Prágai Magyar Hirlap, 1935. július (14. évfolyam, 149-173 / 3701-3725. szám)

1935-07-28 / 171. (3723.) szám

AsmUáaaplméskm0lék MimimItöactt Irta s Kellet Imre A televízió már itt van. Megérkezett. Külföl­dön már mutogatják. Az emberek úgy gyö­nyörködnek benne, mint a film őskorában az egyszerű és együgyű lovas, vonatos és egyéb szemetmeresztő mutatványokban. A televízió ma még nem általános, mert drága, mert még sok a hibája és hiánya, de a mesebeli mérföl- des csizmákkal közeledik a teljeshez, a tökéle­teshez, az általánosan használthoz. Ez a tény azt jelenti, hogy a televízió ismét sokatmarkoló kézzel bele fog vágni a színház szabad prédává lett területére, amelyen jelen­tős komkurrensként lép fel a színház ellen. A színes és domborműves film szintén elké­szült. Behozatalát és általános elterjedését a filmgyárak üzletes számítása akadályozza meg. Éppen ngy tesznek, mint 1929-ben, amikor a némafilmről a hangosfilmre kellett áttérniük. Addig nem gyártottak tömeges hangosfilmeket, amíg a raktáron lévő némafilmeket mind egy szálig el nem adták. Amikor a kívánt hasznot a maguk számára elkönyvelték, hirtelen áttér­tek a hangosfilmre és némafilmet többet nem állítottak elő. Minden filmszínházat arra kény- szeritettek, hogy a némafilm-gépeket hangos­film-gépekre cseréljék ki, ami a filmszinházuk- nak súlyos anyagi megterheltetést jelentett. A helyzet most teljesen hasonló az 1929-es álla­potokhoz, azzal a különbséggel, hogy a ma uralkodó gazdasági világ-krízis miatt a hangos­filmről a domborműves filmre való áttérés meggondolkoztatón igen nehéz. Ez a magyará­zata annak, miért nem örülnek valami túlságo­san a filmgyárak és filmszínházak a technika ezen legújabb vívmányának és miért nem siet­nek a színes és domborműves filmek gyártá­sával. A színház szempontjából ez mellékes kérdés. Mindegy. Az a néhány év, amely alatt feltétle­nül megjelenik a vásznon a színekben pom­pázó és az élethüséget kilencven — vagy még több — százalékban megközelitő kép, igazán nem játszik szerepet. Azzal a ténnyel a szín­házaknak már most kell számolniok, hogy az előretörő film még hatalmasabb erőteljesebb, népszerűbb és olcsóbb versenytársa lesz, mint eddig volt. Mert a film még több művészetet, fényt, ragyogást, erőteljesebb és valószínűbb életet tud majd vászonra vinni, mint eddig tette. Produkcióinak határai még jobban ki- szélesednek, időbeli és térbeli előnyei meghat­ványozódnak és a közönségre való hatása még jobban elmélyül. Méltán félnek tehát a szín­házbarátok attól, hogy a film annyira tökéle­tesedik és népszerűvé válik, hogy mellette a színház eltörpül és megsemmisül. Itt olvasom például Libertiny Zoltánnak, az egyik igen kiváló filmszakértőnek a cikkét, a,ki férfias nyíltsággal és megdöbbentő hatá­rozottsággal mutat rá arra a tényre, hogy a film visszavonhatatlanul tönkre fogja tenni a színházat. Szóról-szóra a következőket írja: — Mondjuk csak ki bátran, megfontoltan, minden kertelés nélkül, hogy a színház tényleg tönkremegy, de csak úgy, mint a lanton elő­adott költészet tönkrement akkor, amidőn a könyvnyomtatást feltalálták. Akkor a költők sok százszor előadták költeményeiket. így ter­jesztették, népszerűsítették és így vésték be az Idők emlékezetébe. Ma már erre szükség nincs. Ma sokszorosan pótolja ezt a könyvnyomtatás. Igen! — tönkremegy a színház mai formájá­ban, hogy halhatatlan és állandó formában tá­madjon fel a vásznon A színházi művész, bár­mily nagy volt is életében, ha meghal, senki sem látja, senki sem gyönyörködhetik művé­szetében és idővel feledésbe megy legszebb al­kotása is. A film ellenben halhatatlanná teszi a színészek művészetét és lehetővé teszi, hogy századok múltán is, mint egy nyitott könyv, nagy rendezők, nagy művészek és tehetséges íróknak a felvételkor a legtökéletesebb formá­ban megrögzitett közös müvét bármikor élvez­hessük. Libertiny Zoltánnak ez a jóslása ridegen rá­mutat arra a letagadhatatlan tényre, hogy a mindjobban tökéletesedő és művészi utakon haladó film, amelyhez hozzácsatlakozik a hang­játék is, veszedelmesen kisajátítja magának a színház összes hatástkeltő eszközeit és arra kényszeríti, hogy a színpad is minél több látni­valóban), pompában, mozgalmasságban, fényha­tásban, merészségben, rendezői találékonyság­ban. sokoldalúságban, ötletek és fogások gaz- % diákságában, színpadi technika fejlesztésében (forgóözinpad) versenyre keljen a filmmel. Most már csak az a kérdés, hogy ebben a ver­senyben nem fullad-e ki hamarább a színház és nem lesz-e kénytelen a teret egészen áten­gedni a filmnek! Ha igy haladnak egymás mellett, párhuza­mosan a színház, a film és hang játék, akkor nem valószínűtlen, hogy a színház fogja a rö- videbbet húzni és lassú haldoklás után össze­zsugorodik vagy talán teljesen kimúl! Sokan ezt a lassú halódást már most állapítják meg a színházon, amikor még csak hangosfilm vo­nultatta fel trükkjeit a színház ellen. Mennyivel illúziókéltőb'bek lesznek a filmrendezés fogá­sai, ha színekben és háromsikuságban is ki­használhatja a rendelkezésére álló lehetősége­ket, sőt olyanokat is, amelyeket ma még lehe­tetleneknek hiszünk. Nem szabad felejtenünk, hogy a színpad zárt terület, amely végre is határt szab a legügyesebb rendező fantáziájá­nak is, mig a film ezt a zárt területet tetszése szerint kitolhatja, kitágíthatja, sőt szabadtéren belehelyezheti a végtelenbe. A televizió nem fog ezzel a nagy szabadsággal, szinte korlátlan­sággal élhetni, ezért nem lehet soha veszedel­mes konkurrense a filmnek, bár a színház kö­zönségét ő is érezhetően apasztani fogja. Ha tehát a színház azokban a-z eszközökben és módokban akarja a filmet túlszárnyalni, me­lyekben a film különleges berendezettségénél fogva gazdagabb, hatásosabb és messzibbre ki­terjedő, akkor a színházak válsága soha meg nem szűnő téma lesz az irodalmi körökben és a közvéleményben. A színház csak akkor és csak úgy tudja megmenteni önmagát, ha ellen­kezőleg azokban a részletekben, részekben erő­södik, fejlődik és terebélyesedik, amelyekben a film és hangjáték nyenge, erőtlen, hibás, hiá­nyos, szóval versenyképtelenebb. Ezek között első helyen kell említenem a nyelv költőiségét, zenéjét, zamatját, finomsá­gát és változatos színét. A film művésziesen dolgozhat, de az irodalmiságot nem birja eh A film mindenkor a szemre, a hangjáték a fülre kíván hatni. A filmben a költői dikciók, a pompázó dialógok megakasztják a látnivaló­kat, a képek pergését, ezért ma is — a hangos­filmek virágkorában — a beszéd csak a leg­szükségesebbre terjed ki. A poétika, retorika és stilisztika szabályait, mint teljesen feleele­BÖRTÖN Irta: Farkas István Nagyot tüsszentett, arra felébredt. Csodál­kozva tekintett maga körül a nedves cellában. Hideg volt, a durva szőrtakaró mint hidegöle- lésü polyp vette körül testét. Átmeneti ruha volt rajta, amit a legújabb divat szerint csinál­tatott, vékony sevrócipőjében átfázott a lába. Akkor eszmélt rá a valóságra. Tompa, re-1 kedt hang szakadt fel belőle: — Istenem, hol vagyok? Fürge, megrettent szemekkel vizsgálta a cel­lát. Egészen fönn, a rostélyos ablakon betó­dult a város párás levegője. Egyetlen, szürke égfolt meredt be az ablakon. — Brr. Akár a doge-palota ólomkamrái, — villant át az agyán, ahol csak két héttel ezelőtt járt a nászuton. — Ugyanaz a nyirok .,. Sírni szeretett volna, de a háború óta nem voltak könnyei. Cigarettáért nyúlt a zsebébe, akkor eszébe jutott, hogy az irodában mindent elszedtek tőle. Az arany cigarettatárcát is, amit a feleségétől kapott nászajándékul. — Oh, nyomorult koldus, én . .. — siránko­zott benne hangtalanul a keserűség, — hová ju­tóim? És a részvények zuhanására gondolt, a ret­tenetes felfordulásra, ami itthon a nászutja után várt reá. A szaladgáló tisztviselőkre, a bűn­ügyi zárlatra, az előzetes letartóztatásra, s a rendőr udvarias, figyelmeztető hangjára: — Tessék már beszállni, igazgató ur! Ja, persze, a rendőr a házában lakott, a szép, kétemeletes ház egyik zugában. Hogy hálál­kodott, amikor a lakójául fogadta! És most?? ges cafrangokat, messzire elhajítja magától. A szavakat nem a szépség szempontjából rostálja meg, hanem kizárólag a jó/hangjás irányítja vá­lasztó munkájában, vagyis hogy a film mely mássalhangzókat tűr meg és ád vissza töretle­nül és hibátlanul. A sziszegő mássalhangzók egy részével ugyanis a film hadilábon áll. A hangjáték már közelebbi rokonságot tarthat az irodai mis ággal. Itt meg az a bökkenő, hogy a szavaknak, a 'beszédeknek a cselekményt kell be- lyettesiteniök. A szavaikban tárulnak fel az ese­mények. A hangsúly tehát itt sem a szavak szép­ségére esik, mint inkább kifejező, lüktető voltára. A hosszú beszéd — legyen irodalmiiag bármilyen tökéletes — ellensége a hangjátéknak és mint cselekményakasztót azonnal törlik, vagy dara­bokra törik. A színházban előadásra kerülő darabok tehát irodalmiiag, költőileg, de különösen a nemzeti nyelv pallérozása terén magasabbrendü hivatást tölthetnek be, melyre a film és hangjáték telje­sen képtelen. Különösen a film kénytelen beis­merni, hogy a nemzeti nyelv művelésében semmi részt sem vehet, mert minden film világsikerre készül, melyben a magasszárnyalásü nyelv csak akadályul szolgál. A szinkronizálás nagyon ügyes, szinte zseniális találmány, de egyáltalá­ban nem arra való, hogy egy nemzet nyelvét hat­hatósan támogassa és a hirtelen, nem szakembe­rek, de különösen nem költők által történő fordí­tásokkal elősegítse. Igaz. hogy a igy a számban megfogyatkozott, de tekintélyben megnövekedett színház csak kiváltságosak találkozóhelye lesz, de ez a folyamat úgyis megállíthatatlan. Hiszen a film és a hangjáték már ma is inkább tömeg’- izlést kivan kielégíteni, irodalmi szempontok tel­jes kikapcsolásával. Ha tehát a színház önmagá­tól lemond arról, hogy előadásaival tömegeket vonzzon falai közé és felismeri és követi hivatá­sának szavát, akkor, bár kevesebb lesz a szín­ház, de kevesebb lesz a szinházbukás is. A színházaknak még egy másik hivatása is van. Általánosan tudott dolog, hogy a, filmgyáraik és rádiók keres ve-keresik a jó, a nekik megfelelő kéziratokat. Minél több embernek, országnak, vi­lágrészeknek akarnak tetszeni, annál nehezebb kielégítő tárgyra akadniok. Ami az egyik ország­ban érdekes, a másik országban megbukik. Min­den nagyhírű színdarabot, regényt vászonra vit­tek, persze .,filmre!‘ átalakítva, vagyis megfosz­tották a remekműveket éppen legjellegzetesebb tulajdonságuktól: irodalmi magas nívójuktól. Ugyanez történik a hangjátékok átírásában is. Néha a hallgató hátán hideg fut végig, amikor haJlóidegeit a hangjátékra átdolgozott hevenyé­szett ,,mü“ előadása bosszankódáéra ingerli. A színészek játékából hiányzik a közvetlenség. Fel­tétlenül észrevehető a megfelelő számú próbák hiánya, a hirtelen összehozott „neves“ színészek össze, nem szokottsága, a különféle játékstílusok kiáltó ellentéte, a beszélő orgánumoknak ös6ze nem hangoltsága és több más felületesség, ami a kulfcurember érzékenységét igen-igen bántja, de a tömeghallgatóknak kívánatos csemege. Ezzel máris rámutattam a színház tiszteletre­méltó kötelességére, az összeszokott színészek 'harmóniáé, finoman kidolgozott játékára, mely az élőszó varázsával, különféle szinészproblémák előtérbetolásával és megoldásával szembehelyez­kedik a tömegizléssel. hogy annál inkább kielé­Eh, vigye el az ördög, de nagy bolondságokat csinál néha az élet!! Igen, a rendőr. A börtön kapujában még le is segítette őt a zöld autóról. És amikor magá­ra hagyta az irodában, udvariasan elköszönt. — Az egyedüli ember, aki megtartotta előbbi arcát, — mosolygott szomorúan. A fiatalasszony üde arca villant meg most előtte. Észbontóan szép, nyersselyem háziruha volt rajta, amikor értejöttek. És az ajkain ott fénylett a nedves csillogás, vágy a megkóstolt élet után, áhitozás a beteljesülés után. Csak azért, egyedül csak azért nem lőtte ma­gát főbe. Hogy ölelte őt az az asszony!! Ami­kor utoljára hozzásimult, a detektív is elfordult, a jó ember ... Sőt azt is felajánlotta, hogy egy félórát várakozik. Eh, minek? Jobb azon minél hamarább túlesni! Jöjjön, aminek jönnie kell... — Én nászuton voltam, engem nem terhel a felelősség, — járt a fejében, mig az autó ünne­pélyesen végigsurrant vele a csendes uccákon. — A nászuton az ember el szokta hanyagolni az üzleti dolgait. Majd csak tisztára mosom magam s még az éjjel, persze, hogy rögtön, még az éjjel haza fognak engedni. Hogy fog örülni az az édes, kicsi asszony!! Egész vidáman mondta be az adatait a tiszt­viselőnek. Az szerényen, szinte szégyenkedve jelölte ki a celláját: — Úgy hiszem, hogy egy darabig itt fog ma­radni, igazgató ur! Úgy ment fel a lépcsőkön, mint az alvajáró. Az egyetlen perc alatt képtelen gondolatok rin­gatták egymást felzaklatott agyában. — .. .Am Dache ... Igen, ez a Ring des Poly- krates kezdősora. Igen ... és én vagyok a ve­zér ... A Klein az csak helyettes... Kettes­ben csókok közt igy élni jó ... Ezt meg az az ócska gramofon játszotta Fiumében .., Fuj, githesse az igazán kulturlény kívánságait ée vá­gyait. így vagyunk a színpadra kerülő darabok tár* gyávái is. A színház edőbb-utóbb rákényszerül arra, hogy az egész emberiséget, egy nemzetet, egy társadalmi osztályt stb. érdeklő problémák­kal foglalkozzék. Olyan témákat vessen fel, mely mindenkinek eleven húsába vág. Ezekkel a kér­désekkel a legtisztultabb irodalmi érzékkel, esz­közökkel, célkitűzéssel és mag áss zempontus ággal kell foglalkoznia. Az utóbbi időben a színházak: válságát éppen az a körülmény idézte elő, hogy; a színigazgatók látva a filmszínházak általános nagy népszerűségét, a filmeket igyekeztek utá­nozni darabok kiválasztásában, megiratáeábau és előadásában. Holott azt' kellett volna és azt kell tenniök, hogy a színpadot a legridegebben elvá­lasszák a filmtől, minden hatást következetesen visszautasítsanak és minden igyekezetükkel ki­hangsúlyozzák a darabok irodalmiságát, az elő­adások tökéletességét és az esztétika parancsai­nak rigorózus követését. Mert tisztelettel kérdezem: miért menjen vala­ki a színházba, amikor olcsóbban, kényelmeseb­ben, házi ruhában és olyan időben, mely napi beosztásának, munkájának legjobban megfelel, ugyanazt láthatja és hallhatja a moziban? A színház mégis csak társadalmi találkozóhely, melynek megvannak a maga 6zigoru törvényei, parancsai és öltözködési előírásai, melyeket bün­tetés nélkül nem lehet áthágni és megsérteni. Mondanunk sem kell, hogy a hangjáték még ké­nyelmesebben és még olcsóbban közvetíti ezeket az élvezeteket. A sziniház fejlődésének és bizto­sításának útja adva van: olyan színdarabokat olyan előadásban kell hoznia, melyeket 6em a film, sem a haugjáték nem tud utánozni, nem ellopni, még akkor sem, ha a színes és dombor­műves filmek és televíziós hangjátékok nem is sejtett tökélyre fognak emelkedni. Bár én azt sem tudom elhallgatni, hogy a technikai előbaladáeok is egy szép napon meg fognak állani. A törté­nelem legalább azt mutatja, hogy a nagy feltalá­lások korát stagnálás, sőt bizonyosfoku süllyedés szokta követni. Ezen általános szabály alól miért volna kivétel a film és a hangjáték? De bármily tökéletességre tegyen is szert a film és a hangjáték, olyan tökéletes sohasem tud lenni, mint amilyenen maga az ember áll, amikor embertársa előtt szenved és örvend, zokog és ka­cag, töpreng és alkot, szeret és gyűlöl, bízik és reményét veszti, szóval: amikor az ember él! Ezt a hamisítatlan emberi életet leheli ki magá­ból a színpad a lehető legközvetlenebb hatással. Ezzel szemben a film ezt az emberi életet min­denkor mesterségesen és közvetve vetíti elénk, még akkor is, ha a képek színesek és háromdi­menziósak lesznek. Sőt talán az utóbbi esetben a műtermi csináltságok még szembetűnőbben ki­domborodnak. A hangjátékról meg általánosan tudott dolog, hogy legnehezebben tud illúziót kel­teni a hallgatóságban. Ezért még a leggyegébben sikerült zeneszám is népszerűbb, mint a legjob­ban kidolgozott és megrendezett rádiós előadás. A színházat tehát nem kell félteni. Megáll ő a maga lábán is. Azaz csak a maga lábán állhat meg, a maga külön esztétikájával, külön irodai- miságával és külön közönségével. Erre a szinháznak egyszer rá kell ébrednie és akkor nem fog összemorzsolódni a film és hang- játék malomkövei között. utálatos ez a levegő! Nagy ablakokat kellene vágatni a folyosóra... A huszadik század kri- minalógiája meg fogja bocsátani ezt a bukást... Mi az? Már itt is vagyunk? Diszkréten, minden nagyobb zörej nélkül zár­ták rá az ajtót. És akkor, ott, azon a durva ágyon végigte­rült halálos fáradtsággal. Elnyomta az álom .. ♦ t Fölágaskodott az ágyon. Kezét kinyújtotta az ablak vasrácsai között. A kinti levegő bele­vágott finom, kékeres kezeibe. — Ah, de jó!! Szinte kéjelegve tartotta oda a kezét. Eszébe jutott a fizikai törvény, hogy a hideg levegő alul jön be, a legalsó rostélyba dugta a kezét. — Ez az egyedüli jó, ami itt érheti az em­bert. — Majd percek múlva azt is megunta ... Leszállt az ágyról és végigsétált a cellán. — Négy lépés hosszú ... Egy ... kettő ... Odament az ajtóhoz. Nyitogatni próbálta. A zár halkan pattogni kezdett, de nem engedett. — Milyen pompás zárak, — állapította meg magában, — innen nehezen lehetne megszök­ni... S mintha csak sétauton lenne és a kísérőjé­nek magyarázná, tette utána: — Sokkal kényelmesebb cellák, mint a velen­cei ólomkamrák. Képzeljék cl, kérem, ott kő­padhoz láncolták a delikvenst. És néha cse­kélységekért. Egészen kicsinyes dolgokért. Gesztikulált hozzá a kezével és akkor bele­verte finom ujjait a nehéz tölgyfaajtóba. Fájt. Magához tért. Apró vércseppek buggyantak ki az ujjai alól. — Jaj, Istenem, elvérezhet itt az ember, és nincs segítség! És meg nem sebzett kezét ökölbeszoritva, teljes erejéből döngetni kezdte az ajtót: •— Segítség!!... Segítség!!! 8 19351"“-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents