Prágai Magyar Hirlap, 1935. július (14. évfolyam, 149-173 / 3701-3725. szám)
1935-07-17 / 161. (3713.) szám
4-/ondon,mintPáns örököse Az utolsó öt évben a fényűző nagyvilági élet centruma az angol főváros lett ■ Páris ma a milliomosoknak is drága ■ A divatos „angol* vendéglősök kétharmada olasz London* julius. London az utolsó ti* év alatt lassan átvette Páris helyét elegánda, szórakozási lehetőség és éjjeli élet dolgában. A változást valószínűleg közgazdasági okok diktálták. Páris lukszusiparainak legjobb fogyasztói az angolok és amerikaiak voltak, különösen azokban az években, amikor a frank-kurzus annyira alacsony volt, hogy egy londoni kishivatal- nok vagy amerikai utazóügynök is megengedhette magának azokat az örömöket, amelyek a háboruelőtti évek Párisában a gazdagok kiváltságai voltak. A legutóbbi években ez a helyzet alaposan megváltozott. A frankválság megszűnt, ellenben beállott a dollár- és a fontválság. Párist már évek óta öli saját drágasága, aminek következtében régi évtizedes nagyvendéglők csuknak be, a színházakból eltűnt a frakk és a szmoking is csak vendégszerepei, a nagy nyaralóhelyek hotelier-i pedig elkeseredett terveket agyainak ki, régi vendégeik legalább egy részének visszaszerzésére. Londonban más a helyzet. Az angol főváros elegancia, „nagyélet“ és fény dolgában messze túltesz a háboruelőtti, vagy éppen háboruutáni Párison. Az elmúlt öt év alatt gombamódra szaporodtak el az elegáns éttermek és megindult az az éjjeli élet amely Párist annak idején „gai Paris“-vá tette. Most már csak „triste Paris", ellenben uj fogalomként lép fel a „Gay London". Ez a pezsgő éjszakai élet rátérünk, hogyan), ellenben úgy kell ültetni, hogy a lehetőség szerint távol legyen attól a mágnáshölgytől, aki egyrészt kuncsaftja, másrészt súlyos összegekkel tartozik neki. A vagyonos bukmékert szintén be kell engedni, de jó távol kell ültetni ölordságától, aki a Turf Club választmányi tagja. Az ilyesmi már magában nehéz dolog; jelentéktelennek látszik ugyan kőzépeurópai szemmel, de egy finom londoni vendéglőben legalább olyan fontos, mint a jó zenekar, vagy a konyha. Itt említem meg, hogy a háboruutáni Embassy Club étterme közönségének gyakran kitűnő szórakozást nyújtott a kaján tulajdonosnak az a dévaj ötlete, amellyel a frissen válott házasfeleket „véletlenül" rendszerint egymás tőszomszédságába helyezte ... Aztán itt van a ruhakérdés. Két egyforma Schiaparelli vagy Molyneux ruhamodellt nem lehet egymás mellé tenni még akkor sem, ha elütő színűek, ezeket tehát gondosan el kell választani. Meg aztán a királyi család tagjai. Az angol Royal Family fiatalabb tagjai, mint ezt mindenki tudja — gyakori vendégei az elegáns vendéglőknek, a legtöbbször váratlanul érkeznek, tehát a legjobb asztalok egyikét fenn kell tartani számukra. Ezért lát az ember a „smart" londoni vendéglőkben mindenkor egy üres asztalt.,, Most következik a „távoltartás művészete". De mennyire „művészet"! Az angol törvény kötelezi a nyilvános éttermek tulajdonosát arra, hogy beengedjen „minden megfelelően öltözött, józan és olyan személyt, aki hihetőleg ki tudja fizetni a számlát". Ilyen kvalifikációval biró ember Londonban sok van, ez a három jótulajdonság azonban még nem elég arra, hogy egy vendéglő elegáns legyen, vagy az maradjon. Röviden: hogy lehet megszabadulni azoktól, akik nem válnak díszére a intézménynek? Elsősorban egy diplomatikus ... restaurateur mindig azt mondhatja még akkor is, ha az asztalok fele üres, hogy minden asztal foglalva van. Ha pedig egy nem kívánatos vendég valahogy elkerülte a figyelmét, akkor gondoskodik arról, hogy lassú kiszolgálás, hideg étel és Ezrekre menő gyászoló tömeg kísérte utolsó útjára az osztrák Londonban végeredményben részben a gazdasági helyzet következménye. Paradoxnak hangzik, de tény, hogy az elegáns londoni vendéglők zsúfoltságát a súlyos adózás idézte elő. Az angol arisztokrácia a háború után kisebb házakba költözött, amely már nem alkalmas a régi, erősen formális (és meglehetősen unalmas) viktoriánus dinner-party-ra. Az angol Felső Négyszáz rákapott a vendéglőben való vacsorázásra, ami drága mulatság ugyan, de még mindig olcsóbb, mint egy nagy Grosvenor Square-i „ház“-nak nevezett palota, teljes üzembentartá- sa a megfelelő tiz-tizenkét cseléddel. Meg aztán az angol arisztokrácia soha nem félt a nyilvánosságtól, soha nem voltak komplexumai, átértékeléstől való félelmei és bizonytalansági érzetei, mint a francia vagy spanyol arisztokráciának — s a kontinens mágnásainak általában... Meg aztán Londonban a háború után kialakult a vendéglői stílus. Ezzel nem akarjuk azt mondani, hogy egy sajátos angol restaurant-stílus alakult ki. Nem. A franciák ebben még mindig vezetnek — a saját hazájukon kívül is. Az étlap még mindig francia, sőt, a hagyományok, tradíciók is, a pincérek legkisebb mozdulataiig. Hanem, hogy a francia, illetve kontinentális vendéglő legjobb tradícióit átmentették Londonba. Mit jelent ez a tradíció? Nagyon sokat, majdnem mindent. A vendéglői ipar egyike a legbonyolultabb és legnehezebben megtanulható iparoknak — ezt mindig is tudtuk. A jó étel azonban még nem minden, különösen a jómódú ember számára nem, aki mást is kíván a pénzéért. Otthon akarja érezni magát vagy még ennél is többet: — jobban akarja érezni magát, mint otthon. Örök életemben bámultam egy-egy nagy londoni étterem diktátorát (mert egy-egy Quagli- no, egy Naintré, egy Prunier, egy Ferraro okvetlenül megérdemli ezt a jelzőt, ha másért nem is: a legtöbbször háromszáz embernek parancsol.) Micsoda hallatlan emberismeret, bölcsesség, humor, tudás és ismeret kell egy-egy „előkelő" londoni étterem kormányzásához. Egyesíteni kell magában a gótai almanach szerkesztőjének, egy közgazdasági szerkesztőnek, egy pletykatudósnak, diplomatának és egy nagyon bölcs és tiszteletreméltó öreg hercegi inasnak minden tudását és tapasztalatát. Ne tessék azt hinni, hogy túlzók. Mindezekre a dolgokra nagy szükség van s ha ezek közül csak egy is hiányzik, a vendéglő adja meg az árát... Például itt van a vendégek foglalkozás szerinti osztályozása F,gy ismert divatszalon tulajdonosát okvetlenül be kell engedni az éttereibe (vannak olyan emberek is, akiket távol kell tartani, majd később kancellár tragikussorsu feleségét Bécs, július 16. Ma délután temették el óriási részvét mellett a tragikus körülmények között elhunyt Sohusöhnigg Hermát, az osztrák kancellár feleségét. A példátlan arányú részvétre jellemző, hogy már a hajnali órákban négyes sorokban várakoztak az-emberek a temető bejárata előtt, hogy elvonulhassanak a ravatal előtt. A ravatal lábánál fekszik a kancellár piros rózsákból álló koszorúja, szalagján ezzel a felírással: „Meiner lieben Frau“. Mellette a kis Kiirt hófehér koszorúja, A kancellár reggel hét órától tizenegy óráig imádkozott a ravatal előtt. Délután háromnegyed négy órakor megszólaltak az osztrák főváros harangjai és megkezdődött a temetés, amelyen a kancellár családján kívül a kormány valamennyi tagja, a politikai, diplomáciai és a katonai előkelőségek teljes számban vettek részt. A temető előtt több százezres tömeg feketéltett. A beszentelési szertartást Innitzer Tivadar bíboros hercegérsek végezte fényes papi segédlettel. Szertartás közben az Operaház énekkara egyházi dalokat énekelt. A koporsó előtt térden állva zokogott Schuschnigg kancellár, akit édesatyja támogatott. A temetőben dr. Peichl apát mondott búcsúbeszédet a sírnál. Nagyszabású nyaraliaiási csereakció Franciaország és Németország között Páris, julius 16. Néhány nap óta érdekes meg-1 beszélések folynak a francia baloldali pártok vezetői és Hitler kancellár megbízottja között. A megbeszélések kölcsönös nyaraltatási akció meg rendezésére vonatkoznak. A franciák ugyanis 10.000 Hitler-ifju befogadására nyaralótelepet akarnak fölállítani a francia tengerparton. HaI sonló tábort létesítenének francia gyermekek részére Németországban. A megbeszéléseket Daladier megbízásából Bertrand de Jouvenel folytatja. A francia lapok véleménye szerint az akciónak az a célja, hogy Németország és Franciaország között barátságos hangulat keletkezzen. Daladier ugyanis számol azzal, hogy rövidesen kormányra kerül és már most előkészíti helyzetét. Az angol hajóhad is ünnepli a jubiláló György királyt London, julius 16. Solentben. az angol déli tengerpart és a Wight-sziget közötti tengerszorosban az angol anyaországi és földközitengeri hajóhad 111 egysége várja lehorgonyozva a nagy tengerészeti diszfel- vonulás kezdetét, amelyet az angol király uralkodásának 25 éves évfordulója alkalmából rendeznek. A La Manche-csatornában állomásozó tartalék hajóhad egységeinek megérkezésével 157-re emelkedett a várakozó hadihajók száma. Ilyen sok angol hadihajó 1914 óta nem gyűlt össze. A király fiainak kíséretében tegnap délután érkezett Portsmouthba s azonnal a királyi hajó fedélzetére szállt. A tulajdonképpeni szemle kedden kezdődött és szerdán éri el tetőpontját. Ezen a napon a* egész hajóhad gyakorlatozás céljából kifut a tengerre. A lőgyakorla- toknál éles töltést használnak. Célpontul a Centurion nevű angol csatahajó és egy drótnélküli távíróval irányzott legénységnélküli repülőgép szolgál. Halálos repülőszerencsétlenség a szemle előtt London, julius 16. A hestoni repülőtéren lezuhant egy repülőgép és kigyulladt. Az utasok közül ketten meghaltak, hatan pedig súlyosan megsebesültek. A repülőgép Spithead-be akarta szállítani az utasokat, ahol ma kezdődött meg a flottagyakorlat, amely a jubileumi ünnepségek csúcspontját képezi. Eddig már több- százezer ember érkezett az ünnepségre. 1935 julius 1T, KDCKÜL. más hasonló figyelmetlenségek elvegyék as il* lető kedvét a hely Jövőbeli szerencséltetésétőL Már régóta izgatott a kíváncsiság, hogy m! lehet egy elegáns londoni vendéglő üzemköltsége ? Most Charles Gravcs, a legügyesebb angol cse* yegők egyike megadja a feleletet egyik könyvében, amelynek diné „Az Öröm Ára" s amely* ben egy tízéves gyermek kíváncsiságával és d<x tektivösztönével igyekszik belátni a londoni élet kulisszái mögé és kíváncsiságát egy véreb cél- tudatosságával elégíti ki. Graves például beszámol annak a híres St. Jamesbeli étteremnek pénzügyeiről, amelyet kitűnő olasz tulajdonosáról neveztek el. Ott az évi forgótőke kétszázezer font, ami egy kicsit soknak látszik, amig az ember papirt és ceruzát ragadva, ki nem számítja, hogy mekkora a „rezsi". A fennemlitett étteremben (kis étterem) száz pincér és „cornmis" teljesít szolgálatot, van ezenkívül hat koktélpincér; tizenketten vannak a ruhatárban, tíz az irodában és alkalmaznak két detektívet is. A konyhaszemélyzet száma negyvenöt, a pincében négyen dolgoznak, három ember kizárólag a feketekávénak szenteli tevékenységét, húszán mosogatnak, hatan adminisztrálják a fehérneműt, öten dolgoznak a raktárban, három felelős a hors d'oeuvre-ért és öt cukrász az édességekért. Ez majdnem háromszázat tesz ki. Mert alkalmaz a vendéglő egy embert arra a különleges és nehéz munkára, ami abban áll* hogy az illető reggel ötkor el kell hogy menjen a billingsgatei halpiacra és be kell hogy szerezze a szükséges viziállatokat. Egy másik a smithfieldi piacra megy a mészárosokhoz. Még szerencse, hogy a gyümölcsöt, főzeléket és 3 virágokat „házhoz hozzák". Ismerve a vendéglő gyönyörű virágdekorációit, elhiszem azt az adatot, hogy az évi virágszámla közel ezer fontot tesz ki. Londonban nagyon drága a villany, különösen a St. James-negyedben. Havonta kétszázötven fontjába kerül a vedéglőnek. Aztán ott van a belső berendezés kérdése. Nagyon elegáns vendéglőnél nem lehet sokáig kihúzni ugyanazzal a dekorádóval. Az emberek megunják a legszebb és legdrágább dolgokat is. A kérdéses restaurant öt éve van nyitva és azóta nem kevesebb, mint kétszer díszítették újra. Az eredeti berendezés tizenkétezer fontba került, első átalakítás tizennégybe s a második ismét tizenkettőbe. Kétezer font értékű üveget és porcellánt tőrnek évente ebben a vendéglőben. Egy ilyen „finom" helyen természetesen csak mosolyognak, ha a vendég eltör egy poharat vagy kiégeti a díványt a cigarettájával. Ilyen körülmények között az évi kiadás körülbelül nettó tízezer font. Ebben nincs benn® a dekorációs költség és nincsenek benne a pincében lévő borokba fektetett holt tőke kamatai sem. Apropó, az uniformisok (micsoda hosszú puderkék felöltője és aranyszalagos cilindere van a portásoknak) évi ezer fontba kerülnek. Miután az ember számításba vette a zenekart, amelyről azt rebesgetik, hogy heti százötven fontba kerül és a kabarészinészeket a kétszázezerfontos évi forgótőkéből nem lehet többre, mint nyolc-kilenc százalék jövedelemre számítani. Még akkor sem, ha arra gondolunk, hogy egy ilyen vendéglőben egy úgynevezett első előétel, tekintet nélkül arra, hogy füstölt lazac, vagy csak egy szelet dinnye: négy-öt pengőbe kerül. Egy ilyen restaurateurnak Óriási tapintattal kell rendelkezni Mosolyogni kell tudni, amikor a vendég, hogy megmutassa, hogy mennyi mindenről van tudomása, kijelenti, hogy az vagy az az étel nincs jól csinálva. Az elegáns londoni vedéglök tulajdonosai általában azt mondják, hogy a legtöbb panasz löncsidőben érkezik hozzájuk. Mintegy hetven százaléka az összpanaszoknak. Ebédnél már jobb a hangulat, akkor már nagyon ritka a panasz. viszont szupé alatt a legnagyobb ritkaság, hogy valaki panaszoljon. Ennek okául azt hozzák fel, hogy a legtöbb ember jobb hangulatban van este, mint délben, vagy délután. London elegáns vendéglői majdnem kivétet nélkül külföldi kezekben vannak. A legtöbb restaurateur azonban nem francia, mint gondolná az ember, hanem olasz, ök teszik ki az angol vendéglőtulajdonosok hetven százalékát. Az angolok száma elenyésző és az angolok ezt nem bánják. Nagyon jól tudják, hogy az ilyesmiben a kontinentális ember a mester, különösen a déliek, r
