Prágai Magyar Hirlap, 1935. szeptember (14. évfolyam, 200-223 / 3752-3775. szám)

1935-09-15 / 212. (3764.) szám

»tA'üüAft.HlkliAP 1935 ucptembcr 15, vaaartiap. EMBER ÉS VILÁG írja: Kosztolányi Dezső IRODALMI LEVÉL (SZERELEM - A SZAVAK ÉS SORSUK) Mi az a .őz ere lem? Mi az, szeretni? Mi a szerelem bűvös állapota, a szerelmesség? Erről és ha­sonlókról már egész könyvtárnyit firkált ösz- sze az emberiség s hogy milyen értékű, azt csak most érzem, amikor Jósé Ortega y Gras- set ide vonatkozó Írásait böngészgetem, ame­lyek összegyűjtött műveinek testes kötetében jelentek meg. Ez a pallérozott gondolkozó lámpájával át­világítja a ködöt. 6 egyszerre fényesség gyul­lad. Latin Ő, a legszebb és legősibb értelem­ben, az ibériai félsziget latinja, Seneca és Mar- tialis kései leszármazottja, aki egységben látja a testet és szellemet, az eget és földet Izig- vérig mai, a tudomány legutóbbi eredményeire épit, de épp ezért nem szolgálja a félmult elő­ítéleteit. Ha haladó, a szellem nevében mer visszaható is lenni. Hogy is vélekedünk mi a szerelemről, „mű­velt, természettudományos emberek44, akik ma élünk? Azt tartjuk, hogy a szerelem a vér szí­nes füstje, az érzékiség tulvilági tűzijátéka vagy szivárványa. Nyomban Stendhalra gon­dolunk, az ő kristályosodott elméletére, arra a galyra, mely a vízesésbe hull, aztán bevonódik" tündöklő kristályokkal, úgy hogy eredeti mi­volta nem is látszik, csak csalóka és tündén máza. Ortega y Grasset szétszedi ezt a tetsze­tős, népszerű elméletet s kimutatja, hogy ha­mis, hogy a 19. század idealizmusában és pesz- szimizmusában fogant, hogy olyan ember al­kotta. aki sohase szeretett és akit sohase sze­rettek. A szerelem mivolta nem ez az öncsalás, hanem a magányunktól való futás, az önkívü­let. Valaha a középkorban a corteziá-ból kelet­kezett 6 Dante ismerte igazán mélységét, aki­nek élete, fejlődése egy nő mosolyától függött. De a nő föladata ma is és mindig csak az, hogy a férfi káprázata legyen, hogy igényességével, lelkiségével kerülő utón hasson az életre. A férfi cselekszik. A nő van. Rendkívül érdekes ez a fejtegetése, amely­ben összeveti a misztikusokat, Plotinus-t, Eckehart mestert a szerelmesekkel. Isten ra­jongói kizárják magukból a világot, föláldoz­zák kötelékeit, csak arra törekszenek, hogy a dolgok sokféleségétől megszabadulva elve­szítsék értelmüket, egy pontra rögzítsék te­kintetüket, teljesen üresek legyenek s megtel­jenek Istennel. A misztikus nem is gondol Is­tenre, mert benne van. A szerelmes se gondol kedvesére, mert egy vele s amikor magával foglalkozik, vele foglalkozik. Figyelme éppoly görcsös-merev, külsőséges, mint a misztikusé. Amint Böhm .Jakab egy óntányérra bámult s abból merítette minden lázát és megismerését, a szerelmes is makacsul egy tárgyra mered, állandóan azt óhajtja hallani, hogy ..szeretik44, holott egy szellemes mondást másodszori hal­lásra már megunna. Még valamire fölhívja érdeklődésünket a spanyol gondolkodó. Arra, hogy a voltaképeni szerelem milyen kevéssé függ össze a szépség­gel. Csak Plató fogalmazása, nyomán hisszük, hogy kedvesünkben a szépséget szeretjük. Az úgynevezett, tökéletes szépség, a vonalak ará­nya és összehangzása, a görög eszmény alig kelt nagyobb szenvedélyt. Ünnepelt társadalmi, színházi csodák inkább a távolságot hangsú­lyozzák, nem a közelséget, — a tekintetnek és mozdulatnak azt a bensőséges — egyéni va­rázsát —, amely az igazi szerelmet fölébreszti. „Szeretlek44, mert szép vagy — ez afféle szó­lam, piától hatás. Az igazi vallomás ez: ^Sze­retlek, mert vagy.“ Amig ezeket az értekezéseket lapozgatom, gyakran elcsodálkozom. Az ember szeretekből támadt, azért él, gyakran azért is hal meg. Úgy látszik, mégis a főfoglalkozása az a föl­dön, hogy szeressék. Mellette minden egyéb — hídépítés, országhóditás — csak eszköznek, je­lentéktelen mellékfoglalkozásnak rémlik. A. .J. Storfer Berlinben könyvet adott, ki: „A szavak és sorsuk44. Betűrendben vonultatja föl a szavakat e közben évezredekre vissza­nyúló történetüket adja széles és éles nyelvé­szeti tudással. Mennyi kaland, félreértés, igazi és talmi dicsőség egyetlen szóban. Némelyik hajdan fejedelem volt s most balkörmü csirke­fogókkal, kültelki zsi vány okkal árul egy gyé­kényen, a másik viszont valamikor zsellér volt, említeni se lehetett jobb társaságban s ma bóknak, értékjelzőnek, dicséretnek használják. A múlt sohase vész el'teljesen. Megmarad a szó mélyén, mint mellékzönge fi gazdagítja* színezi tartalmát. Itt van például az alamizsna. A bibliában előforduló zsidó részvét görög fordítása, eleemosyne, latin közvetítéssel ke­rült a germán nyelvekbe, „a szegényeknek való adomány44 fogalmára, de az ófranciában tábori lelkészt is jelent s ma a párisi alvilág­ban olyan tolvajt, akinek egy koldus falaz. Hozzánk is eljut, a szlávoktól, de az elemózsia, mely legközelebb van a. szó görög alakjához, már „utravaló élelem44, nyilván azért, mert a középkori kolduló barátok ilyen formában kap­ták az alamizsnát. Van-e európai fülnek ki- naiibb szó, mint a mandarin? Tudomásul kell vennünk, hogy ezt Kínában nem ismerik, por­tugál tengerészek Indiában hallották, onnan hozták Európába a 18. században. A kuli, a hires kínai kuli is indus szó. De a satin — ki hitte volna? — már valóban kinai szó s a tea is az, délkinai tájszó. Az irodalmi nyelvben C9ha-nak hivják. Innen a csá.ja. A japán ki­Ortdn választéki Legolcsóbb áraki Pausz T., Kosié® Üveg — por cellán — villany csillárok! Modern képkeretezés, üvegezés Telefon 2423 Alapítva 1833 monó egyszerűen ruhát jelent, a harakiri has- metszést és a dzsiu-dzsítzu tiz müfogást. A Chateaubriand nevű dús marhaszeletet, melyet a vendéglőben oly ünnepi pompával tálalnak föl, nem a regényes francia költőről keresztel­ték el, hanem egy Chábrillon nevű szakácsról, akinek nevét az ismert költőével cserélték föl háládatlanul. A gáz szót Baptista Helmont, egy brüsszeli orvos gyártotta mesterségesen és önkényesen, a 17. században. Mussolini nevé­ben benne van a Tigris mellett lévő Mosul vá­ros neve, ahol először készítettek csalánszöve­tet 6 az ö neve voltaképen ezt jelenti: „csalán­JAN MAYEN Irta: Hegedűs Lóránt (Julius.) A Milwauke Izland északi fjordjait kerülgette s a kapitány egész éjjel nem hunyta le szemét, nehogy ott vigyen neki a ködnek, ahol az kemény szikla. Azután egyenest északra tartott a gőzös. A hajó orrán álló matróz le­eresztette mérőónját, vastag faggyuréteget ken­ve rá. A szalag sokáig siklott, mig egyszer meg­állt. Mikor felhúzta a matróz, a faggyúban egy összetört kagyló lenyomata látszott. 175 méter mélységet mutatott a mérőón; a tengerfenéktér- kép és az iránytű leolvasásából megtudtuk, hogy a hajó átszelte az északi sarkkört. Innét még 1400 kilométer utunk céljáig, az örök jég honá­nak határáig. Ami ezután következett matrózünnépély alak­jában. inkább megriasztott, mint bátorított a sarkvidéken, s végül is megszöktem a keresztelő elől, amelyen minden utazónak át kellene esni. Recsegő trombitaharsogás között festett orrú, bolond-kalapu zenekarral jelent meg zöld kóc- szakállal Neptun isten, najád feleségével s a né­met középkori kinzókamrák jeleneteire emlékez­tető szerszámok, priccsek, hordók és dézsák ke­rültek a fedélzetre. Még szörnyűbb volt, hogy hosszú német versek harsogtak, amelyeket vé­gig kellett hallgatniok azoknak, akik a sarkkőn Mécs László: PIROS VIRÁG A PUSZTÁN Minden falunak van olyan árva földje, melyben nem nő virág, fü, vetés. Még csöndje is telve tüskével: hol szúrós bogáncsok vetnek minden élő lénynek mérges gáncsot. Itt a hajnaltündér sohasem harangoz kék harangvirággal meséhez, kalandhoz, mert harangvirágok itt sohasem nőnek. Nem való e föld csak sertéslegelőnek. S minden falunak van oly árva suhanca, ki soha se indul szép mesében harcra, sosem fog legyőzni semmiféle sárkányt, nem kap arany tallért, kacagó királylányt. Egy vágya se szökken gyöngy-szemü kalászba, nem lesz más belőle, csak szürke kanászka, csak szürke kanászka, majd még szürkébb kanász, Isten gazdag telkén lengő, jég-vert kalász. Egy sertéslegelőn nagy kánikulában jártomban ily kamasz kondáskát találtam. Mikor ráakadtam, gyökeret vert lábam, mert ily kedves képet még keveset láttam. Amig sok disznó a föld testét túrta, a kis kondásgyerek furulyáját fújta. Olyan szépen fújta, éreztem, ha mennyben angyalok közt állna, ott se fújná szebben ! Mert szép hegedülni hangversenyteremben, még szebb citerázni angyaloknak mennyben, de legnagyobb virtus pusztán ázni, fázni s disznóknak jó sziwel, szépen furulyázni! Ha jóságot látok, sírnom vagy nevetnem kell mindég: most sírtam, de rögtön nevettem, mert nadrágján hátul láttam egy nagy foltot, a folt piros volt és vidáman rikoltott. Nevetésem lassan elhalkult. Tűnődtem. A sáros sertések röfögtek köröttem. Ajtatos lélekkel gondoltam a drága kézre, mely foltot varrt e szurtos nadrágra. Csak anya tud venni ily nadrágot kézbe! A folt gondba került, vérátömlesztésbe: lánykori ujjasát szabdalta szét boldog szívvel, hogy felvarrja az éktelen foltot. Hogy jobban megnéztem: sziv-formának látszott e folt és a pusztán jóságot virágzott. Ezen piros virág nevetése mellett mendegéltem haza s mosolyognom kellett. szövet-szövő41. Az arab zenit helyesen: &amt (igaz ut. irány) egy irásihibáiból származik, akár a mi föveg szavunk, melyet a süveg he­lyett (a németes hosszú s miatt) néhányon fo- vegnek olvastak. Bámulom az emberi szellem rugalmasságát. Bámulom a szavakat, a mindig kétes, átalakuló, változó jegyekét, a tökélet­lenségükben is tökéletes hangszereket, melyek­kel hiánytalanul ki lehet fejezni ezer felé san­dító, hullámzó-tűremlő emberi lelkünket. Mi­csoda családfái vannak a szavaknak. Gyökerük leereszkedik a poklok mocsaráig * iMúbozáE1- a csillagokat verdesi. diplomára cl voltak szánva. Végül is tisztes­ség ne essék szólván — meglógtam és nevem kiáltásakor sehol sem találtak. Rájöttem tudni­illik arra, hogy nemcsak hosszú német verseket és lehetetlen rímeket kell lenyelnie annak, a'kit Neptun Aegir birodalma nevében felavat, ha­nem az előttem sorakozó utasoknak jégdarabo­kat dugtak az inge alá és még jól járt az, aki­nek a fejét nem merítették a fagyos-vizes dé­zsába, mindezt a matrózok és egyéb személyzet rettentő nevetése között. A Milwauke azonban nem zavartatta magát az éretlen komédia által s ment egyenest észak­nak, hogy négy nap, négy éjjel elérhesse a Spitz- bergák legfelső öbleit. A szerencse, amely utunkat kísérte, móst újra mellénk szegődött s egyszer csak a hajó rádiója jelezte, hogy a mindig láthatatlan Jan Mayén sziget a közelünkben van. Jan Mayen! Miden ifjúsági regény káprázatos csodája! Az a sziget, amelyet minden száz esztendőben mindig újra kellett fölfedezni, mert megint eltűnt a térkép­ről s ahol a kalandos képzelet kitombolhatja magát. Nem is tudok egyetlen regényíró nem­zetet, amely valaha Jan Mayent ne vette volna birtokába. A rejtélynek oka az, hogy a sziget azon a vá­lasztón van, ahol egyrészt a Golf-áramlat, amely Mexikóból indul a sark felé s amely már vitte a Milwauket, fölfelé tör, mig a túlsó oldalon a Grönland mellett megindult jéghegyek vonu­lási árama következik. E kettő találkozása a sziget partján okozza azt, hogy állandó köd és gőz borítja el a sziklákat s ritka halandó, aki tisztán megpillantja. Úgy látszik, mi a ritka ha­landók közé tartoztunk, mert nemsokára egye­nest északon két óriási féllábu elefánt ágasko­dott ki a vizből szürkén, merész agyarakkal s rettenetes, ember- és állatfölötti méretűvé nö­vekedett. Ezek a Jan Mayen sziget első előre­vetett sziklacsompói voltak. Aztán kissé kelet­re fordult a hajó, hogy egy láthatatlan akadályt kikerüljön, amikor napszállta felé óriás hegy látszott előttünk megfagyott, merev tagokkal: a gleccser most először lejött a tengerig. Ahogy az égből leszálló jégfolyam a maga tükröző fe­hérségében, amit kék szakadékok tesznek külvi- lágivá és félelmetessé, leért a vízhez és — nem hasonlat ez, hanem valóság — karmait beleváj­ta a hullámokba, ahogy a két őselem, jég és habzó tenger találkozott, ahogy vad kietlenség­ben az őstermészet megmozdult, felülről jeget és alulról mélységes tengert bocsátva föl, — ez a látvány oly megrázó volt a maga egységében és zord fenségében, hogy megérttette velünk azt a rejtelmet, amely Jan Mayen körül immár szá­zadok óta annyi nemzedék lelkében körbejár. A hajóról még a Ferenc József hegyet is, a maga 800 méterével jót láthattuk s amint azok a széttört sziklák, melyek Jan Mayent környe­zik, egymásután hol kibuktak a viz alól, hol me­gint elmerültek a jeges hullámokban, szemlélte- tővé tették előttünk a földtantudósok nagy föl­fedezését, hogy a Fároyer szigetek és Izland, ahonnét távoztunk, a Spitzbergá'k, ahová törek­szünk, mind egy elsülyedt óriás világrésznek voltak darabjai, amely Angliától Grönlandig ter­jedt s amelynek most a csipkés tornyai állnak ki a tátongó mélységből, emberek ijesztgetésére és költők csodálatára. Jan Mayen lassan beburkolod zott a Jeges- tenger ködébe s mi még ezer kilométerre vol­tunk az örök jég határától.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents