Prágai Magyar Hirlap, 1935. február (14. évfolyam, 27-50 / 3579-3602. szám)
1935-02-28 / 50. (3602.) szám
'PEXGAI-MAGtARHÍRIiAP 1935 február 28, cafttörtők. MŰSORON KÍVÜL ltjai MÁRAI SÁNDOR Angol mértékkel Homályos a gyanúm, hogy a nagy angol nemzet titokban ma már rendes, normális mértékegységgel dolgozik: méterrel és centiméterrel, literrel és kilóval, rendes, tizes egységekre osztott francia frankkal kontinentális ármértékkel. A hivatalos mértékegységeket, meggyőződésem szerint, egyetlen angol sem használja a magánéletben, presztízs-okokból elismerik és ápolják e szép hagyományokat, mint minden hagyományt, de persze, eszükágában sincs élni velők, s kárörömmel nézik, amint az idegen lassan, szabályosan beleőrül a forthingokba, az incsekbe (egy incs: 2.54 cm.), az uncokba (1 onence — 16 dra- mes), a yardokba és a pintekbe, a hektárokba és a lábakba, s a múltkor megmértem magam és a hőmérő 212°-ot mutatott, amin ilyen körülmények között nem is csodálkoztam; a használati utasításban, melyet a hőmérőhöz mellékeltek, azt olvastam, hogy ebből az összegből 32-őt kell kivonni és a maradékot meg kell szorozni ®/9-del. (Szószerinti „Formula: n°F — S/B u — 32°). Van ezen kivtíl furlong is, amely 220 yard és van fathom, ami rövidesen és egyszerűen 6 feet A pénzrendszerük, mint ismeretes, még sokkal találékonyabb. Idővel mindez kissé elfárasztja az idegent, aki kényre-kegyre megadja magát, megiszik egy bushel sört, sétál egy-egy tengeri csomót, a vendéglőben kér egy barrel — sandwichet (36 gallon — 1 barrel), s már nem is csodálkozik rajta, mikor az angolok röhögnek. Igazuk van. Egy országban, ahol a sulymérték egysége a kiló 0.453-ad része, fel kell adni minden reményt, hogy belátható időn belül eligazodjunk az élet mértékegységei között. Egyik középeurópai barátom betért a múltkor a patikába, hogy megmérjék s a gyógyszerész meg- állapitotta, hogy súlya ezidőszerint „112 lbs, 1 stone és 37 ounce“. Barátom hidegvérrel fogadta e közlést és kérte a gyógyszerészt, fordítsa le neki ezt a rémhírt kilóra. Szívesen, felelte a patikus; sokáig számolt, kivont és összeadott, aztán barátságos mosollyal mondta: „az ön súlya 8 kiló“. Barátom negyvenhatéves, sok gallon sört megivott már életében, s kissé megijedt e hírre; kérdezte, hogy nem tévedés-e ez a végösszeg? A gyógyszerész jóindulatúan számolt tovább, örvendezve felkiáltott, hogy megtalálta a hibát, az elébb kifelejtett 73 dramsot, de most már együtt van az egész, s örömmel tudatja, hogy barátom súlya kereken a kacsokat nem számítva — 240 kiló. Ez itt igy megy egész nap. Egyedül otthon, persze a kezüket dörzsölik, a markukba nevetnek, s kilóban és literben számolnak. Nincs ember, aki el tudna az angol mértékegységek között igazodni, s nem valószínű, hogy az angol gyerekek 2 láb és I gills anyatejet szopnak csecsemőkorukban, pontosan annyit és egy unccal sem többet, de biztos, hogy aki ezt a tudást nem az anyatejjel szivta magába, egy hosszú élet minden odaadó búvárkodásával sem érti meg később; én legalább feladtam már a reményt, s lógok a gallonok és a yardok között, kimerültségtől üveges szemekkel, mint egy akasztott. így aztán a nap Angliában kellemes izgalmak és örvendetes meglepetések között telik el. Összeadni már egészen jól tudok, persze, nem fejben, hanem papíron és ceruzával; a mosodában ellopták két ingemet, viszont küldtek egy számlát, amely az érettségi életre emlékeztetett, tizedes törtekkel és gyökjelekkel, s a végén köbgyököt vontak az egészből, s ami megmaradt, azt kellett aztán fizetni. Kérésemre, hogy adják vissza legalább a két inget, a mosodás hosszan számolt, s aztán meglepetésszerűen kért még tizenegy pennyt és három forthingot. Nem lehet birni velük. Leghelyesebb, ha az ember beletörődik, időnkint ad nekik egy-egy fontot, hogy hagyják békében. Ezt megértik; legföljebb egy shillinget kérnek még, hogy teljes legyen a guinea, mert ez akkor kerek 21, s úgy szebb és ők nyertek. Miután fogalmam nincsen, mennyit kérnek az egyes árucikkekért, lehetőleg fonttal fizetek mindenütt, s az aprópénzt aztán összegyűjtöm és újra beváltom fontra; mert ilyen számlákat, mint „3, 17, 19“, úgy sem értek meg soha. A hotelszámía végösszegéről ma sem tudom, hogy pénzösszeget jelent e, vagy valamilyen történelmi dátumot? — egyszerűen odaadom mindig a tulajdonosnak minden papírpénzemet, s kérem, hogy vonja le tartozásomat belátása szerint. Szerencsére általában korrektek. Amilyen bonyolult a mértékegységük, olyan titokzatosan bonyolult morális és társadalmi mértékük. Nem csak a búzát mérik bushellel, hanem a jót és a rosszat, az unalmasat és a mulatságosat, az egyén és az állam jogait Is. Ahogy az ablakokat nem nyitják, hanem húzzák, ahogy a hotelfolyosón vészfékek vannak, melyeknek rendeltetését nem ismerem, de soha nem merem meghúzni, mert félek, hogy megáll London, ahogy a harangok máskép ütik az órákat — például a dél- után négyet három hosszú és nyolc rövid harangütéssel jelzik, — ahogy az egyik vendéglőben csak akkor adnak sört, ha előbb kifizeted, ahogy az egyik uccában, hivatkozással III. Richard egyik rendeletére, este tízkor elviszik az orrod előtt a poharat, de a másik uccában ülhetsz egy kocsmában reggelig, mert az már „night-club‘* és VIII. Henrik megengedte a tulajdonos öregapjának, ahogy a királyért rajonganak s semmi hatalmat nem adnak neki, ahogy a fogukhoz vernek minden pennyt s ugyanakkor a világ legnagyobb spekulánsai, ahogy meghalnak Angliáért, csak éppen élni nem szeretnek ott, ahogy ezek a szocializmust értelmezik, s ahogy öltözködnek hozzá, ahogy MacDonaldot lejárt embernek tartják s amellett lelkesedéssel engedelmeskednek nekis ahogy egy lord özvegye belépett a szocialista pártba a egyik kastélyát felajánlotta az elvtársaknak nyári pihenőhelyül, de három hónap múlva elhivatta a párttitkárt s azt mondta neki: „Kérem, minden rendben van, de szóljon az elvtársaknak, hogy én nem bírom nézni, ha a teniszt szürke nadrágban játsz- szák...“ — ez az, ami itt extra, s amit a kontinentális ember nem ért meg egészen soha. A csodálatos az, hogy a bonyolult mértékegységek dacára a végösszeg stimmel: eddig ők nyertek és nekik volt igazuk. Most először tetszik úgy, mintha tévedtek volna történelmi számításukban egy-két unciával. kMmás L&múmp skúíta uteisé td{ák a látóitok ctQÓMfál Budapest, február 27. A Kerepesi-temető kapujában rendőrök állanak s végig az utón is, ahol tavalyi avart söpör a szél a sirok közt és a márvány fejfákat védik még a vásznak, meg faköpönyegek. De egy orgonabokron kemény és kövér rügyek a tavasz felé figyelnek. Szép lehet meghalni igy, az élet uj zsendülése idején, s vigasztaló, hogy virágokat táplálnak a rögök közt szétoszló tetemek. Nincs mord arca a halálnak ilyenkor, csak szelíd nézése, akár az álomé. Berkes Béla, lám, tudta: ilyenkor kell elmenni szépen, mint egy halk nóta végén, amit szívesen hallott a vendég, s utána visszadudorá- szik még a fülében sokáig. így. Mosolyog egyet visszafelé a prímás barátian, de nem tolakodón s azt mondja: jó éjszakát. ♦ A királyok cigánya nem igen gondol ilyeneket már, csak fekszik a fekete koporsóban a koszorúk alatt, s a szél emelgeti az aranybetüs szalagokat. Sok koszorúja van, sokan szerették. Igen: „menni kell, minden kész". A nép körül: cigány, s a barna arcokon gyász, az emberek hóna alatt pedig hegedű. Autók is állanak távolabb, szürke, kék és fekete kocsik. Azokon jöttek, akik hallották valamikor a hegedűt öreg Berkes Béla kezében. Igen, hol a hegedű? Azt hinné az ember, ott fekszik a koporsó tetején, mint ahogy a katona kardját szokták tenni: keresztben, rajta a vonó. De nincs. Tokjában hallgat biztosan otthon, megereszkedett hurokkal, tán porosam is kicsit. És sohase szól többet úgy, mint az ő kezében. Az autók gazdái elvegyültek a cigányok közt. Köszönni jöttek a szomorúságot, jókedvet, amit adott a két kéz, Berkes Béla keze, a csontos öreg ujjak, amik most a szent rózsafüzért tartják összekulcsolva. így kell ezt, hiszen a kedvet és szomorúságot nem lehet megfizetni bankóval, legfeljebb ezzel a tisztességgel kicsit, hogy most eljönnek, akik kapták, s azt mondják köszönve: Béla bácsi, szép volt, de szép. ♦ A szertartás egyszerű és nem tart soká. Az egyház útjára bocsátja kis szolgáját. Nem nagy dolog ez s mindnyájan egy renden megyünk el, király és csavargó. De nem igy a hegedűk. A királyok után, ha már koporsójukat behar- matozta a szentelt viz, s reájuk mondták az ab- solve Domine-t, még sokáig kiáltanak a hangos ágyuk. És a cigány után illő, hogy jajgassanak a hegedűk. És jajgatnak Is. Rácz Laci híres fekete hegedűje, a Magyar! Imréé s vagy száz másé még. Végig az utón, a sírig. Vékonyan és bátortalanul, mint az asszonyi jajok s mögöttük a csellók szava, mint a férfisirás. Száz hegedű, száz cigány, bánattal és hajtottfejü emlékezéssel, ahogy nem is tud muzsikálni más. Rácz Laci és Magyar! Imre, mint a cigányhercegekhez illik, fejedelmi komolysággal s a sor végén a kicsi prímások, a kopott fel- öltősek, úgy kisérik a hegedű sirató énekével Berkes Bélát, mint urát a jobbágy, * A sirt körülfolyj® a nép és a tömeg fölött hömpölyög a hegedűk szava, mint egy bontotthaju sirás. Csoportban állnak a hegedűsök, de valaki elvált tőlük, s egyedül muzsikál. Kopasz feje födetlen, lába előtt barna vászon hegedűtök. Szürke felöltője kopott és ujja foszladozik. Egész öreg arca ráhajlik a hegedűre, a szeméből pedig pereg a könny s úgy muzsikál, a sir felé fordulva. Valamikor biztosan ő is a banda tagja volt, a dicsőséges nagy bandáé, amely előtt Berkes Béla vitte a prímet. S úgy érzi tán, neki külön bucsuznivalója van, külön fájdalma s külön szava a hegedűjének, azért áll ilyen társtalanul távol a többitől. * A szép, szelid délutánban fedetlen fővel megáll a nyitott sir előtt egy borotvált arcú, feketekabátos ur és búcsúztatja a halott prímást. Hogy fejedelmi dgány volt, s szép nótákat tudott, szi- vetinditókat, rikatókat, vidámitókat, — ilyeneket mond, ahogy kell és illik elmondani az érdemét mind sorjában annak, aki nem hallja már a dicséretet. „Itt hagyom a falutokat nemsokára." Ezt húzzák az összeözönlött cigányok s aztán a másikat, a rezgő nyárfáról szólót halkan s rögök hullanak be a nyitott sirba. Még szólnak a hegedűk, mikor az egyszerű, barna keresztet oda- tüzik fejtől a halomhoz. A nép pedig megindul s őzönlik kifelé a temetőből. Berkes Bélát eltemették. D—L Nappal rendőrtiszt, éjjel gangszler-vezér Megkezdődött a kétéletü Hitei rendőrtiszt bünpörének Sőtárgyalása A bíróság elé került Mariam, a szép korzikai rendőr, aki gangszter-bandát szervezett honfitársaiból Lilié, február 27. Az itteni bíróság most kezdte tárgyalni Paulo Mariani volt rendőrtiszt szezációs bünperét. A bünper mögött valóságos kalandregény húzódik meg, még pedig olyan színekkel és fordulatokkal, hogy Wallace se tudott volna bonyolultabbat és a lélek útvesztőibe világitóbbat imi. A bünper középpontjában Lilié egyik ismert rendőrtisztje áll, aki éveken keresztül kettős életet élt. A lillei bűnügyi rendőrség vezetője volt és ugyanekkor kapitánya a környék legveszedelmesebb gangszter-bandájának, amely szinte üzletszerűen foglalkozott zsarolásokkal, ópium- és kokaincsempészéssel és árusítással, leánykereskedelemmel és hasonló ügyekkel. Ennek a sötét üzletágnak minden eszközét alkalmazták, gyilkosságoktól sem riadtak visz- sza, úgy, hogy a banda lelkét egész sor emberélet kioltása is terheli. A szép korzikai Mariani, aki most a biróság előtt áll, korzikai illetőségű, de középiskoláit már franciául végezte el. A rendőrség szolgálatába lépett, ahol nagyon gyorsan csinált karriért és harmincnyolc- éves korára felügyelőségig jutott el. De nemcsak gyakorlatilag tevékenykedett a rendőrség szolgálatában, hanem érdekes könyvet is irt a korzikai bandidzmusról, melynek viszont nemcsak elméletben volt szakértője, hanem gyakorlatban is. Mariani nagyon szép férfi volt, akit Lilié társasági köreiben nagyon szerettek. Különösen a hölgyek sorában akadtak rajongói. Ennél nagyobb volt a szenzáció, mikor napvilágra kerültek a szép rendőrfelügyelő gazságai. Mariani ugyan francia iskolákat végzett és a francia rendőrség szolgálatában állott, de nem tagadta meg hazáját, legjobban honfitársai között érezte magát és korzikai honfitársaiból rövidesen olyan banditacsapatot szervezett, amelynek Európában alig van párja s csak a legsötétebb, amerikai alvilágban, a csikágói gangszterek között találni hozzájuk hasonló, mindenre elszánt sötét fickókat. Mariani specializálta magát mint rendőrtiszt az ópium- és kokainkereskedelem üldözésére, ebben a minőségében azután alkalma volt gang- szter-társainak kezére járni, és valósággal behálózta az egész környéket ópium- és kokaincsempészeivel, akik hatalmas összegeket kerestek. Ezzel azonban Mariani nem elégedett meg, hanem egészen ördögi módon fogdosta össze a „titkos kokainistákat" Mariani emberei feltartóztatták Lilié előtt az országúton ismert gyárosok, kereskedők és bankemberek autóit, a bentülők minden tiltakozása ellenére átkutatták az autókat és mindig „találtak" egy-két csomag kokaint vagy ópiumot. Ebből persze a legtöbbször hangos botrány lett. Számos esetben családi tragédiával végződött egy-egy ilyen Mariani által inszcenált botrány. Voltak azután olyan esetek, amikor Mariani „csak" megzsarolta azt a szerencsétlen gyárost vagy kereskedőt, akit emberei „tettenértek". Mariani ^nőügyei44 és gyilkosságai A gangszter-banda egyébként rettegésben tartotta a környéket. Jól felépített terrorszervezet volt, amelyből semmi sem hiányzott, még a hóhér sem. Egy hatalmas korzikai fickó, akinek Rapho volt a gúnyneve, hajtotta végre a halálos ítéleteket. A banda ugyanis a kellemetlen embereket egyszerűen eltette láb alól* Mariani maga is végrehajtotta a leggaládabb bandita-manővereket. Nagyon szép férfi volt, az asszonyok egész raja vette állandóan körül. Marianit azonban nem nagyon érdekelték az asszonyok, sokkal inkább az ékszereik és a pénzük. Igazi korzikai volt. Számos gazdag és előkelő ember feleségét hálózta be, kínos helyzetbe hozta őket s akkor elszedte valamennyi ékszerüket és pénzüket — s a szegény asszonyok persze mukkanni sem mertek. Ennek a bandának módszereire jellemző az a gyilkosság, amelyet egy súlyosan tüdőbajos anamita ellen követtek el, aki Mariani ópiumcsempészbandájának egyik tagja volt. Máriáim félt attól, hogy az anamita el fogja árulni, tehát hamis vádirat alapján eljárást indíttatott ellene és ennek az eljárásnak alapján egy évi börtönre Ítélték Mariani gangsztertársát. A szép rendőrtiszt bízott abban, hogy a súlyosan beteg anamita nem éli túl az esztendőt, amikor azonban az anamita Mariani várakozása ellenére élve hagyta el a börtönt, a gangszterek meggyilkolták. Mariani lelkét egész sor gazság terheli, leánykereskedelemtől nagyszabású bélyeglopásokon keresztül egészen gyermekrablásokig a modern gangszterizmusnak minden ágát kimerítette. Az egész környék nyögött ennek a veszedelmes terrorbandának uralma alatt, miközben Mariani, a vezér nyugodtan dolgozhat a rendőrségen és vezette mümanővereit saját gangsztertársai „ellen". Végre múlt év novemberében leleplezték és letartóztatták. Most kezdte meg ügyét tárgyalni a biróság, mert mostanáig tartott, amig az egész bünlajstromot össze tudták állítani. Egész Franciaországban nagy érdeklődés kiséri a szenzációs bünper lefolyását. — Slavicek nemzeti szocialista képviselő lemondott mandátumáról s kilép eddigi pártjából. Az Expres jelentése szerint Slavicek János cseh nemzeti szocialista képviselő mandátumáról lemondott s a nemzeti szocialista párt elnökségéhez intézett levelében a pártból való kilépését jelentette be. Slaviőek a nemzeti szocialista párton belül az iparosság érdekeinek védelmezője volt. Az első választási ciklusban képviselőházi alelnök s egyizben a nemzeti szocialista képviselők klubjának az elnöke is volt, tehát jelentős politikai személyiség. Az Expres szerint a nemzeti szocialista pártban uralkodó viszonyokat legjobban Jellemzi az a tény, hogy az öreg Sla- viíek félszázadnál hosszabb pártpolitikai munka után ősz fejjel otthagyja ezt a pártot. Az Expres értesülése szerint a képviselőházi elnökséghez is befutott már Slaviéek lemondó levele. % »— 4
