Prágai Magyar Hirlap, 1935. április (14. évfolyam, 78-100 / 3630-3652. szám)
1935-04-21 / 94. (3646.) szám
1935 április 21, vasárnap. T^GM-MAGteRFrTRLÍP ESS 19 Egy polgár vallomásai 3. Szótlanul, ellenséges, ideges hangulatban utaztunk. A francia riviérán sütkéreztünk néhány napon át, Nizzában angolok unatkoztak, gyalázatosán nem volt pénzünk közöttük, s abból a pár krajcárból, ami akadt, természetesen elvesztettük Monté Carlo-ban azt a kevés felesleget, amennyit egyáltalán lehetett, s csaknem fillér nélkül utaztunk át az olasz határon. Lola közönyös volt ebben az időben, ő igazán valamilyen nagy kirándulásból tért vissza, s közeledett megint az otthon felé; én féltem és nyugtalan voltam. Úgy terveztük, hogy megállunk néhány napra Firenzében, aztán hazautazunk, — ,,haza“, milyen tág, laza és bizonytalan fogalom volt ez akkor számunkra! — tehát Bécs- be, Pestre, vagy Kassára ... Valószínűnek tetszett, hogy Bécsben, vagy Pesten csakugyan szereznek majd családjaink valamilyen „állást" számomra; igaz, ők maguk sem tudták, mit lehet majd kezdeni velem, s titokban csodálkoztak, hogy „még mindig tart" házasságunk. Mi magunk is csodálkoztunk. Ezzel a „házassággal" néhány hete valami baj történt. Lola közönyös I volt, mint aki a halálból tér vissza, s nem biztos még a dolgában, nem rendezkedett be hosszabb tartózkodásra az életben, várakozó szemlélettel vizsgált engem, az idegen országokat, melyeken átutaztunk, ellenállás nélkül vett fel tájat és élményt, — s ha abban az időben felajánlom neki, utazzunk el Japánba s kezdjünk ott ,,uj életet", valószínűleg velem tart. De párisi tartózkodásunk, s ez a sebesült, számyaszegett vánszorgás most hazafelé éppen eléggé exótikus volt... Mindenfelé veszélyt szimatoltam, nyugtalan és gyanakvó aggodalommal. Lola betegségét személyes sértésnek, árulásnak éreztem. Meg akart halni, s mindebből annyit értettem csak, hogy veszély-zónába kerültünk, valami nincs rendben körülöttünk. Természetesen rettenetesen sajnáltam, de ugyanakkor nem értettem, miért mindez, miért ez az „élmény", mi közöm mindehhez? Genuában kaptam első „rohamomat". Egyszerűen megtagadtam az engedelmességet, kijelentettem, hogy nem vagyok szolidáris közös életünkkel, egyszóval „lesz, ami lesz". Még nem tudtam, hogy éppen ez a „lesz, ami lesz" nem következik be soha. Úgy terveztük, Firenzében megalszunk majd, aztán elutazunk Becsbe, s ott majd döntünk további sorsunkról. Mindketten halálos fáradtak voltunk; sok volt az egész, a „házasság", a párisi tartózkodás, s az a kis, romantikus, halálos komoly excursio a montmartre-i szanatóriumba; lendületünk megbénult, ijedten néztük egymást. Soha nem voltam különösen alkalmas arra, hogy valaki reámépitse életét, de abban az időben legkevésbé: lappangó lázadás volt minden szavam és cselekedetem, állandó szökési tervekkel foglalkoztam, mindegyre kitörni készültem a magam banális, s mégis oly exótikus „életfogytig- lani" Cayenne-jéről... így érkeztünk meg Firenzébe. A városban a dögvész várt és havas eső szemelt. A pensióban az öreg asszonyok parázzsal megtömött bögréket cipeltek naphosszat a már- ványpadlós termeken át, az uccákon jeges szél süvöltözött és a házakban a náthaláz szedte áldozatait. Igazán csak pihenni akartunk itt, megaludni, tisztát váltani. Pénzünk sem volt már a továbbutazásra, az olasz ügynök elfelejtett értesíteni az átutalásról, Lola egy délelőtt találomra benézett az egyik olasz nagybank fiókhelyiségébe, a via Tomabuone-n, csevegett a hivatalnokkal, megtalálta a külföldi számlák könyvében a elmünkre érkezett pénzküldeményt, s útlevél és igazolás nélkül, a bankfiók személyzetének örvendező szerencsekivánataitól kisérve, felvette a pénzt és eltávozott... Ez a személyes kedvesség, felelőtlenség és grandezza földerített. Most már utazhattunk volna; a múzeumokat meglehetősen megvetettem abban az időben, nagyszájuan szajkóztam, bolsevizáltam és gőgösen, hogy csak az „élet" érdekel; dideregtünk a toscanai télben, melynek kérlelhetetlen zimankója sejteni sem engedte a bűvös város fényeit és illatait; már éppen csomagolni akartunk, mikor Lola megkapta a náthalázat, kinos „szövődményekkel", mint ma mondanák, hom- loküreggyulladással, magas lázzal, s három hétre megint ágyba feküdt, ez alkalommal a para- zsas bögrékkel fütött Arno-parti penzióban . . . A városban naphosszat száguldott a mentőautó, a keskeny utcák sarkán minduntalan felbögött a dögvész kocsijának szirénája, s szedte a náthaláz áldozatait. Ez a szirénabögés azóta is, mindenütt a világon, menthetetlenül ezt. a firenzei telet idézi fel emlékezetemben; valamilyen írja: Márai Sándor túlzott Boccaccio-novella hangulatában éltük át e heteket, a „pestis Flórencben"-cimmd, a halál jegyében. Érkezésünket követő harmadik héten meggyógyult Lola, s menekül ésszerűen, viharverten, különösen kifosztva és különösen megajándékozva, hazautazott. A firenzei pályaudvaron sokáig álltam, néztem a vonat után, mely hazavitte, nagy zavarban bámészkodtam, s nem tudtam, mit kívánjak inkább, jőjjön-e vissza, vagy váljunk el, éljünk-e, haljunk-e, s micsoda gonosz jegy alatt élünk, mióta összekerültünk? Még nagyon fiatalok voltunk, szétválhattunk volna. Mindenesetre ottmaradtam Firenzében. Mindig igy történt, program- és megegyezésellenesen, mindig és minden, amit az élet adott: látogatóba érkeztem valahova, s aztán hat évig maradtam ott, vagy kiszálltam egy idegen városban, megaludni és tisztát váltani, s aztán négy hónapig nem tudtam elmozdulni onnan, megbüvölten, mint az éjjeli bogár a fényben, megragadtam abban a csodálatos világosságban, mely Firenzében felragyogott körülöttem. Any- nyit már tudtam, hogy nem megyek Bécsbe, nem megyek haza, s nem „vállalok állást". Veszélyérzetem az összes vészcsengőkkel figyelmeztetett, hogy ez a pillanat, amikor óvatosnak, amikor megint egyszer ,,hütlen“-nek kell maradnom, — hűtlennek mindenféle programhoz, okoskodáshoz, mellyel mások közelednek felém, meg akarnak vesztegetni, el akarnak csábítani. Itt volt a helyem, s a dolgom abban a pillanatban, Firenzében, vagy máshol, talán Rómában, vagy mégis Párisban: meg kellett vámom a jelet, amely tévedhetetlenül útbaigazít majd, nem szabad gyöngének lennem, beleesni valamilyen otthoni, háromszoba-konyhás, fixfizetéses „megoldásba", amilyet mégiscsak terveztek ellenünk ... És Firenzében kisütött a nap, március elején egy reggel kitavaszodott. A penzióban kevés idegen lakott csak; nyug- dijas toscanai házaspárok tanyáztak e viharvert palazzo-ban, ahol a tulajdonosnő, környékbeli nemes asszony, utánozhatatlan előkelőséggel elnökölt a hosszú ebédlőasztal díszhelyén. A város fölött, a dombok fölött váratlanul, átmenet nélkül tavaszodott ki. Egy reggel kinyitottam az ablaktáblákat és visszahőköltem. Olyan szépség áradt el körülöttem, olyan természetes, gyöngéd, hangtalan szépség, amilyenről soha nem álmodtam, amely könnyekig meghatott, a szó valóságos értelmében, testileg megrázkódtatott, hideglelésszerü didergés fogott el. Mintha uj, addig nem ismert nyelvet tanultam volna. Egyszerre értettem Firenzét. Egyszerre értelme volt e domboknak, e folyónak, a hidaknak a víz fölött, a palotáknak és a templomoknak, a képeknek és a szobroknak: mintha megtudtam volna a varázsszót, egy uj haza határán léptem át, ahol minden ismerős volt, rettenetesen régről ismert, s most minden kitárult ez uj világban és beszélt hozzám . . . Ilyen pathetikus mámorban kezdtem élni Firenzében. Soha, azóta sem Feljött a nap, vártán a lélek, dolgok csúcsán figyelő őrszem ,.. Nem vagyok hős sem, csak örülök, remélek s mert szeret az Isten : dalolok — nem félek ... Feléje indul most minden ének, barázda, virág néki dalol; csillogó ég alól indul az az öröm, alkony lesz, mire megfutom köröm ... De soká lesz alkony, mert szerelmes dalom bolyhos örömet nyit most rendre, Isten-álmok aranyos vedre egyre buzog ... Szivedre szivem, Istenem, ha megengeded, már ráteszem... kaptam az élettől ilyen spontán ajándékot, mint ez a firenzei tavasz. Zsugorian és magányosan vettem birtokba ezt a kincsesházat, mely hirtelen feltárult előttem; Lola valahol Kassán pihente ki találkozásunk megrázkódtatását, s én teljesen reábiztam, hogy döntsön jövője felől. Az én „tennivalóm" napnál világosabban derengett: itt kellett maradnom Firenzében, ennek a másik világnak közelében, utolsó pillanatig, amíg az életemet igazitó, titkos hatalmak megengedik. Mert az élet ilyen pillanatokban igazodik el, mikor érv, belátás, „józan ész" ellenére engedelmeskedünk valamilyen belső ellenállásnak: az ember bukdácsol, téved és tájékozatlanul keresi útját, soha nem tudja, mit kellene, de néha aztán félreérthetetlenül tudja, mit nem szabad csinálnia ... Cselekedeteinket nem tudjuk kiszámítani; de vannak ilyen passzív cselekedetek is, amikor biztosan érezzük, hogy megtagadni valamit, nem elmenni valahova, elutasítani valamit, egyhelyben maradni és nem moccanni, egyértelmű a cselekvéssel. Egyenes ut vezetett hazafelé; két kézzel kapaszkodtam mindenbe, amit elértem, hogy el ne sodorjon ez a hirtelen kerekedett, belső pánik, ez a személyes vihar, a gyengeségnek és gyávaságnak ez a „józan ésszel" igazolt meglapulása: künn kellett maradnom, Firenzében, vagy máshol, nem jött még el az ideje, hogy hazamenjek ... A világ nyitva volt mindenfelé; igaz, legtöbbször egy villamosjegy árára való készpénzem sem akadt, de a pénztől nem tudtam félni, még mindig nem, egyszerűen nem bírtam akadálynak tekinteni, nem tartozott a feltételek közé, melyekhez életem cselekedeteit igazítottam. Tudtam, hogy a szabadság belső feltétel, a lélek képessége; szegényen is lehet korlátlanul szabad és független az Figyel a lélek, száll a harmat, fürdünk égi sugárzásban, tájak szelíd virágzásban: boldog vagyok !... Gyermeki szivem hószin tiszta, mérhetetlen források szent vizét issza ... Ó ! áldott legyen a végtelen Isten. Ó ! áldott az Élet, a gyermeki lélek ! Repesve állok, mint fehér őzek napfényes reggel virágos szivemben ezernyi keggyel... Halál nem szólongat, bánat nem borzongat, dalolok és csodálkozom, örülök, nem utálkozom, boldog vagyok és megköszönöm, hogy élek e földi édes tájon, igy találjon, szelíden várom a végtelen Isten, — — ha hozzám jön egyszer,,. lyok kötöztek ... Firenzében megint egyszer hallottam azt a hangot, mely az ifjúság akusztikáján belül csodálatos élességgel csengett: itt kell maradni, nem szabad alkudozni, nem szabad meghőkölni. Ezért maradtam. A város a fiatal fasizmus fészke volt. A toscanai vidéki nemesség és a városi ifjúság komor egyenruhákban sereglett a fascio jelvényei alá; az uccák feketéllettek e pompás, dús hajviselettel büszkélkedő, szigorú és dacos pillan- tásu, az egyenruha varázsától mámoros ifjúságtól. Ez a fiatal olasz elitc az egyenruhához napidijat és munkát is kapott; lehet-e csodálni ember, s később, szerencsésebb életkörülmények között, zsebemben pénzzel és útlevéllel, moccanni sem bírtam már; a belső lendület elakadt, láthatatlan sulyok vonzottak, titokzatos guzsa- lelkesedésüket? Az élet valamilyen merev, hatósági rendbe iagazodott; a házfalakon büszke és szemléltető plakátok hirdették a fasiszta rendtartás eredményeit, a „pontos vonatokat", a lira értékét, a közbiztonságot... Azokban a hónapokban törte le, semmisítette meg és szórta szélnek a fasizmus az olasz szociáldemokráciát. A szocialisták afféle földalatti szektává silányodtak, s mint az első. keresztények, katakombákban gyüléseztek. A másik partról érkeztem, minden rokonérzésem a letört munkás- mozgalomé volt, s lélekben ellenségesen és idegenül szemléltem a diadalmas diktatúra muto- gatós felvonulásait. Mindenesetre észre kellett vennem, hogy az olasz lélekre nem illik pontosan mindaz, amit Középeurópában beszajkol- tam a „társadalmi evolúció törvényeiről". Lehetetlen volt észre nem venni, hogy az, ami e hónapokban Olaszországban történt, egy nép akaratának egységes kifejezése. De a vállalkozás személyhez kötött esélyei minden külföldi szemlélőt kétellyel töltöttek el. A „személy", kiből e nagy kísérlet minden energiája kiáradt, e hónapokban gyakran járt Firenzében; láttam őt azelőtt is, Berlinben, még a Marcia su Roma előtt, egy belvárosi hotel csarnokában, ahol az ex-szocialista válaszolt a külföldi újságírók kérdéseire; láttam őt most népgyülése- ken, ahol fanatizált tömegek lesték minden mozdulatát, Firenzében, majd Bolognában és Velencében. Abban az időben igazán olcsón adták a nemzetközi piacon ennek az embernek életét; láttam őt Firenzében, a Viktor Emá- nuel-téren, tiz- és tízezer ember közé vegyülve, ahol oly kevéssé őrizték, hogy más egyéb, mint csillaga és végzete, aligha mentette meg ellenfelei bosszújától. Lényében, fellépésében volt valami sebezhetetlen. A dolce far niente Olaszországába ez az ember valamilyen százlóerős energiát kapcsolt bele; s az uj tempó elragadott mindenkit, az Alpesektől Szicíliáig élni és áradni kezdett valamilyen erő, túl a politikán, túl a jelszavakon. Ez az erő ebből az emberből áradt, Mussoliniból. Aki nem élte meg Itáliában a fasizmus első idejét, soha nem értheti meg e mozgalom sikerének titkát. Egy ember, mi az? Ugylátszik, minden. Firenzében sütött a nap, a Piazza Signorián széles-karimás, fonott szalmakalapokat árultak a parasztasszonyok, a régi hídon, Benvenuto Cellini ezüstszobra körül minden délelőtt zsibvásárt csaptak az ötvösök, Giacosa és Do- ney & Neveu szép termei megteltek délelőtt, az aperitif, s délután, a tea órájában angolokkal, akik engedelmesen itták az Grmöst és a teát, az Arno partján baldachinos határokban kocsikázott a fekete, toscanai arisztokrácia, a Via Tomabuonin a majomszigetek ácsorgói gusztálták a külföldi hölgyeket, olyan epedő nő-éhséggel, amilyet soha nem láttam azelőtt. A Trinita-hid „budai" hídfőjénél laktam, Szent Márton terén, szemközt a templommal. Mindent értettem valahogy; az otthonosság, a beavatottság érzésével jártam a városban. Délelőtt az őrült barát kolostorába mentem, vagy a Boboli-kertbe: délután Fiesoleba, vagy ki a Cascine-be, lóversenyre; az estét korcsmákban töltöttem el. parasztok között, tanulKossányi József: ének BUDAPESTI NEMZETKÖZI VÁSÁR llllllllllllllllllllllllllllllllllillllllllllllllllllllllllllllllllllllllllilllllllllllllllllllllllllillHllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllltlIllllllllllillllllllllltlIlllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllillllllllllllllllllí málus 3-13 Több mint 200 ipari szakma bemutatója. Textil kiállítás — Divat- revue — Repülögépkiállitás — Villamossági kiállítás — Autószalon Utazási kedvezmény: Magyarországon: 50% az odautazásra április 23 tói —május 13-ig a visszautazásra május 3-tól — május 23-ig Csehszlovákiában: 33% úgy az oda, mint a visszautazásra április 24-től — május 23-ig. Vízummentes határátlépés Vásárlgazolvlny és felvilágosítás kapható: Prágában a tsehszlovák Magyar kereskedelmi kamaránál, I. Masarykovo nábf. é. 4. es Schiller József dr.-nál Hotel Pension Majestlc, Pozsonyban ugyané kamara fiókjánál komenského nám. és Sziovenszkó minden városában a fenti kamara megbízottjánál,
