Prágai Magyar Hirlap, 1935. június (14. évfolyam, 126-148 / 3678-3700. szám)
1935-06-23 / 143. (3695.) szám
<PKKGg-MA6^^-«TRIgR Egy polgár vallomása! Az autó megmutatta a francia vidéki piacteret az országutat, megmutatta a francia polgáriasultság hosszú és nem éppen egyenes útját; az iskolakönyv emlékei megvilágosodtak ez utazásokon, s kezdtem megérteni azt az „eutó- pai“ utat, melyet ez a mediterrán és nordikus fajtákból összezagyvált nép a Karolingok, Ka- petingek, Orlcánsok, Bourbonok és szalónkabá- tös polgárok vezetése alatt megjárt. A francia polgáriasulás történetét vonultatta fel előttem a rozoga autó, mintegy szemléltető oktatásban volt részem, haladó európaiak számára. A gázszámlát nem tudtam odahaza kifizetni, mert sürgősen el kellett utaznom Morlaix-ba, s megtekinteni bretagné-i Anna házát . . . Egy napon úgy éreztem, hogy a nyersanyagot már láttám; eladtam az autót, hazamentem az ötödik emeletre, s életem hátralevő szakára nagyjából visz- szafordultam az európai tájaktól az európai könyvek láthatára felé. 11. A francia fiatalság, amely könyveiben perelte a régi, a hivatalos cs történelmi Franciaországot, meglepett kegyetlen, engesztelhetetlen valóságérzékével. Ez az ifjúság már nem az ősök' szalonjaiba, kávéházába és korcsmáiba járt „él- i mény"-ért, hanem Kínába és Kanadába. A ,,gloire‘‘ mámorának, az imperialista szótárnak egyetlen posvány jelzőjét sem találtam müveik-] ben. Rendkívüli készséggel és érzékenységgel j visszhangzottak mindenre, ami a világban történt, romantikamentes kíváncsisággal figyeltek Nyugatra és Keletre; s mindenekfelett tudtak írni. A kifejezésnek ez a gazdagsága megrendített. Koldusnak és nyomoréknak éreztem közöttük magam. Az irói biztonság, mellyel a szerényebb tehetségek is hivalkodtak, megvetette a parnasz- szista hagyatékot; a kitanultság, a szándék nem érzett e fiatal francia irodalmon; mintha az iro- dalom egy nemzedék számára megszűnt volna forma-probléma lenni... Nyelvük, ez az ősrégi, letisztult, érzékeny és ellénálló anyag, a világosság és érzékletéSség nyelve, megközelíthetetlen maradt számomra; ma sem hiszem el, hogy Író felnőtt korában átköltözhet idegen nyelvbe, s a franciába legkevésbé; a bevándorló fülében különös akusztikával visszhangzik az a kínos, semmilyen ismerettel fel nem oldható bizonytalanság, az a süket zavar, amely mindig kétségbeejt, ha választanom kell két rokon- értelmű francia jelző, vagy alany között... Nem tudhatom, mennyire megélt, mennyire kihűlt, vagy átmelegedett egy-egy szó az elmúlt száz, vagy akárcsak az elmúlt tiz esztendőben; az ilyen nagyon régi, nagyon átélt és egy élő fajta miden nyugtalanságával telitett nyelv nem adja oda az idegennek utolsó titkát, döntő pillanatban — s az Író számára az Írás minden pillanata ilyen „döntő" — a beavatatlanság fanyar magányát érezzük; a szó csak értelmét árulja el, értéke a családtagok titka marad. Proustot olvastam, s megdöbbenve vettem észre, hogy fogalmam sincsen a mesterségről. Ezekben az években nyílt meg Proust világa az uj nemzedék előtt; addig „sznob“-nak tartották, neurotikus fecsegőnek, aki egy mondén társadalom különc magánügyeit tartja szószátyár kényszerűséggel számon. Sokáig csak merészebb vállakozók adtak hirt e világ méreteiről; nyomukban egy érdeklődő nemzedék kezdte gyanítani, hogy a „mondén" társadalom, mely Proust müvében felvonul, közvetlen, vérségi rokonságot tart az egyetemes emberiséggel, annak minden mithoszával és emlékével; hogy a „különc magánügyek", az aprólékos gonddal rajzolt emberi vonatkozások, hangulatok, „jelentéktelen" cselekedetek és találkozások mögött az emberiség teljes, ősi élménye gomolyog. Proust megnőtt ezekben az években s minden szándékot beárnyékolt. Hatása elől nem lehetett menekülni; azok sem menekültek, akik nem olvasták soha. Az ilyen kivételes jelenség ellenállhatatlan sugárzással hatol át az irodalom anyagán; közvetve és szűrőkön át elér a pogányokhoz és tudatlanokhoz is. A nemzedék, amely utána következett, tudott írni; de az irók kételkedtek, nem éppen készségükben, hanem hivatásukban és az irói céh presztízsében. Nem véletlen, hogy az „Írástudók árulásá“-nak jelszavát ezekben az években s éppen francia „clerc"-ek vetették föl a betű papjai, az ékesszóló, a mesterség minden beavatottságával megáldott, vagy megátkozott francia irónemze- dék elsőnek vette észre az európai irodalomban, hogy az iró megbukott, tekintélyét elvesztette, szavára többé egy homokszem el nem moccan. Az cnciklopédisták történelmi hagyatékát, az lró szavának társadalomalakitó tekintélyét elkótyavetyélték az irodalmárok. Az irodalom írja: Mára! Sándor vésztette erkölcsi hitelét. Az emberi végzeten többé a legtökéletesebb vers, a forró lehelletü drámai számonkérés, az epikai igazságosztás sem. Az iró nem avatkozhatott be többé a kor szándékába, meghallgaták, megtapsolták, s elfeledték, mint a mutatványos produkcióját. Európa „nagy szellemei" minden tekintélyükkel, összes látnoki erővel és sugallattal fogalmazott proklamációikkal nem közömbösithették többé egy elszánt bankár, egy korrupt politikus vagy egy kardcsörtető generális gyanús szándékait. Az irók egyre tökéletesebben, a mesterség felülmúlhatatlan eszközeivel fejezték ki azt, hogy megbuktak és erőtlenek. A forradalomban legföllebb résztvehettek, mint szellemi franktirőrök, különös feladatokra alkalmas szabadcsapat; nem csinálták többé, csak engedelmeskedtek a mozgalomnak. A ..nagy" irók sértődötten tiltakoztak a zsurnalizIzülett csuznál és ischiásnál, neuralgikus és arthritikusfájdalmaknál egy pohár természetes „Ferenc József* keserüviz, reggel éhgyomorra bevéve, gyorsan előmozdítja a gyomor és a belek működését s igen könnyű, lágy székletet, jó emésztést és kellemes közérzetet biztosit. Orvosi vélemények egyöntetűen dicsérik a Ferenc József viz rendkívül enyhe és jóltevő hatását vese , hólyag-, prostata- és végbéiba- joknál, továbbá sérvben szenvedőknél is A Ferenc József keserüviz gyógyszertárakban, drogéi iákban és fűszer- üzletekben kapható. mus sikerei és a „stilusmüvészek" árulása ellen; Valéry székfoglalót tartott az Akadémiában s bonyolultan gőgös, mélyen-sértett beszédében nem említette elődje, a „stiluamüvész" Anatole Francé nevét. A fiatal tehetség, aki pennáját rágva rostokolt valamelyik hatodemeleti szállodaszobában a kéziratpapir fölött, legfeljebb a „siker1‘-re számíthatott még, abban az értelemben, mint egy kiválóan ügyes kardnyelő, vagy feltűnően értelmes borügynök számíthat az elismerésre; tudnia keleti, hogy talán megbámulják és megtapsolják, de senki nem hisz többé neki, s az európai civilizáció több és jogosabb reménykedéssel várja menekvését egy zseniális mérnöktől, élelmes politikustól, mint a „beavatott" írástudótól. Az idő kedvezett a szektáknak. Uj miszticizmus fuvallata lengte át a francia szellemi életet, s behatolt a jakobinus világossággal telitett koponyákba is. Mindenfelé „mozgalmak" gerjedtek: szellemi mozgalmak, melyek politikai kísérletekbe vesztek bele, irodalmi mozgalmak, melyek átcsaptak a politikába. Páris egyik legnagyobb meeting-termének, a „Salle Wagram"-nak szomszédságában laktam; ebben a teremben tartották a prominens Ökölvívók mérkőzéseit, itt gyűltek össze a radikál- szocialisták minden évben parázs vitákra, s itt rendezte a „Club de Faubourg" deklamatórikus estéit. Ezeket a népies vitaesteket kezdetben unalomból látogattam; később rendszeresen jártam ide, valahogy itt érzékeltem legközvetlenebbül a franciák kéteseit; a népszerű tribünön műkedvelő szónokok vitatkoztak a házasságról, á szerelemről, a jó és rossz irodalomról, a németekről, a háborúról és a békéről; a nép szólalt meg itt, az ucca, mint a régi görög és latin piacon, s a nép kételkedett. . . Ez a kétely mélyen áthatotta a háború utáni francia életet. Rendkívüli érzékenységgel kételkedtek a maguk igazában, a francia „küldetésiben; s mindenkit, aki hosszabb ideig közöttük élt és közelről hallgatta őket, megvesztegetett ez a kételkedés. A politikában még a régi nemzedék uralkodott, a „fenevadak", a tigrisek és rókák nagy nemzedéke; Poincaré és Briand; Caillaux és Joffre. A levegő telítve volt a „biztonság" legendájával. De a nép érezte, hogy „nincs biztonság", sehol az életben, az egyén számára éppen úgy nincsen, mint az állam számára. Ez a hatalmas, dolgos, gazdag és egészséges Francia- ország félt. A „biztonság" szerződéseit, lobogtatták a tribünön a politikusok; de a nép kegyetlen józansággal, csalhatatlan ösztönnel érezte, hogy ez a hatalmas, mérhetetlenül gazdag, állig felfegyverkezett ország, minden biztonsági apparátusával, óriás és kifogyhatatlannak tetsző készleteivel olyan válságok elé él, melyek alapjaiban rengetik meg, s uj helyet és uj kötelességeket jelölnek ki számára a világban. A „raison" tiszta gondolati formái nem oszlatták el ezt a remegő kételyt. Egy nép, a legrégibb és leghatalmasabb európai népek egyike, dicsősége és gazdagsága teljében, szükölő félelemmel kezdett aggódni az életért, szerepéért, a civilizációért, mindenért. Valahogy magányosak voltak ... s nemcsak a politikában voltak azok. A matrác tele volt arannyal, a határt földalatti acélvárosok őrizték, a föld vastag bőséggel pazarolta képességeit; s a kispolgári idill alján érezni kezdtem azt a minden „raison“-t meghazudtoló, különös- szorongást, mely áthatotta ez években a francia életet. Mindenki gazdag volt és túlcsordult a bőségtől. A terített asztalnál ültek; és féltek. Neszteleül éltünk közöttük, még mindig úgy, mint az első héten, készen az elutazásra, s mint akik rövid látogatásra érkeztek csak; talán nem is érdemes kicsomagolni... Már ismertünk valóságos, hus-vér, eleven franciákat is, már megtörtént, hogy bejutottam egy francia lakásba; igaz, gyakrabban csak a hálószobába; az ebédlőbe ritkán, majdnem soha. Már ismertünk francia családokat, meghívtak teákra és kis estélyekre, ahol a családtagok, a cousine-ok és nagynénik olyan merev ünnepélyességgel ültek a szalonban, kalappal fejükön és teáscsészével kezükben, mint valami diplomáciai estélyen, s társalogtak, mosolyokkal és kész, nagyon régi, másithatatlan társasági fordulatokkal, mint a vadidegenek egy vasúti fülkében. Már éreztem azt, ami életükben, érintkezési formáik mögött megdermedt és feloldhatatlan, s éreztem ELSŐ KÉP A VÉGZETES LONDON MELLETTI VASÚTI ÖSSZEÜTKÖZÉSRŐL. Egy személyvonat bclerohant egy expreszvonatba és összeroncsolta annak hátsó kocsijait. A romok között M utas lelte halálát 7 FORRÁS őket ott is, ahol, minden civilizáción túl, közel maradtak az élethez: a szerelemben és a gondolkozásban. Évek múltak el, s még mindig nem csomagoltunk ki egészen; de néha már jó helyen nevettem . . . Már gyanítottam titkukat is: a mértéktartás, az arányosság érzékénék titka volt ez. Csodálatos biztonsággal és könyörtelenséggel tudták, mi kell nekik, s mikor, hol és milyen arányban kell és jó nekik, valami, vagy valaki? Megismertem őket megható szerénységükben, öntudatos, csaknem alázatos Ízléstelenségükben, csodáltam őket, amint kinyílnak és átmelegednek az élet legkönyebb, szerény érintésére is, ahogy tudnak örülni a természetnek és a civilizációnak, ahogy merik vállalni érzéseiket, merészelnek csodálkozni és meghatódni, ahogy nem szegyeinek semmit, ami emberi és nem szegyeinek semmit, ami mesterséges kényszerűség az együttélésben, ahogy mernek franciák lenni, s ezentúl mernek és tudnak eléje készülni a bátortalanul sarjadó, az európai emberfajtának. Mert nem bírtak belenyugodni, hogy hivatásuknak leget tettek a világban. Nem hitték el és nem nyugodtak bele, házmesterem épp oly kevéssé, mint az irók, vagy a köztársaság elnöke, hogy szerepüknek vége: megajándékozták a világot a civilizációval, s a jövőben be kell ér- niök a világ szellemi és anyagi kistőkéseinele szerepével,'amolyan tragikus harpagoni szereppel, amelyre csakugyan hajlamosak voltak. Még akadtak politikusaik, mint amilyen Briand volt, aki uj európai szerepkörre nevelte Francia- országot; akadtak íróik és filozófusok, pamfletistáik és bankáraik, akik nem nyugodtak bele a „polgári eszmekor haiálá"-nak gondolatába egyik kitűnő, háború utáni pamfletistájuk címezte igy nekrológnak beillő esszéjét, — s uj jelszavakat kerestek, melyek jegyében aféle szellemi kolonizációs hadjáratra indulhat még egyszer, talán utoljára, Franciaország. Szerények voltak, s amellett átkozottul jól éltek; naivak voltak, s könyörtelen éleslátással szemlélték az életet; gazdagok voltak és erősek, mégis dideregtek a félelemtől. Az árnyék, amely elbontotta életüket, a „securité" rögeszméje volt, s az elem, amely megfertőzte életüket, a pénz rögeszméje volt. A franciák tragikusan megadták magukat ebben az időben a pénznek ; feltétel nélkül, minden szándékkal, kényre-kegyre. Megtűrtén, magányosan éltük le az ifjúság esztendeit a nagy városban; nem reméltünk semmi különöset ott, de megtanultuk környezetünktől az élet ajándékának megbecsülését. A párisi évek egyenletes napsütésben derengenek ifjúságom láthatárán; katasztrófa és pusztulás után voltunk, talán katasztrófa és pusztulás elé ékünk, de ezek a francia esztendők szigetszerűen emelkednek ki az ifjüság párás-ködös tájképei közül. Igényeket tanultam ott és szerénységet; készséget a valóság érzékelésére, s egyszerű, hamis alázatmentes, inkább csak beleegyező magatartást az élettel szemben. Örökké idegen maradtam Párisban; s talán éppen ezt az idegenséget szerettem ott. Közöttük voltam, de nem velük; különös személytelenségben éltem meg közöttük az éveket. Szerettem az uccá- kat, az időjárást, a francia nyelvet, költőiket és filozófusaikat, boraikat és ételeiket, a nők csodálatos, sötét-tüzü szemét, szerettem tájaikat s a hatodik esztendő vége felé meglepetéssel vettem észre, hogy még a fürészport is megszerettem, mellyel felhintették a vendéglő padlóját.. Idegen maradtam közöttük, az ő szavukkal „vacak idegen"; azt, amitől ők franciák, természetesen nem tanultam meg soha; de azt, amitől én idegen vagyok és ,, én" vagyok, tájékozottabban ismertem meg közöttük. Csak, ha csörgettek az ötödemeleti lakás ajtaján, rezzentem ösz- szer úgy éreztem, hat év múltán is, az „ellenség", csönget; de mindig csak a táviratkihordó vagy; a pék kifutófiuja csöngetett. (Vége.) 1999 janim 23> vtatattp.
