Prágai Magyar Hirlap, 1935. augusztus (14. évfolyam, 174-199 / 3726-3751. szám)
1935-08-25 / 194. (3746.) szám
É 19Í3 augusztus zj, vaía^nap. Délelőtti b üaál Mózes bátyánkkal Irta: Komáromi János Qrtdsi választéki Legolcsóbb arak) Pausz T., Kosice Üveg — porcellán — villany csillárok! lllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllj||||||||||||||IIIIIIIIIIIIIHIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIlll|||||||l||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||llllllllllllll!ll!lllllllll Modern képkeretezés, üvegezés IIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIHIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIilllllllllllllllllllllllllllllillllllllllllllllllllllllíllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllll Telefon 2423 dlapttva 1833 Budapest, augusztus. így, kora-délelőttönként ott ül Mózsi bátyánk a budapesti Abbázia-kávéház terra- szán, fonott karosszékben, egy derék kollégánk társaságában. Üldögél csöndesen az árnyékos részen s az Andrássy-ut forgalmát figyeli, mély elmerüléssel. Van min töprengenie : mert hosszú, igen hosszú volt a vándorút a háromszéki szülőfalutól a háború utáni Budapestig. Betöltötte immár hetvenkettedik esztendejét, de ősz hajszála kevés akad . . . Szelíd ember volt egész életében Mózsi bátyánk, de ma különösen szelíd : rezignáltan nézeget maga körül a világban. Hetvenkét esztendő után bölcs emberré vált... * Pénteken délelőtt leptük meg Gaál Mózes bátyánkat a kávéház terraszán : egyegy szót váltva fiatalabb kartársával üldögélt, megbékélten mindenkivel. Gaál Mózesnek különben, ekkora szelídséggel és szivjósággal, talán nem is voltak harcai soha. Ő csak tanított s üresebb óráiban szépséges gyerekmeséit Írogatta. Miután köszöntőm tisztelettel, megkérdezem, hány könyvet is irt összesen az apró magyarok Amikor aziránt faggattam ismételten, miért nem dolgozik már, amikor jó egészségben van még s különben is ráérne, felmosolyog : — Hadd dolgozzanak a fiatalok ! Faggatom tovább : — Mondja csak, Mózsi bátyám, ifjúkorában melyik öreg és híres írónkat vagy költőnket látta ? — Hogy melyiket, kérem ? — kérdezi vissza. —- Hát láttam egyszer Arany Jánost, amint a Muzeum-köruton ment ... — S hogy ment ? —’ Elgondolkozva. Akkor már öreg ember volt. . . Egymagában ment. Igen jól ismertem a kistermetű Gyulai Pált, aki kedves tanárom volt az egyetemen. Ismertem Vadnay Károly irót és szerkesztőt. . . Régen halott valamennyi . . . Kis szünet következik s ezalatt néhány szót váltok a kolléga úrral is, akit szinte mindennap együttlátni a kávéházban Mózsi bácsival. Derék kollégánkat hiszen mindenki ismeri, aki tollat forgatott valaha : mint magyar főhadnagy résztvett a búr háborúban s mint délafrikai szabadságharcos őrnagyi rangban verekedett. És lóháton persze ! Megint Gaál Mózeshez fordulok : — Mióta lakik Pesten, Mózsi bátyám ? —- Éppen ötven esztendeje. Jórégen bizony ! Megemlíti, hogy tanítványai száma egész légió, de hiszen tellett is hozzá a negyven esztendőből. Itt megakasztom : — Milyen táncokat jártak, amikor legényember volt még Mózsi bácsi ? Legyint rá némi derűvel : — Azokat a táncokat rég elfelejtettem, de még a nevüket isv Búcsúzóul még egy kérdés : — S mit csinál mostanában Mózsi bácsi reggeltől-estig ? •—■ Hát hol olvasgatok, mert arra is ráun az ember, hol sétálgatok keveset. Meg gondolkozom. Sokat gondolkozom . . . * Kora délelőttönként ott üldögél Mózsi bátyánk az Abbázia-kávéház terraszán, fonott karosszékben. Üldögél ott, elnézegeti az Oktogon forgalmát s inkább hallgatni szokott, mint beszélni, ötven esztendeje van közöttünk: azalatt megváltoztak az uccák, terek és házak, megváltoztak az emberek ... Aztán a kéklő menyboltra tekint föl Gaál Mózes bátyánk s elmerengvén rajta hosszan, felsóhajt... Mert a menybolt színe a régi még. Mécs László: FOSZLIK A Kocsis Lászlónak örömére ? Szerényen mondja : — A számukat nem tudom már. de száznál mindenesetre többet. . . Szívesen válaszol minden zaklató kérdésemre. Elmondja, hogy 1863-ban született a háromszékmegyei Baróton, a régi Magyarország legdélkeletibb megyéjében. Ugyanabban az esztendőben tehát, amikor Gárdonyi Géza és Herczeg Ferenc. Csakhogy az egri remete közel tizenkét esztendeje hallgat már a föld alatt, a Bebek- bástyán. — Mikor jelent meg Mózsi bátyám első könyve ? Gaál Mózes elnéz maga elé : gondolatban sem könnyű átszaladni annyi esztendőkön. Annyit mond aztán : — Úgy hiszem, 1886-ban. Akkor jött ki nyomtatásban első kötetem, melynek ,,Az utolsó lantos" volt a címe ... — És most min dolgozik, Mózsi bátyám ? — Ahhoz már öreg vagyok ... Hozzáteszi nyomban, hogy névleg szerkesztője ,,Az Én Újságoménak, a valóságban azonban nem igen szokott irogatni. Éppen eleget irt, — de ezt már nem ő mondja. * Gaál Mózes tudvalévőén azokhoz a meseirókhoz tartozott, akiknek élén Pósa Lajos és Benedek Elek vezetett egykor .. . ■—■ Ma már csak magam vagyok életben a régi gárdából, — jegyzi meg elfogódott hangon. Az iránt érdeklődöm nála, ismerte-e személyesen Jókait ? — Ismertem, — bólint felcsillanó szemmel, — de keveset beszéltem vele. Ismertem személyesen Mikszáth Kálmánt is, ezt az igen-igen nagy irót. Gárdonyi jóbarátom volt és igen tehetséges, de furcsa viselkedése miatt embergyülölőnek tartották . . . Fölemlíti, hogy régen járt már erdélyi hazájában : legutoljára a háború előtt. S elkomolyodva teszi hozzá : — De hát Erdélyben kihez is mennék ? Testvéreim elhaltak, senkim sincs többé odahaza . . . Itt, Pesten elhunyt a fiam meg az unokám : egyes-egyedül vagyok derék, jó feleségemmel ... — Mit szól a mai meseirókhoz, Mózes bácsi ? Gaál Mózes nem sokat várat a feleletre, hanem kimondja nyiltan. amit érez : — A mai gyermekirók közt igazán kiemelkedő nincsen. De akadnak többen, akik ügyesek . .. * Gaál Mózesről tudja mindenki, hogy szivhezszóló meséiért nem csupán az apró magyar legénykék és kisasszonyok rajonganak érte ma is, hanem negyven esztendőn keresztül tanított, mint tanár. Utolsó esztendeiben főigazgatója volt a budapest- vidéki tankerületnek. E minőségében ment nyugdijba az 1921-ik esztendőben. Kéit éve vágytam rá. Most itt vagyok a Balatonnál. Ó szépséges álom! Az első nap körülrajongtam és reggeltől estig ringtam' a hullámon, pedig hüs szél ludbőrzött hátamon. Másodnap már csak pár órát fürödtem. Harmadnap csak pár percet. Utazom. A tó Varázsa haldokol mögöttem [Volt egy Kék Tó, mely mellett vágtatott diákkorom fogatja. Hófehérke fürdőit ott. Szive hivott, Bűvölet húzott, — ránéztem s nem szálltam le érte. Ha akkor ott megfürdöm: a Mese szétfoszlik nyomban, Tündér Hófehérke emberré szürkül! — így tündér ma is és himporos pillangó — szárnya kékje.] Megint gyűjtenek az uccán. Múltkor a szegényeknek és betegeknek gyűjtöttek. Most talán a tüsszentőknek gyűjtenek, a hadaróknak, vagy azoknak, akiknek makacsul viszket az orruk. Nincs kizárva az sem, hogy azoknak gyűjtenek, akiket ez a sok Mert rögtön foszlik minden Bűvölet, mihelyt átéljük, oszlik a szivárvány, mihelyt ránézünk, tűnik a Tavasz, mihelyt köszöntjük száz csodára várván. Ó hol van az ezévi ibolya illatja? hol a nemrég olvasott könyv szépsége? átolvasott életünk varázsa; a sok álom, vágy, a sok könny?? Eltűnt. Pedig pár percig sem tudunk varázslat nélkül élni: a vadásznak szarvas kell, Kolumbusnak uj világ, másnak csók, hir kell, másnak más varázslat. De folyton-folyvást fogynak a csodák és jő az ősz és ópium, hasis sem virít több álmot, minden szürke lesz! — Csak egy Varázslat szépül egyre: Isten! Fonyód, 1935 augusztus. * Hetvenéves korában halt meg. Egy emléket hagyott rám, melyet egész életében féltve őrzött, egy zárt dobozt. Izgatottan nyitottam ki. A doboz lila bársonypárnáján valami málló és foszladozó holmi hevert. Nem tudtam kideríteni, hogy micsoda. Egyformán lehetett széttöredezett papírlap, porhanyó tojáshéj és hervadt virág is. Az emlék lényege voltaképpen az, hogy csak mi tudjuk, mit jelent, más nem. Kegyelete- sen bezártam a dobozt, aztán a kályhába vetettem, hogy a lángok tisztitó tüzében egészen lélekké váljon. * I Ez a tengeröböl a sziklák keretében olyan, mint az Isten két tintatartója. * A kezdetleges állapotú népek költészete. Brazília őslakói több-kevesebb ritmussal olyan tárgyakat sorolnak föl, melyek hiányoznak nekik : ,,hajó, balta". Ha éheznek, akkor a táplálkozási lírához folyamodnak s ezt a verset mondogatják az éhségük elűzésére : „Szarvas, disznó, kecske." A prózai szavak megszépülnek a roppant vágytól. Amikor fáznak, igy kiabálnak : „Tűz, rőzse — láng, tüzecske." A szerelmes férfiak körbe ülnek, tenyerükkel ütemesen tapsikálva a földet, órák hosszáig karban éneklik : „Csók. csók, csók." Hát a mi líránk milyen ? Az is hasonló ehhez, de mi ravasz műveltségűnk kacskaringóival és virágdíszeivel annyira el tudjuk tüntetni a vágy forrását, hogy sirámunk már majdnem anyagtalannak és anyagiatlannak tetszik. Akárhogy csürjük-csavarjuk a dolgot, a költő őse az az éhes disznó, amelyik makkal álmodik. A ferencesek uj sz!ovens?kói tartomány főnöke: BöhmBrunó Pozsony, augusztus 24. Az Olsovszky atya halálával m-egür-esedett tartományfőnöki tisztséget a szent ferencrendi szerzetesek választás utján most töltötték be. A választást di* Grabics Péternek, a rend Jugoszláviában élő generális vizitátoráriak jelenlétében tegnap tartották meg s Olsovszky atya utódjául Böhm Brúnó atyát választották meg. Böhm Brúnó atya hosszú évekig működött Eperjesen s ott a remdház főnöke volt. Böhm Brúnó atya eperjesi működése idején az egész katolikus társadalom osztatlan bizalmát élvezte, nemzeti különbség nélkül s a hívek legnagyobb fokú szeretőiének és ragaszkodásának örvendett. Böhm Brúnó atya eddigi működéséből ítélve megállapíthatjuk, hogy a rend uj provinciális főnökének megválasztásánál helyesen járt el. — A hadgyakorlatozó katonaság gyomra. A Polední List jelentése szerint a mailt héten a nagy záró hadgyakorlatok utolsó négy napján a katonaság 3600 kálogram faggyút, ugyanannyi disznózsírt, 38 ezer kilogram marhahúst, 5500 kilogram füstölt sertéshúst, 5500 kilogram szalámit és 5500 kilogram szalonnát fogyasztott el, A bús- és zsirárut a kremsieri Konecny cég szállította. Irta: Kosztolányi Dezső A társaskocsiban fiatal lány ül, fején kacér, divatos majomsapka. Egy fiú észreveszi őt s hevesen ostromolni kezdi tekintetével. Az ostromlott lány fölháborodva utasítja vissza. Száját elbiggyeszti, orrával fintorog, mintha ezt mondaná : „Te aszfaltbetyár." Arcára pedig a megközelíthetetlen erény márvány-álarcát szorítja, mely ezt hirdeti : Lucretia vagyok. Ebben nem kételkedem. De azért a lány mégis oly nevetséges igy, hogy el kell kacagnom magam. Amit szája, orra kifejez, annak viharosan ellentmond a fejebubján táncoló, piros majomsapka. Az igy jellemzi viselőjét: „Én, kérem, csak egy kis szeszélyes, köny- nyelmü, beszámíthatatlan őrültke vagyok." Résztvevőén szemlélem a lány lelkitusáját, de sokszor szeretnék odakiáltani neki : „Kisasszony, vágja földhöz vagy a majomsapkáját, vagy az önérzetét. A kettő együtt nem fér meg," gyűjtés teljesen kifosztott és tönkretett. Saját érdekünkben adakozzunk. Amikor hosszú betegségemből föllábadtam, köztem és ismerőseim között többizben az alábbi párbeszéd folyt le : — Meggyógyultál ? «— Meg. — Egészen ? —- kérdezték támadóan. Egyszerű emberek : öt gyermekük van. Három közülük egészséges, de kettő állandóan betegeskedik. Az egyik köhög és lázas, a másiknak fáj a füle. Évek óta nem képesek őket meggyógyítani. De most boldogan várják a hatodik gyermeket. Ezek hasonszenvi gyógymóddal élnek. Az életet élettel kezelik. Talán igazuk is van.
