Prágai Magyar Hirlap, 1935. március (14. évfolyam, 51-77 / 3603-3629. szám)

1935-03-17 / 65. (3617.) szám

4

T>RXGAI,A\AG^AR-HtRI)AP

Két kis kutya barátkozik

Jegyzetek egy készülő önéletrajzhoz

Irta: Móricz Zsigmond

1885 nyarán Iatvándiban nagyon különös helyzetbe kerültem.

Hatéves voltam é6 egy sorstragédia zajlott le felettem. Addig egy kis család boldog király fija voltam, most a család kettéhasadt. Egyik fele, a szüleim és két kisebb testvérem elmentek uj faluba, uj életet kezdeni egy anyagi ősz- szeomlás után, a másik fele, a nagyanyám és én egy másik faluba kerültünk a nagybátyámhoz, aki legónyember volt 6 házvezetőnőre volt szüksége.

Mikor elvittek, úgy éreztem magam, mint a kisbomyu, ha elválasztják az anyjától. A sírás csak rövid ideig tartott, az utazás izgalma lefoglalta a figyelmemet, csak akkor ébredtem rá, hogy valami félelmesen uj helyzetbe kerültem, mikor az uj faluban, a furcsa faluvégi kis kovácsmühelyben s az egyszobás lakásban magamra maradtam nagyanyámmal, aki végtelenül hallgatag és szomorú asszony lett. ö veszített a legtöbbet. Apám spekulációja megfosztotta birtokától, mely az életét egész haláláig biztosította volna. Most árva lett ő is, árvább, min én. Mindig gazdag asszony volt, még mint özvegy papné is a falu közbecsülésében s vagyonának magasságában. Most, egy fillér nélkül, egyedül a, fia parányi fizetésére támaszkodva.

Ő tehát nekem nem volt többé társam: ő egy komor és zord magánosság sziklafokán s én hatéves lelkemmel, a régi vidám családi körből kiszakítva, úgy tengtem-lengtem, mint egy lehullott falevél.

A gyermekiélek rejtelmes élete sokkal gazdagabb, minthogy könnyen meg lehessen magyarázni, hogy folyt le bennem annak a tudata, hogy magamra vagyok utalva, senkim sincs, tehát nincs jogom, hogy oly vidám legyek, mint néhány nappal azelőtt. Hiába tudtam a sok verset, amire édesanyám megtanított, nem [volt többé, aki előtt produkáljam. Nem vettek körül a hízelgők, akik apám kedvéért elhalmoztak becézéssel és lesték a pillantásomat s alkalmat adtak nekem a zsarnokoskodásra és vidám tomboláéra.

Félénk egérke lettem. Sarokba bújtam e onnan lestem az embereket, akik itt idegenek voltak s hozzám senki szót nem szólt.

A magánosság volt a legszörnyübb. Magamnak kellett a saját szórakozásomról gondoskodni, hosszú ideig semmiféle gyermekkel nem találkoztam Össze. A szoba zugaiban építettem magamnak játékvárakat é6 fantáziával pótoltam a valóságban annyira hiányzó mulatságos pillanatokat. Akkor indult meg az a zárkózott belső élet, mely későbbi sorsomban mindig uralkodó vonás lett.

Egy napon csodálatos dolog történt. Megjelent nálunk egy kisfiú.

A papók öreg emberek voltak, egy kis unokát kaptak. Jakó Gyulának hívták.

Jakó Gyula. A név ötven év óta muzsikál bennem. Most. hogy leírva látom, nem ismerek rá. Idegen a betű formája, idegen a név, ahogy írásban itt van előttem. Jakó Gyula. Mindig csak a fülön keresztül s a gondolatban kimondott szó varázsával hatott.

Éppen annyi idős volt, mint én. Mikor megjelent. valósággal rémület fogott el. Megijedtem tőle. Nagyon kemény, nagyon vad és szikrázó szemű gyerek volt.

Ahogy találkoztunk, édesnagyonyám megfogta a kezemet és hozzátaszitott:

— Barátkozzatok.

llgy néztünk egymásra, mint két kis vadállat. Mind a ketten riadtan ég ellenségesen.

— No, játsszatok hát. — mondta édesanyám. De egyikünk sem mozdult. Az ember-állatokban ugyanaz az °rzés van, mint a kiskutyákban: ha két idegen szembetalálkozik, megvi- csorgatják a fogukat s morgással támadnak egymásra. Az emberiség alapérzóse egymással szemben a gyilkolás ösztöne.

Csak néztük egymást és vizsgáltuk, melyikünk az erősebb. Vájjon tanácsos-e belekötni és megmarkolni és földreteperniV ...

Nagyanyám nem sokat teketóriázott velünk. Megfogta Jakó Gyulát is, engem is és össze- taszitott bennünket.

Mind a ketten megriadtunk és ügy elmenekültünk egymástól, mint két feneva.i

Hát akkor vigyen el benneteket az Ördög, — mondta nagyanyám 6 otthagyott.

Bement a szobába és ml ottmaradtunk az udvaron. Az az udvar nagyon ill-tt a ml haragos kis találkozásunkhoz, mért az nem is volt udvar, csak a ház eleje. Nem volt kerítés. Ez a nyílt tér mindig félelmes volt nekem, mert otthon az udvarunkat nagy kerítés vette körül,

amelyben úgy éreztem magam, mint egy várban, ahol meg vagyok védve, minden veszedelemtől. Ott volt felettem az édesapám oltalmazó örök jelenléte, ha nem fe volt éppen jelen. Tudtam, hogy ott ón vagyok az ur és senki és semmi nem fenyegethet. De ebben a kováceudvarban, ahol a szekerek voltak az urak és a lovak, melyeket behoztak s megállítottak a műhely előtt, mig megpatkolták őket, ez állandó veszedelemmel fenyegetett. Mindig ijetszgette is, hogy közel ne menjek a lovakhoz, mert agyonrugnak e én messziről szoktam nézni, ahogy a ló lábát felemelték, a körmét nagy reszelővei leráspolyozták, aztán tüzes vassal nyúltak hozzá, szögeket vertek a talpukba e voltak lovak, amelyek nem tűrték, hanem vadul táncolni kezdtek, Laci bátyám, mint egy hős ragadta meg a feötőfókjüket és békességre kónyezeritette őket. Oly erős volt, hogy néha térdregyaeztotta a vad lovakat s megtörte őket, mint egy Herkules.

Mo6t ott állottunk a keritéstelen kopasz udvaron, az uccán s tovább néztük egymást.

Hirtelen, minden átmenet nélkül egymásnak rohantunk és elkezdtük egymást tépni.

Megragadtunk egymás ingét és forogtunk s még mindig csak próbálgattuk az erőnket.

Jakó Gyula hasbavágott. Szédültem a fájdalomtól 6 mégjobban a rémülettől Arra én is ösz- szeszedtem minden erőmet és visszavágtam.

Egy pillanat múlva a földön hemperegtünk s martuk és téptük egymást.

Édeanagyanyám meghallhatta a zajunkat, ki jött s összecsapta a kezét. Egész rémülten futott hozzánk és szétszedett bennünket.

— Megőrültetek?

Azzal megrakott bennünket istenesen.

Mi sírva állottunk szét e én leültem egy tőkére, Jakó Gyula meg csak állott, elfordulva s én lestem, mikoT jön vissza megint bántani.

Édesnagyanyám nem értette mi van ezekkel a bolond kölykökkel s aztán egész életében emlegette, hogy mi volt ott, az első találkozásnál,

hogy úgy egymásnak mentünk. Nem tudta, hogy ez az Ős állatösztön megnyilatkozása volt,

Hogy az egész emberiség életének ez az alapmotívuma: az emberek, míg ismeretlenül állanak egymással szemben, halálos gyűlölettel rohannak egymásra. Hogy lehetne e nélkül at ösztönszerü tulajdonság nélkül háborút csinálni, ahol emberek, akik semmit sem vétettek egymásnak azonkívül, hogy élnek: fegyverrel és tudománnyal törnek egymás fizikai életére.

Végre azt mondtam Jakó Gyulának:

— Nekem van egy könyvem,

ő azt válaszolta:

— Nekem van tíz.

Érdeklődéssel néztem rá. Ti* könyv. Az sok. Akkor ez egy érdekes fiú, ha ennek ti* könyve

van.

Nagyanyám messziről nézett s figyelt bennünket.

— Hozd ki a könyvedet — mondta nekem.

Felállottam 6 beszaladtam. Kihoztam a

könyvet. Az egy nagyon szép könyv volt. Flóri könyve. Számtalan 6ok kép volt benne és minden állat képe alá kis vers volt Írva, Rögtön kinyitottam és mintha olvastam volna, az ujjammal mutogatva a sorokat, könyv nélkül mondtam:

Hidján volt egy baglya,

Hosszúlábú gólya.

Reá fészket rakott,

Négy kis fia volt ott...

És igy tovább. Jakó Gyula még mindig ellenségesen nézett rám, de imponált neki a dolog s elvette tőlem a könyvet.

Hirtelen roppant boldogság tört ki bennem, hogy elvette a könyvemet. Ez egy olyan engedmény volt az ő részéről, amiben föltétlenül valami meghódolást éreztem. Boldogan néztem a kezében az én könyvemet.

Akkor ő azt a hóna alá csapta s azt mondta*

— Ezt hazaviszem.

Egy pillanatig hallgattam, ekkor elkezdtem

Ásgulhy Erzsébet

Ló az aszfalton

Az aszfalt nedves fényben úszott s a ló az aszfalton elcsúszott.

Térdre esett

Nem nagy eset. Kissé zavartan nevetett a ló.

Kissé zavartan vihogott s könnyedén talpra akart állni. De nem tudott aszfalton járni, mert vidéki ló volt szegény s az aszfalt síkos volt s kemény.

De máris újra fel akart szökni, ám

támaszt most sem lelt a lába s újra visszazuhant a sárba.

„Fene a pofád káromkodott bőszen Felettes Hatóság a bakról és sercintett egyet. Majd meg ostorával püfölíe. A ló meg tűrte.

S tűrte társa is. Zabláját rágva épp csak kicsit reszketett álla s egykedvűen csurgóit a nyála.

S tűrték az emberek.

A ló meg most már elnyúlt. Négy lába mereven feszült. Dehát hiába igyekezett, felkelni nem bírt. Szégyenkezett.

Elfordult fejjel pislogott sűrűn s óh — én láttam —

egy könny ült a szeme sarkában.

#• '

A kocsis újra s újra verte. <— S ő tán távol mezők füvét legelte, vagy szabad tereken nyargalászott, mert meg se mozdúlt. És úgy látszott, mindenbe beletörődött már.

Rossz volt nézni. Hát odább mentem. S bár közelebbről nea?- ismertem — minden megmaradt becéző ;zómmal a szivemben körülöleltem.

1935 március 17, rmArnmp*

éktelenül sírni.

Édesnagyanyám megint kijött:

— Már megint veszekedtek?

*— EIvIbbí a könyvem.

— Fenét viszi, a csudába, mennydörgés adta. Ha elviszi, majd visssaho**!.

Et megállított. Rt egy olyan lehetőség volt, amire nem gondoltam. Nagyanyám persze azon

volt, hógy összebarátkoztásson bennünket, mert a pap volt az egyetlen barátja 6 a papné a barátnője. Már voltunk akkor vizitbe a papáknál 6 nekem nagyon tetszett a tiszteletes bácsi bibliotékája, ahol rettenetes sok könyv volt a polcokon.

— Hazaviszem, —■ kiabálta Jakó Gyula — hazaviszem. Ez az enyém. Soha nem adom viez- sza.

— Dehogy nem adod vissza. Add csak visz- sza és egy kicsit Zsigáé lesz, egy kicsit a tied. Most a tied volt, azután megint a tied lesz,

Én már ebbe is betegyeztem volna, ez is megoldásnak látszott.

De Jakó Gyulával nem lehetett olyan köny- nyen birni. Elkezdett szaladni az udvaron körbe, körbe, azért nem ment ki a nyílt udvarról az uccára, csak ott a ház előtt szaladt és kiabálta:

— Ez az én könyvem, ez az én könyvem. Soha sem adom vissza.

Én bőgve utána. Rögöket vettem fel és elkezdtem hajlgálnl.

Édesnagyanyám kénytelen volt újra az ultima rátióhoz folyamodni. Elfogott bennünket és megrázott mind a kettőnket. Az*al összetaatl- tott és erőltette, hogy öleljük meg egymást.

Ehhez nem volt kedvünk, de ő erős volt és néhány pillanatig egymás testére szorítva tartott bennünket.

Mikor eleresztett s elváltunk, egyszerre egészen másnak éreztem magamat Jakó Gyulával szemben. Nevettem s azt mondtam:

—* Hát egy kicsit tegyen a tied.

Mire ő odadobta elém s azt mondta:

Edd meg.

De már mind a ketten nevettünk.

Én felvettem a könyvet és teveregettem róla a port e akkor tetettem a tőkére. Nem mondtam ki, de úgy tettem oda, hogy: no, nem bánom, ba el is veszed.

Jakó Gyula nem vette el, hanem azt mondta:

— Tudsz lovacskázni?

Nagyon elbámultam. Nem tudtam, mit akar. Én már ültem lovon. Édesapámnak sok lova volt és feltett a hátukra még otthon, Csécsén. De most nem volt lovunk. Azokra a lovakra sohase tettek fel, amiket patkóiul hoztak, nem is mertem volna.

Édesnagyanyám látta, hogy már tánc* baj,

azt mondta:

— No látom, már szent a békesség, háá osak

játsszatok.

Bement és én megkérdeztem Jakó Gyulát:

— Hogy kell?

— Én felülök a te hátadra és te viszel.

Ez nagyon érdekesnek tűnt fel.

— No gyere.

Odaállított a tökéhez s ő felmászott rá. Akkor a nyakambaborult s a két lábával átfonta

a derekamat.

Elég nehéz volt, de vittem. Körülmentem vele a.z udvaron és úgy léptem, úgy ugráltam,

mint a ló szokott.

— Most én, — mondta Jakó Gyula.

Akkor ő állott a tőke mellé s ón ültem a hátára.

Ez nagyon jó volt, sokkal jobb, mint mikor én voltam a ló. Nem is akartam leezáilani. Olyan jó meleg volt a teste és nagyon jól éreztem magam a nyeregben. Erősebb volt nálam, jobban bírt szaladni,

— Mán szállj le, — azt '"q t

De én valami csudálatos jól étezocm magam a hátán, az egész testemet valami kellemes bizsergés töltötte be e nem akartam leezáilani. ő elkezdett fickándozni, hogy lelökjön, akkor megbotlott s elesett. Én rá.

A háztetőről lehullott törött cserépdarabok voltak ott s mind a ketten megvéreztük magunkat. ö az egész arcát felhasitotta, én a homlokomon kaptam sebet., a helye még most is itt van a jobb szemöldök felett.

Visítottunk, mint a fábaszorult. féreg s édes- nagyanyám kifutott

—• Mit cemáltntok, ti gazemberek.

— Semmit, — kiáltottunk mind a ketten.

Lavórt hozott, tiszta vizet e fehér kendővel

lemosogatta a 6ebet.

De átkozott, kutya kölykök vattok.

De azért meg volt ijedve miattunk.

Ettől kezdve, valósággal vér barátság volt köztünk. Már nem harcoltunk többet, egymással, hanem szövetséget kötöttünk a macskák ellen. A két kis kutyá megszagolta egymást és azontúl mintha egy testté váltunk volna, együtt léptünk akcióba, az egész világ elten.

Még ma le szerelmes érzéssel gondolok vissza Jakó Gyulára, akivel többöt ftí életben tutin találkoztam.