Prágai Magyar Hirlap, 1935. június (14. évfolyam, 126-148 / 3678-3700. szám)
1935-06-09 / 133. (3685.) szám
6 1935 junius 9* vasárnap* Irki: Kosztolányi Dezső ^rk<m-AVag4arhirl® Nyílt tengeren lialad a hajó. Körötte tömören dagad a viz, ez a másik ..sajátos nedv", mely éppoly sós, mint a vérünk s éppúgy kering. Alkonyat van, félnyolc. Egyszerre mozgás támad az utasok közt. Valamennyien a hajó orra felé tódulnak. Mi történt? Áldozik a nap. Ezt szemlélik a szélcsöndes, derült időben. Én is odasietek. Eleget bolyongtam ég és viz között, de eddig még sohase mertem igazán •—• tárgyilagos szemmel —' megfigyelni egy . „naplementét a tengeren". Féltem tőle. Ilyenkor eszembe jutott minden csapnivaló kép, melyet a világ teremtése óta festettek, hangulatos fényképek, képeslapok özöne, s finnyás, rajongó, gőgös ifjúságomban attól tartottam, hogy ezek az emlékek majd elzápitják örömömet. Most nem vagyok többé fiatal. Szembenéztem én már egyéb csalódással is. kiábrándultam én már sok mindenből, ami számomra volt olyan fönséges és jelentős, mint egy naplemente. Hát nem kényeske- dem. Alázatosan helyet foglalok a lelkes csoportban. A vörös tányér halkan ereszkedik a víztükörre s oly gyorsan, mintha valami zsinórról bocsátanak lefelé. Azok, akik fényképezni akarnak, a hajófülkéjükbe szaladnak a gépükért, botladoznak a csigalépcsőkön, rohannak a zegzugos folyosókon s visszafelé vágtatva, izgatottak lesznek arra a gondolatra, hogy közben a nap megelőzte, elhagyta őket a versenyfutásban s mire a fö- délzetre érnek, talán már le is merült kék paplana alá, aludni s a szemhatár talán már olyan sötét, mint egy hálószoba. De nem. Még világos van. A nap ott libeg, csak néhány méterrel bukott, alább. Minden pillanatban szemmel láthatóan hanyatlik, egy arasszal. Körülállják a fényképezők. Fekete gépük tündököl a bíbor fényáradatban,, szinte véres tőle. Beállítják, aztán elkattint- ják. Egymásután kattannak a gépek, valóságos sor tüzet adnak rá, amig a szivek nem hallhatóan, de valamivel erősebben, mint egyébkor, ünnepiesen dobognak. Állapítsuk meg szerényen, ahogy illik, hogy Petőfi hasonlata ma is a legk.ülönb s lehetetlen túlszárnyalni: „Mint kiűzött király országa széléről Visszapilant a nap a föld peremérői". Látjuk a száműzött király mérges tekintetét is, véres koronáját, mely nemsokára inogva hull le. Ez az isteni gyermek, aki sohase járt tengeren, tudta, hogy miről van szó. Hasonlata a világtörténelem mai helyzetében időszerű is. Mi. akik most élünk, csak annyit tennénk hozzá, hogy az izgatottságtól kipirosult, vértólulá- sós uralkodót hírlapi fényképészek veszik körül, akik megörökítik utolsó útját s fényképüket busás tíszíeletdij reményében beküldik majd az IUustrated London News- nak, vagy az Illustration-nak. és mozisok, akik ezt a jelenetet beiktatják majd a világ- hiradőba. Színjáték ez. határozottan és a sző legszorosabb értelmében: a színek játéka. Minden szin együtt, sok-sok ezer szin, melyet a római mozaikfestő iskola remekelt, a szin- lépték minden árnyalata és sejtelme s minden másodpercben változó, zöld, almazöld, pázsitzöld, kék. ibolya és indigó, vörös, borvörös, pipacsvörös és paradicsomvörös, sárga, tojássárga, kénsárga és naspolyasárga, fehér és fekete is, tintafekete, koromfekete és ravatalposztófekete, aztán szürke és barna, kávébarna, dohánybarna és csokoládébarna, lavendulaszin, rózsaszín és rozsdaszin, vasszin, acélszin, csontszin is. vajszín is, mogyorószin is, lila is, ametisztlila és orgonaliía és olyan halványlila, melyet nem is reméltem és csak lelkem ősidejében láttam, gyermekkoromban, a kis bibliámban, olyan lila, amilyennel valaha régen, negyven esztendővel ezelőtt Illés próféta palástját árnyaltam be színes íro- ncmmal. Jaj, ezek a hatalmas narancsfüggönyök, a felhők e vastag, súlyos bársonykárpitjai a. nehéz rojtjaikkal és bojtjaikkal, melyek egy ágy menyezetét borítják. Színek tivornyája, köszöntelek. El-nem-muló szertartás, köszöntelek. Bukó király, köszöntelek, mint utolsó alattvalód. Csodálatos színész, aki folyton játszol, akár van közönséged, akár nincs, te utolérhetetlen ripacs, túlcsorduló szívvel köszöntelek. Mit törődöm azzal, hogy mindez giccs, vásári munka, olcsó kontárkodás, habverés, A kis művészet fölöttébb hasonlít a nagy művészethez. Shakespeare-t a ponyvától egy paraszthajszái választja el. Nézzétek, most már csak egy utolsó körszelet rémlik a napból s már Van vándor, aki szúrós kaktuszok közt Szaharában jár s dalt nem buzog. S van vándor, aki ugyanott siet s meri Istennel megy: millió szivek kisérik mindég s vetés-tengerek. Egy ilyen vándort én is ismerek. Vetéseken hullámot hajt a szél, e zöld tenger minden hulláma él, Mózes botjától szétvált zöld vizek gyanánt álló vetések közt vezet egy szűk ösvény, azon meg sebbel-lobbal egy vig legény megy vastag vándorbottal* glédában áll a búza* gabona* mint éhség ellen jött sok katona, a vetésnek még nincs kenyér-szaga, de nyitva áll az Isten ablaka, és azon át teremtő fénye dűl s kenyérré majd emberré lényegül, s tán Istenné, (ha oltárra kerül.) A vándor is megy nyersen, emberül, még nincs lelkének szent kalács-szaga, de nyitva van az Isten ablaka és azon át a malaszt fénye dűl: ha nem lesz jég, szép szentté lényegül. Még pajzán mint a május álmai, de vig bort könnyű vérré áldani, Kivételes©!! nappal utaztam vissza a hétvégi kirándulásról és útközben felfedeztem a gyermekkoromat. Újság és könyv hevert előttem a vonatban, kezdetben olvastam is egy keveset, aztán kinéztem az ablakon és, hál’ Istennek, vége volt az olvasásnak. A nap előíbujt a felhők mögül és a sugarak egy virágos rétre vetődtek. És attól kezdve nem figyeltem másra, csak a virágos rétekre, amelyeket szántóföldek, emberi épitmények, ütött erdők és hegyek szaggattak meg, de a virágos rét sem hagyta magát, rögtön előbukott, virított, szineskedett, szerte len kedett, tobzódott, ahol az emberi kéz talpalatnyi területe- ten átengedte a földet. Ékeskedtek a színek szertelenül, kezdetiben próbáltam a virágok nevét (megtalálni emlékezetemben, de hamar lemondtam erről az oktalanságról, ahogy lemondtam az újságolvasásról is. Nem kertész ültette ezeket a mezei vadvirágokat, hanem a szél, amely nem ad nevet a virágoknak, nem is szabályos rendben ültette őket, hanem ahogy a jókedve és a föld jókedve engedte. Naiv bujaságban és szelíd szemérmet.ességben szóródtak szót céltalanul a mezőkön, mert a vadvirágok színe szelíd, illendő és természetes, akármilyen élénk is, sohasem keresett és perverz, mint a kertészeti tudomány virágai. És egyszerre váratlan kapcsolatom volt a gyermekkorommal: egy virágos réttel, auienincs is, eltűnik, némán és ijesztően. Mi pedig valamennyien összeborzongunk s azt a döbbenetét érezzük, amit igazi tragédiák után, hogy a földön vagyunk, ezen a rugalmas vizlepellel körüiburkolt földgolyón, alattunk a sir, fölöttünk a csillagok, Az előadásnak „telt háza" volt. Mindenki visszafojtott lélegzettel bámulta. Csak egy valaki nem. Mellettünk a pádon a hajó másodtisztje ült s ,,a lemenő nap utolsó sugaraiban" valami regényfolytatást olvasott, ahol talán éppen efféle naplementét írtak le. Ö már sokszor látta az eredetit, megszokta s unja. Ennélfogva nem erre van szüksége. I hanem pótszerre, hamisítványra, irodalomra. ecetből meg még nem volt szentmise! Azért ne botránkozzék senkise* hogy megy mint lábra bűvölt gyöngyvirág. Ez nem papírból készült csönd-virág! Ennek pipacs-sziv kell, nem papiros, pipacs tövén meg tücsök-dal, piros! Ennek kék ég kell, kék pacsirtadal és kék öröm, kék álom, diadal! Ez illik a legősibb, egyszerű dolgok közé: nagy pünkösdi derű. Vadlény a Szél: lehellet kell bele az égből s lészen Szentlélek szele?, pünkösdkor az ős rontőpál, a Tűz kegyszer lesz, míg apostolokra tűz? s a sár-ember sárkányos kebele Istent hordoz, ha malaszt jő bele. E vándor Is, bár gyarló s nem vitéz: fütty-szóval hősí célokat idéz, a pacsirtát nem ő eszelte íd» mégis bámulja, bókot mond neki, e zöld tengert nem ő termelte ki. mégis csodálja, csókot int neki, ez egyszerű dalt ő pengette ki, tökéletlen, mégis örül neki! Lyet gyermekkoromban láttam és amilyet azóta sem láttam. Ez a kettő maradt meg bennem virágos rétből: a gyermekkori és a mai, mintha boldog ismerőst látnék viszont elmúlt, jobb korból és a köziben átélt élet elsüllyed. Virágos rétet azóta is láttam, de nem maradt bennem. Lehetséges? Elmentem mellette, ha ritkán találkoztunk, nem figyeltem meg, másra gondoltam közben és így — döbbenetes! — virágos rét nélkül éltem le életemet. Keik 'foltok, vörös foltok, fehér foltok, sárga foltok, — de köziben odatolakodott közébük feackiiásan, szégyentelenül, magabiztosan egy másik szin, másik alak, lám, hova nem hüli mindenüvé a mag észrevétlenül, de mégis kikelőera, megmutatkozóan. Szelíden simogattam volna ezeket az. eltévedt virágokat és az egy csomóban élő bizakodókat is, de sajnos, vonatban ültem, vonatban 'robogva találkoztam gyermekkorom együk első álmélkodásá- va:l, csak messziről intgethettem és csakhamar el is búcsúzhattam tőle. Közben legalább társalogni szerettem volna a virágokkal, de csak szófoszlányok jutottak eszembe. Szófoszlányok, látszólag teljesen összefüggéstelenek. Vagy olyan mélyen vannak az összekötő gyökerek, hogy meg sem találhatók? Kimaradt a virágos rét ifjúkoromból és eddigi férfikaromból, ez kétségtelen. 1 Talán azért, mert elkezdtem művészettel foglalkozni? Kerti virágok felé fordult a figyelmem, vagy talán csak művirágok felé, amik | szobába zárt képzeletből nőttek. A virágos rét egységes művészet, a természet mindent egybefoglaló, nagy művészete, amit az ember gyér utánzóképessége nem ismer. A virágos rétben megvan a természet szenvedésének és örömének teljes kifejezése, szin, forma, ritmus, zene, távlat, levegő és — amit az ember sohasem tudott művészetté alakítani — illat! Az ember régen különválasztotta szenvedését és örömét a természettől és csak akkor tud valami elfogadhatót, emberi képzelet számára elfogadhatót produkálni, ha minél kisebb, minél inkább különválasztott területen dolgozik, ha teljesen szétaprózza a virágos rétet. A népművészet még legközelebb maradt a virágos réthez, mert egyszerű hiányérzetből fakadt, a virágos rét hiányának érzéséből. A népi lélek meg akarja örökíteni legalább a színeket, Látszólagos rendszertelenségében, pedig ez a látszólagos rendszertelenség, a primitív, mindig folytatódni kész ritmus csak a végtelenséget utánozza, amire tanult mavész már alig képes. Tanult művész! A tanult kertész olt és magokat kever: be akarja csapni a természetet,? Irányítani akarja a természetet? A népi művész színeket rak egymás mellé — hímez vagy fest — közben énekel, a szél elnyújtott ( ritmusára vagy a tűz pattogására, És a tanult művész? A tanult kertész legalább gyorsan látja munkája sikerét, vagy sikertelenségét, gyors feleletet kap a természettől; igen vagy nem. De a művész beledolgozik a sötét űrbe, lel- j kében vájkál és nem kaphat választ, csak saját leikétől. A természet nem vesz róla tudomást, embertársaitól pedig nem kaphat választ. Méltó választ, semmiképpen. Halála után? Mit ér vele? Valóban úgy látszik, hogy a művész nem láthatja a virágos rétet, hiába látja, semmi köze hozzá ... Elsodorta tőle saját művészete, í nem tud mit kezdeni vele, saját kertjében kertészkedik, saját művirágait ápolja, Vérévé] és verejtékével öntözi őket, mégis művirágok maradnak, Az élő ember, az élni akaró ember is eltávolodott a virágos réttől, régen kiválasztotta a színes virágok közűi azokat, amikből hasznot, húz, de nem a színükből, nem a formájukból, nem az illatukból húzza a hasznát. Csak annyit érnek neki, amennyi táplálék van bennük, amennyi anyag van bennük, de az is mennyi rengeteg! Próbáld megbecsülni a festő képét aszerint, hogy mennyi festék és mennyi vászon! És a művész elment az anyag után, az anyagot kereső és értékelő ember után, mi lehetett a sorsa? Elment a búza után, a rozs után, a virágos lucerna után. A búza szép maradt, szép maradt a napraforgó, a mákvirág, a saláta fürge bokra, a mosolygó alma és cseresznye, de a művész gyönyörűségében már benne van az anyag ize, a táplálék öröme is. A művész elment a táplálék után, lelkét, amelyből merít, teleszivta a táplálék izévet és szagával, a virágos rét számára már nem maradt hely. Szépek a kertész virágai is, amelyek nem táplálnak, •— mondjátok. Szépek a kertész virágai, valóban, a kertészek virágai a jóllakottság után következnek. Nem virágos réttel szívtuk tele a lelkünket, nem bizony, mert táplálkoznunk kell és meg kell élnünk. Nincs hiányérzetünk a virágos rét után, mint a 'földműves népnek, amely a közelében dolgozik ma is és amely primitíven másolja a virágos rét színeit, hogy emlékezzék. Mi már nem emlékszünk rá, csak ezt akartam mondani. A mi lelkünk tartalma szürkébb lett, szemünk hozzászokott a szin- telenségbez és a szabályos formához. Ha már színeket látunk, a táplálék izét is szeretjük érezni mögötte. A megélhetés 'gondja is elburjánzott bennünk az igények növekvésének vonalában és e fertőzött, szürke, zűrzavaros, kétes tisztaságú telkünkbe nyulkálunk bele tiszta kézzel, hogy kihúzzuk belőle művészetünk állítólagos gyöngyeit. És mert megromol- tun'k, könnyen elhisszük az agitátoroknak, hogy a művésznek a kenyérért, is kiáltani kell. Mert erre is hajlamosak vág vünk, mert mindent el lehet hitetni velünk, olyan gyengék vagyunk. Én pedig boldog voltam, hogy megint észrevettem — gyermekkorom óta először — a virágos rétet, észrevettem, felfedeztem, ráeszméltem. Szittam, szíttám magamba, ameddig csak lehetett. Vonatból, néhány múló óráig. Mit ér az?! Mert csak az fog érni köztünk valamit, aki onnau jön, a virágos rétek vidékéről, nem a szürke formák és a táplálék hizlalt igényeivel, hanem a tiszta, illatos színekkel a szemükben. SÁNDOR IMRE. (Az Adrián.) Mécs László: Együgyű dal egyszerű örömökről KÜLÖNVÉLEMÉNY Virágos rét % ÍMosai smtftík a tengetett
