Prágai Magyar Hirlap, 1935. június (14. évfolyam, 126-148 / 3678-3700. szám)
1935-06-09 / 133. (3685.) szám
‘JWKAJÜ jj jmuiM /» v Erzsikéi megharapiam Jegyzetek egy készülő önéletrajzhoz Irta: Móricz Z&igmond Most elmondom. 1885-ben történt, májusban. Tehát ötven éve. Akkor még Csecsén laktunk, már az árverés ki volt tűzve és tudta mindenki, hogy költözünk Pthrilgyre, miihelyt muszáj. Az egész ház fel volt fordulva, édesanyám és édesnagyanyám versenyt sírtak és kétségbeesett volt mindenki. Én akkor már iskolába jártam, de csak „szoktatóba". Hogy még nem voltam hatéves, nem vettek be rendes iskolásnak, de édesanyám már elküldött tanulni, mert biztosítani akarta, hogy ne maradjak paraszt. E célból már eddig is mindent elkövetett, ■hogy az urigyerekek renyhe életét éljem és semmi testi munkát meg se próbáljak. Abban a hitben élt, hogy mi magasabb rendeltetéssel jöttünk a világra és beszennyezne, ha gerebélyt vennék a kezembe vagy kis ásót és ha játékból is, de ahhoz szoknék, hogy nekeni festi munkát kell végezni. Úri álmait akarta hennem megvalósítani s miig ő maga mindent, végzett, mint egy cseléd, az anyja parancsára, -énértem viaskodott, mint egy. hősnő, hogy valamikép észre ne vegyem, hogy az apám paraszt. Megtanított versekre. Még a szavakat ki sem tudtam helyesen ejteni, már szavalíatta velem, hogy: Kis katona vagyok éu ... Van kis csákóm aranyos, Van kis puskám szuronyos, Bátran viselem. A kis parasztgyerekek körülállottak és úgy megbámultak, mint egy valóbau magasabb- rendii lényt. Kivált, mikor az iskolában kiderült, hogy már minden betűt tudok olvasni. Édesanyám sokat kínlódott, velem, hogy megismerjem egymástól ezeket a furcsa rajzfigurákat. Szóval militarista és intellektuális nevelésben részesített, ahogy az az ő őseihez illett. Nem volt könnyű dolga a mii i tar izmussal nálam, meri épolyan szelíd és gyáva teremtés voltam, mint ő. Őrá pedig édesapám azt. mondta: „Mit sírsz? Kád nézett a tyiik?" Édesanyámat akkor még úgy kezelték, mintha éppen olyan gyermek volna, mint én. Oda is menekült hozzám és lekuporodott velem és a porba betűket rajzolt s velem elolvastatta. Pista egyszer egy békát agyonütött s odacipelte hozzám és én visítottam. Édesapám nevetett a visításomon és azt mondta: „Ebből se lesz prédikáciés halott." És mégis megharaptam Erzsit. Ezt a dolot most beszélem ki magamból először. Valláserkölcsi nevelésemmel mindig irtóztató bűnnek tekintettem s reszkettem a félelemtől, hogy nem vezekeltem érte. Úgy tizenötéves korom táján viszout büszke lettem rá, nem beszéltem róla, de valami olyan érzésem volt, hogy van bennem valami vadállati hősiesség, ha már ötéves koromban vérengzést követtem el. Önbizalmat adott, hogy nem félek a nőktől, ha már akkor meg tudtam harapni egy lányt. Később közönyös lettem a dologgal szemben. Jelentéktelen epizód, mondtam, de azért az emlék sohasem hagyott el, nyugtalanná tett, ha eszembe jutott: ismeretlen aggodalmat okozott, mi lakik bennem. Erzsi tiz-í izén kétéves kislány volt, rokonlány. valószínűleg az édesapáin családjából, mert igen sovány és szegény kis béreslány volt, cselédet pólóit nálunk egy rövid ideig. A teljes nevét nem tudom, sem a rokonsági fokot, sem azt, hogy hova való volt, csak annyira emlékszem, hogy idegennek éreztem, mert a Tisza túlsó partjára való volt. s a faluban senki sem ismerte. Olyan fanyar kislány volt, mint a nagyon szegény lánykák, akik sohasem ettek eleget s rosszul fejlődtek és nagyon hamar megtanulták, hogy a kenyéradó gazda az Isten s annak a fia. a Fiu- isten. A hízelgő, szineskedő szegények közé tartozott, akik azzal akarják meghálálni a falatot, hogy mindent dicsérnek, ami a háznál van, különösen a gyerekeket. Velem úgy bánt, mintha királyfi lettem volna, amit én tettéin, az szent volt és dicső s úgy látszik, nem szerettem, nem voltam szerelmes bele, mert minden szavával kihozott a sodromból. Utáltam, hogy minden pillanatban talált valami elragadtatásra méltót rajtam: — Jaj de gyönyörűen van megfésülve, Zsigácska, jaj de gyönyörű a Zsigácska haja. összekócoltam a hajam. — Jaj ez a kis huncut kacsafark. Jaj de szép ez a kis kunkori farkinca. Nyelvet öltöttem rá. Bár büszke voltam a hajamra, mert az volt a családi büszkeség, ihogy mind a három gyereknek jobb felől a homloka felett egy kis göndör fürtöcske volt. De ueim akartam, hogy ő ezt észrevegye, nem adtam rá neki jogot, hogy szóvá tegye és dicsérje. Egyáltalán különös * módon undorodtam a nőktől, a nők becéző hangjától, ha a nénik megcsókoltak, siettem letörülni. A fogaimmal különösen sok baja volt. Elnevezte rizskásának, gyöngyöcskéknek, cukornak. Beszorítottam a szájamat és úgy beszéltem, hogy a fogam ne látszódjon. Ilyen civakodásokkal teltek a napok. Emlékszem, husvétkor igen szép idő volt és már nagy volt a fü. Az udvaron volt egy nagy gémeskut. Ott itatták a tinókat, sok volt, egész csorda és én kis ostorral csapkodtam őket, minden ok nélkül: úgy tanultam, hogy a bocikat verni kell, mert azok nem harapnak és nem rúgnak. Egyáltalán úgy voltam szoktatva, hotgy mindenkit bántani kell, aki nem bánt vissza, akár állat, akár ember. Úri- gyerek voltam. A kút mellett volt. egy hosszú vályú, az oly alacsonyan volt felállítva, hogy nagyon jól lehetett benne pancsolni. Bürökszárból bárány kákát csináltam. Ha a bürök kövér szárát az ember bicskával ujjnyi darabokra vágja s a darabkák két végét bedarabolja, akkor az a vízben felkunkorodik, ekkor báránykának neveztük. Azóta se csináltam, nem is láttam, de az ujjaimban most is itt van a jó érzés, a hideg víz és a göndörödő bürökbárányka. Erzsi jött és megáldott felettem: — Jaj de ügyes a Zsigácska. Még ilyen szépet soha senki sem csinált a világon. Jaj de ügyes vagy. Ilyen remeket még nem is láttam. Hogy csinálod? Én jól tudtam, hogy nem szép. Szégyellem, hogy a bürök nem volt jól elvágva s nem is volt egyenletesen bedarabolva, minden fiú jobban tudta csinálni, mint én, még a nálam annyival kisebb Pista is. Ezért nagyon felbőszültem és összemarcangoltam a bárányká- kat, hogy meg ne nézhesse és észre ne vegye, hogy milyen rosszak. De ő elkezdett sopánkodni álhangon és áldicsőitéssel és felelősség nélkül: — Jaj Istenem, minek rontottad el, minek bántottad ezeket a gyönyörű játékokat, milyen kár. Vétek. Menekültem s 5 hozta utánam a törmelékeket és folyton mizserált: — Ó be szép volt, ó be remek. Még most is milyen szép. Ugyan csinálj nekem még egy ilyen drágát. Szedek neked szép kövér bürköt, csinálj nekem újat belőle, megmutatjuk édesanyádnak, hogy fog örülni, ha meglátja. Hát ez volt Erzsi. Ordítottam és toporzékol- tam, amitől ő úgy megijedt, mini aki a kenyerét félti s nem tudta, hogy mivel csillapítson le. De még ekkor nem haraptam meg. Pista egyszer egy óriási cirkuszt csinált, j Pista két évvel volt fiatalabb nálam, tehát ekkor négyéves lehetett és olyan kövér volt, hogy nem tudott még ugrani. Ha ugrott, azt úgy csinálta, hogy a két kis esetlen kövér karjával ugró mozdulatot tett s a talpa nem eresztette el a földet. Egyszer szalad elő valahonnan az udvar végéből s igy ugrálni kezd és visítja: — Tigrist láttam az ólon, tigrist láttam az ólon. Nagyon elbámultam, hogy ő tigrist látott az ól tetején s megsemmisülve állottam az érthetetlen esemény előtt. Én már tudtam, mi a tigris. Az iskolában hallottam, hogy tigris nincsen Cséesén, az csak Afrika országban él. Ahogy' magamhoz tériem, ordítottam, hogy: — Hazudsz, hazudsz. Mi a tigrisen úgy összevesztünk, hogy mind a ketten bőgtünk. Inkább csak én, mert ő kacagott és dalolt, mint. egy buta kis madár. ■Már akkor is nagyon jól tudott bosszantani, kis ördög volt, ha valamit elkezdett, nem hagyta abba, csak lármázta, hogy: „tigrist láttam az ólon, tigrist láttam az ólon." Erzsi beleavatkozott. Otthagyta a munkáját és szaladt hozzánk békét csinálni. Mikor Pista megmagyarázta, hogy tigrist látott az ólon, bizonyára nem is sejtette, mi az a tigris, de igazat adott a kisebbiknek. Én hozzáfogtam magyarázni, mi a tigris, hogy az emberi eszik és Pistát mégse ette meg, erre Erzsi megtörülte a Pista arcát s csillapítva mondta neki, hogy: — Az nem tigris volt Pistácska, hanem macska. Pista visított, hogy tigris volt, én visitofségét összeszedte, hogy megnyugtasson és mindenképpen könnyíteni is akart a sorsomon. Keveset rakott a kosárba s azt állította, hogy az már tele van, nem is fér bele több. —' Jaj de sokat tanáltam rakni, ez már igazán nehéz lesz Zsigácskának. Dühösen követeltem, hogy még, még, rakjon még bele. — Sok lesz Zsigácskának. Már ez a név vériig sértett. Senki sem nevezett Zsigácskának. Megalázónak találtam ezt a nevet. tani, hogy nem tigris volt. Erzsi megijedt a Pista visításától: — Jó, jó Pístuka, tigris volt — De nem volt tigris. — Jól van Zsigácska, nem volt tigris. Dehogy is volt, hogy lett volna. Pista tombolt és már kacagott: — Tigris volt, tigris, volt. Tigrist láttam az ólon, tigrist látam az ólon. Erzsi: — Jó, tigris volt, csak hallgass. Hozzám futott: — Csak azért mondom neki, hogy tigris volt, hogy ne ordítson. Akkor hozzáfutott s valamit súgott a fülébe, hogy csakugyan tigris volt. Én: — Minek mondod neki, hogy tigris volt, ha nem volt tigris. — Csak azért mondom, hogy ne sírjon. Kétszintű játék volt, de én még nem tudtam azt, hogy ez a politika. És őrjöngtem a dühtől. Neki el kellett intézni a dolgot, mert ha kijönnek a házból, csak ő kap ki. Én azonban ellene fordultam és göröngyökkel haji- gáltam meg, míg Pista Erzsitől felbátorítva vígan dalolta tovább, hogy: „Tigrist láttam az ólon, tigrist láttam az ólon." Ez a tigris-harc évekig tartott. Még pataki diák korunkban is előfordult, hogy ösz- szevesztünk rajta, hogy tigrist látott-e hát az ólon vagy macskát. Pista makacsságból órákig hajlandó volt vitatkozni rajta, hogy lehetett tigris is, péidául, ha kiszabadult valami állatkertből. Erzsi ekkor is megúszta még: nem haraptam meg. Sok más eset is fordult elő, a tragédia a kosár miatt következett be. A nagyanyáimnak egész más elvei voltak a gyermeknevelésiben, mint édesanyámnak. Ö munkára és az életre akart bennünket nevelni, s ezekben a szomorú időkben, mikor már csak napok kérdése volt, meddig maradunk a szülői házban, egészen a kezébe vette a dolgot s engem egy este beállított répát- hordani. Erzsivel ketten nagy kosárban kellett hordani a nagy marharépát a veremből az istállóiba. Ez engem rendkívül sértett. Az iskola nekem olyan magasabb hivatást adott, hogy már lenéztem a munkái, mint nem hozzám méltót. A tanitó ezt megerősítette bennem, mert Folyton produkált. A tanitó egy öreg derék asztalosmester volt, aki a kis faluban — ugylátszik — akkor még egészen jól tudta pótolni a tanítót: a faluban 54 ház volt összesen s nem kaptak rendes tanítómestert. Az öreg Kassainak olyan hangja volt, hogy a falu vasárnap meg volt. elégedve vele, tehát hétköznap még jobban meg leheltek nyugodva, hogy a dolog rendben van. De az öreg Kassai bennem a nagyapám unokáját látta s a nagyapám ott, Cséesén pap volt, inig éli s az édesapámnak is nagyon bálás volt a sok borért s más ajándékokért. így én az iskolában olyan nagyur lettem, hogy ezt otthon is folytatni kívántam. A legjobb utón voltam, hogy nagyanyám szerint lökötő be- lyár legyen belőlem, ha igy elkapalnak. A répahordás semmiesetre sem volt ínyemre. Erzei ezt jól látta s minden szóbeli tehet-j így hordtuk mi a répát, állandó harcban. — Vagyok olyan erős, mint te. — Még erősebb is. Zsigácska olyan erős, jaj, roppant erős, olyan erős, mint Toldi Miklós, azért mertem ennyi sokat belerakni. Hozzá vág tani egy répát és vittem vele a kosarat. Igen, de egyszer azt vettem észre, hogy a kosarat úgy viszi, hogy az egész a combján fekszik s rám semmi teher sem maradt. Előbb csak gyanakodtam, kicsit eleresztettem a kosár fülét, hogy kipróbáljam s láttam, hogy Erzsi csakugyan csal. Ordítani kezdtem, hogy tegye le a kosarat. Megfogtuk igazságosan, vigyáztam rá, hogy ne cipelhesse az én részem. Nem bírtam. Nem baj. Letettük, pihentem s újra nekiveselkedtem. Neki bizonyára nem volt nehéz, ha egyedül vitte is, de én fújtam s gyűlölettel néztem rá, mig ő szokása szerint duruzsolt: — Milyen erős a Zsigácska, mint a vas. Egy férfinak ás sok lenne. Ezt a kocsis sem bírná, amit Zsigácska visz. Tegyünk ki belőle két répát. Mielőtt megakadályozhattam volna, kidobott egynéhányat. — Rakd vissza, rakd vissza. Ö pedig kacagott, azzal megfogott engemet, beledobott a kosáriba s egyedül akart vinni, kosarastól, répástól. Ekkor történt meg a baj. Szétrugtam a kosár répát és beleharaptam a kezébe. Az nagyon csodálatos volt. A fogaim görcsöt kaptak és egyre jobban haraptam. Nem birtam elereszteni. Már ömlött a vér. Csüngött, a szám szélén az Erzsiké vére és én még jobban haraptam. A csukló felett haraptam meg a kezeszárát és ő nem sikított. Akartam, hogy sírjon és segítségért kiabáljon és egyre jobban haraptam. Rázott le magáról, de egy szót. sem szólt. Ijedtében elfelejtette a sírást, az egész olyan lehetett neki, hogy megőrültem. Végre elesett s én akkor eleresztettem s ott állottam felette győzelmesen s véres fogakkal vicsorogtam rá. Akkor kezdett el visítani, mikor már eleresztettem. De akkor oly irtóztatóan, hogy az egész ház kicsődült a házból. Én semmivel nem gondolva, rohantam édesanyáim ölébe, aki meglátta véres arcomat s elkezdett maga is sikoltani: — Édesanyám, jöjjön már, mit csinált ez a bestia a fiammal. Erzsi elfutott az ól mögé a sebével s csak sokára tudták előhozni, hogy megbüntessék, mit tett velem. De mikor kiderült, hogy az Erzsi keze vérzik és én voltam a maró. akkor nem bántották. Édesanyáimon rémület tört ki miattam, mi lett belőlem s ölébe kapott és elvitt, hogy valamiképpen meg ne verjenek. A szájam, az arcom, a kezem, a ruhám tele volt vérrel, olyan voltam, mint egy kis fenevad. De belől már ijedt voltam és irtóztam magamtól. Erzsit másnap elvitték tőlünk, sose láttam többet. De ez a lelki megrázkódtatás füven év óta kisért. Az Erzsi vére egész életemre jóllakatott az ember vérrel % Óriási választék 1 Legolcsóbb áraki Pausz T., Köiiee Üveg — porcellán — villany csillárok! lllllll!l!I!lllll!lllli!!llllllll!llllll!IIII!lltlllll!lllinini1llillHII!linillllllllllllllllllllli!llillllllll!!ll!lll!llllll!IIIIIIIIIIIIII1lllinillillllllllllll!lllllll Modern képkeretezés, üvegezés IIIIHIIIIlilllllillllllllllllllltlIIIHIIIIIIIIIIIIIIIIIItlIllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllillllllllllllllllllllllllllilll Telefon 2423 Alapítva 1833
