Prágai Magyar Hirlap, 1935. július (14. évfolyam, 149-173 / 3701-3725. szám)

1935-07-07 / 153. (3705.) szám

6

^i^gaiMací^arhirlap

1935 julíus 7, vasárnap*

Hatvanban idősebb ur száll fel a ivasuti kocsiba s kamaszkoru fiú társaságában megáll fülkém ajtaja előtt, ahol eddig fényűző kényelemben, egyedül tanyáztam. Kocog az ajtón s a koldusok éneklő, siralmas hangján érdeklődik, vájjon akad-e itt az ő számára egy „kis helyeoske"? A fülke üres, tehát természetes, hogy akad számára egy kis helyecske. Vájjon beteg gyermeke számára is akad egy kis helyecske? — kérdi énekelve, egy oktávval magasabb hangnemben. Ez a kérdés már kínosabb. A közléssel, hogy gyermeke beteg, beavatott élete nyomorúságába, balsorsának kissé osztályosa vagyok már, nem elég tűrnöm őt és gyermekét, cselekednem kell, rendelkezésére kell állanom, szolidárisnak kell lennem vele, ki kell szolgálnom őt részvétemmel, amennyire ezt a helyzet, a körülményes és a részvétkészletem — mely apadóban van és mindig is csekély volt — engedik. Megkérdem tehát, menetirányban óhajtanak-e helyet foglalni, ő és beteg gyermeke, mert ebben az esetben természetesen készséggel átadom kényelmes, jól kiválasztott ülőhelyemet az ablaknál. Az ajánlatot, meghatott és siránkozó hangon, de mohón elfogadja, kitelepít helyemről, ő maga ül oda s a gyermeket lefekteti a szemközti ülésekre, elkéri még ki nem olvasott újságomat s a gyermek sáros cipője alá teríti, mert szemmelláthatólag rendes ember. Máskülönben is sokáig rendezkedik. Bekecsét gondosan összehajtogatja és ráül, mintha tartana tőle, hogy útközben elrabolom. Az a fajta utas, aki rengeteg pogy- gyásszal utazik, de nincs egyetlen bőröndje sem: ládákat, kartondobozokat és újságpapírba csomagolt gyanús és büdös holmikat helyez el a málhahálóban, a fülke megtelik záptojás-, fokhagyma- és almaszaggal. Az ablak mellé szorultam, összekulcsolt kezekkel, némán néztem őket. Van két narancsom, gondolom, ezt odaadom nekik esetleg s ha kérik ezt a helyet is, az egész fülkét, azt is odaadom. Autogramot is adok, továbbá van öt ven pengő a tárcámban, néhány névjegy és fénykép, ha nagyon akarják, ezt is megosztjuk. De mit adhatok még? Mivel tartozom még? Érzem, hogy ez mind kevés, minden kevés, az elrabolt ülőhelyről, az ablak mellől sandán pillant rám, várakozó, sunyi tekintettel, vár még valamit. Mindent odaadok, gondolom, csak azt nem kívánhatja tőlem, hogy szeressem, beszéljek vele, hallgassam gyűlöletes siránkozását az életről, amely két kézzel sújt, sopánkodását és jajongását. Olyan

ember, aki rögtön az egészet akarja; nem éri be azzal, hogy eltűröm, megköveteli aktív részesedésemet bánatában. Gyűlölettel nézem, zsaroló, gondolom szomorúan.

Minden mozdulatával zsarol. Folyton nyög, sertepetél, rakosgat. A beteg gyermek — tizenhatéves, kövér, málé-tékintetü kamasz — kényelmesen fekszik, terpeszkedik az üléseken, fokhagymás kolbászt eszik csámcsogva. Különös gyermek. Különös betegsége lehet, Úgy érzem, én sokkal betegebb vagyok, mint ezek ketten, a balsorssujtotta apa és kolbászt pofázó, beteg fia. Kétségtelen, hogy a fiú hülyetekintetü. Az apa később, bizalmasan tudtomra is adja, hogy a fia hülye kissé. „Sajnos" — mondja óvatlan pillanatban, mikor a hülye fiú kimegy a folyosóra —, „nincs együtt a négy kereke. Legszívesebben mindig csak eszik." Gyorsan elmond valamilyen vadregényt, csökkentett fizetésről, kereset- képtelen nagyszülőkről, májbajos feleségről Hogy tökéletesen meggyőzzön, zálogcédulákat vesz elő, sóhajt, számjegyeket ad össze, a hülye fiú közben visszafeküdt a pamlagra és tovább eszik. Élnek rajtam, mint az élős- diek, terpeszkednek körülöttem, zsarolnak bánatukkal, sikertelenségükkel, betegségeikkel, büdös poggyászaikkal, rendezetlen családi viszonyaikkal és zálogoéduláikkal. Az apa ötvenéves lehet, bőrsapkát visel, ezüst óralánc libeg hasa fölött. Undok ember. A kalauzt is zsarolja. Tanácsokat kér tőle, felesleges információkat zsarol, olyan vonat- összeköttetéseket óhajt megtudni, melyekre — ezt csalhatatlanul érzem — soha nem lesz szüksége. Egy pillanatig arra gondolok, veszem a kabátomat s köszönés nélkül elmenekülök. De ez csak kósza ötlet. Hová is menekülhetnék? A szomszéd fülkébe, ahol vicceket mesélnek, vagy a harmadikba, ahol egy uradalmi intéző részletesen magyarázza a dohányértékesités hátrányait? Egyáltalán, hová lehet menekülni ebben az életben? S van-e jogom menekülni? Kínlódva nézem a ködös, tájat, amely tele van balsorssal, betegséggel, tapintatlansággal, hülye fiúkkal és zálogcédulákkal, azzal a rettenetes ordenáré zsarolással, ami az együttélés, egy kupéban, vagy máshol, oly mindegy... Szégyenkezve nézek a hülye fiúra, eszembe jut a két narancs télikabátom zsebében, megkeresem a narancsokat és felajánlom neki. Rögtön elfogadja. Nem is olyan hülye. Némán nézzük egymást, nincs mód reá, védekezni egymás ellen. így utazunk.

SZERELMESEK

A kávéházba szerelmes pár tévedt be. A nő molett volt és vörös-hajú, a férfi őszes, fiatal- arcú. A szomszéd asztalnál ültem, bámultam őket, aztán gyorsan tintát és tollat kértem a pincértől s lázasan írni kezdtem, mint lelkiismeretes riporter, aki rendkívüli esemény, mondjuk tűzvész, vagy árvíz szemtanúja s ott a helyszínen föl jegyzi észleleteit. Ezt Írtam:

— Szemeim előtt, a szomszéd asztalnál zajlik le a legnagyobb csoda, talán az egyetlen, amely a világon még segíthet: két ember, akiken kitört a szerelem. Lehetetlen másként beszélni róla, mint egyidejűleg fellengzősein és banálisán, nevén kell nevezni, mint egy ragályt. Nem is értem a politikusokat, hogy igy karácsony előtt másegyébről is beszélnek, másféle gyógyfüvet is ajánlatnak a lázbeteg, szenvedő emberiségnek. Nem lepne meg, ha a kormányzat, a világ összes kormányai, esetleg a Nép- szövetség óriási plakátokat ragasztatma ki, különböző nyelveken, a világ összes fővárosaiban, ezzel a szöveggel: „Szeressétek egymást

Szent János szövegezte meg ily tömören utolsó költeményét. Halhatatlan költemény ez; bátran elmondhatják róla a kritikusok, hogy a világ- irodalom egyik gyöngyszeme. S mint tanács, mint használati utasítás, milyen egyszerű, nem?

Leszerelési konferenciák már aligha segítenek rajtunk. Az egyetlen, ami segíthet, a szerelem.

— Ezenfelül, mint köztudomású, betegség is, ami e két embert sújtotta. A férfi előbb rá akart gyújtani, a nő, mint egy tébolyodott, ugrott és tüzet adott neki. Egyetlen pillanatra sem feledkeznek meg egymásról, nem lehetetlen, hogy e percben gyomruk, májuk és veséjük is egyforma ütemben működik, mirigyeik egyidejűleg szűrnek és választanak ki, a beleikben is szerelmesek, sápadtan, ké te égbe esetten nézik egymást. Nem is egymást: a csodát. Valami történik velük. Már nem túlságosan fiatalok és nem is szépek. Külön-külön két suta, deformált, szomorú ember. De együtt szépek, mint a műremek, melyhez a művész rut módéit választott, megszépíti őket a szerelem, amely beragyogja múlandó testüket. Erős szelleme.

— A nagy középkori festők tudták csak megfesteni ezt a sápadt tüzelést, mely átvilágítja arcukat. A primitívek képein ülnek a szerelmesek ilyen bódult hüdésesen, ferde nyakkal, egymás kezét fogva, halottfehéren. Hosszuszá- ru, piros- és fehérfcelyhii, merev virágok között ülnek a szerelmesek a régi képeken, olyan semmitmondó, üres tekintettel nézik egymást,

IGEN és NEM

Irta: Darhő István

Méhese szép volt a tanítónak. Tízféle zománcfestékkel maga színezte ki a kaptárokat és délután, a melegben a zsünnyögő méhpavillonban vitáztunk hanyatfekve. Szőrehullató, ócska subán, a priccsen feküdt az oktató ur. Értelmes fiatalember s énnékem a szobaszolgálatra alkalmatlan vén dívány jutott. Gyomorbajos, kócát- lógató szerzet, miként egy öreg népfelkelő a legöregebb butorkorosztályból. Méhe- lelkeink, a szárnyas dolgozók serényen járkálták szorgos útjaikat a határban domborodó akácerdő felé. Onnan egészen idáig lengette a fiatal szellő a magyarfa illatszirupját. Méhek és szellő, ügyet sem vetettek a két tétlenkedőre.

A vita tárgya súlyos volt. Súlyát adta pediglen az a kérdés, hogy az életre, a mai világ nehéz összetételű és a népek között megfeszített versenyt diktáló életére alkalmatosak vagyunk-e? Nemcsak igy kettesben és külön is egyenként, hanem egész népünkkel, jelenlévő helységünkkel és azok minden társával, embersummánk többfelé tépett töredékeivel egyetemben, igen-e, vagy nem ? !

— Nem ! — szóltuk ki majdnem egyszerre s a nyütt subán és nyugdíjas díványon ijedelemtől megíágult szemmel ültünk fel.

— De igen ! — tette hozzá súlyos tekintettel a tanító s már majdnem mondtam harsogva én is :

— De igen !

Ám a házigazda felállt és utána kiindultam a méhesből. Zsebünket megraktuk tojással, a kertből hamarosan kinyestünk félöl zsenge salátát, olyat, mint a harmat és egy számolóirka rózsaszín fedelébe belecsaptunk vagy három jókanál zsírt is. így nekiszerelkedve elindítottuk magunkat.

— Itthon is meg tudnám sütni, magyarázott a tanító, — ki értene nyári vacsorát hevenyészni, ha nem a magamfajta legényember ? Engedelmeddel mégis elmegyünk a kocsmába. Evvel alkalom, is adódik, hogy beszélhessünk Pereces Józsival. Ilyenkor, de legkésőbb egy félóra múlva beül oda és csak éjfél előtt megyen haza.

A templom előtt még megnéztük az uj tüzoltószertárat. kívülről és a hősök emlékoszlopát. Aztán hűvös, szeszillatu nagy kocsmában leülve vártuk, az ötujj vastag asztallap előtt, amig a kocsmáros felütötte a zsírra a tizenkét tojást, ecetbe mártotta a salátát és jó vékony homoki italt is állított elibénk kis korsó határbeli erős csevicé- vel együtt.

— No itt is vannak, — bólintott a tanító az ételnek, italnak s az ajtón belépő féllábu

embernek.

— Tisztelj meg Józsi, — mondta még hozzá, mire a féllábu abbahagyta a leülést a szoba túlsó oldalán, hóna alá visszafogta a mankóját, sörtés kis vadászkalapját visz- szahelyezte a fejére és odabicegett az asztalunkhoz.

— Pereces vagyok, —- kezet fogtunk s már ültünk is szembe egymással.

— Megkínállak, —- mondta a tanító, —» tyúktojást eszünk zsírra téve és hozzája alacsony növésű zöld leveleket.

— Tudod jól, — intette el köszönve Pereces Józsi, — én ilyenkor már nem étkezem. Ötkor megvacsorálok, utána idejövök

és ha megint megéhezek, tizenegy felé itt kérek szupét. Legtöbbször én is rántott át csináltatok, csakhogy apróra vágott kolbászt is tétetek beléje.

Amig a kocsmárossal beszélt a bor felől, megnéztem őt. Ahogy a legtöbb csonka ember, fáradtnak látszott egész testében és szavaiban, mégis lappangott benne valamilyen áramos nyugtalanság. Jó ruha volt rajta, szép fekete lovaglónadrágja és kopottsága miatt tetszetős szarvasbőr ujjasa. Egyetlen jóvágásu csizmája és vadászkalapja már belépésekor feltűnt. Mig ettünk, bort ivott csevicével, aztán a kocsmáros felé felnyujtotta az öt ujját s a másik kezével befogta az orrát. A kocsmáros erre öt friss, fiatal hagymát tett eléje szárastól és egy darab kenyeret is. Pereces a sótartóba mártogatta a hagymát és megette a szárát is. A kenyeret megsózta és odaadta a kocsmáros csapzott, sárga komondorjának, majd szó nélkül elvette előlünk az üres rántottás tálat és azt is letette a földre. Sokáig nézte a nyalakodó kutyát.

A tanító megsúgta nekem :

— Ha most ott folytatjuk, ahol a méhesben elhagytuk, egyszerre elmond magáról mindent.

Józsi kérlek, — fordult a féllábu- hoz, — arról vitatkozunk éppen, amiről már veled is beszéltem eleget, hogy ugyanis korunkban milyen tulajdonságok kellenek az élethez s hogy nekünk vannak-e olyan tulajdonságaink ?

— És milyen eredményre jutottatok ? —- erős, csontos arcában egyszerre villant valami. Fáradt nézése volt különben, mint az olyan emberé, aki egy fontos testrészével, példának véve a lábával együtt valahol elhagyott magából más egyebet is.

Kérdezze meg orvosát!

Feltétlenül ajánlani lógja a

"ContratussinM-t

Bayer Budapest

hörghurut és szamárköhögés esetén. Kapható 3 gyógyszertárakban, vagy megrendelhető a csehszlovákiai vezérképviseletnél:

Dr. Ferenczy gyógyszertár, MukaZevo.

mint kivégzés előtt, miikor már minden szó érthetetlen, értelmetlen és fölösleges. Mit mondjon még egyik a másiknak? Mit dicsérjen rajta, külön? Gyufát gyújtson a tetejébe egy jelzővei, mikor a világegyetem lángokban áll? Ezért inkább csak hallgatnak. A szerelem hallgatással kezdődik és ha.lgatással ér véget. Ez a technikája.

— Mert egyszer véget ér, mint ezt több példa bizonyítja a világtörténelemben; de erről ők még nem tudnak. Hallottak róla régebben, volt, aki ismerőseik között állított ilyesmit, de szerencsére, reájuk ez nem vonatkozik. Ők a következő percben, sőt holnap is, sőt a síron túl elkövetkező életükben is szeretik majd egymást. Ez meggyőződésük, létük alapja, kár is beszélni erről velük. Minden, ami a világon történt, beleértve a pun-háborukat, többek között abból a célból is történt, hogy ök találkozzanak egy napon, a Wesselényi uoca sarkán s szerethessék egymást. Ez csak világos és meggyőző! Kár a szóért.

— Mi, akik körülöttük ülünk, helyesen tesz- szük, ha csendesen beszélünk. Azzal az elfogódottsággal, mintha világrengető esemény szemtanúi lennénk. íme, két ember, akik szemünk láttára megoldják a világválságot, maradék nélkül, az összes részletproblémákkkal s hozzá még tökéletesen. A nő rosszul festi ugyan magát, de mit számit ez? Éppen igy hiányozhatna a ballába. Oly mindegy.

— A problémáról, melyet töredezett szavakban, nyilván értelmesen és világosan vitatnak meg, közel kétmillió kötetet irtaik össze eddig a világ minden nyelvén, még szankszritül és a vakok Írásával is. Ez a kiterjedt irodalom részletesen megvitatta a jelenség keletkezését, változatait, természetét. Csak éppen okát nem tudja adni, mint a fénynek. Ezt csak ők tudják definiálni, egyszavas Képletben, mellékesen. Különös.

— Most eszelősen nézik egymást, hallgatnak, öt év múlva a férfi betéved ebbe a kávéházba, leül az asztalhoz s egyszerre eszébe jut, hogy már járt egyszer itt, nagyon régen, egy nővel. Adéllal? Vagy Elzával? Nem, egészein biztos Adéllal.

— Vagy mégis Elzával? Neadjisten, hogy rájöjjön az ember.

xx Jó ellátás, kényelem, gondosság Buda. pesten a Park-nagyszállodában a keleti pályaudvarral szemben. Leszállított árak. E lap előfizetőinek 20 százalék engedmény.

Feleletet nem várt, hanem előrehajolt és

szembenézett velem :

— A tanító nagy lókötő. Tudja, hogy erről én szívesen nyilatkozom. Élő tapasztalat vagyok efelől. Nem is csinálok titkot belőle, sőt, néha inkább tanítást... Mi. kérem, megalkotni az életkörülményeinket, szerezni és teremteni tudunk, de nem tudjuk, azt, amink van, megtartani.

— Azt is tudjuk, —' mondta közbe a tanító és látszott rajta, hogy ebben a percben hiszi is.

Pereces megismételte:

— Megtartani nem. Mikor semmink sincs, leleményesek vagyunk, de az eredmény, már az első is, elveszi a higgadtságunkat. Te, tanító, gondolod, hogy mire mondom ezt a magam részéről... Apámnak, uram, itt a határban ügyes birtoka volt. Munkájával, ügyességével, spekulációval szerezte. Volt nekünk régebben is földünk, sokáig, de azt már a nagyapám, vagy még annak a nagyapja elköltötte. Apám vénkorára az én tételem szerint járt

el. Másodszor is megnősült, hatvan éves volt, amikor magához vett egy húszéveset, akit szintén elmulatott maga mellől és mikor meghalt, éppen csak hogy telt a rendbetevésekre és a temetésre. Egyetlen, hogy engem végig rendesen neveltetett. Egyedüli gyerek is voltam. Külföldön is jártam és az egyetem közepéből mentem a háborúba. Ott levágták a lábamat és a háború végére még ilyenképpen is kódusnak maradtam. Párna a fejem alól, falat a számból, hiányzott. Ahogy sokan, sorra próbáltam mindent. De hiába, se párna, se betevő falat. Aztán egyszerre jött egy ötletem és azért mondom, hogy szerezni mi tudunk.

— No de hogyan, azt hallgasd meg, —

MŰSORON KÍVÜL

írja: MÁRAI SÁNDOR

ZSAROLÓ