Prágai Magyar Hirlap, 1935. augusztus (14. évfolyam, 174-199 / 3726-3751. szám)
1935-08-02 / 175. (3727.) szám
4 _______________• _________________________________________________________________________________________________ 1935 anyuiaha % yéubét* yf t£^éhH>€s ujmmté Irta: Egri Viktor Eltűnt alakok Ebben a forgószélben, melyet röviden „mai világinak neveziinjk, ngy röpülnek, sodródnak, kavarodnak az életsorsok, hogy mire észrevesz*- szűk, már el is tűnnek a szemünk elöl. Foglalkozási ágak szűnnek meg, örökösnek hitt típusok tűnnek a semmibe, a múltba, az emlékezések ködébe... fogjunk csak el pár színesen csapongó levelet. Kössünk kis csokrot: tűnő sorsokból, kedves emlékekből, színes levelekből. * t A FÍÁKEROS. Nagy legény volt! A gyorsaság bajnoka. A földi jólét mintaképe. Egyenruhája is volt. Barna pincs-kalap, „a Ja Lavalliére“ csokor-nyakkendő, világos barna, vagy pepita zakó. Széles keskeny ábrázat. (Ez is az uniformishoz tartozott). A fiákeros sose volt megelégedve. Könnyű volt neki, nem ketyegett mellette az árszabályozó taxióra. Akármennyit kapott, keveselte. Molnár Ferenc egyszer fiákeron érkezett a Fiume-kávéházba. Átadta a fiákerosnak a honoráriumot. Aztán kihúzta a revolverét: — Köszönje meg! A fiákeros köszönt, de azért röhögött magában. Régi ismerősök voltak ők ketten. Molnár kezében tartotta a revolvert, míg a fiá- ker el nem tűnt a régi Nemzeti Színház mellett, a Kerepesi-uíon. Nem volt közlekedési rendőr. Nyugodtan be lehetett fordulni. A KIKIÁLTÓ. Nyári mulatóhelyen volt nagy divat egyidö- ben. A ligeti ötletesség virult akkoriban, mulattatta a vidám pestieket. Ma már ez nincs: Szomorú rekiámemberek rekedten hirdetik a nagyszerű kincseket, amiket az előttük tündöklő mutatványos-bódé rejteget. Nem érdekesek. Nem figyel rájuk senki. Bezzeg, harminc évvel ezelőtt. Valósággal szállóigék keletkeztek künn a Városligetben. Volt egy kikiáltó (a Tanagra-szobrok bódéja előtt), annak a mondókáját betéve tudta egész Budapest, a refrénje ez volt: — De valami nagyszerű! Valami remek! Amikor idért, kórusban fújta körülötte az egész vidám tömeg: — De valami nagyszerűi Valami remek! A HIDVÁMSZEDÖ, Ott ültek a hidak bejáratánál. Állami bundában. Kiadták a kétkrajcáros hidbárcákat, amikel aztán mindjárt be is kellett dobni. Csak akkor mozdultak meg, ha kocsi jött. A kocsi többet fizetett. Azért papiros-jegyet adtak. Mozdulatlan, egykedvű emberek voltak ezek a hidvámőrök. Nem érdekelte őket semmi. Nem köszöntek, a szemük se rebbent meg. Csak egy dologgal lehetett dühbe hozni őket Ha — földszinti páholyjegyet kért tőlük az ember. A „TRŐGER« A cigánybanda segédje. A „tróger"! ö vitte a cimbalmot meg a nagybőgői az esti „tett mezejére^ A banda között élt. A bandából. A tróger arról volt nevezetes, hogy az egyedüli volt, akinél már az „induláskor** volt némi pénz. Pár hatos csupán, de mégis akadt! Mert a cigány, valami ősi babonából, sose visz magával pénzt a „munkába". A cigány nem visz pénzt! Csak — elhozni szereti. A SZÁNKÓKOCSIS. Három ilyen volt Pesten. Fiákerosok voltak, a legélelmesebbjéből. Amikor szánkózásra alkalmas havazás volt, 7 | rögtön ledobták a négy gumikereket és szántalpakat illesztettek a kocsijukra. Azzal kimentek csengősen-csörgősen a Gizella-térre. Jó boltokat csináltak. A szánkózó „pasasokat" rendszerint a Stefániára vitték a szánkókocsisok, ők ajánlották ezt az utat, ott „tudtak" egy kedves kiskorcsmát, ahol pompás, szalvétába kötött forralt bor várja a kirándulókat. Ez a korcsma is az övék volt! A „TAMBURMAJOR". A katonabanda uccai vezetője. Törzsőrmesteri rangban volt. A karmester után ő volt a legnagyobb ur a zenekarban. Rendszerint hatalmas, szálas ember. Pofaszakálla volt. Csillogó botjával dirigálta az uccák során harsogó pompás muzsikát. A gyerekek kedvence. Az volt boldog, aki mellette lépkedhetett. Mentek-meneteltek mellette, métereseket lépkedve, közben orra buktak néha, mert nem néztek maguk elé, önfeledten bámulták a tamburmajor hosszú, kétfelé lengő, fekete sza- kállát!... AZ UCCAI KÖLTŐ Kettő volt. Két nevezetes uccai dalnok. Az rgyik volt: Hazafi Veray János. A másik: Honffl Keresztesi Pál. Magukkal hordták a verseiket. Alkalmi rigmusokat csináltak. Aki ellen kifogásuk volt, azt:< „Megrovási kaland“-ban részesítették. Rigmusokban. Nyomtatásban. Magyar ruhában járt mind a kettő. Arvalány- bajas kalapot viseltek. Mókás, bolondos emberek voltak. Nem... okos emberek voltaik? Már akkor belátták, hogy versekből nem lehet megélni. Koncessziókat tettek, árvalányhajat tűztek hozzá, mókáztak-nótáztak, „kiviccelték" a saját mesterségüket. Fiz volt a sikerűit Ma is ez a titka Igen sok sikernek!... FARKAS IMRE. Bár az elefántlovaglás aktualitása elmúlt, igazságtalanság volna igy hamarjában napirendre térni az Alpeseken átkelő hóbortos Halliburton felett. Az Albert Londresek, Knickebockerek, Egon Erwin Kischek vagy Riehard Katzok bizonyára más fából vannak faragva, mint ez a szenzációéhes, spleenes Halliburton. Ezek az újságírók mind a dolgokat és az állapotokat nézik, szélsőségesek és állástfoglalók még olykor is, ha csak a puszta tények elmondására szorítkoznak. Nem rejtik véka alá nézetüket, Ítéletet mondanak, lelepleznek, akár a kisemmizett szudáni négerek védőjéről, a bagnofegyencek riporteréről, a tüz- halált halt Albert Londresről, vagy a kisember szenvedéseinek krónikásáról, a száguldó és sok börtönt megjárt Kischről, akár egyik kitűnő ellenpólusukról, Knjckebocker- ről van szó. A spleenes Halliburton, akiről úgy mondják, hogy súlyos ezreseket keres cikkeiért, szenzációkban bővelkedő századunknak egy ujfajtáju riportere : újságíró, aki előbb megéli témáit. Halliburtont nem izgatja az, amit Kínában vagy Jávában, a gyarmatokon megláthat, nem érdeklik a spanyol higanybányák, a leprások, az Ördögsziget fegyen- cei, Rodézia gyémántbányászai, az Uraiban platinát ásó munkáshordák, páriák, akiknek kezén milliós értékek mennek át és akiknek egy emberséges hálóhelyre sem telik, nem szimatol igazságtalanságok után; emberi nyomorúság, népi számkivetettség, deklasz- száltság. terror nem érdekli és nem áll be az élet szineshangu krónikásai, lélekébresztő munkásai közé. Ő az újságíró, a regényes riporter, aki nem várja be, mig a csoda megnyilatkozik előtte vagy elmerülhet valami ritka exotikumba, hanem éles vadász- ösztönnel egyszerre játsza a vad és a vadász szerepét. Egyszerűen megcsinálja a szenzációt, jóelőre alaposan kigondolja, előkészíti, kiszámítja és kitűnő riporter-tudással be is harangozza. Halliburton szereti magáról állítani, hogy romantikus lélek. Nézzük meg közelebbről, hogyan fest ennek a regényes riporternek munkássága. Nézzük meg a témáit. Az alpesi átkelést már ismerjük. Ezt megelőzte Hamburgból Hollandiába és onnan Franciaországba való velóutja, aztán szamárháton áthágott a Pirreneusokon, Andorrán, Hannibál nyomdokán járva. A csodás Aíhambra arra volt jó, hogy aranyhalas tavában megíürödjön. Gibraltárban a változatosság kedvéért kicsit lakat alá került, mert tiltott fényképeket csinált. Tízéves újságírói pályafutása alatt megmászta a Mat- terhornt, bár azelőtt sohase turistáskodott, elment Egyiptomba, átúszott a krokodilu- soktól hemzsegő Níluson, matróznak ment, felkutatta Kasmírt, Indiát és Tibetet, vadászott tigrisre és a Tadzs-Mahal, a világ legszebb építészeti remeke előtt térdre hullt. Mindebben semmi hóbort nincsen, igazságtalanok volnánk a regényeskedő és vadász- hajlamú Halliburtonnal szemben, ha holmi spleent emlegetnénk. Más is megtette előtte, hogy kalandvágyból Sziám és Hátsóindia ismeretlen folyóiban halászott és megcsodálta Báli gyönyörű emberpéldányait. Más újságíró is szembenézett kinai kalózokkal és felmászott télnek idején a megközelithe- tetlennek vélt Fudzsijámára. „Hajsza a csoda után“ — ezt a cimet adta Halliburton a könyvének. Egy rokonszenves, jószemü, ügyes riporter színes könyve. Semmivel sem több. Ha azonban további riportjait, újabb könyvét nézzük, akkor kitűnik, hogy ez az előzetes hajsza csupán tréning volt. Eljön az egyéni munka, az igazi és hamisíthatatlan Halliburton-riport ideje. Otthon könyvet olvas Mexikó meghódításáról és nyomban elhatározza, hogy végigjárja Cortez útját. Pontosan kiköt ott, ahol négyszáz évvel ezelőtt a spanyol hóditó kikötött, szimbólumként eléget egy kis fát, ahogy a konkisz- tátor elégette hajóit, Aztán nekivág a rengetegnek. Elkerüli a modern, épített utakat, nem ismer autót, vasutat, mai kényelmet, Cortez utján jár a mocsarakban, bozótok közt, lakatlan fennsíkokon és magával cipeli ötvenesztendős apját, megmássza vele az 5500 méter magas Popocatepetlt. Az apa beéri ennyivel, de a fiú szenzációt akar, riportot hajszol és mert képzett, olvasott ember, tudja, hogy Yukatanban a maják sziiz- lányokat dobtak egy hetven láb mély kútba, hogy az esőistennek áldozzanak. Szeretné kipuhatolni, mit éreztek ezek az áldozatok és ezért beugrik egy ilyen természettől megalkotott áldozati kútba. Beugrik kétszer is, mert az első kísérletnél a kutban maradt a cipője. Ahogy végez Cortez utjavai, egy másik konkisztátor útja kezdi izgatni. Most Balboa nyomdokait követi. Áthatol az őserdőn és felmegy arra a hegyóriásra, ahonnan Balboa először pillantotta meg a Csendes Óceánt. Aztán Pizzaró utján felfedezi a maga r— és persze a nagy amerikai la- pak — számára újból Délamerikát. Felfedezi Perut, az inkák birodalmát. Egyáltalában, most már csak felfedező utakat tesz, — mások nyomán. Albert Londres nyomán például felfedezi Cayenne szörnyű büntető kolóniáit. Ahogy becsempészi magát a számüzöttek közé, abban mindenesetre van eredetiség. Repülőgépen jön és amikor a gép leszáll, kiderül, hogy nincsen benzinjük. Kap benzint, de akkor kiderül, hogy a gép nem bir el annyi megterhelést, a riporternek muszáj ottmaradnia. Egy kis vesztegetés révén fegyencruhához jut és ezután kis ideig éli a fegyencek világát. Mondhatjuk, vigan éli, mert tudja, hogy minden pillanatban megszabadulhat. Londres megnézte a bagnot, hogy rámutasson az igazságszolgáltatás barbárságára, a bünhődésre, mely nem hoz megtisztulást, hanem elbarmosodást és tömeghalált. Halliburton élvezi a bagnot. fényképez és mulat, hogy csinyje sikerült. Aztán kintornát akaszt a nyakába és válPrága, augusztus 1. Az utóbbi időben hihetetlenül sokat foglalkoztatja az emberek képzeletét Attilának, a hunok nagy királyának sírja. Annak ellenére, hogy a krónikák szerint a magyar Alföld egyik folyójának medre alatt alussza arany, ezüst és vas koporsóba zártan örök álmát a minden idők legnagyobb nomád hadvezére, a romantikus kincskeresők még Ausztriában is kutattak utána. Legutóbb a Zsolna közeiéiben levő Priekopa község közelében vélte föltalálhatni a mérhetetlen kincset jelentő hármas koporsót egy romantikus képzeletű cseh mérnök. Stopán mérnöknek föltűnt a község közelében levő kupa lakú domb különös szabályos alakja s biztosra vette, hogy a dombot emberi kéz hordta össze s valószínűleg valami ősi nép fejedelmének a sírja lehet, amilyenek az oroszországi síkokon is kungan néven ismeretesek. A mérnök közelebbről megvizsgálta a dombot s mivel varázsvesszős kutatással is foglalkozik, az a meggyőződés erősödött meg benne, hogy ez a domb.nemes érceket tartalmaz, nincs kizárva, hogy éppen Attila mesés kincseinek a közelében jár. A múlt esztendőben munkásokat fogadott és nekilátott a domb belsejében rejlő titok feltárásához. Jó mélyre ástak le, amikor egyszerre egy hatalmas vastárgy tűnt elő. A kutatók már-már azt hitték, hogy Attila hármas koporsójának külső borítékját fedezték feL Azonban a vasdarabnak csak egy kisebb részét tudták kiemelni, mert a talajvíz hirtelen oly erővel tört elő, hogy az ásatással nyomban fel kellett hagynioik. A mérnök a kezében maradt rozsdás vasmaradványt elküldte a turócszentmártoni múzeumba, de a leletből az archeológusok semmit nem tudtak megállapítani, mert a vasdarab — nem érkezett meg Turócszentmár- tonba. A balul elkerült tavalyi kísérlet után a varázsvessző utimiuitatáeában vakon hivő mérnök nem vesztette el kedvét s az idén uij tervvel s tőkével újból nekifogott az ásatásokhoz. Ez alkalommal nem felülről, hanem oldalról ásott tárnát a vélt Attila-Mmcs felé. Tízezreket emésztett fel a munka. A tárnát a bányászat szabályai szerint meg kellett erősíteni bányaiakkal és állandóan két szivattyú volt működésben. Ián egy kis majommal végigvándorol Argentinián, Brazilián. Mintha ezen az utján ax embert és az emberit keresné. Mintha nem valami spleen, olcsó hóbort kergetné, hanem a tiszta kaland, egy magasabbrendft szabad életet vágyva, mely megismerést, tudást és felszabadulást szomjaz. Igen. Halliburton itt mintha Odisszeüsz méltó örököse volna, a nemes kalandor, akinek lelkét megégette a szabadság lángja ; keresi az idegen és távoli mezők pásztortüzeinek kesernyés füstszagát, alpesi gyopárszedők jódlizó énekét, gitárpengetést, tilinkószót, a magányt, a természet lélekoldó nagy csöndjét, az éjben a csillagok titokzatos járását. — egy magányos szarvasbika járhat igy az erdő rengetegjében, távol a csordájától t valami fenség és szépség van ebben a felelőtlen kóborlásban, nem tartozni senkihez, csak menni, menni és menni a vér és a lélek küldő szavára egyedül, társtalanul az örök ég alatt. Aztán egy nap vége szakad ennek az eszményi csavargásnak, meghal a világjárás romantikája és újból erőre kap a hóbort. Kiderül megint, hogy a taszító, feszitő és kergető rugó mégis csak a hóbort. Halliburton úgy gondolja, hogy Robinzon Cruzoe módjára újból élnie kell Robinzon szigetén és ebben a hóbortjában már az sem zavarja, hogy már másnap autót és mozit fedez fel remetesége szomszédságában. Ezt a Robin- zonádját megörökíti könyvben is, ,,Az uj Robinzon“-ban. Amig ember él és amig a szerelem a lélekből alkotó tüzet fog csiholni, élni fog a romantika. Halliburton is a romantika megszállottja, de az ő megszállottságában nincs 1 egy szemernyi szentség, minden csak pro- fáni benne. A romantika sokakat hajtott már felfedező útra, de aki mások nyomán elefántháton, szamáron jár taposott utakon, azt megmosolyogják, még ha olyan erede- tieskedő is, aminö ez a tehetséges és hóbortos Halliburton. A cseh sajtó a legnagyobb Irgalommal kísérte a kutatást. Prágai lapok külön tudósítókat küldtek ki s a tudósítók táviratban és telefonon számoltak be a fárasztó munka minden fázisáról. Már úgy látszott, hogy a munka eredménnyel jár és napvilágra kerül Attila mesés értékű kincse. Párisi lapok már a legendás emlékű hun király kincsének fölfedezéséről számoltak be, amidőn az álom szertefoszlott és mára kitűnt, hogy Priekopa községben nyoma sincsen Attila sírjának és a hun király kincsesládái sincsenek itt. Priekopa község közelében, a föld mélyén értékes természeti kincsek vannak, vas, ezüst és arany van a föld mélyében. Erre reagált Stepán mérnök varázsvesszője, mely megérezte ezeket a természeti kincseket. A kiindulópont helyes volt, csupán a varázsvessző reakciójához fűzött kombinációkról tűnt ki, hogy alaptalanok. A legenda tehát megdőlt, az álom szertefoszlott és a hunok nagy királyának örök nyugvóhelye továbbra is titokban marad. A kutató mérnök vállalkozása mindössze arra ad némi magyarázatot, hogy a különös domb mikép jöhetett létre. A domb helyén az ősidőkben valószínűleg bánya volt. Az őskori bányászok a föld belsejéből kihordott nyersércet és földet a bányai bejárata közelében halmozták föl s ebből lett a mai Hrádok nevű domb. Ez magyarázza a domb erős érctartalmát. Súlyos építkezési szerencsétlenség a prágai Vencel-téren Prága, augusztus 1. A Károd ni Politika Von- cel-téri passzázsában egy építő cég munkásai a menyezet betonozási munkálatait végezték. Ma délelőtt, mikor a passzázsban több járókelő tartózkodott, a kőművesek állványa nagy robajjal összedült. A leomlott állvány maga alá temette Padevet Károly munkavezetőt. A veszélyben lévő munkást kiszabadították az állványok alól s beszállították a klinikára. Megállapították, hogy súlyos medencecsonttörést és belső sérüléseket szenvedett. Állapota válságos. Tieztáu a véletlennek tudható be, hogy a mindig népes passzázsban több halálos sérülés nem fcWtenk. Szertefoszlott az Attila sirjának legújabb legendája is Priekopán természeti kincsek vannak, de nyoma sincs a kun király emlékének
