Prágai Magyar Hirlap, 1935. március (14. évfolyam, 51-77 / 3603-3629. szám)
1935-03-24 / 71. (3623.) szám
6 fPRX&M-A'Wfc\R-KlRTiAg 1935 március 24, vasárnap. Most, hogy tavasz van és megint olvasgatunk a Verhovináról, eszembe jut életem egyik legszebb kirándulása, amelyet e gyönyörű vidéken tettem. Husztról indultunk útnak az ötvenhat kilométerre fekvő Ökörmező felé. Lovas kocsin utaztunk, mert mindkét magánautóbusz éppen a tűz „martaléka" lett, amely történetesen a garázsban pusztított. Megnyugtattak bennünket, hogy „a kár bizositás révén megtérül", igy hát felfogadtuk a kétlovas fiákért, délután kettőkor útnak indultunk és este fél tízkor meg is érkeztünk Ökörmezőre. Kezdetben sik vidéken haladtunk, elénk tárult a Feszty-körkép hegykoszoruja, amely valóban köralakban övezi a síkságot, valóságos levegővel telitett távlatban. Falvak jöttek, falvak mentek, végre felkanyarodtunk a hegyek közé, a Nagyság völgyébe. Ez már valóságos Verhovi- na volt, szeszélyesen kanyargó patak, szeszélyesen csoportosuló erdős hegyek között. Órákig mentünk a kocsin anélkül, hogy emberrel találkoztunk volna, de láttuk a kőszáli sast, amely mint rozsdabarna rongy hullott alá a patak vizére, megragadta az ötven méter magasságból megpillantott halat és lassú libegőssel emelkedett fel ismét zsákmányával. Alsóbisztra az ut fele: itt megpihentünk a korcsmában. Csöndes, hosszan szétszórt falu ez, a falu felső határához közeledve láttuk, hogy a felső korcsma udvarán hangtalanul bicskázták egymást a legények. Hamarosan találkoztunk a csendőrökkel is, akik rendet mentek csinálni. Vasárnap délután volt. Bisztrától felfelé mégis lépten-nyomon találkoztunk fuvarosokkal, akik hatalmas szálfákat szállítottak két pár kerékre kötözve. Két-három szálfát szállítottak a legtöbben, de volt olyan fuvaros is, aki csak egyetlen szálfát vitt le Husztra, a legközelebbi vasúti állomásra. Tizenkét óráig tart pedig, — mint megtudtam — amig a hosszú jármüvek lassú döcögőssel leérnek a hegyek közül az állomásra. A fuvarosok, akikkel — vasárnap — találkozunk, kivétel nélkül zsidók. A legtöbbje fiatal fiú, de láttam azt is, hogy egyetlen fiatal lány hajtja a jármüvet, amely hajnal felé ér le a völgybe. Mintha egy darab Palesztina volna ez, a „halucok" földje. Öntudatos, kemény arckifejezéssel hajtják lovaikat e fiatal emberek, mintha valamennyien tudnák, hogy úttörői a zsidó munkának, pedig hosszú évtizedek óta igy élnek itt, paraszti munkában és bizonyára sejtelmük sincs „úttörő" mivoltukról. Régen beesteledett felettünk, meredeken kanyarodik a keskeny, rossz állapotban levő. ferde ut az egyre mélyebb és meredekebb szakadékok fölött. Megkapaszkodom és ijedten gondolok arra, hogy itt rendszeres forgalom van, itt járnak a kocsik, autóbuszok a hegylakókkal, akik le akarnak jutni a völgybe. Biztatnak, hogy már közel járunk. Valóban, alig másfél óra még... Másnap délelőtt a tanítóval sétáltam a község határában. A tanító mindenáron rákot akart fogni a patakban, de én kérdéseimmel zavartam. A nép életéről kérdeztem, nem tudott különös dolgokat mondani, csak olyanokat, amiket már régen olvastam. A nép szegény, ezen a vidéken csak a zab terem meg, az sem mindenkinek. A fát messzire kell szállítani, a parasztok lovai gyengék, nem merik befogni a hosszú, nehéz útra. Igaz, hogy itt az emberek egy szobában laknak az állatokkal'/ Igaz. Nézzünk meg egy ilyen házat. Bementünk egy pa- rasztházba az öt kilométer hosszúságban terjedő „város" alsó végére. Jómódú házba tévedtünk. A szoba elég nagy, az ablakok kicsinyek, az ablakok — meleg nyáridőben — zárva. Csak az asszony volt otthon, gyerekkel a karján ült az ablakok alatt körbefutó pádon. A pádon kívül egy ágy és egy láda minden bútor. A hatalmas kettős deszkaágy majdnem az egész szobát elfoglalta. Deszkaágy volt, ha mondom, nem volt azon semmi egyéb, csak deszka. Barnára pácolt deszka a fekvőhely, nem volt rajta ágynemű, egy pokróc, egy rongy sem. Csak egy gyerek. Meleg ruhákba bugyolált gyerek a meleg, szellőzetlen szobában, majszolt valami ragacsos holmit, nem mertem megkérdezni, hogy mi az. Attól féltem, azt mondják rá: kenyér. A tanító ur megkérdezte az asszonytól, hogy hol van a gazda. Husztra ment valamit eladni. Csak úgy gyalogosan. Reggel indult, a hét vége felé itthon lesz. Állatot nem láttam a szobában. Az állatok az egy fedél alatt levő istállóban voltak, az istálló a közös pitvarból nyílt. Csak az előszoba közös. Előkelő ház. Visszatértünk barátunk irodájába, ahol már türelmetlenül vártak ránk. A vendégségnek híre ment, néhány hivatalból egybegyűltek az urak, akikkel aztán egyöntetű határozat alapján elmentünk egy korcsmába egy kis délelőtti kuglizásra és sörözésre. Útközben különös újságot közöltek velem. Barátom imoka, Tódor — az ügyvédi irodák gyöngye — elkezdett inni. Tódor periodikus ivó volt, évenkint csak kétszer ivott — egyfolytában tiz-tizennégy napig. Elmondták, hogy utoljára karácsonykor ivott és már nagyon esedékes volt megint az ivás. Tódor kitűnő munkaerő, szolidéletü férj, takarékos ember, az ivási periódusában aztán mindenét elissza, a végén már olyan gyenge, hogy a feleségének kell az italt a szájába tölteni. Aztán két napig alszik és utána megint a régi, kipihent munkaerő. Tódor igy veszi ki a szabadságát, teljesen ötletszerűen. — Más ember a hegyek közé megy síelni, vagy tengerpartra fürödni a megtakarított pénzén. Tódor azonban nem mindennapi jelenség, ő a pszichiátra jelensége itt a hegyek között. Délután egy másik korcsmába mentünk, este egy harmadikba. Korcsmákban némi változatosMadách Imre és „Az ember tragédiája" születési helyéhez, a kis Alsó-Sztregovához gyerekkori emlékek fűznék. Ez a nevezetes helység elég közel fekszik ahhoz a kedves városhoz, Losonchoz, amelynek gazdag emlékű gimnáziuma nyolc éven át ölelt mélylélegzetü, széles melléhez. A városban és az iskolában mindig élő valóság volt a Madách név. Valami meghitt bizalmassággal emlegették ott az emberek az akkor még távolabbi jelentőségű, de már akkor is nagyon nagy és fenséges ködpalástba burkolózó költőt; az egész családot, a leszármazottakat, Aladárt, a költő fiát és Jolánt, a lányát, Sztregovát, a família falvát, ahová sebes lovak akkoriban még gyakran kirepi- tettek a városkából ismert urakat, látogatásra és vacsorára, Madáchékhoz. A Madách-név otthon volt a városban. Volt, már akkor is, Madách-ucca s az iskolában, amiként máshol is, kötelező olvasmány volt ,,Az ember tragédiája". Csakhogy, emlékszem, a Madách-név a város lakói számára és igy előttünk is sokkal bizalmasabban hangzott, mint bárhol máshol. A nagy müvet, az emberfia tragikus földi sorsának boltozatos összefoglalását ismertük. Igaz, hogy a fiuk az egymás „irodalmi napló“-jából másolták le a tartalmát, de evvel szemben folyékonyan tudták a költő családi körülményeit és családfáját. Az osztályban talán hárman ismertük egymást olyanként, mint akik „eredetiben" is elolvastuk a sztregovai költőt, azaz a tragédiát. De a Kubinyi-tér bazaltkövein, a széles lépcsőkön és dús gesztenyefák alatt, a Vigadóban még itt jártak-keltek előttünk Madáchék, szinte maga a költő is, bizalmasabb közelségben tehát, semhogy a költő világi nagy jelentősége állott volna az előtérben. Előttünk akkor még nem foglalta el méltó helyét, miként törhetetlen törvények alapján villámsebesen, napjainkban, szerte a nagyvilágban. Valahogy az „Írogató" Madách volt ő a környék földesurai között, a város lakói előtt. Túlságosan ott élt előttük mindaz, ami egy nagy család mindennapi élete, S igy a Madách-név és Sztre- gova akkor még nem jelenthette nekik azt, amit ma már ott is kifejez. Hogy csak egy példát mondjunk : A költő lányának, Madách Jolánnak késői, második házassága közelebb ismert valóság volt a városban és hozzátehetjük, részletesebben ismert valóság, mint a távolabbi Madách Imre, aki földesurasága mellett egész életét tulajdonképpen „irogatással" töltötte, aki családi körülmények folytán sokat szenvedett és márványnál keményebb, piramisnál hatalmasabb emléket emelt a maga és minden ság van itt.,. Orvos kettő van, ügyvéd három, korcsma hat. Délután megnéztük a leégett garázst is, amelyben a két autóbusz bennégett. Megtudom, hogy öreg, roggyant kocsik voltak, de most már megrendeltek két vadonatúj, modern autót, amelyeken öröm lesz utazni. Szerencse, hogy biztosítva voltak. Este sétálni mentünk a főuccára, úgy is lehet mondani, hogy az országutra. Ez egy boldog város, nincs mellékuccája. Kissé távolabb, ahol már egészen kidomborodik (a mély keréknyomokban is érezhetően) az országúti jelleg, barátom benyitott egy házba. Közvetlenül a hálószoba nyílt az országutra, az ajtó nyitva volt, a szobában aludt egy jóbarát, akit csak tartós kiáltozással lehetett felébreszteni kezdeti, mély álmából. Nyitott ajtó mellett aludni az országúton: szegény vidék, de biztonságos vidék. Az ember alig tudja megérteni, hogy ezt a biztonságot meg lehet zavarni. Másnap jókor reggel útnak indultunk, ellenkező irányban, a lengyel határ felé. Az ut csak négy óra hosszat tartott, a vidék erre szelidebb, de még változatosabb, mint Husztról jövet. Tiz percenkint váltakozott a tágas kilátás, a sűrű erdő, a lankás völgy, a havasi legelő, a kellemes szerpentin. Az utón itt egy lélekkel sem találkoztunk., csak a falvakban láttunk embert. Délben megérkeztünk Volócra, a határállomásra. Az állomáson lengyel fináncokat láttunk és egy órát késett a vonat. Esteledett, mikor beérkeztünk Munkácsra. A város poros volt és meleg. A kőszáli sas emléke, a külön világ mostoha, kegyetlen, szép regényei riadoztak bennünk a fülledt falak között. idők minden emberi szenvedései számára. Három gyermeke volt a költőnek : Aladár, Jolán és Anna-Borbála. Amig a költő a szabadságharc utáni fogságát szenvedte, mialatt összeomlott otthoni élete, Anna- Borbála is azalatt került gyógyító-intézetbe és hosszú éveket töltött ott, egészen haláláig. A költő fiának, Aladárnak ma is élő unokája van, dr. Lázár Pálné Madách Lola, a sztregovai park és kastély jelenlegi úrnője. A költő másik lánya, Madách Jolán első férjének, Ruttkay Györgynek a halála után másodszor is férjhez ment, közel negyvenéves korában egy alig húszéves fiatalemberhez, Fabriczi Pálhoz. Ők a városban laktak és tudtuk, miként élnek. Amikor a Madách-centennárium idején, fiatal szlo- venszkói magyar irók és újságírók meglátogattuk a Madách-uccában lévő lakásán Madách Jolánt, már csak bársonytokban lévő kétveretes párbajpisztolyt és üvegbura alatt őrzött aranyórát mutathatott, mint édesapja, Madách Imre után megmaradt tárgyakat. Madách Jolán első házasságából származó lánya, Ruttkay Sára özv. Rein- hardt Istvánná, tehát a költő Madách Imre másik élő unokája ma is Losoncon lakik. Valahányszor a városban járok, mindig felkeresem Gorkij-uccai lakásán a nagy intelligenciájú, széles látókörű urinőt, aki szívesen elbeszélget nagyapjáról, a költőről, Alsó-Sztregováról, a család rezidenciájáról, szépanyjáról: a költő anyjáról, aki fia pesszimizmusra hajló érzékeny lelkülete fölött is olyan energikusan uralkodott, mint az egész háztáj fölött. Gyakran emlegetjük Madách nagy tragédiáját, az érzések, a családi körülmények malomkövei között felőrlődött szerencsétlen sorsú feleségét, Fráter Erzsikét. A sztregovai kastélyban, valahányszor megállottám oszlopos tornácánál, vagy a parkban néztem körül, mindig megcsapott „Az ember tragédiájáénak hatalmas képekbe zsúfolt levegője. Úgy éreztem, hogy ebben a környezetben minden úgy van most is, mint száz év előtt. Amikor a költő járta ezeken az utakon, e falák között egyéni golgotáját, amelyet azonban teremtő nagy lelke az embertársak Getsemáné kertjévé tudott kiszélesíteni. Mint Mohácsi Jenő, Madách német fordítója, én is megilletődve álltam abban a szobában, ahol a tragédia és a szobákban, ahol az ember és a költő tragédiája készült. Áthatott ebben a környezetben, már akkor, <— diákkirándulásunk alkalmával, éppen a sorsterhes 14-es esztendő izzó nyarán, — az ember önmaga-marcangolá- sában elpergő sorsának nagyszerűsége és „sub spécié aeternitatis" megmutatott fenTiszta arcbőr 14 nap alatt a valódi CORALL CRÉMTŐL (száraz vagy zsíros). Már harmadik nap után javul az arcbőr észrevétlenül és az összes hiba, u. m. szeplő, pattanás, mitesszer, májfolt, nagy pórus, ráncos bőr, öreges kinézés teljesen megszűnik. Biztos eredmény. Ára Kő 11.— VÖRÖSRÁK GYÓGYSZERTÁR ______Bratteiava^___ ségessége. Apró diákok, a szerény Madách- kripta előtt ültünk akkor. Elhelyeztük volt a magunkkal hozott koszorút a sir szájánál, aztán az árnyas fák alatt szomjasan hallgattuk egyikünket, aki „Az ember tragédiá"- ját olvasta fennhangon. Bensőnk vissza- hangzó szavait is hallgattuk akkor, s a közelgő nyári vihar morajait is. Éppen Lucifernél tartottunk, ezeknél a soroknál: —< Meguntam itt a második helyet, az egyhangú, szabályos életet, éretlen, gyermekhangu égi kart. mely mindig dicsér, rossznak mit se tart. Küzdést kívánok, diszharmóniát... és erre a végszóra megjött a vihar, zengett és csattogott és másnap megérkezett a világháború első nagy szélrohama is. Mint azóta a széles, nagy világ, Európa szellemisége, mi akkor a kis Sztregován egyszerre döbbentünk rá a költő fárosz- voltára, az egykönyvü ember biblikus jelentőségére. Nem hiszem, hogy valaki is, aki elzarándokol ebbe a környezetbe és a tragédia szavainak plántáit már korábban elültette a lelkében, ki tudná vonni magát a fenségesen nagyszerű érzés varázsa alól. A megsemmisülés kataklizmájából az ujjá- teremtődés eliziumába visz ez az érzés. Érdekes történetet mesélt előttem valaki, akit akkor már megérintett a költő varázsa. Ez a sok megpróbáltatást látott férfiember a világháború után, hazatérve a hadifogságból, Sztregova környékén lépte át a határt. Nyirkos hidegben, rongyos katonaruhában vánszorgott be a faluba. Ezen a vidéken még sohasem járt. Ott megtudta, hogy Alsó- Sztregován van, Madách Imre falujában és erre valami meleg láva öntötte el a bensejét. Megkereste a Madách Imre sírját, nekidőlt a kripta falának és ott hosszasan zokogott. Késő este lett, amikor folytatni tudta az útját. Megnyugodott, elcsitult lélekkel indult tovább, s akkor a járőr elfogta. A katonák vezetője, egy fiatal tiszt, hosszas magyarázkodás után útjára engedte. Elgondolkozva nézhetett a toprongyos hadifogolyra és elhitte neki, hogy az csak a Madách sírját kereste fel ilyen furcsa időben. Néhány hét múlva a hazakerült fogolynak aztán levelet hozott a posta. A járőr vezetője, a fiatal tiszt irta, a következőképpen : —■ Uram, azóta utánanéztem annak, hogy lehetséges volt-e az ön előadása. Megszereztem és elolvastam Madách müvét, „Az ember tragédiájáét. Madách Imre nagy iró volt, a legnagyobbak közé való és most már én is elhiszem, hogy Ön akkor tényleg az ő sírjánál tett látogatást. Látogassunk el, ilyen lélekkel, mi is gyakran a sztregovai sirhoz. Ott nyugszik körünkben a költő hamvvedre, porhüvelye a fényzuhatagnak, amely innen ömlött el földünkön és az égen. A sztregovai kastély parkjában, Madách Imre szellemének kiterjesztett szárnyai alatt mindnyájan találkozhatunk. Akit megbecsül és megtisztel ma az egész kulturvilág, szülőföldünk és a kis Sztregova szülöttjét, mint az emberi szellem főnixmadarát, elsősorban mi szeressük és becsüljük meg büszkeséggel. Kastélya parkjának közepébe költöztetett sírja fölé igy emelkedhetik majd hálánk mauzóleuma. — Londonba készül az arab gyöngykirály. Az angol király koronázásának jubileumára rendezendő ünnepségeken sok keleti fejedelem jelenik meg udvarával együtt és néhány hétre az ezeregyéjszaka meséinek tündér- világát varázsolja az. angol fővárosba. A keleti uralkodók között talán legérdekesebb lesz Abdullah Ben Jasiim, El Katar sejkje. Tengerparti birodalmában nagyarányú gyöngyhalászat folyik, amely a fejedelem monopóliuma. A párisi és londoni ékszerüzletek legszebb gyöngyei tőle származnak. Ezért az arab fejedelmet gyöngy királynak szokták nevezni, áld fittyet hányva a népszövetségnek, birodalmában mai napig nyíltam tart rabszolgákat. A gyöngyfaalászást is rabszolgák végzik; négyezer néger van kirendelve erre a munkára. Irtás Barkó István % BESZÁMOLÓ írja: Sándor Imre VERHOVINA
