Prágai Magyar Hirlap, 1935. szeptember (14. évfolyam, 200-223 / 3752-3775. szám)
1935-09-22 / 218. (3770.) szám
1935 szeptember 22, vasárnap. 7 ÍMMkűms tamási Ám fdess „Md"-tejéMféitek etedeti mMátfutol „Székely Alkalmazottak Lapja'* s egy kis szerkesztőség, szolgalegényekböl Itta: SzotnSatUy.\JiUiac (Kolozsvár.) Ismerőseim többek között a következőkre figyelmeztettek: — Ha Kolozsvárra mégy, az általános nevezetességek között, amelyeket amúgy is 'megmutogatnak, keresd föl továbbá a házson- gárili temetőt, a sétatéri korzót s okvetlen beszélj Latló Lajossal. — Ki az a Ladó Lajos? — Kolozsvár egyik eredetisége. Székely szolgalegény valahonnan Udvarhelyből s mellékesen lapot szerkeszt, kiad. S még ezt is hozzátették: — Róla vette Tamási Áron a mintát, Ábelhez ... Kolozsvárott aztán rendben megszemléltünk mindent, még a franciskánusok nyomdáját is és az unitáriusok hajdani imaházát valamelyik kávéház konyhájában, nagy barát- kozásokat folytattunk a Helikonistákkal, csak éppen Ladó Lajos nem került elő. Már-már lemondtunk a találkozás örömeiről, amikor „Helikon Sándor“, — az Erdélyi Helikon kifutólegényét hivják újabban igy, — nagy mosolyogva jelentette, hogy előkeritette ám Ladó Lajost s az egész szerkesztőség izgatottan vár az irodai helységben. Itt van a szerkesztőségi iroda, a szomszéd uccában, fáradnánk talán oda. Egy különös szerkesztőség Már mi is láziban égtünk. Útközben hámoztuk ki aztán Helikon Sándorból a valót. Úgy mosolygott Sándor, — az egyik társszerkesztő, — mint egy májusi vasárnap, amikor a lapjukról beszélt. Mert Ladó a lapvezér. Annyit már elmondtunk róla, hogy a Hargita tájékán élte ifjonti életét s onnan került beljebb a városba, szolgalegénynek. Mint igen értelmes legény, — annak ellenére, hogy csupán hat elemit járt, — azonmód feltalálta magát s nem tellett bele sok idő, lapot alapított. A lap ima is él és virágzik. Cime: „Székely Alkalmazottak Lapja." Megjelenik havonta kétszer, szerkesztősége az értelmesebb szolgalegénység. S mivel a székekből fölkerült szolgalegénység értelmessége messze felülmúlja az általános „legénységi érteimet", áll a szerkesztőség legalább tiz tagból, de, ha jól összeolvassuk őket, vannak akár tizenöten is. lédség nevelésére!, helyzetének megjavításával s egynémely goromba nagysága szokásaival foglalkoznak. Mert bizony a cseléddel rosszul bánó nagysága is ki van szerkesztve, — név nélkül ugyan, — de a szerkesztői üzenetekben Lajkó ráír Marira, Erzsókra is, ha gyanúsan sokat sétálnak bakával, avagy veszélyeztetik a székely erkölcsöket Mit tagadjuk: erkölcsneme- sitő lap ez, elejétől az utolsó sorig. S nem is olyan rosszul megírva. Hiába, aki Kolozsvárra kerül, azt megfertőzi az ólombetű. Ladó Lajkó is itt talált érvényesülést. Kicsi, fekete, niokány ember. Beszédje amolyan jóizü, székely beszéd: oldalvást közeledik a eél felé és sosem tudom, hol támad. S nagy az öröm, ha a hangot eltalája az ember s hasonlóképpen felel. Néhány szóban elbeszéli az életét, megmutatja a naplóját, —■ ebből az „Erdélyi Helikon" is közölt annakidején s bizony, kiderül, hogy hargitai faőrző volt őkigyelme, ahogy a Tamási 'könyvben is álL Ladó Lajos és Tamási Áron <—■ ügy volt az, — meséli a megismerkedés történetét, — hogy fenn éltem, akkortájt a Hargitán. Volt egy kis kunyhóm, a kunyhó oldalán egy csontkürt. Mellé volt árva, hogy aki keres, fújjon egyszer. Ha igen sürgős, fújja meg kétszer. A vadásztársaság tagjainak külön jeleik voltak. Hát egyszer hallóim ám, hogy valaki kétszer belefuj, igen sürgősen. Megyek a házhoz, de ahogy megyek, hát dánotok is. A „refrintet" valaki visszadanolja. „De jó visszhangzik ez az erdő, — kiáltom, _ hogy a refrintet is elmondja már!“ — Az visszafelel: „Gyere, gyere, én vagyok a visszhang!" Azzal odaérek a házhoz. Egy kockásruháju idegen áll ott* aszongya, siessek, mert éhes. „Lassabban" — mondok, — „honnan jön?" — „Én egyenest Amerikából!" — mondja ő. „A jó hely, — mondom én, — és az is jó, hogy egyenesei idetalált!" Azzal jobban körülnézem. Urforma ember. Gondolkozók, ki lehet. Urforma ember rokona Amerikában? Ilyen csak a tanító ur rokona lehet, vagy pedig az édesapám valami távoli öccse, mert az is odajárt éppen. Meg is mondtam neki: „No, ad magának édesapám!" — Amire ő: „Nekem, miért?" — Mondom én: „Mert nem irt mindazóta egy levelet se!" — ő megint igy felel: „De Írtam én!" — „Mit irt?" — S erre ő: „Nagy könyvet a székelyekről!" — Megcsóválom a fejem s azt mondom, hogy az majd kiviláglik, ha elolvassuk. Nevetett az illető, aszongya, hál’ Istennek, hogy székelyek közt van, mert erősen látja, hogy székely vagyok. S azt teszi hozzá, hogy éhes. Volt három kecském, szólítom az egyiket: „Ézsau, gyere ide!" S míg fejem Ézsaut, nevet az idegen s kérdi, miért Ézsau a kecske?" Hát csak azért, — mondom, — mert kitettem tegnap egy tál forró paszulyt hűlni s a kecske megette, akár csak Ézsau gazdálkodott a tál lencsével!" Még jobban nevet az idegen s kérdi, hát a többi kecskének mi a neve. „Ez, — mondom, — ez Káin, mert haragos, döfö- lős, dühös egy állat, ez pedig Ábel, mert szelíd, szakállas, és igen jó természetű." Megtetszett neki a név s mikor regényt irt, hát már akkor Szakállas Ábelről irt. Mert ő volt az, aki egyenesei Amerikából jött, Tamási Áron. Összebarátkoztunk, olvasta a naplómat is. Rólam mintázta az alakot. Hát ennek igen örülök, hogy egy ilyen nagyszerű s igen híres regény egyik élő fő- alakitójával megismerkedhettem. Mert a fő- főalakitő aztán mégiscsak Tamási Áron, — aki éppen Marosvásárhelyt tartózkodik, — az Ő ragyogó tolla nélkül vajmi nehezen lett volna ismertté a hargitai pásztorgyerek. Ladó Lajkó még most is folytatja a naplót. Időközben átlényegült a naplóiró személy, Ladó Lajkó önmaga előtt is kettéhasadt s Ábelnak Írja ezentúl magát a naplóban, ahogy a regényben is Írva vagyon. Még az őrmestertől kapott nyolcvan katonai pofon is bele van írva a könyvbe. Meg sok minden más. Öntudatos kisebbségi legények A megismerkedés történetét Ladó Lajkó sokszor elmondhatta már, de a kollégák még ma is igen mulatnak rajta. Ott áll Ladó Lajkó A nő, mint diktátor Brewer angol tudós lelkes kiáltványa a nők kiválóságáról ■ Nevetséges, mondja a felesége Nem mindegyik szerkeszt. Van, aki címet ir, aki a nyomdába szedni segít, aki postára fut vagy expediái, magyarul mondva, csirizei. A szabad idejüket szánják rá erre a célra. — Nincs a székely cseléde,mbernek újságja, ha felkerül a városiba, — fejtette ki Ladó Lajkó az eszmét, amikor végre benn ültünk az udvari, igen-igen homályos szerkesztőségi szobában, — azért gondoltunk ki aztán egy valóságos néplapot, amit a cselédek a cselédeknek szerkesztenek. Mi írjuk, mert mi tudjuk, micsoda érdekli őket. Kéthetenkint jelenünk meg, négy oldalon. Magunk adtuk rá a pénzt: Hét ekkora lelkesedést, önzetlenséget és ügybuzgalma sem a Csallóközben, sem Gö- mörben, sem Abaujban nem láttam. De a legények értelmének is párját kell keresni. Nem tudom, ilyenek-e a székely legények mind, avagy az itt éppen java-esze üldögélt a kis szoba Lócáján, — annyit azonban elárulhatok, hogy bátor-eszü legények ezek, vajha a mi vidékünkön is ilyenek teremnének tucatjával: mindjárt nem volna akkora probléma a faji öntudat s a nemzeti érzés... Milyen hát ez a lap? Már szedik is elő a szekrények mélyéről a lapokat s mutogatják sorra. Igen értelmes, józan lap ez: a maguk mulatságára csinálják. Az igyekezet heve lapveaérség felé fütötte őket s irányt akarnak szabni a városba sodródott veszendő szolgalegényi, cselédsori életnek. Tájékoztat a lap belpolitikáról s kül- világi helyzetről, van gazdasági rovata s „szociális rovata" is. Legalábbis, szociális rovatnak keresztelném azokat a cikkeket, amelyek a székely cseLondon, szeptember 21. Nagy föl tűnést keltett egy híres angol orvosnak, Dunstan Brewer- nek a „kiáltványa", amelyben nőuralmat követel. Azt írja, hogy a nők nemsokára teljesen egyenjogúak lesznek a férfiakkal. De ez nem elég. A nők arra hivatottak, hogy uralkodjanak a családban, mert értelmesebbek és különösen sokkal bölesebbek, mint a férfiak. Ezzel szemben kisebb a képzelőtehetségük és kevésbé hajlanak az álmodozásra. Brewer nyilatkozott is „kiáltványáról". — Mint orvos, különösen kedvező helyzetből figyelhetem meg és hasonlíthatom össze a férfiak és nők viselkedését, — mondta. — Talán nincs még egy foglalkozás, amely ilyen alkalmas volna erre a megfigyelésre. Azért írtam meg nyilt levelemet, mert újabban sok londoni gyűlésen kétségbevonták az angol nők háziasszonyi képességeit és azt mondták, hogy nem tudja jól beosztani a pénzt. — Én ezzel szemben azt tapasztaltam, hogy a nőknek általában sokkal több tehetségük van a pénz helyes beosztása és általában az élet helyes berendezése iránt, mint a férfiaknak. — A modem nők kritikusainak nincs igazuk. A mai nő igen magas színvonalon áll. Nagyon tisztelem a nőket. Sokkal többet tudnának elérni az élet minden vonatkozásában, mint a férfiak gondolják és megengedik nekik. Gyakran mondják, hogyha Mrs. Pankhurst, a feminizmus úttörője és az ő hadserege kissé kevesebb zajjal dolgozott volna is, a nők megkapták volna a választójogot. A hisztériás rohamokat el lehetett volna kerülni. Ez tipikus férfiokoskodás. A nők azért kapták meg a választójogot, mert egyikük egy paripa elé vetette magát a lóversenyen. A nők nagyon sokszor csak úgy tudnak elérni valamit a férfiaknál, ha utálatosan viselkednek. — A házaséletben a férfiak mindig azt mondogatják, hogy a nőnek otthon a helye, de ők semmit sem követnek el arranézve, hogy kívánatossá tegyék az otthont. Tulajdonképen azt akarják, hogy a nők dolgozzanak nekik, fizetés nélkül. Én azt tanácsolom a nőknek, hogy ne veszekedjenek a férjeikkel, mert ez gyöngeség jele. Ne igyekezzenek arra, hogy mindenben irányítsák őket, otthon azonban föltétlenül ők legyenek az urak. Ez megilleti őket. Brewer nős ember. És a legérdekesebb az egész dologban az, hogy a felesége, amikor megkérdezték, mi a véleménye férjének elméleteiről, csak legyintett és igy szólt: — Nevetséges! ^ FORRÁS —OTun' az Íróasztal mellett, öntudatosan, mint egy •hadvezér. A szerkesztőség tagjai a pádon, sorban. Már alig férnek, de még mindig nincs itt mindenki. Bámulom ezt a sok értelmet, okosságot, amely az egyszerű legények szavából árad. Van itt néhány nemszékely is, akiket szorgalmuk s eszük miatt magukhoz vettek, székelynek. Mennyi kisebbségi öntudat, székely érzés, jószándék valamennyiben! Helyzetüket, múltjukat s a jövendőt jobban átérzik, inkább öntudatositják, mint a mieink, Komáromiban, Göomörben. Nem keresni akarnak az újságon, hanem adni, egyre pazarabbul. Egy-egy cikket megmutatnak szerényen: „én írtam!" — mondják szerkesztői öntudattal. Olykor kikifutnak egy félórára a munkahelyről s a nyomdába iramlanak, megnézni a tördelést. Ebben élnek, ebben a lapban. Valamit tenni- ök kell, különben kirobbanna belőlük a túlfűtött munkakedv. Nagy fogadkozások között búcsúzunk. A szó, hogy: „élmény", már elkoptatott, mégis használnom kell ezt a szót, élmény volt, a maga valóságában. Olyan, ami mifelénk szokatlan. Vajha a kamocsai, vagy gutái legény leülne mellém egyszer s kisebbségi öntudatáról, kulturk ed véről beszélne, még ha nem is olyan szépen, mint ezek a halk- szavu, udvarias legények itt. Vájjon jutna-e eszébe Pozsonyban a csallóközi legénynek, hogy lapot szerkesszen a többi cseléd kedvéért? Megyünk már s az udvaron valahogy a fényképezőgépemmel babrálok. Ladó Lajkó megszólal: — Azért hozta, ugy-e, hogy levegyen? Persze, hogy. Le is fotografáltuk azonmód a szerkesztőséget! Eltanuljuk a székelységet Elutazásom előtt névjegyet hoz fel a szállodai szolga, a szobámba: „LADÓ LAJOS, a Székely Alkalmazottak Lapjának szerkesztője és kiadótulajdonosa", — mondja a gazdag névjegy. Vacsorára hivott. Az egész szerkesztőséget kell, hogy megismerjem. Lesz fatányéros, flekken, meg vargabéles. A szerkesztőség lát vendégül. Mondhatom, roppant sajnáltam, hogy a nevezetes vacsorán nem vehettem részt. — Majd máskor? — Mikor? — kérdi reménykedve, — holnapután visszajön? *— Majd néhány év múlva. Elszomorodott. — Az soká lesz, — felelte, — akkor talán már nem leszek itt. — Majd lépnek a helyébe más Ladó- Lajosok. Huncutul veti föl a fejét: — De ít rólunk vagy egy kicsinyke cikkecskét? — Hát egy kicsinykét, azt nem! — mondom ravaszul. Egy pillanatig gondolkozik, aztán elneveti magát. — Érteni! Hát maga is székely lett közöttünk, eltanulta a beszédet. A viszontlátásra fogtunk kezet. Lám, megtartottam a székely Ígéretet: egy kicsinyke cikkecskét, azt nem írtam. Ámde ők is küldik az újságot minden kéthetiben pontosan. Csak könyvre, sok könyvre volna szükségük, hogy művelődjenek. Minden országbeli könyvet szevesen kérnek, fogadnak, kis könyvtáruk javára, címük: Kolozsvár, Cluj, Strada Chorches 12.
