Prágai Magyar Hirlap, 1935. február (14. évfolyam, 27-50 / 3579-3602. szám)
1935-02-03 / 29. (3581.) szám
EMBER ÉS VILÁG Irta: Kosztolányi Dezső Szövegmagyarázat 1935 február 3, vasárnap. , ............ ... ................ ' i -.1 -.......... — Ór iási választéki Legolcsóbb áraki Pausz T., Kosice Üveg — porcellán - villany csillárok! IIIIIIUIIIIIIIIIIIIII1IIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIM Modern képkeretezés, üvegezés Rlllllllllllilllllllllllllllllllltllllllllllllllilllllllilllllillllllllllilllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllillllllllllllllllllllllllllllllllllllill Telefon 2423 Alapítva 1833 ■ ANYÁM NEVÉRE. Hajnalka volt az édesanyám* hajnalra születtem én. S lelkemben már ily fiatalon nines hajnal, semmi remény, nincs hajnal, semmi vidámság, nincs hajnal, semmi öröm. Hajnalka volt az édesanyám s csak alkony az örököm. Hajnalka volt az édesanyám: Kedélybeteg, árva nő ma: Mióta meghalt édesapám, házunk oly szomorú, néma: Mióta meghalt édesapám, házunk oly hallgatag, árva: Gyerekkoromba — szegény fiú: e házba valók bezárva. Novemberben születtem én, Hajnalka volt az anyám: Ah, annyi gondja volt, szegény, hogy gondolt volna reám? Hogy gondolt volna fiára, ki titkon búra hajolt? (Hajnalka volt az anyja de ö November gy ermeke volt.) Síromra, ha meghalok, ez jön: „Itt nyugszik az, ki nem élt: Nem nyúlt az elébe rakotthoz, jöhetleneket remélt. Világa nem a nap vala, csak a kölcsönfényii hold: Hajnalka volt az anyja — de ö e hajnal alkonya volt. Hadd beszéljek most Babits Mihálynak erről a verséről, melyet pályája kezdetén, nagyon fiatalon irt s hadd mutassam ki, hogy micsoda benne a szép. Módszerem ezúttal se lehet más, mint. egyéb fejtegetéseimben. Csak a szövegről veszek tudomást, mely előttem vau és elhagyva minden tárgyi magyarázatot, soraik szavait, szerkezeti fogásait elemezve jutok majd el a héjtól a magig. Egyáltalán elképzelhető-e itt tárgyi magyarázat, vagy afféle „tartalmi kivonat”? Ugyan kérlek, légy szives, mondd el a tartalmát „saját szavaiddal”. Lám, hogy dadogsz. Ennek a költeménynek nincs tartalma, ez is „tartalmatlan”, mint minden remekmű a világ teremtésétől kezdve máig, mert a költemény csak önmagával egyenlő, sohase jelent eszmét, gondolatot, pusztán önmagát. Nem szándék az, hanem már beteljesülés és öncél. Amint erőlködöl, hogy a verset „elbeszéld” és holmi álszent erkölcsi buzgalommal dicsérd a „nemes, önzetlen” fiúi szeretetek lassanként ellentmondásba keveredsz és ráeszmélsz, hogy a fiú nem is annyira édesanyját ünnepli, mint önmagát, édesanyjával együtt önmagát magasztositja föl s az egész életet. Szavaid a meddő küzködésben elfogynak, egyre jobban ötölsz-hatolsz, végül magad is áttérsz a vers dallamára, fölleb- bensz a levegőbe, már repülsz is, önkéntelenül ismételve a megvesztegető, másként ki nem fejezhető sorokat: „Hajnalka volt az édesanyám, hajnalra születtem én.” Igen, igen. Miuden versnek, minden igazi versnek' ellenpróbája, hogy prózába semmikép se tehető át. Az a vers, mely prózával is megközelíthető, rossz vers és csak külső, henye ékességül öltötte magára pompás köntösét. Ezt a köntöst az igazi versről nem lehet lefejteni. Oda van nőve hozzá. Ha le akarjuk húzni, a köntös is vérzik s vele pusztul a költemény. Először az tűnik föl, hogy milyen lazák a gondolati kapcsolatai. Hajnalka hajnal — hajnal remény _ remény vidámság — hajnal öröm _ anyám én — Hajnalka árva — ő én — árva én is _ édesanyám édesapám — hajnal november — november halál — halál sir — hajnal alkony —. íme a vers úgynevezett „váza”. Mintha álmodnék valaki. Álomban gondolkozunk ilyen lazán, az öntudat részleges kiesésével, a tudattalan mélységében s ilyen bátran és vakmerőén is szikláról sziklára ugorva, közelit és távolit egybeölelve. Ott a szavak jelképekké vájnak. Például egy hegyet látunk, egy tömör, szilárd sziklát s esetleg eszünkbe jut Szilárd nevű barátunk, vagy Arany János egy sorát halljuk s a következő másodpercben már egy őszi erdőben járunk arany fák közt, vagy egy aranyórát pillantunk meg valahol. Természetes, hogy a fönti szöveg nem gyakorlati közlés. Ha igy olvasom, értelmetlen. Tegyük föl, hogy valaki megsürgönyöznó nekünk. Ámulva olvasnánk, fejünket csóválva tennénk félre a sürgönyt s aggódva gondolnánk arra, aki sürgönyözte. Ez a vers álomban született, az ihlet eberálmában. Csupa látási és hallási káprázat — vízió és hallucináció — csupa jelkép. A lélekbúvárok azokat, akikkel foglalkoznak, lefektetik egy pamlagra, megkérik őket, hogy „engedjék el magukat” s beszéljenek arról, ami eszükbe jut, minden mesterséges logikai és nyelvtani összefüggés nélkül, képzelődjenek valamiről, egy tárgykörről, ha másként nem. indulatszavakkal vagy főnevekkel és igékkel. így támad az a csapongás a világűrben, az a szeszélyesnek tetsző, de minden értelmi beszédnél következetesebb és jellemzőbb vallomás, a lélek ősi rengése és pibegése, melyet szabad eszmefüzésnek neveznek. Ez a vers is a szabad eszmefüzé- sek sorozata. Fővarázsa ebben vau és abban, hogy művészi Művészivé a formája teszi, az a forma, mely nem valami átvett, másoktól kölcsönzött holmi, hanem együtt szülemlik a verssel a szemünk láttára szükségszerűen. Élő keret ez. Jambusok és anapesztusok váltakoznak, látszólag önkényesen, de mindig egy ideges lelki történést festenek. Figyeld meg, hogy a versszakok első sora mindig egy tény megállapítása s a versszakok első négy sora ennek a nyugodt előadása, a második négy sor pedig az előző négy sor izgatott kifejtése. Úgy rémlik, hogy a költő fékezni szeretné önmagát, de nem tudja. Ez a szabályosság ringató hullámzást ad a versnek. Igénytelenül kezdődik. A szerény cim — Anyám nevére — arra utal, hogy csak játék az egész, egy névvel, egy szójáték. De az első szak két sorában már a hajnalt látjuk, ég és föld közt lebegünk s ez a csillagászati szemlélet nagy távlatokat föltárva, életet és halált idézve, folyton visszatér a Hajnalka név hatására, mely parancsoló, boldog rögeszmeként vonul végig a költeményen. Az ütem egyenletesen lüktet. De a szakok első négy sorában, ahol a költő megállapít és előad, inkább a földönjáró jambus uralkodik, s a szakok második négy sorában az anapesztusok visznek és emelnek bennünket az önkívület egébe. A 2. szak második sorában ütemtörés van: „kedélybeteg árra nő ma”. Itt a jambus hirtelenül és hanyagul trocheussá lankad, mintha Írója már nem is törődnék a mértékkel. Milyen gyönyörű ez. Milyen gyönyörű — és újszerű még ma is — ez a szó: „kedélybeteg”, a müveit embernek < keresetlen, mert kezeügyében lévő. szakkifejezése e helyett: „bánatos”, vagy „földre sújtott”. Milyen gyönyörű aztán, milyen andalító, milyen hatásfokozó és mindent betetőző ez az összerakott és mégis természetes, hibás és mégis tökéletes, játékos és mégis komoly rim itt: „nő ma — néma,”. A 3. szakban az eszmefüzés még szabadabb és korlátlanabb. Utolsó két sorában (a zárójelesben), amint gyakran tapasztaljuk ilyen lelkiállapotban, akár a szabad eszmefüzésnél, akár ősi népeknél és gyermekeknél, a költő váratlanul egyes harmadik személyben kezd beszélni önmagáról, mint valakiről, aki már idegen neki és nincs is. Utána a 4. szakban csakugyan a sirversét Írja meg azzal a lebegő álomlogikával, melyről előbb emlékeznem meg. Ki is volt ő? Egy hajnal alkonya. Van a hajnalnak alkonya? Nincsen. A hajnalból dél lesz, abból délután s legfeljebb a délutánnak lehet alkonya. Talán föl is ágaskodik bennünk ez az értelmi szőrszálhasogatás egy pillanatra, de máris elejtjük, mert ez a merészség izgatószere képzeletünknek, amint ő is egy fájdalom tulságában leli meg ezt s ekkor ébredünk rá a költemény teljes szépségére, melyet most már a lebegő ütemek nyugvópontra visznek és bezárnak egy szokott, szabályos, de ezen a helyen meglepő rímmel: „hold — volt” és az utolsó sor búsan kongó a-ival és o-ival. Dal ez, tökéletes dal, a műfaj kerekdedsó- gével és szigorú zártságával. Megannyi tiszta szivhang. Schumannak kellett volna zenét szereznie hozzá, aki a Kinderszene-t irta. Négy iró a SzMKE érsekujvári irodalmi estjén Érsekújvár, február 2. (Saját tudósitónktól.) A SzMKE érsekujvári szabadegyetemének keretében csütörtökön este igen magas színvonalon álló irodalmi est rendezésére került a sor, amelyen négy kitűnő szlevenszkói magyar iró: dr. Sziklay Ferenc, Darkó István, Farkas István és Szombathy Viktor vettek részt. B e r e c Kálmán, a SzMKE érsekujvári ügyvezető titkár üdvözölte néhány meleg szóval a megjelent vendégeket, majd Szombathy Viktor rövid előadásban beszélt a SzMKE hivatásáról, méltatta az érsekujvári fiók működésének példát mutató jelentőségét, majd a megjelent Írókat jellemezte néhány találó vonással, a megértő irótárs melegségével. Darkó István olvasta fel ezután rendkívül erőteljes, jellemző erejű novelláját, amelyet a közönség nagy érdeklődéssel fogadott, majd Farkas Istvánt tapsolta meg. miután egy érdekes, szocmlis témájú, finom veretű elbeszélését olvasta fel. Rövid szünet után dr. Sziklay Ferenc foglalta el az előadói asztalt s rendkívüli alapossága mellett is bámulatosan rövid, könnyed s világos áttekntést nyújtó előadást tartott a művészetek fejlődéséről. A sok gonddal s finom ízléssel egybevá’ltott vetített képek segítségével dr. Sziklaynak sikerült a hallgató előtt plasztikusan leperegtetni az utolsó félszázad hatalmas képzőművészeti forradalmát, amely bármilyen torzszélsőségeket is hozott, jelentőségét az bizonyítja legjobban, hogy hatását azokra i6 éreztette, akik a művészeti forradalomtól igyekeztek magukat távoltartani. Az impresszionizmustól kezdve a ueoimpresszio- nizmuson, expresszionizmuson.' kubizmusan, futurizmusou, szimbolizmuson s a legkülönbözőbb izmusokon keresztül végigvonultatta a hallgatóság előtt a művészeti forradalom fejlődésének legkülönbözőbb etappjait, egészen a- dadaizmusig. Mindezt az igazi esztétikus rendkívüli tárgyilagosságával, a történeti vissza- tekmtésnek azzal a fölényével, amely minden fantasztikusnak látszó törekvésből is megérzi s kiérzi az igazi művészet kibontakozást kereső tétovázását, kifejezni akarását. A rendkívül értékes előadás, amely nemcsak tanulságos, hanem szórakoztató is volt. a legjobb beuyo- nyomást gyakorolta a közönségre, amely az idő- adás végén Sziklay Ferencet meleg ünneplésben részesítette. m r« n * t" Q - r* M * Mécs László: SZENT MIKLÓS CSODÁJA MIklós-nap este Pesten a Dunapartra mentem, cél nélkül és merengtem azon a drága Szenten, kinek nevével annyi, de annyi móka zendül ma végig a világon s az unalomnyi csendbül kilép cserkészni indul a gyermekes Őröm. Volt három holt-szegény, de világ-csinos leányzó, nem tudtak férjhez menni az átkozott, hiányzó kelengye nélkül. Apjuk liliom-árverésre gondolt, de Szent Miklós ezt még jókor vette észre s éjjel sok pénzt dobott be a nyitott ablakon. Mily furcsán jár a Szent, ha el nem rejtőzhet fent a fenkölt pompájú égben, mert egy kedves legenda, egy terhes népszerűség lehozza e roppant bús világba vig kovásznak; és lesz belőle Krampusz, cukros puttonnyal járó, szakállas Mikulás! Ezen merengve mentem s egyszer csak megrezzentem. Egy lócán férfi ült a budai várra! szemben, borostás, éhes arcú ember, a szeme őrült lázzal nézett egy pontra, ölében csecsemő ült, a csecsemőt szoptatta mü-tejjel cucliból. Piros pendelyke volt a gyermek testén, több semmi. Világított a ködben a pendely, messze menni nem bírtam, visszanéztem, majd újra arra mentem, figyeltem, az eszem már nem töprengett a Szenten, hozzáléptem s megtudtam, hogy munkanélküli. Ó, munkás munka nélkül! ó rét virágok nélkül! Ó, Nap sugárzás nélkül! Isten teremtés nélkül! Ki is lakoltatták őt Az asszony padlót súrol egy mulatóban épen. Hány Miklós-esd zsurról csurog ma a vidámság az éjbe, mint a méz! Az ily mezitelenkét minő angyalkák óják? A munkás megpaskoíja hideg-piros popóját, az meg csókolja apja borostás arcát, angyal tud csak szeretni ily csúf arcot, malasztos aggyal s pünkösdlrózsa szívvel, meg apró gyermekek. Pedig nem adhat néki se bonnet, se mesekönyvet, * se zongoraleckéket, csak sós tengernyi könnyet remény-sajkára rakja, ha nőni kezd s evezhet a borzalmas Mesébe, mit Életnek neveznek, hol bétfejii sárkányok várják bizony szegényt! Ott álltam s néztem őket. Egyszerre csoda történt: nagy Mikulás-szakállam nőtt, minden földi törvényt megcsufolón, ezüstös sátorrá lett fölöttük, a szivem füstölő lett, jósága szállt s mögöttük a fagy-fogú Sárkány is egy éjre elaludt. 4 ____t>rxgaiAVvcAarhí rl ai>
