Prágai Magyar Hirlap, 1935. november (14. évfolyam, 250-274 / 3802-3826. szám)
1935-11-03 / 251. (3803.) szám
VSmM-J * IAGkAíl-Hl]ftLA]& ■MMBHMiaMMaiMM 1935 november 3, vMám«p> MiOCtyít Irta: Kosztolányi Dezső Óriási választék! Legolcsóbb árak! Pausz T., Kosice • • Üveg — porcellán — villany csillárok! lllllllll!lllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllinil!IIIIIIIIHIIIIIIIIIIIIIIIIIII!IIIII!llllllllllllllllll||||||||||||||||||IIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIHI Modern képkeretezés, üvegezés iiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiitiin Telefon 2423 Alapítva 1833 Kisöcsém alig élt huszonnégy órát. Szemei kinyíltak a tavaszra és meghalt. Szemei is kékek voltak, mint a tavasz. Halálában volt valami derűs, egyszerű, boldog. Az üvegburás barok-órát egyszer se kellett fölhúzni s az ő kis szive már lejárt. Másnap reggel házunk halottasházzá változott. Kék takarókat hoztak, ezüst rojtokkal, lepleket s bevonták velük a tiszta szobát. Egy fényezett asztalra állították az érckoporsót, mely inkább játékdobozhoz hasonlított. A kisgyerekeknek picike a játéka s picike a koporsója is. Valami megdöbbenés és enyhe —» nem kellemetlen — szomorúság vett rajtunk erőt. Apám fekete ruhában, sötéten jáurkált a lakásban. Sóhajtozott, de bánatában —1 észrevettem — sok erőltetett, színpadi volt, nem is hittem neki. Csak anyám sirt keservesen. Mi némán álltuk körül a koporsót. Néném meg a jegyese, húgom meg én. Egyik öcsém lármásan dobolt, trombitált künn az udvarban, a tulipánok között. Én akkor tizenhároméves voltam. A latin könyvekkel éltem, templomi tisztaságban. Odaálltam a halott elé s ezt kérdeztem magamtól: — Csak ilyen ez? Sokáig csodálkozva, fürkészve szemléltem a halottat. Amikor mindenki kiment a szobából, lábujjhegyre álltam, kinyújtottam kezem s azzal a félénk — vágyó mozdulattal, mellyel tilalmas tárgyakhoz, késhez, ollóhoz, cukrászsüteményekhez — ér a gyermek, ujjaimat kisöcsém hideg homlokára nyomtam. Bámultam őt. Nem tudtam betelni a halál érzésével. Messze, a másik szóbában, az ablakmélyedésben kék fátyolok mögött mécs égett s ez az elmosódó fény a lángoló verőfényben egy virrasztó lélekre emlékeztetett és a házat templommá, a fájdalmamat csodává varázsolta. Nem is fájt nekem ez a fájdalom. Inkább belesápadtam, mint valami vágyba. Hiszen csak egy kis vendég ment el. aki itthagyta névjegyét: kék-ezüst gyászjelentését. Mindenki érezte ezt. A gyász mélyén, a szájak vonalán, a szavakban titkolt öröm lappangott. Este a függönyöket leeresztették. Engem aludni küldtek. De egy óra múlva vissza-1 szöktem a szobába. Margit, fiatal, szőke szobaleányunk a l gyertyák lobogásában állott. Könnyezett és imádkozott, sóhajtott és félt ő is, akár én. Arca viaszhalvány volt. Jól esett mellette lennem s félni, vele együtt. Hajnalban vörös szemmel ébredtem, álmatlan párnák között. A leányra gondoltam. aki olyan bánatos volt. Csüggedten öltözködtem. Mosdás közben éles, szikrázó nap csi'klandta nyakam. Kimentem a kis- parkba sétálni. Fecskék énekeltek, verebek ugráltak a szeméten. Vidáman ropogott cipőm alatt a kavics. A délután azonban rettenetes volt. Ilyenkor szobáink már homályosak. Lassan készülődtünk a temetésre. Egyre többen és többen jöttek. A szemek ragyogtak, az arcok pirosak voltak, a szájak melegek és leheletük forró. Elgyötrődve, idegesen húztam föl fekete cérnakesztyűmet s közben le- pattogzottak róla a gombok. Kiszaladtam a kertbe. — Margit, — mondtam a leánynak — ja) de halavány —• s ezt gondoltam: ■—• Mint iegy halott. A leány sirt a tavaszi fűben. Mi indultunk. Elül egy kocsin szüleim. Utána a jegyesek másik kocsin, egymáshoz simulva. Én a tréfás nagybátyámmal, aki vadászni szokott s a szüreten rakétákat enged föl. Mire visszatértünk, besötétedett. Mindnyájan ellátogattak hozzánk a gyászházba s az ebédlőben ültek le. Egy sarokban húzódtam meg. Fejem lüktetett a friss föld, a Itavaszi rögök életkedvétől. Egy fiatalasszpny tettetett bánattal ült la pamlagon, ölében egy csokor ibolya. Az ura melléje bujt s kezük összeért. Akik itt maradtak, mind-mind örültek. A szoba komor volt, ünnepélyes. Meg gyújtották a lámpát. A pap az asztalfőn foglalt helyet. Arca ragyogott a bronz fényében. Fekete-vörös bot csillogott előtte s amint ajkához emelte a poharat, szája szélét megnedvesitve, finom mosoly- lyal, nem minden grácia nélkül mondta: — Egy angyal az égben, egy fehér angyal az Ur trónusánál. Hirtelen meleg lett körülöttem. A félelem és mámor fülledt érzéssel hömpölygött végig rajtam. Szemem égett, torkom tüzelt. Kiment az udvarba. Minden kék volt. A kék égen kétszer akkorák a csillagok, mint egyébkor. Rengettek-hajladoztak az orgonabokrok. A bokrok mögött léét ember állt. Halálos bánattal hajoltak egymásra, mintha sírnának. De csókolóztak. Dühösen, elszántan, mint eddig még soha. A jegyesek. — Ök is —■ villant meg fejemben —• ők is félnek, szegények. Futni kezdtem a kapu felé. A sötét kapu- alján — mint kísértetek — ismét egy pár. Egy katona meg egy leány. Az uccán a szomszédkapuban még egy, mint az őrültek, siető csókkal, egymás karjában. Távol pedig forrt-izzott a kisváros. Az aszfalton széttiport virágok s erdőből hazatérő kirándulók a porban, az alkonyatban. Fölöttük az ég. az ég bársonyos, forró, szinte afrikai kéksége. Leányok mosolyogtak rám, sokkal erősebben, kedvesebben, mint egyébkor, ismeretlen emberek intettek a virágos gallyal, melyet kezükben hoztak a délutáni sétáról, összeesküvés történt ezen a napon ellenem Mindenki egyetértett. Csak én álltam egyedül, egyedül, egészen egyedül. Szédülten tántorogtam vissza az udvarba. — Ezt ő művelte — gondoltam —, ő, aki elment. .... * •A tavasz valósággal dühöngött. Kénköves pokol volt a tavasz. A kék leplek fönn kifeszültek és lengettek, az ágakon a rügyek zöld sebei forrottak s minden virágot, gyönyört, gyümölcsöt izzadt, ördögök fütötték alattam a roppant katlant. Egy fáBcldog dolog vendégnek lenni ottan, hol várnak ránk, szeretnek és megáidnak. Valamikor vendég volt az ember az Isten Éden-kerti asztalának. A kenyéren nem volt még verifék-szag, borába nem volt embervér keverve s karácsony volt minden nap, minden évszak. Édenből csak a vendégség maradt meg. A vendég sorsa most is: kis-karácsony. Hogy-hogy nem: a szív Betlehem lesz, benne megszületik a jóság, a kalácson méz csillog, arcunk nem felhőzi semmi. Gyerekkoromban én se pap, se kántor: — mindég vendég szerettem volna lenni. Vendég és vándor lettem én a földön. Vendége voltam az anyám szivének s mig vendéglettje voltam a tejének: angyalszó hangzott és karácsony-ének. Ahányszor Isten jóltartott malaszttal: én nékem minden sikerült s az átkos vén Föld olyan lett, mint a terülj-asztal. Vendége voltam egyszer egy családnak. Már kora reggel ablakomba álltam. Egy tulipánfa állt az őszi parkban minden lombjával szinaranyra váltan, a napfény játszott sok tenyérnyi pénzén. Én álltam s egyszer az jutott eszembe: mi volna, hogyha itt maradva nézném? hoz dőltem és csöndesen sirdogáltam. Az izgalomban, a virrasztásban lesoványodtam. Ha egy légáram megbillentette vékony 'kabátomat, összeborzongtam. Körülöttem pogány ünnep készülődött, A bokrok bóbitái roskadoztak. Párák úsztak a földön és füstölt az illat, a részeg és őrjítő aroma, ezermillió szag, mint egy parfümgyárban. Mindez pedig szomorú volt és édes. Kisöcsém járt eszemben. Azon tűnődtem, hogy most már egyszer igazán kisírom magamat, felöltőm a gyászt. Kiáltani szerettem volna, visszamenni a temetőbe, utazni, messzire, céltalanul, rohanni, elbujdosni valahová és sohase jönni vissza. Meghalni valahol, egy síron. Az udvar mélyén egy ablak világított. Odasietettem. Tükör előtt a lámpafényben fésülködött Margit. — Most — gondoltam — megkérdezem, miért olyan halavány? Szorongva kopogtam az ablakon. — Margit. Kinyitotta az ajtót. — Úgy félek, — dadogtam. Csodálkozva nézett rám. —- A halottól —• suttogtam rekedten. — Nem merek bemenni a szobámba. A leány babrált a fehér nyakán és terhes, szőke kontyán. Éreztem, hogy elsápadok. ö is elsápadt. Haja, mézszin haja villogott, lángolt. — Félek — mondtam. És hozzáértem a hajához. És átkaroltam, hogy ne féljek. És leesett a kontya, a hosz- szu-hosszu haja, majdnem a földre. És téptem a haját és a száját, a szájammal. Mi volna, hogyha egyre ülve nézném? A lombja lassan-Iassan földre hullna, aranyja lent a sárban megfakulna s alig nehány hét elforgása mu’va a fagy úgy állna, mint seprő kísértet, a tél havazna rá, meg rám s titokban zaklatnának lidérc-arcu miértek. S mi lenne, hogyha ottmaradtam volna a diákköri lányok jázmin-bokra előtt ámulni s ott ragadni végleg a szépség lépjen s csók-varázslatokra nézvén vénülni?? — Mert csak nézni: annyi, mint a Szépség szigetjén Robinsonnak lenni s az Élet árját messzehagyni. S mi történt volna, ha elbújtam volna köldök-leső fakirnak és hiába élő fösvénynek a jóságom lakattal elzártam volna a ládafiába? — Jézus kint járt-kelt: vendég volt és vándor, két bárka halat ölt meg egy csodája és testet-lelket táplált a Csodából. Én nemcsak vendég voltam. Vándoroltam, akár a víz, mely tisztit, malmokat hajt, akár a vér, mely meáe-álmokat hajt, akár a szél, mely bárha halkan 6Óhajt, máris felhőt hajt: könnyet tisztuláshoz, termékenyítő áldást a vetéshez és harmatot a szivárványvarázshoz. Uj meglepetés a tudományban Az esőcseppek rádioaktiwá teszik a háztetők csatornáit Egy emberöltő telt el azóta, hogy a joachims- thali szurokrétegben Curiené 1898-ban felfedezte a rádiumot, a legértékesebb elemet, de tíz év kellett még azután, amig Curiené végre tiszta rádiumot tudott előállítani. Ma már gyárak foglalkoznak rádium előállítással. Óriási apparátussal, horribilis költségekkel termelik ki érceiből a drága fémet: ezer tonna szurokércből három gramm rádiumot tudnak előllitani. A pénzt és fáradságot ez a kis mennyiség is megéri. Tudósok és orvosok keresik ezt a csodálatos kincset, amelynek ezredgrammjáért a világháború előtt hatszáz aranykoronát fizettek. Ma a joachimsthali rádium milligrammjának hivatalos ára 300 dollár körül mozog. A kevésbé tiszta mezotórium-tartalmu amerikai rádium milligrammja 70 dollár. Curiené egyik neves tanítványa, Maradno kisasszony egy szép napon felmászott a párisi obszervatórium tetőzetére s mialatt barátnői a korzóm sétáltak, macskaügyességgel kúszott a csatornák mentén. Akik észrevették, azt hitték, hogy valami szerencsétlen álomkóros leány mászkál a tetőn ég és föld között, pedig Mará- dno kisasszony tudományos expedidós utón járt a 'tetőzet és csatornák birodalmában. Mit keresett az asszisztensnő az obszervatórium tetején? Hosszas kutatásai során, hogy hogynem, arra a gondolatra jutott, hogy a nap sugarainak állandóan kitett fémtárgyak talán rádióaktiv hatással rendelkeznek. Nem sokat habozott, felmászott a tetőre, ahonnan ólom- és rézkaparék- kal tért vissza a laboratóriumába. A kaparékot azután betette az igen érzékeny regisztráló-készülékbe és —• csodák-csodája — a jelzőkészülék rádióaktiv anyagot mutatott. Nagy volt az öröm a laboratóriumban, soha annyi tudós nem mászkált régi házak tetején, mint Maradno bizarr ötlete nyomán. Mindenki ellenőrizni akarta a híradást, de mind elképedve állt meg a regisztráló készülék előtt; mindenütt rádióaktiv anyagot találtak. Megvizsgálták azóta a versaillesi kastély ré- gesrégi tetejének ólomrészeit, továbbá valameny- nyi obszervatórium rézfedelét is. Az eredmény mindig pozitív maradt. Arra a kérdésre senki sem tudott felvilágosítást aani, hogy mitől lett rádioaktiwá a fedél és a csatorna anyaga. Voltak olyan nézetek, hogy esetleg a városban, az intézetek tulajdonában lévő rádium van hatással az épületek szerelvényeire. Erre újabb próba következett. A Montblanc tetején lévő obszervatórium tetejét vizsgálták meg abban a hi- szemben, hogy ott bizonyára nem lesz rádium. Az eredmény itt is rádium jelenlétéről tanúskodott, sőt az egyik amerikai felhőkarcoló üvegtetejének ablakkeretei is rádioaktivnak bizonyultak. A kérdés sokáig megoldatlan maradt. Most Bontaríc professzor szenzációs közléssel lepte meg a tudományos világot. Megállapítottá ugyanis, hogy a tető anyagának csuoán azok a részei mutatnak rádioaktivitást, amelyek eső- zésnek vannak kitéve; legjobban a réz-, vagy ólomcsatornák, A rádioaktivitás keletkezése tehát kell, hogy az esővel legyen szoros összefüggésben. Az esőcseppek valamilyen eddig felderítetlen módon rádioaktiwá teszik a csatornák és tetőzetek fémrészeit. Egyelőre többet még Bontaric professzor serh tudott mondani. Az emberiség már évszázadok óta hisz az esőviz csodatévő erejében. A tudomány talán egyszer igazolni fogja a nép sejtelmes hitét. xx Jó ellátás, kényelem, gondosság Budapesten a Park-nagyszáUodában a keleti pályaudvarra! szemben. Leszállított árak. E lap előfizetőinek 20 százalék engedmény. Én vándor voltam: rész az élet-árban. — S mig a. szobámban ezeken merengtem, jött, az erdész és jelentette vígan, hogy vadászok várnak. Rengetegben jártam zavarva a vada^ nyugalmát s egész nap forró-piros fácán-vérrel hajtottam a* öröm kis gyermek-malmát Mécs László: VENDÉG ÉS VÁND Nyitra-vidéhi barátaimnak
