Prágai Magyar Hirlap, 1935. február (14. évfolyam, 27-50 / 3579-3602. szám)
1935-02-17 / 41. (3593.) szám
február 17, vasárnap. 7 Egy polgár vallomásai 4. Volt valami lebegő és dandy-s ebben a berlini esztendőben; a Spleen de Berlin ideje volt ez. Könnyen és önfeledten éltünk a nagy városban, mely sistergett ebben az időben a mesterséges élettől. A város rútságában és építészeti sivárságában is rokonszenves volt; s ha most visszagondolok erre az időre, mély csodálkozással veszem észre, hogy később soha, sehol idegenben, de talán otthon sem éreztem olyan jól, olyan gondtalannak, könnyűnek és felelőtlenül fiatalnak magam, mint másfél esztendővel a fegyverszünet után Berlinben. Időnként kitört a „forradalom", — de a véresen-komoly Sparta- kus-napok elmúltával az efajta felvonásközi botrányokat senki nem vette túlságosan komolyan, maguk a résztvevők sem. A német nép, mely uj alkotmánnyal, szabadságjogokkal ajándékozta meg magát Weimarban, nem birt beletörődni a szabadságba. Ebért, a nyerges, méltányos bölcsességgel uralkodott pártja megbízásából a zűrzavar fölött. A német szociáldemokráciának e pillanatban kezében volt a hatalom. Sem élni, sem visszaélni nem tudott vele. A „forradalom" legtöbbször, például a Kapp- puccs napjaiban is, vértelenül zajlott le, s a közvetlenül nem érdekelt kortárs mindössze annyit vett észre belőle, hogy kialudt a villany, nem szólt a telefon, a fogadók szobáiban nem folyt a vízcsapból a viz és ásványvízben kellett mosakodni. A „modern forradalom" technikáját rövidesen kitanultuk: mindenki tartott otthon egy köteg gyertyát s néhány literes üvegben fachin- geni vizet. A pénzt akkor még csak módjával hígították, s messze volt az idő, mikor a márka, napok, majd később órák alatt, felbomlott atomjaira. Az idegenek kosárszám hordták a külföldi pénzt az olcsó Németországba, s a németek pa- pirhitelért tömték meg a gyárak raktárait külföldi nyersanyagokkal. Mindenkinek volt dolga; csak a középosztály, a lateinerek és a hivatalnokok véreztek el, a fizetéses és nyugdíjas középosztály tehetetlenül adta át magát1 az „áremelkedés", a „drágaság" mártiriumának. Senki, talán a külföld sem hitte e hónapokban igazán, hogy a márkának valamikor komoly baja is eshet. A régi ezresek járták még, s mikor egyszer száz darabot fizettek ki nekem egy külföldi átutalásért e régi, vilmosi ezresekből a Deutsche Bank pénztáránál, úgy éreztem magam, mint valami jómódú burzsoá. A munkásság bonyolult bérmozgalmakkal sietett elejét venni a katasztrófának, de a középosztály hüdéses bénultságában szemlélte, mint dőlnek össze a kispolgári bálványok, mint röpíti ki őket ez a papi tájfun a nyugdijak, biztos jövedelmek, megtakarított pénzek, életjáradekok fedezékéből? Egy szép napon azon vettük észre magunkat, hogy Berlinben minden eladó és kiadó. A Blücherstrasse petróleumlámpás magányából rövidesen átköltöztem a mondén Berlin negyedeibe. Lakásaimat havonként változtattam. Laktam „tábornok özvegyéinél, háztulajdonosoknál, kik éheztek tulajdon ötemeletes palotájukban .orvosnál, ki maga takarította nyolcszobás lakását, nyugdíjas porosz miniszterelnöknél, kinek esztendei nyugdijából két font kenyérre sem futotta. Titokzatos lakások tárultak fel előttem, a „Berlin-West gondosan elzárt, gőgös, főúri lakosztályai. Egy párisi manzard- szoba havi béréből négy-ötszobás lakrészeket bérelhettem itt, a Kurfürstendammon, szalonokat, telerakva a vilmosi Németország ízlésének becses műtárgyakkal, bronzokkal és márványokkal, renaissance-ágyakban aludtam, nehéz tölgyből készült, ó-német ebédlőkben költöttem cl étkezéseimet, s mentői esztelenebbül dobáltam a pénzt, másnapra észre kellett vennem, hogy gazdagabb vagyok, mint voltam előző napon. Az uccákon tébolyodottak jártak és számjegyeket ordítoztak. Akik ez időben a németek között éltünk, akarva-akaratlan, mind siberek voltunk. A tébolydák megteltek őrültekkel. A nagyipar és a bankok felfoghatatlanul gazdagodtak e hónapokban, Stinnes árnyéka lebegett viz és föld fölött. A középosztály eszelős tehetetlenséggel várta, hogy beteljen sorsa. Az őrült farsang elsodorta. A„ tábornokok özvegyei"-vei megosztottam nevetséges és utálatos gazdagságomat, a háztulajdonosnak margarint hordtam haza ajándékba, melyet alázatosan és félénken megköszönt és elfogadott, a porosz miniszterelnököt szivarral tömtem. Mindez elmondhatatlanul ellenszenves volt. De mindezen belül számomra az ifjúság zajlott le, az a különös, diadalmas idő, mikor nincs akadály, mintha természeti és gazdasági törvények érvényüket vesztették volna, s mindenhez naphosszat zene szólt, néger-zene. Gázoltunk a papir-szemétben, melynek szeny- nyes hullámai elsöpörtek minden emberi mértéket, szégyélhettük volna magunkat; de az élet bódult félálomban telt el ezen a télen, a katasztrófa felett lebegtünk, s nem éreztünk bűntudatot. Berlin, a kétségbeesett és megtébolyodott Berlin, megszépült ezen a télen. Az éjszakában bálok villanyfüzérei szikráztak. Hordákba verődve legeltük végig minden éjszaka a berlini műsort. Mindenki „mulatott", mintha vesztét érezné ,a német fiatalság permanens szerelmi ünnepet csapott az uccán, a szülők megbuktak, úgy buktak meg, oly szégyenletesen és érthetetlenül, hogy védekezni sem mertek. Minden éjszaka uj kedvessel tértem haza a tábornoközvegyek lakásaiba, s a hajnali bemutatkozásnál és bucsuzásnál az elsodort középosztály leányai adták ide telefonszámukat; de ki vette komolyan az éjszakákat és szerelmeket? A nyugati városnegyed lakosztályainak hálószobáiban ébredtem fel ez éjszakák után, idegen termekben ... Megszépült Berlin, a dögvész rettegésében, az eszelős vigalomban, a vésztjósló farsangban. Délután ébredtem föl, barátaim költöttek, emberek, kikkel e gyanús áradás sodort össze, svédek, oroszok és magyarok, agyafúrt és spleenes nemzedék, kitanult dandyk és siberek; legtöbbjének nevét sem tudtam. Valamilyen kevéssé erkölcsös szabadkőművességben tartoztunk mind össze, külön a németektől és kissé ellenük szövetkezve, — s nem csodálkoztam volna, ha egy napon kegyetlenül kisöprüznek a városból. De a németek csak csodálkoztak és hallgattak. A Café Romanische s-ben ültünk, a kontinens szellemi gyülevészsége és állítólagos elitje, pénzváltáson és verseken törtük fejünket, bőrüzletekről és Ceguyről vitatkoztunk. A németek komor és néma sorfalat álltak e horda tántorgó felvonulásainak. És ugyanakkor bonyolult módon megtalálták számításukat velünk. Az idegenek adtak is Berlinnek, s mást is adtak, mint nemes valutákat: Berlin városiasodott, modoro- sodott, a nők megtanultak öltözködni, a város atmoszférája sűrítve volt ötletekkel, a város élt. .. Szép volt Berlin ezen a télen, titokzatos, kiismerhetetlen. A séta délelőtt a Tiergarten- ben, az Unter dér Linde benzinpárás nyugtalansága, az az átmenet egy délvidéki kikötőváros gyanússága s egy porosz nagyváros fegyelmezettsége között, az a kegyetlen lendület és éhség, mellyel a város az egyensúlyt s a kielégülést kereste, a szókimondás és a gondolkodás feltétlen szabadsága, az áhitat és jóindulat, mellyel a város minden uj művészi kísérletet fogadott, mindez együtt Berlint, rövid időre, a háború utáni Európa legérdekesebb, s talán legreményteljesebb városának mutatták. A „berlini spleen" emléke örökre honvágyat kelt mindenkiben, aki ez években megélte. Egy pillanatra valóságos dandy-vé változtam itt magam is. Minden este szmokingosan indultam az éjszakának, mint valamilyen angol fiatalember, aki megszokta és természetesnek találja ezt a nagyvilági, esti viseletét. A valóságban úgy éreztem magam, mint aki maskarába öltözött. Jóérzésemhez, természetes elfogulatlanságomhoz, a „nagyvilágiassághoz" éppen csak az hiányzott, a nagyvilág, az a két-háromszáz esztendő szalon élet, ami. előfeltétele annak, hogy az ember fiatalon ne érezze a szmokingot vagy frakkot jelmeznek. Nálunk odahaza lehetőleg délelőtt öltöttek szmokingot, esküvőre! — ezt is láttam már, s nemcsak vidéken! Igaz, szerettem volna kezet szorítani a szmokingos vőlegénnyel, s odaszólni neki: ne szégyeld magad! nem olyan nagy bűn az... Ilyenek vagyunk s akinek nem tetszik, hadd röhögjön! De akármilyen hányavetin csavarogtam is a berlini éjszakában, egy kissé mindig úgy éreztem magam, mint az érettségi banketten. 5. A színésznő az Adlon-szállóban lakott. Volt itt előszobája, szalonja, hálója, fürdőszobája, s komornája, akit „Jungfer“-nek neveztek, s külön szobában lakott az is, a felső emeleten. Egyszer elvitt magával a bankba, lementünk a páncél-termekbe, titkos szavakat mormogott, kinyitotta az egyik acél-rekeszt, s gyöngysorokat, diadémokat, rubin-nyakláncokat csillogtatott meg előttem. Nemrégen jött vissza Indiából; ő volt az első „ellenséges állampolgár", akit angol gyarmat területére engedtek. Hatalmas protektora lehetett, valamelyik előkelő angol ur; de én soha nem kérdeztem, kicsoda? — tiszteltem magánéletét, s ő tisztelte diszkréciómat. Volt autója, bérvillája a környéken, mindenféle csekkönyvei, vadászkutyái. Időnként költséges virágcsokrokat és ékszereket hozott föl számára a szállodai szolga, mint egy regényben. Órarend szerint élt, valamilyen különös rabságban, a szépség, a nőiség rabságában. A „kar- riérre" fütyült; ezért eléje hordták, mint minden egyebet, az ékszereket és a nemes valutákat is . .. Minden szombaton felvette gázsiját, tekintélyes összegű bankjegyköteget, melyet nem érdemelt meg,' mert nem tartottam igazi színésznőnek; túlságosan szép volt ahhoz, hogy igazán színésznő lehessen, s túlságosan szerette az életet. Gyanítottam, hogy a művészethez idejében meg kell halni kissé... de nem adott-e többet igy az életnek, az embereknek, szépségével, mosolya szívélyességével, gavallériájával, mintha tökéletesen eljátsza „Júlia kisasszonyt". Egyszer, tudom, nagyúri gesztussal, odaajándékozta magát a földalatti vasút egyik jegykezelőjének, aki egy délelőtt vágyakozva reámosolygott... De a „gázsit" büszkén mutogatta; büszkébben, mint az indiai kincseket. Ezt a pénzt, melyet „munkával" keresett, romantikus mozdulattal mindig odaajándékozta valakinek; komornájá- nak, vagy a groomnak, vagy engedélyt kért, hogy kifizethesse vacsoránkat. Hozzám mindig jó volt és szelíd. Szigorú szabályok szerint rendezte be életét. De tudhatom-e én, milyen volt csakugyan? Emberek titkát kell fellebbentenem itt, s a „valóság" megközelíthetetlen titkai előtt mindig újra és újra meghátrálok. Azoknak az embereknek, férfiaknak és nőknek árnyékát engedem csak ez oldalakra hullani, kikről azt hiszem, hogy egy szavuk, vagy egy mosolyuk, azon az alig érzékelhető módon, ahogy egyik lélek hat a másikra, alakítottak rajtam valamit. Emlékezetemből jelentős időszakok nyom nélkül, a legkisebb jel nélkül kiesnek. A magam módján, igaz, egy gyermek módján, „megéltem" valahogy én is a háborút, a forradalmakat; de ez az idő, minden „történelmi" érdekességével, nyom FORRÁS nélkül szitált át rajtam; nyilván nem volt közönt hozzá, másra kellett figyelnem. A háborúból alig emlékszem sorozásomra, betegségemre, a forradalomból néhány arc világit csak felém, s ezek az arcok egyáltalán nem „forradalmiak"; a háborút számomra Ernő jelentette, romantikus nagybátyám, aki jött és ment a háborúban, mint valamilyen turisztikai kiránduláson, s Időnként elmondta véleményét a világeseményekről. Tizenhétéves voltam, mikor besoroztak katonának, a hadiérettségin üggyel-bajjal átestünk valahogy, osztálytársaimat már vitték is, le az Isonzóhoz, ahol tizenhatot rögtön lemészároltak közülük; én magam Ödönnel, akit már beosztottak a menetszázadba, kórházakban reszkettem az életért; aztán néztük a forradalmat, s vártuk a pillanatot, mikor végre külföldre utazhatunk ... Kétségtelenül megéltem én is a „történelmi időket"; de emlékeim, a háború és a forradalom „történelmi" szakából, néhány emberi arc körül üllepednek csak le, egy kártyás, egy költő s egy morfinista orvosnő körvonalai, világosodnak csak meg ebből az időből... Nyilván mindenkinél és örökké, kétféle világtörténelem van; s én a magamét fontosabbnak éreztem, mint azt a másikat, mely végzetével beárnyékolta. Mit tudhatunk egy emberről, kinek mosolya reánkvilágitott egy pillanatra? A „megismerés" bonyolult és veszedelmes vállalkozás, s eredményei legtöbbször kezdetlegesek. A színésznőről annyit tudok, hogy mindig jókedvű volt, s nagyon sokat tudott a férfiakról, az „élet“-ről... Azt a nyersanyagot tudta, női okossággal, melyet a legtöbb igazi nő ismer, s melynek töredékei ismeretére a férfiak oly büszkék! Minden reggel megvártam őt a behavazott Tiergarten egyik utkanyarulatánál; a lovagló-óráról érkezett, okos mosollyal, s valamilyen nagyon közvetlen, nagyon őszinte életörömmel mosolyában, mozdulataiban, pillantásában; ez az életöröm elragadott. Nagyon szerény volt és nagyon igényes. A maga módján — később vettem csak észre — óvatosan és gyöngéden tanított valamire, arra a bonyolult illemtanra, ami a „világi élet" önfegyelmét írja elő. Észrevette rajtam, hogy szigorúan neveltek; s mint egy rendező a fiatal színész filmjében, iparkodott enyhíteni mozdulataim és véleményeim határozottságán. Észrevettem társaságában, hogy az igazi udvariasság, az emberi együttélés egyetlen lehetősége, más és bonyolultabb, mint amilyenre odahaza és a nevelőintézetekben tanítottak. A „fegyelem", melyre gyermekkoromban szoktattak, primitív volt; a színésznő, szép és könnyű kezeivel, iparkodott feloldani e kezdetírja: Márai Sándor A walesi herceg Kitzbühelben | BRISTOL.... I Szálloda Budapest j Dunapart árban és szolgáltatásban vezet* Szoba telje; ellátásra! | I személyenként napi I 12 pengőért
