Prágai Magyar Hirlap, 1935. július (14. évfolyam, 149-173 / 3701-3725. szám)

1935-07-18 / 162. (3714.) szám

4

1935 juHua !8> cgfttBrfBfc.

MŰSORON KIVtJL

írja: MÁRAl SÁNDOR

Víz és FOLD

Szüléiéit üt a tengerpartján, százhúsz kilométer- reTripolisztóI, egy ember, aki később Septimus Severus néven uralkodott Rómában, ami az akkori közlekedési viszonyok mellett nagyon szép teljesítmény. Ez a bölcs császár uralkodásának emlékére megajándékozta szülővárosát egy valóságos fórummal, a római köztér másolatával, márványoszlopokkal, gőzfürdőkkel, diadalivekkel, bérházakkal és amfiteátrummal. A város neve Lepsis Magna ott áll, romjaiban is hatalmas, a tenger partján, s hirdeti a ravasz Septimus Severus múlhatatlan dicsőségét. A bölcs császár leporolt szülővárosa egyike ma az ókor legtanulságosabb emlékhelyeinek.

Lepsis Magnóban vezetőm felhívta a figyelmemet egy szoborcsonkra, mely a maga nemében egyedül áii az ókori műemlékek között: a Iepsis-i prokonzul-szobor törzsére. A prokonzulok az ókorban sokat loptak s ezért időnként cserélni kellett őket. Lepsis Magna magisztrátusa épített a főtéren egy prokonzul-szobrot, fej és karok nélkül: ha a prokonzul már eleget lopott, s uj érkezett helyébe, egyszerűen lecsavarták a régi prokonzul fejét és karjait a szobor törzséről, s helyébe csavarták az uj fejet. Magát a törzset nem kellett soha megújítani; s ezzel a szellemes szisztémával sok pénzt spórolt meg a város. A csonka szobor ma is ott áll a főtéren, fej nélkül, s ugyanazt a célt szolgálja, mint a „szolgálati időm emlékére" cimii emléklapok; az utolsó fejet elvitték emlékül a vandálok. A szisztéma oly praktikus és takarékos, amellett, hogy nem mulaszthatom el, mint afrikai utam egyik szerény tanulságát, az európai fővárosok szoborbizottságainak figyelmébe ajánlani.

Nem tudom, hogy sokkal boldogabbak-e, mint mi vagyunk; de a szemük tiszta és nyugodt. Kabinjaikban madarat őriznek, mint a rabok. És zeneszerszámot, sok jó, olcsó, külföldi cigarettát és pálinkát, kevés könyvet és ruhát, az ágy felett Szűz Mária képét, vagy egyszerűen csak egy női arcképet. S minden tiszta és csendes és egyszerű körülöttük a hajón. Igaz, minek is szálljanak le idegen kikötőkbe, ahol politika van, lárma, por, vérbaj, trachoma és valutasiberek? Inkább a hajón maradnak, könyökölnek, s mint egy másik csillagról, nézik ezt a világot. Ha egyszer a hajó fel* vette őket, élnek rajta, amig a hajó él — hajóra mindig szükség lesz, amig tenger van, s akármilyen politikát csinálnak a földön az emberek, mindig szükség lesz hajósokra, akik értenek iránytűhöz és csillagokhoz, s el tudnak vezetni egy hajót. Csendjükben, gőgtelen elidegenedésükben, lelki magatartásukban kissé a szerzetesekre emlékeztetnek a hajósok. Ha sokáig nézed őket, s ha tisztában vagy vele, mi vár rád a parton, szomorú leszel, megérted őket s honvágy fog el egy hajó után. Kabin, vagy kolostorcella, oly mindegy. S éjjel a csillagokat nézik, melyeket személyesen és név szerint ismernek. Mennyivel szebb ez, mint írókat és kiadókat ismerni név szerint!

VAROSOK

Korfuban figyelmeztettek, hogy a várost kalózok és szárazföldi rablók alapították az ókorban, s a kései utódok ma is tiszteletben tartják és ápolják az atyák hagyományait. Való, hogy a főtéren, reggel kilenckor, napszurásos hőségben,

Idősebb görögök éhomra felajánlották a megismerkedés lehetőségét francia kisasszonyokkal, s egyáltalán, a pajzán lehetőségek dús választékát súgták az idegenek fülébe. Meggyőződésem, hogy amit ajánlottak, sokkal mulatságosabb mint az Achilleion, ahol a hatvanas évek rossz Ízlését mutatják be, amely nem kiméit sem kunyhót, sem palotát. Külön látni Korfuban Vilmos császár nyergét, melyet az álló Íróasztal forgószékére szerelt fel a korfai dolgozószobában; ha irt, erre ült, nyeregben alkotott, nyeregben kormányzott, mint az ősmagyarok. A nyerget forgatni is lehetett... Hallom, Doornban is van ilyen nyerge a dolgozószobában. Csodálatos ember; ahova nyúlt, rögtön valami szerencsétlenség történt.

Ami Korfu lakosságát illeti, általában inkább azt vettem észre, hogy nagyon szegények. Korfuban még a kaktuszok is elszegényednek. Fülig porosán állanak az országút mentén, elproletáro- sodva, nyomorultan.

#

Valahányszor Velencébe érkezem, ideges leszek, rossz lelkiismeret kínoz, nyugtalan leszek. Tudom, hogy elhibáztam az életemet, mert itt kellene élni, csak itt. Rosszul alszom Velencében, a honvágy kínoz Velence után, akármelyik uccáján le tudok ülni egy kávéház elé, s csendesen maradni, der- medten a boldogságtól. Megértem, hogy Velencéért már loptak és gyilkoltak is. Ha állam lennék, elrabolnám, éjjel, ködben.

•

Empedoklesben, Messinában, Taorminában, Palermóban, pompás házak között váratlanul találsz egyet-egyet, melyet lakói mintegy elhajítottak, mint megunt használati tárgyat. A háznak semmi baja, kőből készült, lakható; de ablakai, ajtai hiányoznak, a szobák üresek és düledeznek a választófalak. A ház szemmelláthatólag hosszú idő óta áll már így elhagyatva; nem bontják le, nem építik át, egyszerűen elhagyják és sorsára engedik. Nyilvánvaló, hogy nem olyan fontos birtoktárgy délen egy ház, mint mifelénk. Kő és malter; nem olyan fontos birtokolni, amikor annyi a kő mindenfelé, melyből házat lehet építeni, s aztán az égbolt maga is lakásmennyezet, a táj maga is otthon. Aki a nap alá született e vidéken,

valahogy megél itt, otthon, gyakran mesterség nélkül is.

Palermo, bellissimo, te legszebb! Mintegy gőzbed erjed, a hegyek sárga párája alatt terül el a nagy test, s a forró csendben hallani szívdobogását. Af. rika előkertje már, mutatvány a nagy készletből, a kiválogatott minőség, a primőr. Utána üde é* szagos iz marad az emlékezetben, mintha az ősgyű- mölcsöt Ízlelted volna, a legizletesebbet, amely kissé veszedeme8 és tilos.

Láttam Barit, készültem. De elfelejtettem.

•

Raguza. Miért szeretlek annyira, Raguza? Buta kérdés; miért szeret az ember valamit? Közöm van hozzád. A világ városai között te vagy az egyik, amelyhez közöm van, rokonod vagyok. Szűk sikátoraidon, nemeshomloku tereiden otthonosan járok, zártságodon belül a középkori lélek illatát érzem, bástyáid, falaid, tornyaid, befele hüsölő Intimitásod a lélekről mesélnek, mely a parti szikla mögött lázadni mert, megbújt és alkotott. Olyan vagy, mint az irók: magányos és stílusod van... Ne vedd tolakodásnak: szeretlek. Egyszer, ha nincs kifogásod ellene, eljövök hosszabb időre hozzád, s kibeszéljük a dolgot

TRIESZTBEN ESIK

Mikor a hajó a kikötőbe ér, szemelni kezd az eső. Egy hölgy, fátyolosán és merengve, kofferei között, szemében a bucsuzás halálfélelmes nyugtalanságával, mintegy önmagát biztatva, ezt mondja társaságának: „Azért Közép-Európában sem rossz élni". Ezt úgy mondja, mint a gyermek, aki önmagát bátorítja a sötétben. Szavait zajosan helyeslem. Esik az eső, micsoda élmény! Eső, ez Trieszt, kávéház, lapok, telefon Pestre, s a cigarettát szabad a padlóra dobni a kávéházban!

A magasból nézem, amint elhagyják az utasok az esőben a hajót. Mind barnák és a szemek csillognak a búcsú szorongásától. Ennyi marad az útból, egy kis pigment a bőrön, s a nagy, kegyetlen déli nap ragyogásának egy szikrányi visszfénye a szemekben. Aztán felszikkad ez is. És> neadjisten, hogy jöjjön a hordár.

EGY LATIN

Tripoliszban konflison hajtok vissza a kormányzó estélyéről a hajóhoz. A konflist szalmakalapos szicíliai hajtja, latin jókedvvel és kegyetlenséggel veri szabályos időközökben a lovát, s halkan fütyül és kurjongat. Jókedvű, fekete, pirosas kis arca ragyog az elégedettségtől. Huszonhatéves. Nyolc esztendeje él Afrikában. Felette közlékeny, — megtudom, hogy boldog, szószerint boldog, jól érzi magát, nem hiányzik semmije. Rágom cigarettámat, megrendültén hallgatom fecsegését. íme, a világválságban egy boldog ember — gondolom elégedetten. Boldogságának nyilván nincsen „titka", sem módszere. Kissé bárgyú talán, az elengedhetetlenül szükséges hozzá —, máskülönben csak latin, kissé kegyetlen, tárgyilagos, s minde- nekfelett boldog. Ha jól látom, nincs is inge... Sok méltósággal, hetykén ül a bakon, csattogtatja ostorát, nagyon elegánsan. Család van? — kérdem. Két karját a levegőbe dobja, s csaknem ordítja, magánkívül a boldogságtól: de van ám! Már van négy, s két hónap nmlva már itt az ötödik!... Gratulálok, mondom komolyan, s kissé hátrafordul, a gyeplőt és ostort jobb kezéből a baljába helyezi, megemeli rozzant szalmakalapját, s elmondhatatlan méltósággal és öntudattal feleli: „Gracia, signore". S veri a lovát tovább, fütyül és boldog.

Lelke egy gyermeké, kegyetlen és derűs, jó és komisz. Latin, huszonhatéves, kocsis Tripoliszban, öt gyereke van, egy lova, rozzant batárja és> boldog. Be is vallja. Igénye egy hagyma, falás kenyér, fekvőhelye a puszta, meleg föld, egy karéj föld a viz és ég között. S lesz még több gyermeke, talán tíz is, s mindig boldog lesz. Meg- illetődötten szorítom meg búcsúra a kezét. De a borravalót kevesli, e diadalmasan káromkodik. Aztán vállat von, s elhajt a meleg éjszakában. Még a hajólépcsőről hallom, amint, üzletet és gonosz idegeneket feledve, teli tüdővel énekelni kezd.

HAJÓSOK

A hajósok teniszcipőben és fehér ruhában járnak fel és alá a hajó fedélzetén, vállukon az arany rangjelzés és szivükben nyugalom. Egyetlen családhoz tartoznak mind, ha kikerültek az iskolából, felveszi őket ez a nagy család, hajóról hajóra vándorolnak, s lassan elidegenednek a földtől. Megfigyeltem, most is, más hajókon is, hogy kikötőkben nem szívesen szállanak partra. Tiz-tizen- ötesztendei hajózás után ezek a tisztek, ez a legénység nem vágyik a szárazföldre; a hajó kiköt Bombayben, megfürödnek, átöltöznek, nekikönyökölnek a fedélzet párkányának, nézik a kikötőt, az idegen hajókat, az idegen várost, aztán bemennek a kabinba, gitároznak, vagy levelet Írnak, vagy olvasnak, vagy leggyakrabban alusznak. Pénzhez, g a föld egyéb gondjaihoz nincs már többé igazi közük. Politikáról csak a rádióban hallanak. Talán nem állanak a dolgok felett — istenem, ki áll a dolgok felett? — de feltétlenül a dolgon kivül állanak. Egyszóval, a hajón állanak, 8 azt nem i8 hagyják el szívesen. Egy ilyen hajó — minden hajó — tiszta, izolált, lezárt valami. Minden a helyén van, minden ragyog, a tiszteknek külön főznek, a szolgálat nem okoz lelki válságot és különösebb fejtörést, vonatkozásaik a szárazföldhöz meghigulnak idővel, család, karrier, mindez nem olyan égető, mint nekünk pesti embereknek.

Miki fimuk m mktek

kívíkíofai ?

Alapjaiban ve ve különös szo'üas a városi embernek a kávéházba járás. Nem tudj'uk egykönnyen felismerni azokat a szükségleteket, amelyekből fakad. Könnyen magmagyarázható, hogy miért járnak az emberek színházba, kionoertekire, ahol szórakozást vagy esztétikai élvezetet találnak, megértjük könnyen, miért mennek vendéglőbe, ahol jól ehetnek, korcsmába, ahol jól ihatnak, bárba, ahol táncolhatnak. De miért látogatják az emberek — még szorgalmasabban, mint a felsorolt helyeket — a kávéházakat?

Bizonyára nem egyszerűen arról van szó, hogy kávét akarnak inni s ez csalja őket kávéházba, bár lehetséges, hogy a kávé élvezete az, mely ezt az egész különös kultusz egykor megindította. A kávé nagyszerű orvosságnak bizonyult, olyan — mondhatnám káros — jelenségeikkel szemben, melyek, úgy látszik, a modern élet szükségszerű velejárói. Az a zsúfolt, viszonylag bonyolult tevékenységfajta. melyet — ellentétben a letűnt korok szimpla és egyszerű foglalkozásaival — ma a legtöbb ember végez, periodikusan magával hoz egy ideiglenes tespedést, az idegrendszernek egy átmeneti ellankadását. A kávé, melyet a déli népek m H régóta használnak a trópusok bágyaeztó kiimája ellen, felráz ebből a tee- pedésből; egyformán jó szer az egyenlítő heve és a hivatalok, irodák, gyárak fülledt légköre ellen. Mindezzel együtt jár a szellemnek különös felfrissülése. Sok ember a kávé hatása alatt máskép látja az életet, optimista lesz, munkakedve nő, uj terveket sző, uj perspektívákat fedez fel saját életében. S ,a kávénál nem érezzük azt, amit például az alkoholnál, hogy az egész csak csalás, hamis boldogság elénk varázsolása, melyre keserű kiábrándulás következik.

De ez korántsem magyarázza meg a kávéházba járást. Kávét otthon is lehet inni, jobbat és olcsóbban. Sokan nem is isznak kávét a kávéházban, hanem valami mást rendelnek, anélkül, hogy a kávéház által nyújtott élvezet csökkennnc. Biztos, hogy van a kávéháznak a kávéélvezettől független jelentősége.

Azt várná az ember, hegy főként azok járnak kávéházba, akiknek nincs otthona. Ez azonban egyáltalán nem áll. Pontos statisztika talán éppen az ellenkezőjét mutatná. Nem erős az a benyomásnak, hogy ai emberek egyenesen megszöknek otthonukból egy-egy órára, hogy kávéháziba

menjenek, szinte menekülnek oda. S ha mélyére nézünk a dolgoknak, meg is érthetjük e*t: az otthon, minden állítólagos melegsége, szentsége és bensősége mellett, valahogy mégis természetes gócpontja minden hétköznapi gondnak, bajnak; az éveken át mindennap látott falak ,bútorok, emberek (esalád) lassan átitatódnak annak a létért I való küzdelemnek keserű verejtékével, melyet a J legtöbb ember folytat, hogy azokat a- falakat, bútorokat s embereket fenntartsa. Itt egy elkerülhetetlen lelki kapcsolódásról van szó, melyet ugyan ellensúlyoz sokminden, de amely rövid időre megkívántat velünk más környezetet is. A kávéház egy nagyszerűen semleges — úgyszólván exterritoriális — terület, ahol az ember ideiglenesen elszakad a környező világ törvényeitől, szemlélhet felelőtlenül jelentéktelen közömbös dolgokat, s úgy nézheti az ablakok mögül a künn folyó életet, mint valami érdekes komédiát, melyhez semmi köze. Sokszor megfigyeltem a kávéházi ablakból kiibámuló embereket s mindig meglepett a szemlélődés! módjuk; ha rámesett a tekintetük, gyorsan tovább mentem, mert úgy éleztem, hogy látványosság vagyok számukra.

De még ez is csak egy része- annak a szükségletkomplexumnak, melyből a kávéházba járás fakad. Vannak itt még mélyebben fekvő okok is. A kávéház valami különleges érintkezést biztosit az emberekkel; az ember nincs egészen egyedül, de nincs is egészen társaságban. A megtépett idegzetű ember egyaránt fél a teljes egyedülléttől és a hangos, nagy társaságtól. A kávéházban viszont elüldögél az egyik asztalnál s érzi, hogy nincs egészen izolálva, más asztaloknál mások ülnek, kik azonban nem zavarják. Milyen kellemetlen, mikor valaki idegen az asztalunkhoz ül; azonnal feszélyezve érezzük magunkat — akkor is, ha egyébként egyedül vagyunk é« nem akarunk senkivel sem bizalmasan beszélgetni. Az idegen tulközel került hozzánk, megbontotta azt a kellemes egyensúlyt, az egyedüllét és társaságban levés között, melyet éppen keresünk.

Kellemetlenül hat ránk az egész üres kávéház is, éppen azért, mert ez már túlságosan hasonlít az egyedülléthez, de ugyancsak nem nyújt telje* élvezetet a túlzsúfolt kávéház som. Idegesít, ha olyan hangosan beszélnek a másik asztalnál, 'hogy már meghalljuk és esetleg megértjük, de jólesik az a tipikus, artikulátlam kávéházi zsi- bongás, mely mintha folyton jelezné, hogy körülöttünk élet van, melyben valahogy mi is résit- veszünk.

A kávék ázkultuernak egy érdekes ée jellegzetes hajtása az, amit „törzskávéháznak" neveznek. Mikor először megyünk egy uj kivéházba, még valami ldegenszerüt érzünk, mely zavarja a kávóháx élvezetét. Még tol eok az ismeretlen aro,

az asztalok helyzete még szokatlan, a pincérek arcán még csupán a szokásos udvarias kifejezés. Az a kellemes hangulat, melybe a kávóház ringat, szintén kell, hogy előbb hozzákapcsolódjék bizonyos formákhoz, színekhez, sőt emberi arcokhoz. Ezért kell egy pár ismerős arc abban a kávéházban, melybe járunk, de nem túl sok, csak egy pár. Itt is egy kielégítő harmóniára van szükség, az ismerős és ismeretlen arcoknak helyes arányban való eloszlására. Ezért szükséges, hogy a* arcok változzanak, jólesik, mikor a vendégek jönnek-mennek s uj arcok bukkannak fel, melyek csak addig maradnak, míg túlságosan ismerőssé nem válnak. Az egész valami enyhe maradandó- Ságnak s ugyanakkor egy enyhe változatosságnak kellemes keveréke.

Künn a nehéz életben mindez nincs elvan szépen leméretezve és kellemesen adagolva. S minden ilyen egyenetlenségért idegeink romlásával fizetünk. A kávéház úgy hat néha, mint egy oázis, melyet a természet odarakott a városi uocasa- rokra. Ebben az oázisban nő ki a tipikus kávéházi hangulat, melynek valósággal átadjuk magúinkat-. Ez a hangulat nagyon alkalmas arra, hogy az ember úgy elborongjon az élet dolgain, mintha az csak szórakoztató rejtvénymelléklet volna-.

Hü kifejezője a kávéházi hangulatnak a kávéházi beszélgetés. Ez a teljesen súlytalan s mégis sokszor nagy dolgokig merészkedő gondolatcsere alapjában véve terméketlen, mert komoly munkát kívánó elgondolás nem alapozza meg; az öntudat fölét mintegy leszedi az ember s várja, hogy uj föl keletkezzen rajta. A városi zsargon úgy nevezi ezt: kávéházi smuz. De azért van ennek a beszélgetésnek különös varázsa, terméketlensége mellett is van benne a költői meditációnak egy lehellete. Azok a gondolatok, melyek a kávéházi nyugalom közepette öntudatunkban szállingóz- -nak, néha meglepően mélyről és a lélek nagyon eldugott zugaiból jönnek. A pszichológus számára mindenesetre érdekesek. Az ilyen beszélgetés varázsa csalja nagy számban az imteUektuelleket a kávéházba.

Mindezen túl van a kávéháznak többé-kevésbé alkalmi jellege is. Az ember újságokat alkar olvasni, együtt akar lenni valakivel, üzleti megbeszélései vannak ott, meg akar írni egy levelet, az eső elől be menekül, de még ilyen esetekben is sokszor, ha nem is valljuk be magunknak, a kávéházi hangulat az, mely elhatározásunkat végül is megérleli. Gyakran szerepelnek álokok is, melyeket szépen elgondol az ember önmaga számára s rövid Ingadozás után el is hitet magával, pedig tulajdonképpen a kávéház speciális s mindentől független, elvont élvezete csábítja. A kávéházba járást sok ember kissé szégyelli is és takarja; „üzleti érdeke megkívánja", „kell az embernek néha emberek közé menni" és hasonló kifogások mögé bújik. Szégyelli a kávéházban való üldögélést, mert az már veszedelmesen hasonlít a semmittevéshez, jobban hasonlít, mint más szórakozás. A kávéiházba járás kevésbé káros a szervezetre, mint az éjszakai mulatozás s mégis ’egy fokkal diffamálóbb, nincs benne imponáló lendület, izgalom, duhajeág, — langyos, haszontalan hangulatba süppedésnek tűnik rossz, füstös levegőben; nem tudjuk elképzelni, hogy a költők valaha, zengjenek a kávéházról. A kávéházba járás egyike azoknak a kte könnyelműségeknek, melyek nem veszélyesek annyira, hogy megeső, dáljuk, csak annyira, hogy agy kicsit lenézzük.

Db K* I*