Prágai Magyar Hirlap, 1935. október (14. évfolyam, 224-249 / 3776-3801. szám)
1935-10-06 / 229. (3781.) szám
6 ^R&GAlH1RLAK _____________ ____ ___________________________________________1935 október 6, vasárnap* fia. Később Addis Abebába került, ahol gimnáziumot végzett és megtanulta a francia nyelvet. Menelik császár, Abesszínia nagy uralkodója, kegyeibe fogadta a fiatal Rasz Tafarit, akit huszonkét éves korában Harrar tartomány kormányzójává nevezett ki. Menelik császár halála után a császár unokája, Lidzs Jeasszu lépett trónra. Az uj király mohamedán volt és első uralkodási feladatának azt tekintette, hogy a birodalomban ismét érvényt szerezzen a próféta parancsának. Elrendelte, hogy az izlám vallást vezessék be Harrar tartományba is, ennek a rendeletnek Rasz Tafari, aki a kopt kereszténység hive, ellenállt. Egy ideig Kaffába száműzték őt, később azonban palotaforradalom Jeasszut elkergette a trónról s akkor a koronát Rasz Tafa- rinak ajánlották föl. Ő azonban hivatkozással fiatal korára visszautasította a koronát, amelyet Menelik leányának, Zaúditu hercegnőnek a fejére tettek. A ceászárnő mellett azonban Rasz Tafari kezébe került a tényleges uralom és ő, aki a modernizálásnak lelkes hive, hozzálátott Etiópia eivilizálásához. Még ebben az időben szervezte meg úgynevezett modern hadseregét, amelyet gépfegyverekkel, gyorstüzelő ágyukkal, repülőgépekkel és fegyverekkel szerelt föl. Persze az abesz- szin császár az európai hatalmaktól kimustrált, elavult tipusu fegyvereket kapott és ezekkel szerelte föl hadseregét. Abesszínia tényleges hadseregének létszáma százezer ember, mozgósítással ötszázezer és mindent egybevéve legfeljebb kétmillió főnyi. Annak ellenére, hogy európai mintára, igyekezett rendes katonaságot szervezni Rasz Tafari, mindössze nagyon kisszámú és természetesen nagyon gyengén fölszerelt törzshadsereget sikerült megszerveznie, amely köré barbár hadakból álló, párduckacagánnyal, hátultöltő öreg mordályokkal, lándzsákkal fölszerelt hadsereg sorakozik. Legfeltűnőbb és legszebb ruhája a vezérnek van, hogy messziről föl lehessen ismerni. Csakhogy az abessziniaiak ravasz emberek és már hosszú évek óta alkalmazzák az úgynevezett ,.dublót:‘, amelyet a modern filmteehnika csak legújabban talált ki. A clubié — mint ismeretes, — olyan ember, aki a híres filmszínészhez hasonlít és amikor valami nyaktörő mutatványt kell végezni, kis fizetésért beugrik a művész helyett. Ugyanilyen dublója van a császárnak és hercegeknek Etiópiában, akik pontosan ugyanolyan szakállt, ruhát és ékszereket viselnek a harcban, úgyhogy a jámbor ellenség sohasem tudhatja, hogy az igazi császárt fogta-e el vagy pedig a dublót. Rasz Tafari 1930 áprilisában a császárnő halála után megkoronáztatta magát és felvette a Hailé Szelasszié nevet. A háborúba induló hadsereg élén természetesen maga a császár áll, aki bebizonyította a legutóbbi időkben, hogy kitűnő diplomata és állítólag elsőrangú hadvezéri képességgel is rendelkezik. Természetesen akármilyen kiváló hadvezéri képességei vannak a „királyok királyáénak, nem valószínű, hogy a primitív hadsereg komoly ellenállást tud kifejteni a tökéletesen fölszerelt olasz haderőkkel szemben. Az abe6szin hadsereg szervezete egyébként rendkívül primitív: békében a tartomány élén álló rasz kiosztja katonáit meghitt emberei és rokonai között, midegyik kap egy darab földet és azokon telepitik le a katonákat. A katona azonban nem maga műveli a földet, jogában áll a bennszülött lakosságból néhány embert jobbágyul választani és ezek végzik el helyette a munkát. Háborúban jobbágyaik tisztiszolgákká változnak, elkísérik a harcba és enni- és innivalót szereznek neki. A katonák bizalmatlanok az európai fegyverekkel szemben és ha nem is becsülik többre, mindenesetre jobban szeretik a bőrből készült rézfog- lalatu pajzsot, mint a rohamsisakot, a topját és nyilat, mint a puskát, a buzogányt, mint a bajo- nettet, a faltörőkost mint az ágyút, a homlokukon viselt oroszlánkarmos fémpántot, mint a vitézség! érmeket és a kos szarvából készült tülköt. mint a trombitát. Az öreg Mauser-puskák töltényeit egyébként évtizedek óta a Mária Terézia tallér mellett fizetési eszköznek is használták. A hadak útja A négus székhelye, a főváros Addis Abeba. 2000 méter magasságban fekszik a tenger színe fölött, hatalmas kiterjedésű feneikon, amely négyzet alakú. A fővárosnak közel 60—70.000 lakosa van, köztük többezer külföldi. Dirédaura az első város, ahol a vasúton érkező idegen abeeszín területre lép, ennek a városnak mintegy 30.000 lakója van. Nevezetes Harrar, régi erődítményekkel, 40.000 lakossal. Godzsan székhelye Debra Markosz, mindössze 5000 lakosa van, Amlhara fővárosa Gondar, mindössze 3000 lakossal. Ezek a városok oly messze feküsznek egymástól s amellett csaüí fárasztó sivatagi utakon megközelíthetők, hogy hetekig is eltart, mig a levél Addis Abebából megérkezik. Hailé Szelasszié állítólag számos utat épített, több ut vezet Addis Abebából és Harrarból a határra, a legfontosabb azonban az az ut, amely Addis Abebából Desszién keresztül Adudba visz és amely előreláthatólag a mostani háborúban is nagy szerepet játszik, mert ezen az útvonalon vonulhatnak föl az ország belsejébe az olasz haderők. ' wctcfái c ff fi c Ida: Vlm&auet PM A kedves kétesztendős oroszlánt, amely Cézár névre hallgat, suttyomban és hátulról csempészték be a neves szobrász műtermébe. Éjjel jött, mint nagy ládába csomagolt áru, hogy ne ijessze meg az embe- ket, ne okozzon zavart személyének kétségkívül varázslatos szenzációjával és főként, hogy ne idézzen elő pszichózist, amelyre a tömeg ma gyorsan kapható. Cézárnak azért kellett messze földről ide jönnie. hogy modellt álljon az emberi hősiesség márványban való megmintázásához. Az öreg Brehm nagyszerű dolgokat tud a szabadban tanyázó oroszlánról, de arról nem emlékezik meg, hogyan viselkedik, ha szobrászmüterembe zárják, ahol neki fogolynak kell lennie, hogy az ember megmintázhassa róla a maga hősiességét. Éppen akkor jöttek az első harctéri jelentések az abesszíniái frontról. Bementem a műterembe, amelyben senki sem tartózkodott és helyet foglaltam az oroszlán ketrece előtt. A műteremben rengeteg szotor sorakozik fel, nagyok, kicsinyek, az élet mindén teréről vett pillanatfelvételek. A szobrok mozdulatlansága mintha rossz hatással lett volna Cézár oroszlánra. Ezt abból következtettem, hogy nem hederitctt rám, ellenben hipnotizáltan szemlélte a gipszből, márványból és bronzból készült alkotásokat. Határozottan nem tetszett neki a dolog és úgy vettem észre, hogy eltűnődik rajta, mért kell neki itten tétlenül vesztegelnie, amikor olyan végtelen sivatagok vannak ezen a világon és olyan nagyszerű valami a más vadakkal való harc. A teremszolga sok mindent mondott el az uj jövevényről és a borravaló reményében kiseb kísérleteket is tett. Például szelíd hangon megkérdezte Cézártól, akar-e tejet és benne tojást, mire az oroszlán, akár egy kiskutya, csóválta a farkát és rendkívül emberi, rokonszenves hangon elbőgte magát. Utána azonban azonnal újra megállt és merev, szinte kísérteties pillantással kritizálta a szobrokat. Néha felemélte a mancsát, nekivágta a ketrecnek és megrázta egy kicsit a vasrudakat. Mintha megfenyegette volna a sok szobrot és rajtuk keresztül az emberi képzelődést és hiúságot. Egyebekben csendesen viselkedett. Tegnap éjjel elalvás előtt egy bécsi lapban olvastam, hogy 350 pszichiáter kiáltvánnyal fordult az országok államférfiai- hoz, akik a népek sorsát intézik. A kiáltványban azt mondják, hogy a világban jelenleg olyan mentalitás kerekedett felül, amely könnyen háborús pszichózisba csaphat át és a vezető államférfiak kötelessége, hogy az erkölcs és a kultúra legmagasabb dobogóján állva küzdjenek meg ezzel a vérszomjas lelki fertőzéssel. Az emberiség vezéreinek csak akkor nevezhetők, ha ezt meg tudják tenni. Nagyon érdekesnek találtam, hogy éppen a világ pszichiáterei fogtak össze és ők oktatják ki az államférfiakat, mintha már csak rajtuk mülna, hogy lesz-e belátás az államférfiakban vagy sem. Elgondolkoztam ezen, Lombroso jutott az eszembe — egyszerre csak vad és elnyújtott orditás harsant fel az éjszaka csendjében. A műteremből jött a váratlan és izgató hang, a műterem néhány lépésre van a háztól, amelyben lakom. Cézár. az oroszlán ordított. Éhes, szegény, gondoltam, az őr majd ad neki húst és akkor elhallgat. Nem hallgatott el, sőt újrázás után még sokkalta vadabb üvöltésbe kezdett. A nagy lárma az uccában már-már ..pszichózist'* idézett elő, — pszichózist, amelyről éppen az imént olvastam a bécsi lapban. Éreztem, hogy engem is elfog a láz, ismeretlen félelem és harci gerjedelem egyben, hiszen az ember nap-nap után olvassa, milyen lelkesedéssel indulnak harcba az olaszok is, az abessziniaiak is és engem különösen az abessziniai harci dobokról szóló, felette érdekes beszámoló tartott lebilincselve. Cézár, akiről megtudtam, hogy az abessziniai sivatagból került a civilizációba, ugylátszik, elhatározta, hogy védekezni fog a civilizáció ellen. Neki nem kell. ő a sivatagot kívánja és nem bánja, ha ott nem is kapja meg pontosan a napi adagját, mint a szobrász műtermében, viszont a szobrok sem kellenek neki és egyébként nem hajlandó magát olyan törvényeknek alávetni, amelyeket rákényszeritenek. Cézár annak ellenére, hogy régen elmúlt tiz óra és ilyenkor egy pacifikáit oroszlánnak hallgatni illik, csak járatta a száját, sőt egyre nagyobb lármát csapott. Egy darabig őt figyeltem és találgattam, mi lesz ebből a zenebonából, közben azonban magamat is figyeltem, hogy milyen gyorsan elhatalmasodik rajtam a ,,pszichózis“. Az államférfiakhoz hasonlatos helyzetben éreztem magam, akik ebben a pillanatban szintén nem nagyon tudják, mit csináljanak a fenyegető háború oroszlánjával. Még nem törte össze a ketrecet, még csak halálos merevséggel tapadnak zöld tűzben lángoló szemei a mozdulatlan szobrokra, de lehet, hogy egyetlen csapással szétzúzza a vasrudakat és őrült iramban nekivág a szabadságnak, mint az ámokfutó, aki démonok megszállotta. Közben az oroszlán még elbődült, aztán elhallgatott. Egy darabig vártam, mikor kezdi újból, de néma maradt. Nem bántotta a polgárok éjszakai nyugalmát. Lehet, hogy megkapta a husadagot, amelyet csak másnapra szántak, — majd reggel megtudom. Valóban másnap megtudtam, mi bőszitette fel Cézárt. Az őr elmondta, hogy Cézár naponta öt kiló pompás húst kap és ezenkívül több liter tejet. Már most az történt, hogy a műteremhez tartozó két kuya összebeszélt és a jeles társasághoz egy macska is csatlakozott. Rendkívül tartályosán úgy intézték, hogy bejutottak a műteremnek abba a részébe, amelyben Cézár ketrece állt. Az eleség másnapra elő volt készítve és egy széles állvány tetején feküdt. A három civilizált állat sok mindent megtanult az embertől, többek közt azt is, hogy egy ketrecbe zárt oroszlántól akkor sem kell félni, ha bömböl, mert úgysem tud ártani: a civilizált állatot védi az ember, nem kell a támadásától tartania. Szóval nekiláttak az állványon felhalmozott Ínyenc falatoknak. Cézár, aki megfeledkezett róla, hogy a civilizációban él, nem pedig az abessziniai sivatagban, úgy akart tenni, ahogyan odahaza megszokta. Amikor észrevette, hogy be van kerítve és nem akadályozhatja meg, hogy az a három kis állat felfalja,, ami az övé, rettenetesen elkeseredett és úgyszólván a kultúra legmagasabb dobogójára emelkedve, vérfagyasztó ordítással óvást emelt az ellen, hogy elvegyék tőle, ami az övé. Az abessziniai sivatagban ez nem szokás és ö ezt nem hagyhatja szó nélkül, mint ahogyan a 350 pszichiáter sem hagyhatja szó nélkül .. , Túlzott fennhangon mondta el véleményét az ügyről és csak akkor hallgatott el, amikor az őr elkergette a három tolvajt. Mert ha már fogolynak kell lennie, hogy az ember megmintázhasSa róla a maga hősiességét, akkor legyen annyira hős. hogy lándzsát tör jog és igazság mellett és ne nézze tétlenül, hogy két kutya meg egy macska érdekszövetkezete veszélyezteti a békét. Ezt mondta Cézár pillantása, amellyel komolyan szemügyre vett és mintha még hozzátette volna: ,,De hiszen én már tudom, hogy béke csak ebben a műteremben van, mozdulatlan szobrok közt.. ——MÉM— ^ ^ ^ |0 C g .*rf Irta: Heitai Jenő Lelkesen és balgán azt hittem valamikor, hogy emberi, sőt kutyái kötelességem segíteni mindenkin, aki nagy vagy kis bajában panasszal jelentkezik nálam. Buzgón szaladgáltam felebarátom érdekében, iparkodtam hivatalt szerezni az állástalannak, pénzt adni a szükölködőnek, férjhez adni a bánatos özvegyet és lelki válságainak vak homályából a megnyugvás világosságába kalauzolni a megszédült töprengőt. A közhála tömjénfüstjében Őrangyalnak és Gondviselésnek láttam magamat, holott tulajdonképpen a Sóhivatal voltam csak, az a csodálatos, legendás intézmény, melyet az elintézethetetlen ügyek legfelső fórumának tisztel a pesti fantázia. Ez a kései fölismerés nemcsak lényegesen csökkentette buzgólkodásomat, hanem megingatta elhivatottságomban való hitemet is, annál inkább, mert az idő múlásával, a sors mind sűrűbben figyelmeztetett arra, hogy mindenekelőtt magamon segítsek. Kőszivre rendezkedtem be és viharosan kigyógyultam abból a végzetes rögeszmémből, hogy a nemzetközi Világ-Sóhivatal magyar osztályának én vagyok a vezérigazgatója. Lemondtam tisztemről, sőt példás önzetlenséggel lemondtam jól megérdemelt nyugdijamról is. Lemondásomról a sajtó nem emlékezett meg, ennélfogva még ma is engem keres föl az, akit az élet a Sóhivatalba küld. íróasztalomon sür'in találok ma is még okmányokkal és arcképpel fölszerelt kérvényeket, vasúti jegyért rimánkodó folyamodványokat, titokzatos találmányok értékesítésére csábitó ajánlatokat, gyüjtoiveket, báli és egyéb jegyek sürgős és felülifizetéses megváltását szorgalmazó nyomtatványokat és kifizetetlen nyugtákat a megfelelő kísérőlevéllel, amelyben ismeretlen egyesületek kitartón és konokon érdeklődnek az iránt, miért nem egyenlítem ki régén esedékes tagsági dijamat. Ez a jobbik eset. A levél. A rosszabbik az, amikor a pénzbeszedő személyesén jelentkezik a nyugtával. Tegnap a klubban keresett föl. Csodálatos ember az ilyen pénzbeszedő! Kiterjedt kémhálózata révén pontosan tudja, hogy a nap melyik órájában hol talál meg. Tudja, hova járok, mik a szokásaim, mikor vagyok a szerkesztőségben, mikor a kávéházban és melyikben. Mennyi időt töltök a klubban. A portást szigorúan rend- reutasitja, ne okoskodjon. Azért jött, mert én rendeltem oda. Mára. És felküldi a levelet. A szürke, hivatalos borítékra valami fantasztikus, zsidó jótékonysági egylet címe van rányomtatva. Föl tépem a borítékot: tagsági dijat kérnek tőlem, negyedévre három pengőt. Kőszivemré támaszkodva visszaadom a nyugtát: — Mondja meg a pénzbeszedőnek, hogy nem vagyok tag. Nem fizetek. Egy negyedóra múlva a pincér jelentkezik. Újabb levél. Hivatalos levél ez is, a sárga borítékon egy fantasztikus református jótékonysági egyesület cime, a borítékban tagsági nyugta, negyedévre négy pengő. Ezt a nyugtát is visszaadom. — Nem vagyok tag. Nem fizetek. Rá sem érek arra, hogy elcsodálkozzak a pénzbeszedők tömeges fölvonulásán, húsz perc múlva elém áll a szivaros. Levelet hoz ő is, a fehér borítékban egy katolikus jótékonysági egyesület címe, a borítékban nyugta, negyedévre öt pengő. Átnyújtom a nyugtát a szivarosnak: — Nem vagyok tag. Nem fizetek. Csöndesen mulatok magamban. Micsoda átlátszó ravaszság! Hülyének nézik az embert, számítanak már nem is a jó szivére, hanem a szórakozottságára, a fásultságára, az idegességére, arra hogy elunja az ostromot, és a békesség kedvéért lefizeti azt a néhány nyomorult pengőt, akár tagja a nemlétező egyesületnek, akár nem. Egymásután hárman is megrohannak, a világ valamennyi pénzbeszedője összeküdött ma ellenem. Egyszer mégis csak szemébe kell nézni ezeknek a fickóknak! Úgyis tudom, lent várnak rám, hogy a kapuban elcsíp jenek. Odaszólitom a pincért: — Elmentek már azok a pénzbeszedők? — Az egyik lent van még. Zsebregyüröm a három borítékot, lemegyek. Az előcsarnokban csakugyan ott lézeng egy kopott, nyurga ember, róka-képű, huncut- szemű, szemtelen alázatossággal pislog rám. A pénzbeszedő. Mélyen meghajol. — Hol a másik kettő? Elcsodálkozik. — Miféle másik kettő? — Aki a nyugtát hozta. Mosolyog és azt mondja: — Én hoztam, kérem, mind a hármat. Szerény kísérlet. Gondoltam, valahova csak tetszik odatartozni... Megnézem a borítékot ........ csakugyan, ug yanaz az írás mind a három borítékon. A pénzbeszedő még azt a fáradtságot is röstelte, hogy az Írását elváltoztassa! Mentegetőzik: — Azt hittem, ki tetszett találni... Megnyugtatóim: — Meg sem néztem. Minek néztem volna meg? Úgyis tudtam, hogy csalás ... Ilyen nevű egyesületek nincsenek és ha volnának is... A pénzbeszedő gyorsan a szavamba vág; — Isten ments! Miből élnék akkor én? Erre a kérdésre nem tudtam felelni: Hátat fordítok a pénzbeszedőnek, indulok vissza. Megállít:— Szerkesztő ur kérem ... tudom, úgyis megtetszik Írni a dolgot... Hát ha tagsági dijat nem is... legalább az ötletért valami csekélységet!
