Prágai Magyar Hirlap, 1935. november (14. évfolyam, 250-274 / 3802-3826. szám)
1935-11-03 / 251. (3803.) szám
tp^:<íai/VVag^arhimjA5 1935 november 3, vasárnap* üHSEmMtmmmf iirram—■— KÜLÖNVÉLEMÉNY A költö és a koldus A költő megérkezett, kiteregette szomorúi életének legújabb színes, érdekes foltjait és kapott egy kisebb összeget. Az ember részvéttel hallgatta végig, de profundis, gondolta az ember, valóban csak a nyomornak vannak még érdekes, izgalmas motívumai, voltaképpen fel kellene jegyezni mindent, amit a költő elmond, fel kellene dolgozni, ő úgyse tudja megírni és végre jár valami az összegért, amely már nem az első és nem is az utolsó. Mindenesetre megéri a pénzt, nekem feltétlenül megéri, itt csak az a kérdés, hogy a költőnek is megéri-e. Néhány évvel ezelőtt tekintélyes havi segélyt kapott egy gazdag embertől, arra a célra, hogy tanuljon. A gazdag ember aztán megvonta a segélyt, mert megtudta, hogy a költő nem tanul, a költő versét ir, azt is csak akkor, ha eszébe jut. Fel voltam háborodva a gazdag ember ellen, úgy véltem, hogy ,a költő számára valóban fontosabb a versirás, mint a tanulás, még a tanulmányút is fontosabb, amelyet a költő nagyvárosokon és életen keresztül folytat. Imponált nekem a költő, aki nem jött zavarba, ha fillér nélkül érkezett meg idegen nagyvárosba, mert világszemlélete szerint nem lehet éhenhalni ott, ahol százezrek jól élnek. Irigyeltem a költőt és bár idővel megértettem a> gazdag ember álláspontját is, aki abbahagyta a segélyezését, mindig úgy fogadtam jelentkezését, mint számomra rendkívül érdekes történet uj, izgalmat ígérő fejezetét. Időnkint el is laposodott a történet és valószínűleg ezért helyezkedtem én is átmenetileg a szigorú polgár álláspontjára, aki csak azért fizet, ami érdekli. Leplezetlenül közöltem a költővel ilyenkor, hogy életmódja egészségtelen, hogy versei gyengék, utazásai céltalanok, szerelmei meddők. Kifogásoltam, hogy éppen azoktól „szed adót", akik maguk is költők voltak és szerettek volna lenni, de az élet szigora lenyomta őket a költészet virágos és nélikülözéses útjáról légfütéses hivatalokba, jól világított íróasztalok mellé. Erkölcstelennek tartottam, hogy pénzt fogad el azoktól, akik jól berendezett lakásokba, finom éttermekbe és kávéiházakba szorultak a független élet, gondolat, érzés széles mezőiről és kénytelenek kötött, alacsonyren- dü, pénzszerző foglalkozást űzni, ahelyett, hogy csaponghatnának invenciójuk fényszórói nyomában. Megmagyaráztam neki, hogy voltaképpen azt szedi össze tőlük, amiről ők nyomorukban kénytelenek voltak lemondani: a szabadságot. De aztán ismét megjelenik a költő, uj fejezetet pendít meg a történetben, meggyorsul a cselekmény, távolról látszik valami kifejezés lehetősége és bennem fellángol az izgalom, mintha máris választ kapnék arra a régi kérdésre: hogy sikerül az ellenkező oldalon, a kínos küzdelemmel fenntartott szabadságban? És mi történt volna velem, ha én is ezt az utat tudtam volna követni? Visszafojtott lélegzettel hallgattam a romantikus fordulatot, hogy ismét megpróbált munkába állni, de nem bírta tovább egy hétnél. Másszor kényelmes hivatalt kapott, ami csak fél napját foglalta le, — azt sem bírta. Otthagyta az állást és volt főnökét besorozta adófizetői közé. Ha úgy vélte, hogy tulkinos benyomást kelt nyomora ecsetelésével, úgy jó művész módjára enyhítette a színeket, rögtön elmondta, hogy nagyvárosi büffében evett vacsorára egy levest és egyharmadát otthagyta, mert látta, hogy egy éhes ember les rá a háta mögött. Elfordult, de még félszemmel látta, hogy csap rá az éhes idegen. Ügyesen vigyáz az élet relativitásának valőrjére, ami nélkül nem volna többé izgalmas a története. Gazdagnak érezte magát, mondotta, a büffébeli koldussal szemben és igy én is gazdagnak éreztem magam vele szemben. Igen, kollégákkal, akiket bevontam a segélyakcióba, megbeszéltük a dolgot és megállapítottuk, hogy ennek a regényes szabadságnak semmi köze sincs a tehetséghez. A művészetnek megvannak a maga törvényei, szabályai, korlátái, amiket a művész a maga egyénisége szerint kíván meg és alkalmaz magánéletében is és ha Villon, Beaudelaire, Csokonai valóban „szabad- uszók“ voltak is. azért Goethe, Lamartine és Arany János is nagy költők voltak. A hűvös öbjektivitás azonban elldbben ! felőlem, mint a köd és tovább vájkál bennem az izgalmas összehasonlítás. Végeredményben tudom, hogy nem fontos és nem döntő ez az összehasonlítás, még csak siker szempontjából sem. Az egyetlen szabályos kérdés irodalomtörténeti kérdés: mi marad belőlünk a „nemzeti kincs“ számára? és ha a kérdést úgy tesszük fel, hogy mi marad belőlünk az örökkévalóság számára, úgy ez a kérdés is rögtön nevetségessé válik. Valóban nem fontosabb és érdekesebb számomra ez a párhuzamosan haladó életünk, mint egy izgalmas regény, de ebből a szempontból aztán rendkívül fontos és érdekes. Pillanatra sem jut eszembe, hogy utánozzam őt, vagy szemrehányást tegyek magamnak, amiért nem a szabadságot választottam, ahogy pillanatig sem gondolok rá komolyan, hogy őt igyekezzem „jobb útra" téríteni. Olyan ez az összehasonlítás izgalma, mint a játék izgalma, amely kártyalapok összehasonlításából áll. Ki fog nyerni? Temperamentum és jellem kérdése, hogy ki mi felett izgul: saját munkája és élete felett, vagy pedig festett lapok járása felett, ami épp olyan titokzatos, kikutatha- tatlan törvények szerint folyik, mint az ember élete. Bankszériát vagy pointeurszériát csinálni épp oly siker, mint művészi alkotással anyagi és társadalmi eredményt elérni, minden attól függ, ki melyiket becsüli többre. A játékos karaktere szerint játszik, ahogy a művész karaktere szerint él és dolgozik. Arra számíthat, hogy ügyében későbbi ítélet és revízió következhetik be akkor is, ha pillanatnyilag vészit. Ez igen nagy előny a játékos felett, de ennyi egyúttal az erkölcsi fölény is. Ezért nem irigyelhető a költő, aki esős őszi időben levest eszik a büffében, szabadon, mint a madár. így is, úgy is: az ember csak izgatottan figyel, összehasonlít, „guberál", teszi a tétjét és —> fizet. SÁNDOR IMRE. tás számára egyenesen érthetetlen dolgok* ról van itt szó. Schlumberger azokat az erőket akarja érzékeltetni, melyekkel csak az az ember rendelkezik,' aki minden határozottságát a földnek köszönheti s akinek elhatározásai mögött a tradiciós családi rend őrködik. A háború után széthullott család helyébe az iró újból a családi élet alapjainak visszaállítását hirdeti. Abban a szétbomlásban. melyet heroizálva mutat be Gide, Schlumberger betegséget lát, káoszt és anarchiát. Az ő témaköre a családi élet legősibb formájához tér vissza s nem veszi figyelembe a ma családi életéneik viszássá- gait. Az egészséges családi élet helyreállításától teszi függővé a nagy szociális alkotásokat, melyek csak az erős bázis alapján születhetnek meg. Maga a regény klasszikus példája egy érett költő átható pszichológiai szemléletének s annak a nagy belső biztonságnak, melyet épp az általa dicsőített családi tradíció gondolata kölcsönöz. Az olvasóban föltétlenül mély nyomokat hagy s a földhöz, mint a legnagyobb értékhez való tartozás tudatának katharzi- sát nyújtja. A Szent Saturnin tradiciós és forradalmi mü egyszerre. Tradiciós, mert az élet roppant folyamatosságára épit. Forradalmi, mert korunk individualizálódó és desoiri- tualizálódó áramlataival szemben azt hozza, ami ma legjobban hiányzik s ami az embernek támpontot nyújthat, az egészséges családi életet. Irta: Kovács Endre Egy irodalmi esemény módot nyújt arra, hogy a modern francia regényről s rajta keresztül az európai irodalom uj jelenségeiről beszéljünk. Egy nagy prágai kiadó most adta ki cseh fordításban Jean Schlumberger- nek, az elzászi származású kiváló francia írónak Szent Saturnin című regényét. A könyv eredetije még 1931-ben látott napvilágot. A francia kritika annakidején uYjy üdvözölte, mint az elmúlt évtized leghatalmasabb irodalmi cselekedetét. Egyöntetű volt a megállapítás: hogy a ma már közel hatvanéves írónak ez a legújabb alkotása egyúttal pontot tesz az úgynevezett háború utáni irodalom után s egy uj, egészségesebb korszak kezdetét jelenti. Forradalmi műről van tehát szó, amely uj irányt kíván adni a regény fejlődésének. A háború utáni évek francia irodalma nagyjában ugyanolyan változásokat mutat föl, mint a többi európai nemzet irodalma A válságba jutott európai tudat, a szellem egyéb megnyilvánulásai mellett, a regény- irodalomra is rányomja bélyegét. A nagy kataklizmák utáni lázas keresés, az ember forrongó önmagakeresése széttöri a konzervatív irodalmi formákat s egy általános megváltódni akarás vágyával telíti a lelkeket. Az eljövendő kor irodalomtörténésze megdöbben az előtt a rengeteg külső és belső gátlás előtt, mely a kor íróinak lelkét uralta. A nagy belső megtérések és eltávolodások, az egzotikus kalandhajhászat s a belső elmerülés heterogén korszaka ez, amelynek talán legtipikusabb megtestesitő- tője André Gide, az a Gide, aki a modern ember tökéletes désordre-ját szólaltatta meg s akiben a legkitűnőbb francia irót szokás tisztelni. Ez a Gide, aki valaha nagyon szerette Flaubertet, hogy később annál messzebbre távolodjon tőle, s valóban ritka etikai inspirációval alkotta meg a lelkiismeret modern drámáit, a legutóbbi időben az Evangéliumon keresztül eljutott — a kommunizmusig. Ez a tette túl a pillanat érdekességén élénken szemlélteti azt a kereső hangulatot, amely a kor legjobbjainak osztályrésze. Az irodalom hűen rögzíti mindeme motívumokat. Nem véletlen, hogy a háború utáni modern francia regény rövid ellenállás után átvette a pszichoanalízis divatos eszközeit s a balzaci tradíciót a modern székszuálanalizis irányában fejlesztette tovább. A huszadik század neurotikus, nemi kompiekszumokka 1 megvert embere a Késs elek és Ségurok regényeiben kapott legtökéletesebben hangot. Az irodalom újból a kisemberek idegszálaiból szőtt gor- diusi csomókat oldozgatta, miközben első és legfontosabb tettének tartotta hangot adni a mai ember belső dezorganizáltságának, az iránytvesztettség tökéletes anarchiájának. Az irók másik része a kétségbeesés mohóságával vetette magát az egzotikus tájakra divat lett utazni s a gyarmatok természeti szépségeit fölfedezni. Azonban igazságtalanok lennénk, ha elhallgatnék az íróknak azt a kevésszámú csoportját, akik ennek a beteg kornak reakcióiként a test kultuszának zászlaját bontották ki s az analitikus pepecselések helyett a sportszerű élet egészségének szószólói lettek. Csodálatos metamorfózison ment át közülük nem egy. Itt van például Brieux la Rochelle, aki annakidején sportból, lelkesedésből ment a háborúba s mint Nietzsche tanítványa bámulta meg a német erőt: „Á vous Allemands!" A háború után visszatér a sporthoz, mint az egyedüli emberséges életformához, majd kommunista lesz, végül ettől is elfordul. Más neveket is mondhatnánk, mint Henri de Monther- lantét, aki az uj energia szervét az emberi testben látja. S végül ebben a korszakban működik Duhamel, aki megmutatja a modern hyperindusztrializmusnak, . hogy az igazi javákat nem a pénz, nem a gépek és gyárak, nem a raffinált lukszus és komfort jelentik, hanem a jó levegő, a csönd, a meditáció s a munkában rejlő öröm. Az íróknak ez a személyes jellegű problématömege, útkeresése és lázadása irodalmi jelentőségűvé növekszik. Sokkal többről van itt szó, mint egyéni kérdésekről. így André Gide esszéiben kilép önmagából s a saját problémáit általános problémákká szélesíti. Majd minden müve polémia és reakció, mely az iró fanatikus őszintesége következtében úgyszólván a világ szemeláttára vívja meg harcait. Schlumberger, akinek nagyszabású regénye uj kezdetet jeledt, Gide tanítványa. De mig Gidenél a fő mondanivaló a családi élet és személyiség szétesése, addig Schlumberger a családi élet talpraállitásának költője. ö éppen a Gide által .rajzolt szétbomlásban látja a rosszat, melynek legyőzésére uj egészséget, a család föl támadó erejét, kompaktságát s vele a régi társadalmi élet nagy tradícióját hozza. Vissza az anyaföldhöz,. vissza a család zárt, erős formáihoz, vissza az áldott humanizmushoz! íme, az uj motívum, mely uj irodalmi korszak hírnökévé avatja a Szent Saturmint. Mert miről is van szó ebben a regényben? A Szent Saturnin egy birtok neve, amely a Colomb- család tulajdonát képezi ősi időik óta. A regény központi motívuma az öreg William Colomb tragikomikus, érzéki eltévelyedése. Az öreg ember a legszebb családi életet éli szorgalmas, odaadó felesége mellett. Az asszony halála azonban teljesen megváltoztatja őt. Mintha fölszabadulnának benne az összes romboló ösztönök és szenvedélyek. William Colomb szélhámosok és egy züllött kalandornő társaságába keveredik s olyan tervekről álmodozik, amelyek ha valóvá válnak, tönkremegy a családi birtok. Ámde van az öregnek három fia: Jordán, Lajos és Miklós, akik az eltévelyedett apa meg a kalandorokkal szemben megvédik az ősi birtokot, Szent Saturnint s mindegyik a maga módján hozzájárul a család megmentéséhez. A családi birtok mindnyájuk részére valami szent, valóságos szellemi és erkölcsi értéket képvisel, bázist, melyre a legnagyobb válságok idején is támaszkodni lehet. A regény legszebb része az öreg William feleségének haldoklása. Ez csak vázlatos tartalom, Schlumberger azpnban regényével sokkal többet akart nyújtani, mint egy normandiai parasztbirtok megmentésének epikai rajzát. A költőietlen láNagy dizozök a színpadon és a dobogón Budapest, november 2. Két érdekes eseménye volt e napokban a budapesti színházi világnak. Az egyik Medgyasszay Vilma kiváló alakítása a Városi Színház „Nagymama" előadásában, amely a Nemzeti Színház legjobb erőivel ment végbe, a másik Liesbeth Sanders hollandiai di- zőz bemutatkozása a Zeneakadémián. Medgyasszay Vilma, ez a nagy művésznő, indokolatlanul már csak emléknek számit a budapesti színházi világban. Pedig igazában Medgyasszay Vilmának az egyik legelső drámai színházban volna helye, ahogy volt igazgatója. Nagy Endre is megírta a magyar kabaré történetében. Kevesen tudják, hogy Medgyasszay eredetileg drámai színésznőnek készült és véletlenül, jutott az édes dalhoz, legelőször a „János vitéz"-ben, amely darabnak ő volt az első Juliskája. És hogy ő lett a magyar Yvette Guil- bert, abban nagyrésze volt a dráma felé való vonzódásának, mert hiszen apró és finom dalaiban igy talált rá a legtisztább drámai hangra. Tudnivaló, hogy ezt a süritettséget pár perc alatt elérni egy dalban sokkal nehezebb, mint egy órákig tartó színdarab keretében. Medgyasszay Vilma most visszatért első álmához, a drámához. Kicsit nehéz volt éppen e napokban megküzdeni a felejthetetlen előd emlékével, Rákosi Szidi emlékével, akinek örökre eltávozott alakja szinte szimbóluma lett a Nagymamának. Egyszer rövid időre Márkus Emília is játszotta ezt a szerepet, igy hát Medgyasszay a második örökös. Ezúttal fiatalosabb Nagymamát látunk, aki a zenélő órák bűvös hangulatát hozza egy kicsit, amikor a második felvonásban fehér csipkeruhájában, ezüst hajával megjelenik és mikor a harmadik felvonásban fiatalságára emlékezik vissza. A drámai jelenetekben azonban halk hangjával is igaz, bensőséges és emberi. Olyan egyszerű és megható,’ hogy könny futja el az ember szemét, megelevenedik a saját gyermekkora és az emlékek ködén át repesve, boldogan emlékezik vissza a „nagymamára". Csiky Gergely színdarabjának élete igy megint biztosítva van az uj kiváló alakitó által és nem lepheti be a sürü por. mint a többi egykori müveket. Liesbeth Sanders nevét kevesen ismerik errefelé. Annál jobban ismerik Párisban, ahol a legkiválóbb kritikákat kapja. Liesbeth Sanders népdalokat énekel, a legjellemzőbb és legszebb dalokat, amelyekben híven megmutatkozik egy-egy nép öröme, bánata. Ami legelőször megkap nála, az a kifejező erő hangban és mozdulatban. Néha úgy hat, mint Mary Wighmann, aki gongütésre táncol, s a tragédia sötét nehéz levegőjét érezzük körülötte, máskor meg az eleven, színes Impeecovenre emlékeztet, aki korszerű ruhákban és népviseletekben adja elő dalait. Liesbeth Sanders szalónöltözékben is megjeleníti a népviseletet egy-egy mozdulatával és hangjának kifejező erejével. Sanders szellemes, okos konferanszié is, művészetében minden együtt van, hang, mozgás, beszéd, mimika. Amit Yvette Guilbert csak egy nyelven adott, azt ő legalább hat nyelven tudja. Sanders az amszterdami színház drámai színésznője volt, sokáig Shakespeare-szerepeket játszott és csak rövid ideje lett dizőz. De ebben a minőségben alig van nála jobb. A közönség Pesten melegen ünnepelte, úgy a Zeneakadémián, mint a Fészekben. Ö
