Prágai Magyar Hirlap, 1935. június (14. évfolyam, 126-148 / 3678-3700. szám)
1935-06-09 / 133. (3685.) szám
T935 ftmitsa 9> vasárnap* 9 A sjgfeegömi regény,ümeee&et* - - - Asz eleve** muM m&mű4a eyy, 96 éves H&Qya&ses&toy, emtéUméMtém’ Ida: Padié István Losonc, május vegén. A szTovenszkói magyarság kultúrájának, fiatal irodalmának van egy kitünően tájékozott figyelője, aki asszonyi lelke szépségszeretetével pontosan emlékszik minden jó írásra és helyes hangszerelésü sorra, amely ezen a részen tizenöt év alatt magyar toliból megfogant. Tud azonban régebbi dolgokból is sokat és friss érdeklődéssel kutat ilyenek után is. Klasszikus irodalmunkból vett idézetek röpködnek lelkes ajkán, valahányszor ajándékba adja a sors, hogy megpihenhetek asztalánál, Lo soncon. Ételeit, tanácsait, erősítő hitét és drága szivét nemegyszer citátumok dallamával nyújtja át nekem az Édesanyám. Legutóbb olyan valakire hívta fel a figyelmemet, akit egy órán át figyelni és hallgatni érdekes regénnyel ért fel. És ráadásul egy tömör irodalmi miniatűrrel is. Együt mentünk el a losonci Temető-uccába, ahol a közös városi házak egyetlen szobájában, szerénynek is túlzásként nevezhető körülmények között él a 96 éves özv. Vladár Imréné, született Battik Mária* Valaha a legelőkelőbbek közé tartozó nógrádi család sarja, romhányi földbirtokos, közelálló rokona Madách Imrének, akit jól ismert, akivel a losonci bálon táncolt, mint rokonával s ugylátszik, mint családjaik által kijelölt jövendőbelijével. Annyi érdekesség tudója a 96 éves matróna, hogy feltétlenül sorrendet kell tartanunk. Na- gyothallóan, rosszul látóan, filigránul ül a nyitott ablak mellett. Bottal jár, de amint megszólal és folyamatosan, * élvezetesen, a legtisztább logikával beszélni kezd, s elmés, szép mondatok mély mederben folydogáló hosszú sorát mondja, nagy korának előre hitt korlátái egyszerre leomlanak. A hangja reszkető ugyan, - de a nagy sors egyenletesen fáradt szárnyverései mozgatják. Ahogy hallgatom őt, le kell tennem arról, hogy egy ilyen, öregséggel fiatal gondolatok versenyében a győzelem reményében indulhassunk. Ez a cim vagy korjel, hogy „nagyasz- szony“, előttem eddig üresen kongott. Ilyen is van hát, mondom most és ezentúl pontosan tudom, hogy mit jelent. Egy régvolt metódusu, finom női nevelésből, történelmi múltúnkba nyúló élettapasztalatokból, a női intelligencia gazdagságából és az öregkor halk szépségeiből ösz- szetett nemesmivü, bájos, öreg hölgyalakot. Típusa ül előttünk. Alig kell kérdeznünk, már szelíd előzékenységgel át is nyújtja személye adatait, mintha talán tudná, hogy megörökítésükben fáradozunk. Vladár Imréné, leánynevén Battik Mária 1839-ben született. Édesapja Battik Jónás, romhányi földbirtokos volt, közismeretes nevén Jó- ni bácsi. A Battik-családot Nógrád első famíliái közé számították. Édesanyját Plachy Erzsébetnek hívták. Battik Jónásnak négy leánya közül Mária volt a harmadik. Kisromhányban volt Battikéknak birtokuk és udvarházuk. Innen indult el Battik Jónás felesége a legkisebb leánygyermekkel, Rózsikéval Pestre, ahonnan a nagy kolerajárványból hazahozták a halálos vészt, Máriát Besztercebányán nevelték akkor szigorú tanárok s odavette szülei halálának hírét. Most igy mondja el ezt: •— Édesanyám és édesapám a nagy kolera alatt pusztultak el. Édesanyám húgommal, a legkisebb Rózsikéval hintón ment Vácig, mert Pestre akkor csak onnan vitt a vonat. Már Vácott hallották, hogy Pesten kolera van. Édesanyám Vácról vissza is akart térni, de Rózsi erősködött, hogy ha idáig eljöttek, már csak menjenek be Pestre is. Fent aztán a vendégfogadóban, a mellettük lévő szobában, az első éjjel meghalt egy ur. Hát másnap gyorsan hazajöttek. Szüleim igy pusztultak el a kolerában és nemsokára utánuk meghalt Rózsi is, akit akkoriban az ajnácskői báró eljegyzett. A lelkiismereti vitte el szegénykét, merthogy édesanyám mondta neki, mikor Pestre mentek, hogy a kolera miatt térjenek meg. De ö nem akart s hát utánuk, hogy ö okozta a vesztüket, elsorvadt a bánattól. A Battik-család közeli rokonságba került Madách Imrével is, a sztregovai földesurral, aki azidőtájt élte cs irta sorsa kiteljesük tragédiáját. Fráter Erzsikének, Madách feleségének az anyja Battik-leány volt, Battik Jónás leánytestvére. Fráter Pál, a bihari alispán vette öt feleségül. Vladár néninek Fráter Erzsiké tehat első unó1ÉP111 IKWÁ'raRftí nemcsak rheumát, köszvényt, jschiast gyógyít sikerrel, de az egészségeseknek is kellemes üdülést nyújt. Felvilágosítások a FüRDOIGAZGATÓSÁGTÓL katestvére. •—■ Erről tessék beszélni, — kérjük, — Ma- dáchékről, Madách Imréről,-— Szép leány volt Fráter Erzsiké, — mondja tovább a regényt, — gyakran megfordult nálunk Romhányban. Egyszer is megjött négylovas hintón Sztregováról. Édesapám kedvesen fogadta: „Isten hozott, Erzsiké, mi járatban vagy?'* — „Otthagytam Imrét, Jóni bácsi". *— Édesapám erre igy válaszolt neki: „Dehogy hagytad, dehogy hagytad, hogy hagyhattad volna." — „Debizony otthagytam és nem is megyek vissza többé hozzá." — Édesapám erre nem szólt semmit, megebédeltette Erzsit, aztán kocsira ültette és visszavitte Imre bácsihoz ..., Pedig jó házasságot csinált Fráter Erzsiké* Imre bácsi gazdag ember volt és okos ember ... Nagyon okos ember volt* Most hát elértünk „Imre bácsi“-hoz, azaz Madách Imréhez, mert főként őt kutatjuk s most olyantól hallhattunk róla, aki a rokonság kötelékén kívül szemével is látta őt és beszélt vele.-— Tetszett beszélni Madách Imrével, milyen volt?-— Nem is egyszer, kedves. Megfordult 5 nálunk is sokszor. Mikor először láttam és beszéltem vele, tízenötéves lehettem. Károly bácsi vitt be első bálra Losoncra, a Nagy Vigadóba, az már elkészült akkor. Ki volt Károly bácsi? Okolícsányi Károly, a legnagyobb testvérem, Klárika férje, Liptóból való volt ésFelsőpálfán laktak. „Kivel- vágy itt, Károly?* —=• kérdezte Imre bácsi. Károly bácsitól. Ez meg' így felelt: „A kis húgommal,, vele vagyok,. elhoztam őt a bálba." „Akkorhát mutass be neki, meg akarom már egyszer ismerni." Akkor beszéltem először Madách Imrével, Szép magyar ruha. volt rajta. Elég szép ember volt, csak nagyon emlékszem, hogy * *« Először fut nehezen néző szemekörnyékén, arcán át egy röpke mosoly. Vájjon mondhatom-e? — kérdi ezzel hang nélkül, finoman. — Csak az orrán voltak nagy fekete szőrök. Az orra széles volt. A tizenötéves kisleány, első báljában, a nála tizenhat évvel idősebb férfiembert ilyennek látta, amint átlibegett vele tánc közben a Nagyvigadó . báltermén. Miképpen Fráter Erzsiről sem mond előttünk semmi mást, csak jót, pedig „kicsit kikapós" voltát, asszonybarátja előtt máskor megemlítette, úgy ki. nem mondaná még sejtetve sem, amit pedig a körülmények közé ágyazva már látunk magunktól. is: A két család szerette volna másodszor Is megnősifceni Madách Imrét. Az említett bál idejében már magányosan él Sztregován. Fráter Erzsiké már eltemetett múlt, talán éppen akkor faragja a nagy műben fájdalmas emlékét. Mégis megpróbálkozik a negyvennyolc után úgy hat-hét évre tehető losonci bálba, ahol ösz- szehozzák a tizenöt éves Battik-leánykával. A költő fáradt s ki tudja, hol járnak izzó gondolatai, mig körbe táncol a kisleánnyal. Valóban „Imre bácsi" lehet a kis Battik Mária szemében, okos, gazdag ember, nagyon okos, de nem csak tizenhat évvel, hanem sok évszázaddal is idősebb nála. Folytatása ennek a báli táncolásnak nem is következhetik. Talán akkor már annak annyi az akadálya, mint amennyi távolság a Sztregován készülő mü gondolatai és a kisleány, — különben érthető és ártatlan, — észrevétele között van, hogy Ibire bácsi elég szép ember, szép magyar ruhában jár ebben az időben is, gazdag és nagyon okos, csak milyen nagyon szőrös az orra. igy táncközben különösen, közelről. S most már mindig elevenebb a múlt, amelyről hallunk. Tizenhatéves korában a kis Battik- leány férjhez is megy, Vladár Imréhez, turóci főszolgabíróhoz, aki érette otthagyja állását és Romhányba jön az árva birtokra gazdálkodni- A gyermekkor, az ifjú évek emlékei • a legélesebbek. — A forradalomkor úgy nyolcéves voltam. A romhányi begyre mentünk ki és onnan néztük, hogy ég Losonc. Az oroszok felgyújtották. Éjszaka jártunk a szemesbe, a magtárba, ahol jól elrejtve voltak a magyar sebesült katonák. Még a cselédeknek sem volt szabad tudni róluk, kedves. Éjszaka hordtam édesapámmal ennivalót nekik. Sokáig ott volt nálunk egy orvos is, az orvosi kocsijáról lehordtuk a gyógyszereket és azzal ápoltuk a katonákat. Aztán, mikor nem űzték már annyira őket, elmentek és velük az orvos is. Később egy éjszaka megint arra ébredtünk, hogy katonák vonulnak csapatokban az országúton. A házunk az ut mellett volt, csak egy kis virágöskert volt előtte. Édesanyám kinyitotta az ablakot és megkérdezte: „Hová mennek, emberek?" Azok azt. felelték: „Jajj, asszonyom, nagy bajban vagyunk, megyünk haza, Világosnál vége lett mindennek." Napokon át úgy adtunk enni az elvonulóknak. Két kocsi körtét szedtünk le a szőllőben. azzal álltam az ut mellé és a katonák a kalapjukat tartották és már továb bis mentek. Két gróf- gyerek is jött rongyosan egy éjjel, azokat is megvendégeltük. A kemencében mindig sütöttük nekik. a kenyeret. Aztán - jöttek a németek is,..az oroszok is. Minden ennivalót összeszedtek, de a disznóságot, sonkákat velem bujtatta el édesanyám a padláson, a bükkönybe. Nagy halom bükönymag volt ott felhalmozva. Puskával verték agyon a majorságot, máskülönben nem voltak rossz emberek ők se. De egyik még-* is rátámadt édesapámra az ennivalóért és édesapán a peniculusát szegezte neki és a katona úgy1 hagyta békén... Jajj bizony, ilyen rossz idők voltak azok. Nekem nem fájt annyira, mint a felnőtteknek, mert én gyerek voltam, így a történelem a gyermekem!ékekben. Ami aztán a közeli szomorúságok sora, már azok emlegetése nem ilyen éles körvonalú.-— így ülök itt magamban. Lássa, kedves, mivé lesz az ember öregkorára? Meddig élek még? Füléhez hajolok és bátorítani szeretném: — Csak az Isten éltesse, kedves néni. Homályos szemére még egy felhő borul 3 majd felsír: — Jajj, ne azt kívánja nekem, kedves. Kívánja nekem már a halált... így ülök itt magamban naphosszat és sírok nagyon sokat., Tegnap is fennszóval sírtam, hát bejöttek a szomszédból az asszonyok és mondták, hogy ne sírjak. A 96 év. előtérbe nyomuló keserűségei ellen nem tudunk szólni. Meghallgatjuk még. hogy egyik unokája unszolására, — három fia már régen meghalt, — kiment az elmúlt évben Romhányba, a régi házat és birtokot megnézni. Az államfordulatkor adták, el az utolsó részt. A nagyobb felét még korábban s a pénz sorsa a hadi- kölcsönöké lett. Szülei, a romhányi ház kertjében vannak eltemetve. A sír kerítését lerontva találta, a szép kőházat .szétlakta az utód. A tehenek a szilvásban legeltek, holott azelőtt csak a szilvás alá volt szabad engedni őket. Most ül ebben az egyszbában s ha nem volna a jó Lenke, menyének a nővére, aki mindennap ebédét küld neki és hetenként is meglátogatja, ez a. szomorú, öreg élete sem lehetne. Messzi kalandozó élénk esze egyszer rávillan a jelenre is:. —• Ma ugye valami szavazás van? Lenke is odament, már az elmúlt vasárnap is volt. Később csak sir fennszóval, magányosan, mert nekünk is el kell mennünk tőle. Az ajtóig kisér és azon gondolkozunk, hogy az első báltól, -—• ebben a losonci Vígadóban, ahol Madách Imre karján lebegett a teremben, — bizony mai napjáig tartó hosszú élete fölött túlontúl sok sirnivalója lehet. Harminc fok Celsius, — s előttem a végtelen, hüs, hullámos tenger. ■ Lesietek a partra, kiálló sziklatömb tengerbe torkolló ormát választom spanyolfalul, — nyílt tengerbe ugróm fejest. Óvatosan köriiluszká- lom a sziklás partokat. Távolabbi ponton jutok ismét szárazra, sok kilométer hosszúságú pláge-ra mászom ki. Két sziklacsoport közé ágyazott, homokos partra fekszem, lombos fügefa-erdő szolgál hüs háttérül. A sárgásfehér homokon szikrázva táncol a forrón idetüző nap, a szűzi talajt nem taposta még senki sem, felfedeznem egyetlen ember- vagy állatnyomot sem .sikerül. Magam vagyok nagy messzeségben, — Ádám lehetett a teremtéskor ennyire egyedül. Csend, béke, — pihenésre ideális hely és alkalom, — élőlény sehol, — csak a tenger muzsikál, — kagylót szorítok fülemhez, -— ősrádió, édeshangu speaker, valahol nimfa konferál, — végignyujtózom a napon, — tenger halk mormolását hallgatom. — Jó nekem itt lenni, — hullám hullámra hömpölyög, rohan a végtelen tengeri csorda, — megtorpan sziklák falán, — zeng, zug, harsogva bömböl, mint óriás orgona, hatalmas testén rípegve ropog sokszáznyi fütyülős borda. Napestig lustálkodnám e paradicsomi tájon, — odaát azonban várnak a papok, — könnyű vászonruhámat magamra kapkodom, — mezit- lábversenyt rendezek, — irány a kolostor, — nyílegyenest haza trappolok, — Haza? — furcsán hangzik, mosolyognom kell, — otthonnak, hazának nevezni Áthost? s lám ezeknek a jó embereknek már régen csak a kolostor a haza, — örök haza számukra áthosi otthonuk. A napfényes messzeségből három sziluett ím- bolyog felém. Fekete árnyképek világos homokalapon. Magas süvegük mint három felkiáltó jel mered,, szakállas pont, kezek fejük felett, — a fekete csuhában ugyancsak melegük lehet, -— hosszú fátyluk fekete zászlóként leng a tornyos kalapon. — Páter Aristovoulos, Páter Titus, Páter Lu- cidus. —• mutatja be egyik a másikát, sorba, — nincs nagy különbség közöttük korban, — hatvanasak, —• de lehet, hogy hetven a körük, az ősz és félig ősz szakállak öreggé érlelik őket, — de azért szívósak, — kiforrtak belőlük a vágyak, — tiszták és erősek, mint pincéikben jólmegért boruk. Mind a három hibátlan német, zökkenés nélkül beszélgethetünk: — Kedvenc sétahelyünk a homokos part, az áthosiaknak a tenger ősbarát, jól megértik egymást, — hallgassa, hogy morog, fecseg, nyugtalankodik, kapaszkodik sziklák lépcsőire fel.— rázza, rengeti rojtos taraját. Beleszól napi dolgainkba, — kérdez, felel, nem egyszer vigasztal is, — viharok idején zúgva, zokogva .panaszolja baját.. Az ember a tengertől sokat tanul. Isten beszél általa, mélységes bölcsen, — s pusztít, táplál, áld és büntet, — soha igaztalanul. * Rövid séta után kiálló sziklafalra telepszünk, — elbeszélgetünk. A zsilip megnyílt, — beszéljenek most a papok, — a nagy auditórium, a természet hallgat, — őket figyeli a tenger, s a ránkboruló nagy kékség, — az ég. Isteni nyugalom, suhogó csend fodroz a lepihent lapály, a nagy néma víz felett. Rejtelmes aeroplán, óriási sas ivei büszke méltósággal, — mindenkit lenéz, — közömbös lassúsággal távozik, — egy-egy szárnycsapásral érint- geti csak a megszentelt csendet. Megmozdult körötte a felkavart felhő, — a sas már csak mint piciny pont, Áthos egén minden emberi hiúság, parázna gond szertéhull, — szemeink előtt elnyeli a határ ... * — Nem éltünk mindig ily békés nyugalomban, — meséli Páter Lucidus, — szörnyű harcok dúltak, sokat szenvedett, élt át egykoron Áthos. Keletkezése, szervezkedése, ezeréves története regényes, — örömben, bánatban, szegényes dicsőségében is változatosan szép. Mint a csodák, melyek kellenek, s melyek mint apró Szent János-bogarak fénylenek, bár varázsfátylukból mindenki tép. S mégsem ők a győzők, — mégsem a tagadás, — egyetlen győző a hit. — Saul is megtért, Tamásból is szent lett, Magdolnát magához emelte az Ur, — mert nagyon szeretett, bízva remélt, és mindenekfölött: — hitt. HUNGARICUS VIATOR Aki tné# HtadácU Imcével tánMÜ Páler Lucidus mesél... Vatopüdi, 1934, janins 25
