupa-csupa szürkével.

Ismertem gyermekkorától fogva haláláig. Természetesen nem így hívták. Én adományoztam neki ezt a nevet, díjtalanul, mert világéletében ő volt a személytelenség, az ügybuzgalom, a fegyelem, a fölötteseinek kijáró hódolat, a „miszerint” egy mellék- mondat élén, a savanyu, egérrágta ügyirat, melyet elmosódó tintával írtak s szemcsé- sen-csillogó homokkal poroztak le.

Hogy miképpen született, azt nem tudom. Fölöttébb valószínűnek tartom, hogy mihelyt a földre jött, azonnal iktatószámot kapott. Amikor a bába először teknőbe emelte, hogy lemosdassa langyos vízzel, a kis lilavörös csecsemő, a nyivákoló és rugdalódzó husdarab nem azon tűnődött, hogy került erre a rejtélyes helyre, hanem nyilván azon, hogy a bábának van-e hatósági bizonyítványa és hivatalos képesítése. Már akkor is az illetékesség érdekelte. Hogy ezt nem kérdezte meg a szülésznőtől szigorúan ösz- szevont szemölddel, az csak annak tulajdonítható, hogy ebben az időben még nem tudott beszélni.

Hangja később egy lejátszott, elkoptatott hanglemez nyekergésére emlékeztetett.

Gyermekkorában sohasem rontotta el gyomrát, még a karácsonyi ünnepek alatt sem. Nyomban kitűnt mértékletességével. Nem válogatott. A dióst és a mákost egyaránt szerette. Szerette az aludttejet és a lencsefőzeléket is, mert „egészséges táplálék". Ügyelt ruháira. Nem volt se vidám, se szomorú. Csak elmosódó átmenet a két lelkiállapot közt. Olyan volt, mint a sózott krémeslepény, vagy mint a cukrozott káposztafőzelék.

Már ifjúkorában hátratett kézzel sétált. Részegnek senki se látta. Szerelmesnek se. Hogy elkövetkezett az ideje, annak rendje és módja szerint megnősült, családot alapított. Talán szerelmet is vallott leendő feleségének a kertben, a holdfényes jázminbokrok előtt, de közben föltétlenül „fölöttes hatóságára" gondolt, illő tisztelettel.

Fölöttes hatósága kedvelte őt. Évről-év- re előre ugrott a szamárlétrán s csakhamar igazgató lett belőle. Intézetét példás szigorral vezette. Őrködött mindenre. Nem tűrte, hogy valaki a magánlevelét állam itatósával itassa le. Ha egy kartársa a kezét dör- zsölgetve belépett irodájába s holmi kedélyes történetbe kezdett, egyetlen pillantással leintette s figyelmeztette, hágy most hivatalos óra van, magánügyeinket majd „magánóráinkon" intézzük el. Ő azonban magánóráin se szívelte az ékeket, az adomákat, melyekben a jókedv tiszteletlen manói fintorognak. Nem nevetett rajtuk. Amikor a társaságban elbeszéltek neki egyet-egyet, enyhe ború szállt homlokára, babrálgatta vörös-barna szakállát s a csattanónál mindig kitépett belőle egy szőrszálat, mereven szemlélte, aztán mintegy megvetése jeléül a földre dobta. Szakáiknak sok szőrét kellett hasonló okból eltávolitania.

Irodájában volt egy vascsacsi. Arra csapták le az érkezők kabátjukat-kalapjukat. Egyszer, amint hátratett kézzel le-föl sétált, dermedten állt meg. Észrevette, hogy valamelyik kartársa, aki előtte jött s címben, rangban, korban, érdemben mélyen alatta állt, a vascsacsi legfelső ágára akasztotta kalapját. Szótlanul odasietett s a saját kalapját akasztotta legmagasabbra, a kartársáét pedig oda. ahova való, kissé lejebb. Ami rend, az rend.

A folyosó kőkockáin gyökérszőnyeg futott végig. Megesett, hogy egy ősz kartársa a folyosó szélén haladt, az ablakok mentén s onnan bámult kifelé merengve a tavaszi tájra, a virágzó barackfákra. Félrevonta őt s nyájasan, elnéző szeretettel értésére adta, hogy ..középütt kell menni", a gyökérszőnyegen, mert különben az állam kőkockái kopnak.

Három fia született. Nevelési elveivel csakhamar megnyomorította őket. Kezdte ezt azon, hogy valamennyiüket különös nevekre kereszteltette, a fölöttesei után, akiket a távolból reménytelen szerelemmel imádott. Egyik fia Kunó lett, a másik Anasztáz, a harmadik Norbert. Szegény, hízásra hajlamos, alacsony és álomszuszék

gyermekek bamba ámulattal és szuszogó értetlenséggel viselték ezt a kitüntetést, abban a biztos tudatban, hogy holtuk napjáig viselniük kell.

Érdeklődött a művészetek iránt is. Olvasott, zenét hallgatott, tárlatokra járt, már amennyire „hivatali kötelessége megengedte". De mit enged meg a hivatali kötelesség? Semmit a világon. Az egész embert kíván. Egyébként sohase azt kérdezte, hogy valaki jó iró-e, hanem azt, hogy tagja-e ennek vagy annak az irodalmi társaságnak. A lelke mélyén meg volt győződve, hogy aki „kegyelmes ur", az különbül fest, mint aki csak „méltóságos " vagy „nagyságos", mert akkor miért volna az illető „kegyelmes ur?"

Iszákos koldusnak sohase adott, elvből. Különben az a gazember még pezsgős lakomát rendezne az ő kétfilléres alamizsnájából. Ezért a koldusokat mindig megszagolta. Ezer és ezer koldust szagolt meg életében, de adni egynek sem adott. Ha nem büzlöt'tek a bortól meg a pálinkától, akkor

Anno Domini, — mondjuk, úgy néhány évtizeddel a világháború előtt Szinyei Félix pajtásunk bevezetett apja jernyei műtermébe s egy nagy darab vászon elé állva imigyen magyarázta a csodálatos színekben pompázó festmény értelmét:

— Apa Majálisnak nevezte el ezt a képet s azt mondja, hogy ilyen levegő, ilyen- szinü ég, fü, fa, virág, felhők sehol másutt nincsenek és hogy ezt csak itteni ember látja, — igy csak sárosi festő fest — és hogy minden képe közül a legeslegjobban szereti a Majálist.

Tizenötéves gyerekeszünkkel áhítattal hallgattuk, de nem egészen értettük a dolgot, de merthogy Pali bácsi mondta, megnyugodtunk benne, elhittük.

S a Majális, Pacsirta, Rokoko s néhány tucat aranyat érő Szinyei-Merse-müremek még jó sokáig ott lógtak a pókhálós jernyei müteremfalon, hevertek falhoz támasztva a poros szögletekben szerteszét, s mialatt mi a műterem lógóslábu asztalán foglyászatra szánt patronokat tömtünk, a magyar zsenik védőszentje ilyenfajta párbeszédet folytatott a mindenünnen ránkleselkedő örök Luciferrel:

— Ne próbálkozzál itt ma galibát csinálni. A gyerekekkel maradok s vigyázok rákoldulási engedélyüket követelte tőlük, hiába meresztették rá a világtalan szemüket,

hiába kandikáltak ki meztelen lábujjaik tal- patlan cipőjükből. Ha pedig a koldulási engedély is rendben volt s a hatósági pecsét valódiságához se férhetett szó, kijelentette nekik, hogy ő már „eleget tett jótékonysági kötelezettségének", amit a lakása ajtajára kiszögezett, hivatalos bélyegzővel ellátott igazolvány tanúsít. Semmi kétség, ennek a kötelezettségének épp úgy eleget tett, mint minden egyéb kötelezettségének.

Ötvenhétéves korában sárgulni-zöldülni kezdett. Heves rohamjai voltak. Hivatali idején kívül azzal szórakozott, hogy otthon forró vízzel töltött gumimelegitőt rakosgatott sajgó hasára s pirosra süttette vele a bőrét. Végül műtétet kellett rajta végrehajtani. A műtét sikerült, harminckét óriási epekövet szedtek ki belőle, de a beteg utána meghalt.

Hivatalos János özvegye fekete ruhában, kisirt szemmel fogadta a részvétlátogatókat tiszta és rideg lakásában, három, már felnőtt fiával, Kunóval, Anasztázzal és Nor- berttel. Az asztalon egy kis tányérkában ott volt a harminckét epekő. Ezt később mint ereklyét, az üvegszekrénybe zárták a karls- badi poharak és az ezüstnemüek közé.

Más után marad valami alkotás vagy legalább egy szenvedély, egy botrány lángoló emléke. Ő utána, aki egész életében a köznek élt s sziklaszilárdan állt helyén, csak kő maradt. Harminckét sárgászöld epekő.

juk. Legkisebb elővigyázatlanság, gondatlanság felrobbanthatná kezükben a gyermekes könnyelműséggel kezelt puskaport, lángba boríthatná a műtermet, örökre megsemmisíthetné Sáros-megye s a magyarság egyik legnagyobb tehetségének örökéletre szánt remekműveit.

Nec porta inferi, — nézz ide. ilyen csodaszépet legördögibb ecseteddel poklod kénköves falára sem festhetnél, ennyi bü- bájt, ennyi szépséget Isten dicsőségére, emberek gyönyörködtetésére Sáros szülöttje termelhet csak.

S szájtátva bámult, megalázottan som- polygott el az ördög, oszlott a sárosi nyári napsütésben szerteszét...

*

Ragyogva, sustorogva, messze tájakat bevilágítva a széles magyar horizonton a fényes sárosi meteor, hullajtottá szikráit, termékenyítette sárosi földünket százfelé. szikrát csiholva, uj lángokat gyújtva a földön, melyből vétetett, ősei rögös földjéből, amelybe visszatért immáron ő is.

S az elhullatott szikrákból, mint elvetett magból uj termés, friss tehetségek, fiatal fények. uj Mécsek gyultak lángra, törnek ég felé, a Strázsok kialvadt belsejében uj erők

Sebesi Ernő:

HA KESERŰN IS...

Ha keserűn is, én mégis ünnepellek, Élet És lázban gyűjtöm hozzá a forró szavakat,

De minden szó a számtól oly gyorsan úgy elszéled, Mint szirom a virágról, ha vihar rászakad.

Látlak, világ: színház vagy és felleged a kárpit, Kulissza itt az ember és minden mozzanat,

Te nevethetsz vagy sírhatsz és érezhetsz akármit, Egyet kívánj: az évek narkózist hozzanak.

Nincs semmi földi kincsem, nincs mosolyom, se mézem, Keserű negyven évnek a végén keUéne Valami uj káprázat, hogy rózsaszínbe nézzem Az életem, ha árnyék bolygózna ellene.

Megejt bizony az ábránd, de örvény úgy takarja A vak letargiába süppedő partokat,

Egy erős remény kéne, mely mint hidak karja Váratlan ezer terhet is játszva tartogat

Mondd, Élet, rád aggassam szép szóvirágok csokrát, Dobjak rád, védtelenre puffogó bókokat?

Olyan legyek, ki első, vad percben pisztolyt fog rád S ha kezéből kirántják, hát szelíd szót fogad?!

Jó! Végzem vallomásom. Uj menetre csilingel A nagy körhintás élet. S hömpölygő térzene Szivemre ráhullámzik s mint bölcsődal úgy ring el Gyászéletem, mert mintha az alkony vérzene.

Sárosi Majális

Irta: Hungaricus Viator

Áldoaatítésasfy

Irta: Szombathy Viktor

Lehetünk vagy öt vénén a vendéglői különszobá- ban. Vasárnap délután van, odakinn már hidegre hajlik az idő, de itt benn kellemes a meleg, különösen, ha mindenkin rajta van a bekecs iá. ötven helybeli ember, közöttük a két tanító, az egyik földbirtokos, néhány kisiparos, falu-vezető s a többi gazdaember. Támaszunk, talpkövünk.

A könyvtárról beszélgetünk, amelyből még soksok könyv hiáuyzik, mert nagy az olvasnivágyás. Aztán arról értekezünk, hogy újságra kellene előfizetni, ha nem volna drága. Végül a kívánság a rádióban összpontosul, az kellene mégis leginkább: téli estéken, összegyülekezve elhallgatná a falu.

Az ötven jelenlévő közül harminc a módos ember. Ebben a faluban valahogy kicsiny a szegénység: harminc-negyvenholdas gazda nem ritka, az adósság kicsiny, hálistennek, van mit aprítani a tejbe.

A tanácskozás során azonban kiderül, hogy minél gazdagabb a közbeszóló, annál gyanakvóbb s annál nagyobbak a meggondolásai. S különösen egy őszbajszu bácsi fékezi a lelkesedés kerekét: semmi sem tetszik neki. Magatartása szinte kel e- metlen a többieknek már s boosánatkérőleg néznek a megjelent vendégekre. Az öreg bácsi azonban nem hagyja magát:

— Minek az a rá-dió? — szótagolja, — inkább elkelne a csik-mák!

Az élcet csendes nevetés jutalmazza. Az öreg bácsi vérszemet kap és sorra kifogásol mindent: színpadot, újságot, könyvet és községi tanácsot Villanyt és benzint. Kis kitéréssel az abesszinekre is rákerülne a sor, de leintik.

Szavai azonban nyomot hagynak. A tehetősebb gazdák egyre halkabban, ógnak-mógnak, hüm- mögnek s mindegyre jobban begombolkoznak. A tanító feláll:

— Emberek, egy kis áldozatkészségről volna szó: vegyünk rádiót a községnek, téli estéken elhallgatjuk majd. Jól tudom, mennyien vágynak utána. S azt is tudom, hogy a jelenlevők, ha kiteszik azt a kis pénzt, a mellényzsebükből kifizethetik. A tehetősebbek többet, a kevésbé tehetősek kevesebbet adnak. Olyan szépen fog szólni a rádió, hogy öröm lesz hallgatni! Csak egy kis áldozatkészség emljerek.

Zavartan pislognak egymásra. Persze: az áldozatkészség emlegetését nem szeretik hallgatni, még ha saját maguk javáról van is szó. Az öreg okve- tetlenkedő megmenti a helyzetet:

— Csikmákot rá, ne diót!

A zavart a nevetés feloldja. S a mozgolódásban lassan s óvatosan húzódnak a tehetősebbek az ajtó felé: ők mindig az ajtóhoz közel helyezkednek el. Két fürgébb résztvevő ki is ugrik s nagyot lélekzik az estében. Újra kettő. Aztán egyszerre öt, azzal az ürüggyel, hogy etetni kellene. Veszedelmesen fogyunk. Mire a másik tanító ur is ajánlja a rádiót, az újságot: már feleannyian vagyunk.

A tanító elkeseredettsn néz körül. Az öreg bácsi is felszedelőzködik s kivonul. Hátra szól az ajtóból:

— Hogyne! Majd, hogy más hallgasson az én pénzemért!

Hallatlan ügyesen sompolyognak ki. Pedig nincs egyébről szó, minthogy a saját maguk örömére vegyenek egy rádiót, összköltségen.

— Ha a várősból valaki megajándékozna! — foglalja szavakba a ki nem mondott vágyat az előttem ülő.

— Mi magunk oszt nem! — köti magát egy negyvenholdas.

A kis zsellérek s akiknek kevés pénzük van, zavartan ülnek, ők már elhatározták magukban, hogyha többet nem, de fejenkint tiz koronát lenyomnak. Kétszáz koronát jelentenek ezek a kisemberek. Szívesen adakoznának.

De, lám, a nagygazdák kivonultak morogva- gyanakodva, nem lehet megvenni a rádiót s nem rendelhetik meg a lapot.

Cserbehagyták egymást. Szégyenkezve néznek össze, nem igy akarták. Az áldozatkészség megbukott a vagyonos osztályon.

— Itthagytak! — néz körül a foltozott bekecsii.

— Nem lesz rád:ónk! — véli egy fiatal legny.

Végtelen csönd terjeszti fölénk szárnyát. Az ablakot kívülről valaki megzörgeti:

— No, meddig tanakodnak még? — kérdi csu- fondárosan.

Nem felel senki. Csak sokkal később a birtokos szólal meg:

— Tudtam előre. Megmondhattam volna , . .

Nem sikerült, Csikmák kell, nem rádió. * ★

izzó lávája forr, keres kifelé utat, — költők, művészek, zsenik születnek, —■ útjára indul friss csapat. — a magyar Géniusz Sáros kiterített vásznára uj Majálist fest. — feszült érdeklődéssel várja őket a szomszédos megye: -— vasárnap lesz Kassán a Sárosi Est.

★

Messze utam távlatából veletek forr össze a lelkem, felétek dobban a hü sárosi szív. Majálist ül télen is Sáros, elpihen egy estre a bánat, a szürke mindennapi gond, szeretettel konferálom be őket, megszentelt csend, figyelj fel. Kassa: lebben a függöny, tornyainkból házaid felé repdes. száll, száll az ünnepi gong.