Prágai Magyar Hirlap, 1935. augusztus (14. évfolyam, 174-199 / 3726-3751. szám)
1935-08-11 / 183. (3735.) szám
6 1935 augusztus 11* vasárnap. Magyarországi zárolt pengő követelését kitünően gyümölcsöztetheti. Választ „Befektetett tőke biztosit va“ jeligével a kiadó továbbit. A HERCEGEK Irta: EGRI VIKTOR Hárman voltak a hercegek. A pompás, előkelő, szép és fiatal hercegek. Szerették a fényűző szállodák ragyogását, a versenyfuttatást, a száguldást, a fejedelmi kényelemben való világjárást, a játéktermek izgalmát, a szép nőket, szerettek mindent, ami az életben oly elérhetetlen, azt a legteljesebb semmittevést, amit csak két véglet nyújthat, a teljes nincstelenség, vagy a korlátlan vagyon. És szerették elsősorban önmagukat, az életérzésnek azt a felfokozott lázát, melyben már játékká válik minden. Játékká maga a százhuszas irammal száguldó élet is, melynek értelme nyomban megdől, mihelyt a tempó feszültsége enyhül. Hárman voltak a hercegek és ketten maradtak. A legifjabbik, a délceg Alexis, megszűnt riportanyaggal ellátni a világsajtót. Valahol egy spanyol országúton száznegyven kilométeres sebességgel száguldva nekirepült egy kilométerkőnek és ott maradt halva a felborult gépkocsi alatt. A száguldó élethez illő stílusos halál. Stílusos és szerencsés, —• kínlódás, operáció, kórház nélkül száznegyvenes tempóval átsuhanni a másvilágba. Egy vigyázatlan mozdulat, egy szemrebbenésnyi elernyedése az idegeknek és ez az egész felfokozott, száguldó élet megtorpant és összeroppant, szinte művészi tökéllyel és pontossággal. Most már csak ketten állnak ott a világ színpadán, a kétesértékü fényekben, a kispolgári képzeletnek ezek a ragyogó hősei, a semmittevés fejedelmei, a Mdivani-herce- gek. Felesleges volna életük unásig ismert eseményeit kiteregetni, belebolygatni ködbevesző múltjukba és megtépázni kissé pene- tráns illatú hercegségük valódiságát. Azt mondja egy kaukázusi közmondás, hogy fejedelemnek számit az a georgiai, akinek húsz juha van. Lehet, hogy a hercegek nagyapja vagy apja ilyen juhpásztornak beillő egyaklas fejedelem volt, a milliárdos örökösnők és a milliókat kereső hollywoodi mozisztárok inkább a másik változatot hiszik el, mely szerint az apa generális és cári adjutáns volt. Az orosz emigráció százával termette a generálisokat, s ezrével a gárdatiszteket, a cári adjutánsokat. A világ jótékonykodó kényelmében inkább elhiszi, semhogy kételyével megfossza magát az illúziótól. Elhiszi a családfát, a fejedelemséget és a tábornoki egyenruhát. Hollywood behódolt a hercegeknek. Szerencselovagok ? Nem lehet karriérjüket ilyen vállvonogató megállapítással elintézni. Szerencselovagok, de a szerencse kegyeltjei. Keveset verejtékeztek a stúdiók forró légkörében, keveset festették magukat, hagyták a parádés egyenruhákat, a felvevőgépeket és inkább udvarolgatva ténferegtek a sztárok világában. Az erényes Amerika segítségükre sietett, a hollywoodi kulissza- világ nem tűri a flörtöket, itt házasodni kell. Évekre, hónapokra vagy csak hetekre, de házasodni kell. És a hercegek éltek az íratlan parancs szavával, házasodtak. Szerencsével és tehetséggel. Aranyifju volt mind a három herceg, de nem holmi racionalizált üzemü, kisméretű ifjúk, hanem hercegségük nimbuszával gáncsnélküli lovagok, akik szerelmi partnerben is a ragyogót, a fiatalt, a kiválót, a gazdagot és a testi kultúrában utolérhetetlent követelhetik és nem kényszerülnek kiszolgálni egy öregedni nem akaró, viharvert korú dámát. A legtöbb híresség be kell hogy érje egy világváros érdeklődésével. Amikor magánéletekről, hálószobatitkokról van szó, a legnagyobb metropolis apró faluvá zsugorodik. A hercegek híressége nem éri be ennyivel. Ők az egész világot faluvá zsugorítják, ők világmárkák, propagandaapparátus nélküli világsztárok. Bulvár- ujságok állandó szereplői, szerelmi héroszok, kirakat-himek. Van bennük valami, ami nem csak asszonyaikat megbabonázza, de a fantáziátlan kispolgári tömegek millióit is. A luxushotelekről, jachtról, kéjutak- ról, kaszinókról, márványvillákról és pom- pástestü férfiakról ábrándozó nőket, mialatt harisnyát foltozgatnak és az ebédmenü gondjaival állnak hadban. Izgatóak és érdekesek ezek a hercegek, ahogy utolérhetetlen eleganciával húsz bőrönddel végigfutnak a világon, egy mérhetetlenül gazdag és kápráztatóan szép fiatal nővel az oldalukon, hajlongó pincérek sorfala közt* fotóriporterek lencséi előtt. Tudjuk, az asszonyok hamar ráunnak ezekre a pompás- izmu, kitünően kitenyésztett férfipéldányokra, akik olyannyira nem tudják betölteni életüket, ahogy minden rohanás köKétezer korona fizetéssel kiképzőtisztnek vették feí az abesszin hadseregbe Szombath Zsigmond volt főhadnagyot Kilenc nyelvet beszél és Nemeskajláról Add s Abebába kell költöznie, hogy havi kétezer koronát keressen Vághosszufalu, augusztus 10. Tudósitónk jelenti: Szombati! Zsigimond 39 éves nemes- kajlai lakos, volt honvédfőhadnagy, aki Verdiin alatt több súlyos sebet kapott, de a bé- kevilágban sefhogysem tudott megfelelő elhelyezkedést találni, most a küszöbön álló olasz —abesszin háború hírére elhatározta, hogy ismét megpróbál a harcmezőn boldogulni. Szombath Zsigmond elhatározta, hogy „lovagiasságból a gyengébb fél oldalára áll“ és jelentkezett Abesszínia pozsonyi ügyvivőjénél, hogy vegyék föl az abesszin hadseregbe. Orvosi vizsgálat után a volt honvédföhad- nagyot fel is vették az abesszin hadseregbe és rövidesen útnak is indul Abesszíniába. Az összes költséget természetesen Abesszínia viseli. A főhadnagy aránylag igen magas fizetést kap az abesszin hadseregben, még pedig kétezer koronát. Szerződése szerint Addis Abebába fog utazni, mihelyt útlevelét megkapta, ahol miint kiképző tiszt fog szolgálatot teljesíteni. A főhadnagy egyébkánt kilenc nyelvet tökéletesen beszél és azt állítja magáréi, hogy ezenkívül három nyelven meg tudja értetni magát, e három nyelv közé tartozik az abesszin is. Jellemző, hogy egy volt főhadnagy, aki egészen biztosan polgári foglalkozásokban is meg tudná állni helyét és aki kilenc nyelvet beszél, kénytelen Addis Abeibáig utazni és kénytelen arra várni, hogy valahol háborúba keveredjen az emberiség, hogy egy kétezer koronás álláshoz jusson. Izgalmában a különös kibic most megvakarta a fejét, nagyokat nyelt dühében s mikor már minden veszve látszott, egy erős mozdulattal az ablak felé bökött a jobbkezével. — Az Istenit magának, mért lépett a királynővel? — dühöngött tehetetlenségében, de az üveg az ütéstől csörömpölve felszisszent és nagy ribillió között ügyetlen és nagy esetlen darabokban hullott az aszfaltra. Egy szilánk a kezét is érte, de nem törődött vele. — Mért nem a paraszttal lépett? — orditott most magánkívül. A riadalom most megnőtt és a játékosok is vadu1 felugráltak a helyükről. Össze-vissza kiabáltak a kibicek is. Az izgalom mintha a figurákra is átcsapott volna. A krály- nö gőgös sértődöttségében most mntha büszkébben kiegyenesedett volna... A paraszt is már ájultan és tehetetlenül fetrengett a kávéházi padlón. Ezalatt előkerült a rendőr, aki leigazolta a különös kibicet. Közben kiszaladt a kávés, akit alig lehetett visszatartani attól, hogy ne inzul- tálja a koldust. A lárma lassan lecsillapult, a parti abbamaradt s a koldus szelíd fájdalmas hangján a kávéshoz fordult: — Mennyibe kerül ez az ablak? Egyeseik hangosan felröhögtek. A rendőr szétkergette a kiváncsikodó tömeget. A tulajdonos meghökikenve kérdezte: — Mit érdekli ez magát? — Mert megtérítem a kárát, — jegyezte meg a koldus magátólértetődő természetességgel. Erre a rendőr is közbeszólt: — Még ilyen kódust se látott a világ. A koldus lángvörös arccal a rendőr elé állt. Pár pillanatig jól megnézte s mikor lelohadt a hirtelen támadt dühe, inkább tanácsképen megkockáztatta: — Biztos ur, menjen a dolgára. A rendőr zavarában elvesztette a lélekjelenlétét. Félszegen, mosolyogva csakugyan dolgára ment. A tulajdonos bement a kávéházba, de a koldus utána tartott. — Tessék megmondani az ablak árát, — hangzott egyre határozottabban és sürgetőbben a hangja. Önérzete most hirtelen feltámadt és olyan ambícióval dolgozott, mint egy reaktivált hivatalnok. — Ugyan kérem, hát csak nem gondolja?!... — és elhárította magától a koldust, akinek zsíros és maszatos öltözéke tulközel ért hozzá. Idegenkedve hátrált előle, $e a koldus nem hagyta magát. — Követelem, hogy fogadja el a kárt, — kiabált a koldusból egy jogos felháborodás. Erre már a sakkozók is felügyelteik s az aranyszemüveges öreg, akinek megtetszett a koldus önérzetes fellépése, megkockáztatta a kérdést: — Uraságod mikor játszott utoljára sakkot? A koldus nem reagált a megtisztelő kérdésre. Közben legendák virultak ki a háta mögött. Egy köpcös fiatalember, akit élő lexikonnak csúfolták, rájött arra, hogy ez a különös ember nem lehet más, mint az a híres sakkibajnok, aki egy szép napon 6zakitott addigi életmódjával s eltűnt a világból. Ezt a feltevést tovább adogatták egymásnak felelőtlenül és a titokzatos összesugások megnövesztették a bizarr figurát. Borostás álla mo6t fonnyadt és elhanyagolt tarlónak tűnt, csipás, pókhálós 6zeme pedig félig beszáradt pocsolya rémét idézgette. De a koldus szemében hála csillogott. Leült egy gazdátlan asztalhoz, elővette rongyos tárcáját és kirakta az asztalra minden pénzét. — Játszana velem egy partit? — kérdezte most az öregur, akinek a lépése miatt a koldus kiverte az ablakot. — Csak akkor, ha a kávés elfogadja az ablak árát, — jelentette ki olyan határozottsággal, hogy meghatódtak, akik hallották. Nagynehezen megfőzték a tulajdonost, hogy látszólag menjen bele a koldus kívánságába s a fizetőpincér átvette az ablak árát. Megkezdődött a játék. Az első lépéseknél a fél kávéház szorongott a különös játékos körül de aztán, mintegy titkos jelre, széledni kezdtek a kíváncsiskodók. A kávéház füsttel bélelt illatába sehogyse tudott elbújni a koldus egyéni szaga. Gondozatlan és elhanyagolt teste gőzölgését a partner nem sokáig birta. Ő pedig ott ült, megelégedetten a rehabilitálásnak, a beteljesülésnek minden izgatott nyugalmával. — Ha most az ismerőseim látnák ezt, — ment benne végig egy óhaj és felderült az arca. — Pardon, csak telefonálni megyek, nagyon sürgős, — mondta a partner visszatartott lélegzettel és eltűnt a fülke irányában. A többiek is elhagyták és a koldus észre se vette, hogy magára maradt, ö ott ült a sakktábla fölött, lázasan dirigálta a figurákat, közben észre se vette, hogy a főpincér visszacsusz- tatta a kávéja mellé, amit kéretlenül kapott, az ablak árát. ö csak továbbra is játszott és azt hitte, hogy a végzet küzdőterén most az ő kezében futnak össze a diszpozíciók összes szálai, hirtelen az elsodort hid roppant, iveit látta maga előtt. Egy pillanat alatt éveket fiatalodott vissza és játszott és csak játszott... Mintha mindenkit kilőttek volna körülötte, ő csak tovább is kitartott a posztján és diszponált korlátlan hatalommal. Az élet hadállásairól volt itt most szó s neki nem szabad megfutamodni. Fejében hatalmas áradat zúgott, mint akkor, midőn a hidjával elúszott a szerencséje, a jelleme, a mindensége. De a zugás fölött ott csilingelt egy kis hang. egy édes zengzet, amely visszavezette a másik partra, ahová most visz- szahivta. az élet szeszélye. Messziről miár csak egypáran figyelték megdöbbenve. — Régi sorsa támadt fel, — gondolták a vendégek. Késő délután volt, amikor magára eszmélt. A kávés csésze üresen meredt rá, egy lélek nem volt körülötte. De őt nem bántotta ez a magány, öt már semmi se tudta zepett az ő életük is betöltetlen marad. De a hercegek rohannak tovább, hódítanak és házasodnak újra. Ott élnek az emberek fe- lett. A nagyapjuk valahol a Kaukázusban ur volt néhány lélek felett, pallosjogu kényur, fejedelem. Ök megsokszorozták a fejedelemséget, ők az életnek koronázatlan királyai lettek. Ennek a királyságnak akadnak ugyan kétes foltjai, apró szépséghibái és talán éppen ezek a foltok és hibák űzik őket olyan nyugtalanul, százhuszas tempóban szanaszét a világban. Rohanással, fénnyel, pazarlással el lehet kendőzni a foltokat, futni kell szüntelenül, hogy a foltokon át ne üssön a hullaszin. Amig aztán egyszer a vak-eset felborit mindent, a rohanó autó nekivágódik egy kőnek és az élvező ajkak szélén halállá fagy a mosoly. A krónikás még elmondja, hogy huszonhétéves volt a legifjabb herceg, amikor a véletlen vak-eset végzett vele. Fiatal volt, minden esztendejébe egy évtizednyi hajszát és élvet zsúfolt bele, egy napba többet, mint amennyit más ember esztendeje elbírna, nem volt filozófus élet, még kevésbé szociális élet és minden külső zsúfoltságával is üres élet maradt. Élet volt, mely gazdagon szétszóródott és szétforgá- csolódott. Egyetlen rokonszenves vonása mégis akadt. Ez a szétszóródás sohase volt képletes. Ez az élet nemcsak önmagát osztotta és szórta, de szórta a vagyont is. Az elbujtatásra, tezaurálásra, meddőségre Ítélt pénznek szárnyat adott. Ezek az életek kinyitják a jól őrzött, meddő páncélszekrényeket és két kézzel markolnak, két kézzel szórnak. Nem is túlságosan oktalanul, mert ezek a hercegek még szeretik is a pénzt és tudnak bánni vele. Szórnak fényűzésre, önmagukra, kedvteléseikre mindig bőséggel és számítással. Szórhatnak, mert tudják, hogy a trezorok újra megtelnek. Szinte kár, hogy csak ketten maradtak a hercegek, akik szórni fognak. Valahol most meddő marad néhány millió. Valahol egy páncélszekrény ajtaja zárva marad. Az arany, a dollár ott marad meddőn és sötétben, reménytelenül, hogy valaha belekerüljön a körforgásba, nem ad többé lehetőséget, életet, egy falat kenyeret, csak duzzasztja a trezort. Kár ezekért a milliókért, amiket a fiatal herceg olyan előkelőén el tudott hullatni, hogy pincérek, bármixerek, zsokék, hotelesek, autóügynökök kezén át mégis csak megkezdjék építő és kenyéradö munkájukat. ....■■Ilii iiinnij.niiiBi«niijmLHUiiUimMBM^mMBll™JIIU|i|»l»—a— me galázni. Szégyelte, hogy túl volt mindenen. Csak az fájt neki, hogy szökevénynek érezte magát. A régi, számára meghalt világba gyáván, de mégis csak visszakivánkozott s most 1 az uj közösséget is megtagadta. Már nem is ő emlékezett, hanem az élete. Mikor koldusbotra jutott, nagyon szenvedett, de a mostani pokolhoz képest ez tisztítótűz lehetett. Körülnézett. Ki akart menekülni ebből a pokolból, de csak botorkálni tudott. Önvád égette a lelkét, érthetetlennek tartotta, hogy env- nyire hütlenül el tudta hagyni a zászlót. Ha rongyos, ha büdös is, de mégis becsületes volt... Egy kollégája jött be. A főpincér minden részvét nélkül kitessékelte. De ő úgy érezte, hogy őt rúgják ki. Pedig még most is ült a paimla- gon. De már csak a zsibbadás tapasztotta oda a székhez. Nem volt ereje, hogy felkeljen. Valami zuhanyt kívánt, hogy megfürössze, de nem a testét, hanem a lelkét. Végre feltápászkodott s mikor a hátsó kijáraton. minden feltűnés nélkül kivánszorgott, már képzeletben beszélt is azzal az ismerős ut- széli fával, amelynek árnyékában eddig oly sokszor elpihent. De csak vízszintesen ... Mo6t már tudta, hogy minden ceremónia nélkül halálra Ítélte magát ő, a szökevény. És ahogy határozottan kilépett a járdára, abban volt valami abból a férfias elszántságból, rnely- lyel a hősi lélek megtorolja a gyáva életet. . Mikor rongyos tarisznyájából előkerült, a zsineg és fürge lendülettel átdobta az egyik ágon, önkéntelenül is mosolygott. És csodálkozott rajta, hogy akkor, midőn a hidját elvitte az ár, miért nem találkozott ezzel a természetes mozdulattal. Egy pillanatra mérőszalagnak nézte a zsineget, a mosolya most már csaknem világított a szája körül, ő maga is tudta, hogy az ilyen mosolyt csak azok a fények tudják táplálni, amelyek ott 'teremnek valahol a túlsó parton és úgy szikráznak át ide, mint valami parancsoló és halaszthatatlan üzenet.,, %
