Prágai Magyar Hirlap, 1935. augusztus (14. évfolyam, 174-199 / 3726-3751. szám)
1935-08-28 / 196. (3748.) szám
4 TO^<fflMAG£ARHlIg>aP 1935 augusztus 28, szerda* H$mm€4dámk Icia: Szvaiká Pál Héts'zá’z MunokUify a UeqyteiÖH Az esti vonattal érkeztem Cortina d'Ampez- zóba, szürkületkor, amikor a színek megrészegítő játéka elmúlt a csupasz sziklafalakról s a hegyek szertelen figurái ijesztően megnőnek a pá’ó'1- alkonyatban A Kárpátoktól nem félek, a Tátra kissé ijesztős, de nem nagyon, i glecs- cserek látványa felemelő s nem félelmetes, de a dolomitok, úgy ahogy azon az estén az Am- pezzó széles völgye fölött megmutatkoztak, nyugtalanítottak lentről is, a föléjük hatolás legcsekélyebb kísérlete nélkül. A hegyek között ők a torz emberek. Megszoktuk az Alpesek? vagy a Kárpátok vonalait, mert a hegyek alapjában véve ugyanúgy hasonlítanak egymáshoz, mint az emberek, még ha minden ember más és más is, de orra, füle, szeme, nyaka, feje van valamennyinek és a megszokott helyén. Egy hegyet, a szabályosak közül, könnyű lerajzolni. Van csúcsa, nyerge, völgye, s ha magas, a legfelsőbb völgyében gleccser hömpölyög alá, hegyi patakok rohanva keresik logikus útjaikat, s előre érezzük merre zúdulnak majd a mélybe, égövünkön ezerkilencszáz méter magasságban cserjék és füvek kezdődnek, ezerhétszázban fenyvesek, ezerötszázon szállodák és szanatóriumok, kétezerkétszázon hágók és müutak, olyan szabályos az egész, mint Európánk, ahol, ha valami téves kapcsolás történik, már szenzációt szimatolunk. Majd holnap. De ma nem. Tovább kerestünk még tiz helyen szobát, seholsem volt. „Csak nem vagy gyáva", szólalt meg bennem hirtelen az előre megnevelt turista lélek. Jó van, felmegyek most éjjel a Tre Crocira. De hogy? Az emberek csodálkozva néztek reám. — Hogy? Hát taxin. Két perc múlva ott volt a kocsi, a csomagjaimat felrakták, s indultunk. Az olasz sofőr nekiszaladt a hegynek, mintha billiárdasztalon gurulna. Az ut tényleg sima volt, kitűnő, de óriási módon tekervényes. Közben éjjel lett, gyenge holdfény mázolta át rémekké a sziklákat, vad szerpentineken futottunk keresztül, szakadékok szélén, suhogó erdőkben, kidőlt szálfák kontúrjai rémitgettek, — egyre vadab- bul felfelé, egyre sötétebben. A város mélyen alattunk volt, a villanykörték el-eltüntek a leszálló párában, fekete köd telepedett a hold alá, — minek szaporítsam a szót, rémes volt. Feladtam magmnak a retorikai kérdést szabadon Goethe után: wer reitet so spát durch Nacht und Wind, de csak futottunk felfelé. Szédültem a sok kanyarodótól, amikor a sofőr hátrafordult s rámmosolygott a sötétben kétszeresen villogó fehér fogakkal: — Egy felrobbant erőd a háborúból, — világosított fel kedvesen. A régi fronton metünk át. Hatalmas fekete romhalmaz jelezte a régi erőd emlékét. Itt, e lehetetlen magasságban küzdöttek a katonák, jobbra-balra valószínűleg csupa lövészárok és drótakadály húzódott, most már nemcsak a természet rémitgetett, hanem az emberek is, a múlt, s a taxi csak kapaszkodott, emelkedett felfelé. Elhagytuk a fák szféráját, bokrok közé jutottunk, a fülem zúgott a hirtelen magasság- különbségtől, a levegő szagos lett, hideg, éles, nyugtalanító, amit talán az ózon okoz — bódultán szálltam ki a kocsiból, amikor megállt egy ajtó előtt. * Beléptem a kapun. Végre emberek között, gondoltam, nem bánom, akármilyen hely ez. Hirtelen éreztem, hogy puha, süppedős, bársonyszőnyegen járok. Hatalmas termetű, elegáns portás sietett felém, két háziszolga, két boj. A falon kétméteres tükörben láttam, ahogy csomagjaimat leszedik a kocsiról. Valaki előttem felrántott egy nehéz, tapétás ajtót. Emberzsivaj csapott meg, vágyva, akaratlanul oda néztem. Kétszáz szmokingos, estélyiruhás angol ült a fejedelmileg kivilágított teremben és vacsorázott. A rés előtt éppen a maitre d'hőtel vonult el, a felejthetetlen maitre d'hőtel, a nagy európai típus legkitenyésztettebb példánya, hideg és szigorú arccal, tipegő, s mégis biztos lépéssel, az udvariasság legkiszámitottabb mozdulataival vonult el az elkényeztetett igények e maitre d'hőtel- csodája, s az egyik kristálydiszben ragyogó asztal fehérhaju angol urának utolérhetetlen mozdulattal apportírozta a menükártyát. Kétszáz szmokingos angol a Tre Crociban. A világ felett úszó zord hegyek között. Szabad-e csodálkozni, ha megtudjuk, hogy a háborúban szegedi bakák harcoltak három évig a Monté Cristallo gleccsere alatt, ahol nincs három négyzetméter sikföld és nincs tiz kilogram humusz? A dolomitok torz emberek: a fülük, az orruk, a fejük nincs a rendes helyén, persze, hogy ijesztők. Az abnormistól félünk, de nem tudjuk levenni riadt szemünket szabálytalan figurájáról. így voltam a dolomitokkal. Úgy éreztem, a gyönyörű Monté Cristallónak nincsen a helyén a homloka: lent kezdődik, már kétezer méter magasan, ahonnét háromezerszázig különös domborodással emelkedik fel a csupasz sziklahomlok. A Tofánát pedig mintha lenyakazták volna, fej nélküli, hatalmas mellkassal mered az égnek. S valamennyi hegy külön áll, mogorván, egyéni stilusu elszigeteltségében, csupa csökönyös individuum, s nem fogják szépen egymás kezét a hullámos nyergeken át, mint másutt az Alpesekben a jó hegygyerekek a hosszú, szép hegyláncok karéjában, melyben mintha ringiráját táncolnának. Persze, hogy nyugtalanitott e meg nem szokott, idegen hegyvidéki kép, féltem a dolomitok között, s a nyomott hangulatban nem kaptam szállást Cortina d'Ampezzóban. Ott álltam az állomáson, telefonálgattunk jobbra, balra, sehol semmi. Az éjszaka egyre alább szállott, a hegyek egyre nőttek. Kissé ijedten gondoltam, hogy mi lesz itt, amikor az egyik vasúti alkalmazottnak mentőötlete támadt. — Feltelefonálunk a Tre Crocira. Ott van szálló, ezerkilencszáz méter magasságban, s biztosan van szoba. Cortina d'Ampezzo ezerkétszáz méter magasan fekszik. Tre Croci tehát hétszáz méterrel magasabban. Nálunk otthon a Kiskárpátok „bércei", melyekre nagyon büszkék vagyunk, ha alföldies városunkból széles gesztussal megmutatjuk az idegennek a messzekéklő hegyeket, össze-vissza alig érik el a hétszáz métert, pedig a város már százötvenen fekszik. Kétnapos expedíció kell, ha elmegyünk a Viszokára, a legmagasabb hegyünkre, s mint hőstettről beszélünk a kirándulásról. S most menjek föl aludni háromszor olyan magasra, mert a völgyben nincs szoba. Nálunk kétezer méter magasan már az ég kezdődik. — Hol van Tre Croci? A hivatalnok sunyin mosolyogva mutatott maga fölé, a Monté Cristallo irányában. Nagyon magasra mutatott, megborzadtam tőle. Elhatároztam, oda nem megyek. Majd holnap, ha kicsomagolom szöges cipőmet, s behatolok a hegyek némaságába, a vadregényes sziklák közé, ahol túrázni kívántam, igen, azért jöttem ide, mászni, a magasságokkal viaskodni, személyesen megismerkedni a csúcsok mámorával, érezni a különös érzést, ami félelmetes és az ember mégis kivánja, mert az emberi bátorsággal incselkedik, s az ember megy, megy felfelé, pedig inkább a kávéházban ülne, de megy, megy kapaszkodik, mert egy belső hang gunyorosan ismételgeti mellkasában, ahol a szív szörnyű tempóban zakatol: „Csak nem vagy gyáva, csak nem vagy gyenge?" Otthon elhatároztam, túlozni nem fogom a hegymá^ást, de ezernyolcszáz-kétezer méterig elmegyek. Erélyes akciót tervez a román kormány a fogházigazgatók és panamista tisztviselők ellen Bukarest, augusztus 27. A Zorilé értesülése szerint a Tatarescu-kormány a köz- alkalmazottak körében nagyarányú áthelyezési akciót tervez. A kormány ezzel akar véget vetni a példátlan módon elharapózott visszaéléseknek és panamáknak. Különösen a fogházigazgatókkal szemben lép föl a kormány igen erélyesen s minden panaszt aprólékosan megvizsgál. Elfogták a kínai kaíózok aki ötvenezer tengeri rabló Seleit uralkodott Megkezdődött a világ legnagyobb gangszter-szervezetének felgöngyölítése ■ Biztosabbá válik a közlekedés a kínai vizeken ? Sanghai, augusztus 27. A kínai lapoknak óriási szenzációjuk van. Egy-, sőt kétoldalas hatalmas riportokban számolnak be arról, hogy a hatóságoknak közel tízévi küzdelem után sikerült elfogni Tang-Csin- Csiaot, a rettegett kínai kalózok legendás hirü királynőjét. Tang-Csin-Csiaora valóban ráillik a királynői név, mert — mint a hivatalos jelentésből kitűnik, — nem kevesebb, mint ötvenezer elszánt tengeri bandita fölött gyakorolt korlátlan hatalmat. A vállalkozó szellemű, negyven év körüli, föltűnően csinos, előkelő kínai nő körülbelül tizenöt évvel ezelőtt szervezte meg a kínai kalózokat s ettől az időtől kezdve valóságos rémévé vált a kereskedelmi hajóknak. A kalózközpont Bias-öbölben ütötte föl főhadiszállását. A kalózokat több csoportra osztották föl s az egyes csoportoknak szigorúan meg volt határozva hatáskörük, s mindegyik csoport élén egy-egy főnök állt. A szervezet Hongkongtól Sang- hai-ig minden kikötőben rendes kémszervezetet tartott fenn, a kémközpontot hol az egyik, hol a másik kikötőben állították föl, aszerint, hogy hol kellett valami nagyobb- arányu szállítást kikémlelni. A kémszervezet mindenről pontos értesüléseket szerzett s igy aztán előre kidolgozott terv szerint támadták meg és rabolták ki az értékesebb szállítmánnyal megrakott hajókat, Különös előszeretettel viseltettek az ezüst-, selyem-, fegyver- és lőszerszállitmányok iránt s szinte fantasztikus összeget tesz ki a zsákmányolt szállítmányok értéke. A nagy hajók kirablásánál igen egyszerű, de bevált taktikával dolgoztak. A kiszemelt hajóra a szervezet embereiből néhány elszánt kalózt mint utast vagy munkást helyeztek el. A nyílt tengeren aztán megkezdődött az aknamunka. A jobbára kínaiakból álló személyzetet lefizették s busás honoráriumot helyeztek kilátásba a hajórakomány megszerzésének esetére. Mikor igy kellőképpen előkészítették a dolgot, alkalmas pillanatban lefegyverezték a hajó őrségét, az ellenállókat legyilkolták. Ezután a hajóval behajóztak egy félreeső kikötőbe, ahol az árut kirakták s nyomtalanul eltűntek. A kirabolt hajókat legtöbbször el is süllyesztették. A kisebb hajók ellen közvetlen támadásokat követtek el. Ezeket úgy hajtották végre, hogy egy kisebb vitorláshajón néhány bátor felfegyverzett kalózt helyeztek el. Mikor a vitorlás az áldozatul kiszemelt hajó felé közeledett, a vitorlás személyzete elkezdett segítségért kiabálni. Mikor a hajó segítségükre sietett, átugráltak annak fedélzetére és az egész hajót rakományával együtt hatalmukba kerítették. Igen érdekesen végeztek a motoroshajókkal. A motoros csavarját acélhálókkal lefogták, leállították a nyilt tengeren s azután kirabolták. Az ilyen hajókat rendszerint a maguk céljaira használták fel. A kalózbanda fejei ezekben a rablásokban soha nem vettek részt, ök Tang-Csin-Csiao vezérlete alatt csak az irányitó szerepet töltötték be s ugyancsak ők végezték a zsákmány felosztását, amiből csak a „királynő" és az egyes csoportok főnökei kaptak, mig a többieknek rendes havi fizetéssel kellett beérniük. A hatóságok már néhány hónappal ezelőtt figyelni kezdték Tang-Csm-Csiaot s tegnapelőtt Hongkong közelében, Huksonban drámai körülmények közt letartóztatták. Kihallgatása során semmit sem volt hajlandó vallani, de a lefoglalt anyagból sikerült megállapítani a banda fő embereinek neveit. A kalózbandában számos előkelő, gazdag kínai polgár van, akik közül már többet letartóztattak. A kínai kalózok között királynőjük és bandavezéreik letartóztatása óriási pánikot keltett s •a hatóságok remélik, hogy néhány éven belül sikerülni fog a tengereket megtisztítani, hacsak nem akad ismét egy vezérlésre termett alak. aki a banda élére áll. A belügyminiszter tanulságos esete egy járási főnőkkel Prága, augusztus 27. „Ha a belügyminiszter ur egyszerű polgárként jár el" cim alatt olvassuk a Polední Listben és a Haló Noviny- ben az alábbi érdekes esetet: — A Z.-i járási hivatalban maga a belügyminiszter ur végzett inspekciót. Az első reggeli vonattal érkezett s nyomban a hivatalba ment, hogy a járási főnök úrral akar beszélni. Két órácskát várt. Tdz órakor beloholt a járási főnök ur. A miniszter ur adja a közönséges halandó polgárt és tisztelettel bátorkodott információt kérni egy ügy állásáról. A járási főnök ur meghallgatta, hivatalosan köhögött egyet, majd igy szólt: — Hát fiatalember, jöjjön majd egy hét múlva az elintézésért! — De a dolog sürgős — bátorkodik a miniszter. — Sürgős, nem-sürgős, nekem mindegy, csak nem gondolja, hogy azért az 500 koronáért, amim itt van, agyon dolgozom magam! — Hogy, hogy, járási főnök urnák, csak 500 koronája van? — csodálkozott megint a miniszter. — Hát persze, — mondotta a megöregedett járási főnök — most kapok 4360-at és ha nyugdíjba megyek, kapnék 3800-at. Vagyis én tehát itt tulajdonképpen 500-ért dolgozom. Különben ajánlom magamat... HUt UhúU & Ictftók? MÉG EGYSZER AZ ELNÖKVÁLASZTÁS „Ki lesz hát a jövő köztársasági elnök" cim alatt Stribrny György a POLEDNI LIST-ben ismételten visszatér az elnökválasztás kérdésére. Az agrárpárt königgrátzi lapjának, a „Pokrócnak ama megállapításával vitázik, hogy az elnök- választás kérdése nem aktuális, mert a mai elnök egészséges. Stribrny szerint igenis aktuális a kérdés, mint ahogy a nyolcvanéves gazda házában aktuális, hogy ki vezesse tovább a gazdaságot s a jövőbeli örökösöknek nemcsak joguk, de kötelességük erről beszélni. Emellett nem kell halálról beszélni, elég mérlegelni a megszolgált kikötményt. Stribrny a továbbiakban összefoglalja a jövő köztársasági elnök személyével kapcsolatos kombinációkat, megemliti dr. Foerster akadémiai elnök és Pékár egyetemi tanár cáfolatait, hogy velők a jelölés kérdéséről valaki is tárgyalt volna, majd a „Pokrok” cikkéhez tér vissza s abból a következőket idézi: „Már a régi szólásmondás szerint is, hogy mindenkinek csak bizonyos ideig játszanak, a polgári pártoknak van igényük erre a jelentős állami hivatalra. A szocializmus úgyis már hosszabb ideje uralkodott, mint amennyire az a nemzetnek üdvös lett volna-. És csak a köztársasági elnök ur személyisége erejének köszönhető, hogy a szocialista kívánságok nem mentek a lehetetlenség határán túl... A baloldalnak elmúlt az érája. Nagyon élénken mutatta meg, hogy mit tudott és mit müveit. Ma itt állanak a polgári pártok, amelyek joggal és igazság szerint is jelentkeznek az elnöki székért.” Stribrny ezzel fejezi be cikkét: „A múlt cikkeimben említett lehetőség, hogy t. i. az elnök magas korára való tekintettel lemondana, állítólag nem esik latiba. Állítólag egészségesnek érzi magát és a korai lemondás gondolatával nem foglalkozik.*1 A KOALÍCIÓ EGYSÉGE A szociáldemokrata PRÁVO LIDU „Ki bontja meg a koalíciós szövetséget?” cim alatt- visszautasítja a Veinkov ama vádját, hogy a szocialista- csoportok a koalíción kívül álló kommunistákkal szövetkeznének. A cikkíró kimutatja, hogy az ilyen szemrehányással az agrár Venkov élhet- a legkevésbé, mert köztudomású az úgynevezett- ko-lini eset, amikor az agrárpárt, az iparospárt, a fasiszta párt és a nemzeti egyesülés kolini városatyái egységese^ mondtak le tüntetésképpen a szocialista városatyákkal szemben.
