Prágai Magyar Hirlap, 1935. július (14. évfolyam, 149-173 / 3701-3725. szám)
1935-07-14 / 159. (3711.) szám
6 1935 július 14, vasárnap. Kezdő iré... — Igaz történet — Irta: Szomory Dezső ^l^<CTMAO-^HIRLgg A tanácsosaié biztatására megjelentem az öreg Solilosser báró lakásán. Sohasem bántam meg idáig, ha a tanácsosnénak szót fogadtam. Ez mindig üdvömre vált. Mindig tanultam a tanácsosaiétól. Számos irodalmi és zenei műremekre ő hívta fel figyelmemet. Szellemi irányítása igen gyakran az ólmény- szerüség magaslatálig vezetett. Neki köszönhetem például Max Jaoohot, Claudelt, sőt Proustot is, hogy megismertem. Tulajdonképpen egész szellemi jólétemet neki köszönhetem. Erkölcsi magatartásom szabályosságát, az ő irányelved fektették rendíthetetlen alapjaira. Hasonlóképpen az ő tanácsainak köszönhetem adóügyeim elrendezését. Ezúttal is bizalommal kötöttem ki abban a távoli kerületben, ahol Schlosser báró lakása volt. Bizalommal fordultam be egy magányos térről egy még néptelenebb kis uccába, ahol csak egy rendőr állott a sarkon és gondolkodott. Még menteni egy pár lépést, a házszámot keresve, az orrommal a levegőben. Aztán jött egy cselédleány, akit barátsággal megszólítottam s aki mingyárt útbaigazított azon köny- nyedén és tájékozottan, hogy otthon volt ezen a környéken. Egy kis simaszőrü kutya szaladt utána, egyenes vonalban, a házfalak mentén. Ez volt az uccu képe, egy gyárkéménnyel a végében. Egy gyárkéménnyel, mlint egy obe- liszkkel. Feljöttem egy kis homályos lépcsőn az első emeletre, — homályos lépcsőn derűs szivemmel. Nem is tudom miért derűs szivemmel? Miért örültem, hogy ideértem végre? Az ajtó megnyílt mint egy börtönajtó, láncok csörömpölésével. A küszöbön egy öreg ember állott, kis bársonysapkával a fején, hátracsapva a homloka fölött. így állott szívélyes magatartással, de súlyosan kérdő tekintettel, amelyre kétifelől két bozontos szemöldök borult. De rögtön erre a kérdő tekintetre, a ta- nácsosné nevét rebegtem, mint egy varázsigét. Mire a két bozontos szemöldök szinte eltűnt a homlokáról. Mint két felhő, amelyik elvonul az égről. — Oh akkor tessék bejönni! — mondta. — Amáliát nagyon szeretem. Mindég nagyon szerettem életemben. Mindég, nagyon, nagyon, — ismételte. — Aki az ő védőszárnyai alatt jelentkezik nálam, az szívesen látott vendégem. Bejöttünk négy fal közé egy kis szobába, egy asztalhoz tele írásokkal. Az asztal fölött a falon, Jókai fotográfiája. A sok papírja mélyén, Schlosser báró talált egy szivart. Arra mingyárt rágyújtott s fújta magasra a füstöt. — Hát kerem, — mondta, — amire ön kiváncsi, hát nem is kell, hogy mondja. Az élet terhét, megvallom, könnyen viselem s bánat nélkül gondolok múlt ifjúságomra. Évekig felügyelői állásban voltam abban a gyárban, amelyből csak a kémény maradt. Mert noha bárói családból származóim, mindég szerény- sorsu voltam. Most arról volt szó, állásom megszűnvén, hogy valami újat kezdjek, egy uj pályát, egy uj életet. Sok mindent próbáltam, eredménytelenül. Végre rájöttem, hogy egyedül az írói pálya az, amelyen az embernek, az én koromban, még lehetnek ambíciói. — Hány évesnek tetszik lenni? — kérdeztem. — A télen lettem nyolcvan, — felelte könnyedén s még magasabbra fújta a füstöt az írásai fölött. — Embernek meglehetős öreg vagyok, de Írónak kezdő. Szóval egy egész nagy jövő nyílik itt számomra. Tele vagyok tapasztalatokkal, nyolcvan év emlőikéivel! Iimhol túl vagyok a kezdet nehézségein is, a metierjét is megtanultam, az egyéni stílus százféle titkait, a meseszövés módját mint elbeszélő, a tetszetős mondatszövés s a drámai feszültség fokozásának technikáját. Ilyenformán kész vagyok a legnagyobb feladatokra. Parallel írok egy regényt és egy színmüvet. Naponta nyolc órát dolgozom, me- tódikusan nyolc órát. Még egy-két év és ott leszek irói dicsőségem kettős állomásánál: regényem megjelenésénél és színmüvem előadásánál. — Reméljük! — mondtam. — De talán eléibb kellett volna kezdeni? — kockáztattam meg valami kis enyhe megrovással. — Az nincs kérem se előbb, se utóbb, az nincs kérem az életben. Az csak arra szolgál az ilyen gond, hogy megállítsa az embert a bátor nekilendülésben. Csak az élet van, amíg tart. Csak az élet, minden időbeli meghatározás nélkül. Minden előbb vagy utóbb nélkül. Kezdő iró létemre, kötöm magam ennek az állapotnak minden ismérvéhez és alapvető feltételéhez. Másszóval az akarathoz, az energiához, a lelkesedéshez, az ideálhoz! Értse meg: akarva s nagyot akarva, úgyszólván természet fölöttit akarva, sokkal fiatalabb vagyok mint amilyen öreg lehetek. Még azt sem mondhatnám, hogy ez valami ekszesszus, valami visszaélésféle, ami gyakori eset öreg embereknél. Mert az értelemmel s tehetséggel, semmi, soha, nem lehet visszaélés. Soha nem lehet eléggé megérteni a világot, a dolgokat, az embereket. Az soha sincs ezekben a dolgokban, hogy az ember tuflmenne a mértéken. A szellemiekben ép az az erény és az érték, ami minden egyébben talán rut szenvedély és vétek. És dühösen szíttá a szivarját. — Báró ur, — mondtam, — ilyenformán nem is zavarom tovább, önnel szemben, mint kezdő íróval szemben csak annyit mondhatok, hogy jómagam, aki már nem vagyok kezdő, az ön korában rég el leszek temetve. De ha megengedné még megkérdezném, miről szól regénye s színmüve? — Amáliáról! — felelte. S a kezét nyújtotta búcsúza sül. „A nők nem lehetnek boldogok" Satha Guitry szerint a boldogság csak a férfiak számára van feniartva London, julius 13. Sacha Guitry, a világhírű francia színész és színpadi szerző most Londonban tartózkodik. Harminc éves tapasztalat alapján előadást tartott a nőkről. Véleménye szerint a boldogság csak a férfiaknak van fentarfc- va, a nők, akármit csinálnak, mindig boldogtalanok maradnak. — Két dolog van egy férfi életében, — mondta többek közt — és csakis kettő. A miunka és a nő. Néha annak köszönheti a boldogtalanságát a férfi, hogy rosszul választotta meg a pályáját, de tiz közül hét esetben annak, hogy rosszul választotta meg a nőt. Ha a férfi szeret egy nőt, az élete gazdag és teljes. De ha már nem szereti, akkor tulajdonképpen egy idegennel él együtt és jobb, ha rögtön otthagyja. Igenis, — ismételte meg — hagyja csak ott azonnal. Azok, akik szerencsétlenül házasodtak és mégis együtt élnek, nagyon rossz példát mulatnak másoknak. Ezután elmondta Sacíia Guitry, hogy a Nö — igy, nagy betűvel — fiatal, gyönyörű, csodálatraméltó teremtés. A csúnya, öreg és kellemetlen nőik nem számítanak, egyszerűen nem léteznek a számára. I ■— A nő örökké érdekes marad, — folytatta aztán — mert képes arra, hogy boldoggá vagy boldogtalanná tegyen egy férfit. De mi van a nők boldogságával? Ó, a nők mindig boldogtalanok akármit csinálnak. Már ilyen a természetük," nem lehetnek másfélék. De a férfinak boldognak kell lennie. Ha nem tud boldog lenni a feleségével, akkor jobb, ha egyedül él. A férfi egyedül is boldog lehet, tud élni egyedül is, a nő nem tud. Ezért van az, hogy ha boldogtalan házasságot látok, mindig a férfival rokonszenvezek. A nő még azzal a férfivel is boldogabb, akit gyűlöl, mint ha egyedül élne. Az 50 éves Sacha Guitry t 25 éves szép felesége is elkísérte Londonba. De ő nem mondta el a véleményét a férfiakról. Óriási választék! Legolcsóbb árak/ Pausz T., Kosice Üveg — porcellán — villany csillár ok! jlllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllH Modern képkeretezés, üvegezés iiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiniiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiM Telefon 2423 Alapítva 1833 Egyenlőség! Szabadság! Testvériség! Irta: Csaíhó Kálmán A ezabaleány bárom névjegyet (hozott be a dolgoz óezoMmb a. — Ez a három hölgy van itt... Mit. mondjak nekik? Első gondolatom, szokás szerint az volt, hogy azt feleljem: — Mondja nekik, hogy nem vagyok itthon! — De ahogy egy pillanatot vetettem a névjegyekre, egészen mást mondtam, mert igazán megörültem. A három névjegy ugyanis a következő volt: ■ Ö7.v. Nagy Jánosáé, j jj Özv. Kis Pálné, sz. Kovács Júlia 5 i sz. Nagy Zsuzsa Kis Cunci — Hoihó! Hiszen ezek az én régi kedves barátnőim, meg a leányuk, azaz az unokájuk!... Vezesse be őket a könyvtárba! A szoba-leány kissé értelmetlenül nézett rám, de nem szólt semmit. Kiment. Magam pedig, mialatt a házikabátomat felcseréltem egy rendessel, egy pillanatra magam elé idéztem Nagy Jánosáét, meg a leányát, Kis Pálmát, hét év messzeségéből, mióta nem láttam őket. Hét évvel ezelőtt történt, hogy szegény Nagy János jobblétre szenderüit. Az özvegye még ki sem heverte a csapást, hirtelen meghalt a veje is, aránylag fiatalon, negyvenkét éves korában, ittlbagyva viruló feleségét és kisleányát. A fiatal özvegyet rettenetesen megviselte a csapás akkor. Emlékezem, hogy rohamosan fagyni kezdett, a szeme alatt csúnya táskák képződtek. az arca megráncosodott és idő előtt megöregedett a bánattól. Az anyja, Nagy Jánosné, akkor összepakkolta a kisleányával együtt és elment velük utazni. Felejteni. Ez éppen hét esztendővel ezelőtt történt. Nagy Jánosné, a nagymama, akkor — pontosan tudom véletlenül — ötven éves volt. A barna haja már őszülni kezdett akkoriban, azóta bizonyosan egészen fehér, — gondoltam. És alighanem eljárt az idő azóta a leánya fölött is... Persze, persze! Hét év hosszú idő!... De hogy is van az, hogy én azóta nem láttam őket? Hiszen csak két évig utaztak, öt éve már, hogy itt élnek •újra Pesten. Hogy lehet az, hogy sohasem találkoztam velük annyi idő alatt?... Képzelem, azóta a kisleány is... — hogy 'hívják? Cunci? — hogy azóta Ounci is felceerepedett!... Ezzel benyitottam a könyvtárba és... és a lábam gyökeret vert a megdöbbenéstől. Mert nem egy leányt, mamát és nagymamát láttam, ahogy vártam.. Nem egy viruló barna, egy hervadó és őszülő, meg egy hervadt és ősz hölgyet, hanem három egyformán öltözött, szőke, sőt platinaszőkehaju, pirosarou, villogófogu, vékonyszem öldökü démont, akikről az első -pillanatban egyáltalában nem tudtam megállapítani, hogy melyik lehet közülök a nagymama és melyik az unoka? A habozásom azonban csak egy pillanatig tartott. Edzett ember vagyok, az utolsó húsz év alatt leszoktam a csodálkozásról. Régen nem lep már meg sem a technikának semmiféle újabb vívmánya, sem embertársaimnak semmi komiszsága. Sőt a kozmetikai csodák sem ejtenek már bámulatba, holott eziek a legkiszámitkatat 1 anab'bak. Engem azonban — gondoltam — nem lehet becsapni ezzel sem. Első tekintetre átlátok a turpisságon, most is azonnal felismerem, hogy melyik a nagymama!... Azzal odaléptem a három hölgy közül a leg- lidősebbikhez, kezetcsókoltam neki és azt mondtam: — Isten hozta, méltóságös asszonyom! De régen nem láttam!... Minek köszönhetem ezt a váratlan szerencsét... A nagymama azonban egy kicsit zavartan azt felelte:: — Kis Ounci vagyok!... Kálmán bácsi összetéveszt a nagymamával!... — Oppardon! — hebegtem és a másik két- hölgy felé fordultam, de most már megmentett az újabb tévedéstől az, hogy az egyik a kezét nyújtotta: — A nagymama én vagyok! Elég nem szép, hogy nem iismer rám!... Annyira megvénültem?... — Ellenkezőleg! Annyira megfiatalodott. Amint ez a miindennapi bók kiszaladt a számon, már éreztem, hogy ostobaságot mondtam, azaz gorombaságot, vagyis igazat. Mert hogy fiatalodott, azt csak annak szabad manapság mondani, aki aránylag keveset öregedett. Aki azonban ötvenévesből ötvenhétéves korára tizennyolccá serdült, azzal szemben az ilyen kedveskedés tapintatlanságszámba megy. Hogy azonban a megkezdett tapintatlanságot folytassam, volt bennem annyi komiszság, hogy úgy ültessem le őket, hogy én kerüljek háttal a világításnak, ők pedig szembe. így aztán, jól szemügyre vehettem őket, mialatt beszéltek. Mellékesen szólva, azért kerestek fel, hogy tanácsot kérjenek tőlem Ouncira vonatkozólag, aki színésznő szeretne lenni. Mialatt erre nézve elismételtem mindazt, amit átlag hetenként kétszer el szoktam mondani hasonló járatban lévő érdeklődőknek, ráértem, hogy jól megnézzem mindhármójukat. Olyanok voltak, mint három testvér. Ikrek. Hármas ikrek. A nagymama, számításom szerint, a valóságban ötvenkét éves volt-, a mama negyven, a leány tizennyolc. Mégis első pillantásra egykorú akn ak látszottak. De csak első pillanatra. Mert ha jól megvizsgálta őket az ember, volt köztük mégis némi különbség. Az ötvenhétéves nagymama ugyanis, aki tizenhétévesnek volt maszkírozva, körülbelül negyvenévesnek látszott, mióta kénytelen volt szembefordulni a világossággal, de voltak pillanatok, amikor hetvenet mutatott. A negyvenéves mamát, ha nem ismertem volna, nem taksáltam volna többre harmincnál. Mindenesetre sokkal, de sokkal fiatalabbnak látszott a tizennyolcesztendős leányánál, aki testvérek között is látszott vagy harmincötnek. A nagymama, amikor utoljára láttam, sürü- szemöldökii, erőstermetü, őszülő, baroahajiu, kontyos úri dáma volt, kissé sárgás arcbőrrel. Azóta lefogyasztotta magát, amint megállapitottam, haját lenyiratta, befestette, szemöldökét kitépette, arcát kifeszite-tte, keblét levágatta, kipirositotta magát — és most húszévesnek látszhatott volna, ha a száját ki nem tátja egyszer sem. A szájával ugyanis az a baj volt, hogy a fogai túlságosan szabályosak voltak és látszott, hogy érzéstelenítés nélkül is fájdalommentesen lehet kihúzni valamennyit egyszerre. A kisleány viszont, akiiről pedig tudtam, hogy nem lehet több tizennyoloévesnél, azért mutatott harmincötöt, mert a szőke festék a haján és a pirosító a képén gyanússá tették, hogy szüksége van ezekre a segédeszközökre. Keskenyre művész kedett szemöldökének barnasága azonnal elárulta, hogy a haja szine mesterséges. A cinó- berszinü ajakruzs pedig, amivel iveit, de vastagabb és rövidebb ajtókat rajzolt magának, mint amilyenekkel a valóságban rendelkezett, továbbá a vastagon felkent arcpirosító, lárvaszerüvé tette a képét és azt az érzést keltette az emberben, hogy mindez azért kell, hogy a her vadáé át leplezze. A mamánál viszont mimdeeek a segédeszközök valóban leplezték a hervadást,, tehát fiatalították. Többel, mint amennyivel a leányát vé- nitették. Mindezt azonban csak az éles világításban lehet ilyen udvariatlanul megáilapitamn. Egy kis jótékony félhomályban elmosódtak a különbségek és mikor kikisértem őket a-z előszobába, már megint egyformák voltak mind a hárman. Nagymama, anya és unoka, mint három testvér. A modern kozmetika egyenlőkké és testvérekké varázsolta őket. Az öregeket megfiatalította, a fiatalt inegvénitette. Egyenlőség, testvériség! Amit politikusoknak eddig sem forradalommal, sem semmiféle más eszközzel nem sikerült megvalósítani, az egyenlőséget és testvériséget, ime, a kozmetika, megvalósította. Sőt talán a szabadságot is! Mert aki azt hiszi, hogy szabad neki, akár öreg, akár fiatal, igy Mkentyefityólni az ábrázatát, az bizonyosan meg van győződve róla, hogy szabad más egyebekben is. Egyenlőség! Testvériség! Szabadság!
