Prágai Magyar Hirlap, 1935. január (14. évfolyam, 1-26 / 3553-3578. szám)
1935-01-08 / 6. (3558.) szám
4 'PRAa^MACifeajiHl rlap 1995 január 8» kedd. műsoron kívül írja; MARAI SÁNDOR Az élvező Az élvező este hét óra felé ébredt fel a hotel- ágyban, sokáig nem gyújtott villanyt, tapogató keze megkeresett egy cigarettát az éjjeliszekrény inárványlapján, de nem gyújtott rá, csak orrához emelte az illatos dohányt és a sötétben szagolgatta. Az ablak világoskék négyszöge a havas hegyek homályos, vattás tömegéből mutatott tetszetős kivágást, éppen csak képeslapra való ízelítőt a nagy csúcsokból és gleccserekből, e- az élvező elégedetten szemlélte ezt a kö ős, miniatűr tájképet, aféle mintát érték nélkül, mely éppen eleget árul el az egészről, a „Nagy Természetiről, mely bőséges választékkal áll a közönség rendelkezésére. Az élvező nem szerette a bőséges választékot. Mindenből csak a keveset szerette, a részletet, amennyi elfért egy ablak kivágásában, vagy egy emberi arcban. Éppen ezért az emberiséget sem szerette. Mindig csak egy-egy embert szeretett; vagy legföljebb kettőt egyszerre. Az ébrenlét öntudatát élvezte, ugyanolyan ben saséggel, ahogy elébb az álom öntudatlanságát élvezte. Lassan kúszott előre idegeivel az ébrenlétben, ugyanolyan fokozatos tempózással, ahogy néhány órával elébb, elmerült az elalvás édes zsibbadásában, abban a lassú eltűnésben, mely az élvezőre mindig úgy hatott, mintha egy operaház színpadán kellene valamilyen végtelen szomorú dallamot énekelnie s közben a süllyesztő lassan eltűnik vele a mélyben. Most fölfelé kúszott a süllyesztő; s az élvező már hallotta a zenekart, tisztán hallotta egy kürt vijjogását, mingyárt a színpadon lesz, felilép és tovább énekel . . . Lassan felült és kilépett az ágyból. Óvatosan járt, meztelen talpakkal, a homályban, bútorok és elszórt ruhadarabok között, ebben a zűrzavaros szobában, amely — mint minden hotelszoba az ébredés pillanatában — a „tett színhelyére41 emlékeztetett, egy perccel a rendőri riadóautó érkezése előtt. Itt hevertek az áldozat használati tárgyai, kesztyűje, kalapja, kerdves karkötőórája. Az élvező megborzongott. Átment a fürdőszobába, felcsavarta a villany- kapcsolót, kinyitotta a fürdőkád csapját, a tükör elé állott és lassan szappanozni kezdte arcát. Ebben a pillanatban soha nem érzett boldogságérzet fogta el. Olyan különösen hatott reá ez az érzés, mimt! ha valamilyen uj szerve nőtt volna, harmadik | szeme a homlok közepén. A tükör felé hajolt és | megnézte szappanos arcát. Különben fáradt- mértéktelen élvezettől fátyolos és kétkeJő pil- lantásu szemei ragyogtak most. mint egy gyermek szemei, akit boldog játékra hívnak, s az élvező orra — ez az ideges, húsos, ravasz orr, melytől a tapasztaltabb nők úgy féltek, mint egy magándetektívtől — csaknem nyájasan pihent most az arc közepén, családapái derűvel és szelídséggel sütkérezett a villanykörte fényében, olyan naiv jóindulattal mint a különben fé- lelmeteshirü detektív családi körben. Az élvező nézte arcát, melyen eláradt a boldogságérzet különös napfénye, s nem csodálkozott volna, ha e soha nem érzett fény és hő hatása alatt arcbőre rövidesen barnás árnyalatokat mutat. Kétségtelenül történt e pillanatokban valami vele. Aggódva pillantott körül. Néhány lépést járt fel és alá, kinyújtott karokkal, behunyt szemmel, megfordult, egy pár taktust fütyült térdét hajlította, mint az orvosnál, mikor túl a negyvenedik életévén, az élvezők magas vérnyomásról kezdenek panaszkodni s az orvos vizsgáztatja őket. Kissé szédült is. Zenét hallott. Elindult a zene Irányában, az ajtónál megállt, lenn a hotelhallban már játszott a zenekar, ezt játszották: „Lőve foT sálié". Aggodalmas arckifejezéssel fülelt. Ezt a zenedarabot többször hallotta már, de a nyafogó dallam eddig soha nem váltott ki boldogságérzetet az élvezőből. A zene édesen és langyosan áradt el az épületben, a folyosókon és a szobákban, mint valami ujrend- szerü légfűtés. Pillanatok alatt langyosan át'ült tőle a nagy épület. Az élvező fejét csóválta. Eddig még soha nem volt boldog. Folyton csak élvezett, napjaiban tíz, tizenkét órát is, szakmányba élvezett, a felébredés pillanatától az elhívásig, gondterhesen és lelkiismeretesen. Kissé meglepte, hogy ilyen váratlanul tör reá a boldogság, ok nélkül, ital nélkül, nő nélkül, egy idegen hotelben, este hétkor, beretválkozáis közben. Husley azt Írja: „A boldogság melléktermék, mint a koksz." De az élvező nem olvasta soha Huxleyt. Általában keveset olvasott csak mert az olvasás nem szerzett élvezetet neki. Érezte, hogy fáradt, legfőbb ideje lenne már kifogni s elmenni pihenni valahová, néhány hétre, jól kiplhenná az élvezést, beállani vájárnak egy szénbányába, vagy megnősülni, vagy írni egy vastag könyvet a diktatúrák természetéről. Ha bankót hamisitara, s tízévi kényszermunkára Ítélnék, talán kipihenné magát. Gyakran zúgott a feje, rosszul aludt, étvágya hanyatlott, honvágyat érzett délről föknelegitett főzelék után. s megunt és elviselt ruháit csak azért nem merte kifordiItatni, mert néha már maga sem tudta, hogy nem élvez-e az elnyűtt ruhadarabokban? Évtizedes gyakorlata volt az élvezés nehéz mesterségében, mint az egészen nagy művészek, már nem is tudott hibát csinálni, akkor is élvezett, amikor unatkozott, vagy fáradt és kedv bélén volt, amikor alig ért rá s oda sem figyelt. Csak a kontár készít tudatosan és szándékosan remekművet, az igazi művész halhatatlant alkot akkor is, mikor alkalmi munkát rendelnek nála, vagy unalomból piszmog, szándék nélkül, időtöltésből valamilyen ötleten. Az élvező már nem élvezett külön felkérésre és bizonyos alkalmakkor; mint valamilyen különös médium, állandóan az élvezés különös állap tá- ban élt, ezért is hívták mindenfelé, ünnepelték, mutogatták. Újságcikkekben, magasztaló értekezéseken a „század utolsó nagy élvezőjének" nevezték. Mesterségében klasszikus tökélyre vitte. Kijárta az összes magas-iskolákat. Megtanulta, kiismerte a mesterség minden esinját-biniát. Már nem szedett kokaint, nem szívott ópiumot, ele túl volt azon is, hogy alpesi hajnalokat élvezzen, bivalytejet igyon és kis, falusi templomok harangszavát hallgassa hozzá. Már túl volt azon, hogy közönséges marhahúst egyen hónapszámra, zöldpaprikával, ami az Ínyencség skálájának legmagasabb hangja, túl a változatok oktávján; már szívesen evett megint homársalátát, vagy libamájjal töltött bélszínt. Már túl volt azon, hogy sok nőt szeressen egyszerre, s túl volt azon is, hogy egyetlen nőt szeressen tiszta szerelemmel, már ott tartott — tudatosan, kötelességből, — hogy mindent és mindenkit szeretett, szőkéket és barnákat, az aludtejet és a nehéz lengyel pálinkát, Bachot és a pataki rákot, a szegénységet és a francia regényeket, a nyári alkonyatokat és az angol férfi-mosdóvize- ket, a földalatti vasút fülledt testszagát és a nagy templomok sötét csöndjét este hatkor, az álmatlanság elleni porokat és a gyermekeket, amint alusznak s nyál csordul ki szájuk szélén, a hóval megcukrozott fenyőerdőket és a cukorral megcukrozott murcos metéltkét, a boldog családi életet és a hivatalnokok önkényét, a hotelszobákat és a magányt, s az ilyen félórákat idegen helyen, a hotelben, este hétkor, mikor az ember az álom édes izével szájában ébred, s a haliból felhallani a kissé aljas és moslékizü zenét s a meleg szobában csoszogva lassan beret- válkozni kezd az ember és kikészíti a szmokingGyomorsartultengése, gyomorégése /égleg megszűnik dr. Sztankay-féle ,Hajdúin*4 használata mellett. A „Hajlóin** a gyomor- és bélfekélyt kitünően gyógyítja, a gyomor érzékenységét csökkenti. A beteg munkakedve fokozódik és ‘áradságl érzése elmúlik. Egy üveg ,Hajdúin** ára 22-50 korona, 3 üveg vételénél frankó postai szállítás. Vezér- iépviselet CSR részére „Vörösrák" gyógyszertár, Bratislava (Mihálykapu). ingbe a gombokat, bevesz egy brómot, s közben állandóan élvezi, hogy él . . . Az estére, amely előtte állott, úgy gondolt, mint a virtuóz egy nagy koncertre; holott szó sem volt egyébről, csak a szállodai menü elfogyasz ásá- ról, s a cigarettáról, melyet vacsora után elszív még a hallban, egy nagy karosszékben, kényelmesen elnyuj.tózkodva, szótlanul és magányosan. El is határozta, hogy ma nem élvez soká'g, tizenegyre feljön szobájába s lefekszik aludni. A boldogság, mely időközben meglepte, először megrendítette, de mikor nem szűnt, hamarosan zavarni kezdte. Házikabátban, szappanos arccal, meztelen lábakkal tilt a tükör előtt, hallgatta a zenét s várta, hogy szűnjön már a boldogság, ahogy a fejfájás végét várja az emter. Gondolt is reá, hogy bevesz egy aszpirint és véget vet e rendkívüli állapotnak; de aztán feladta tervét, mert nem tudta biztosan, mit szed az ember boldogság ellen? „Egyszer csak vége lesz" — gondolta reménykedve, szivdobogva. „Az ilyen rohamok gyorsan múlnak." Elhatározta, hogy beszél az orvossal. Mikor a roham nem egyhült, letörölte arcáról a szappanhabot, visszafeküdt az ágyba, meg- gyujtotta a szoba összes fénytesteit és sápadtan, szivszorongva bámult a fénybe. „így nem lehet élni" — gondolta vérteden szájjal, lehunyt szemekkel, — „ki hallott már ilyet, boldogan élni? . . .“ Bénának és hüdéstől sújtottnak érezte magát: „az ember vagy élvez, vagy boldog?" — gondolta kétségbeesve. „Mi lesz velem? Tönkre fogok menni ..." — mondta halkan, szomorúan. Csöngetett a pincérnek, teát kért citrommal, csuktam kezdett a boldogságtól és halálraszámtan mégis 'bevett két féLgramos aszpirint. SZENT KONSTANCIA KÁPOLNÁJA f8ldeSv¥e m De bizony, e pillanatban kint puskalövés pattant, az ablaküveg csörrent s a süvítő golyó keresztülütötte az égő petróleumlámpa réztartályát. Az asztalon végigfolyt az égő folyadék. Juci villámgyorsan elkapta az abrosz két sarkát és nem törődve a szétgnruló edényekkel, sem az elkárhozott vacsorával, sem a karján végigfutó lánggal, összekapta egy butyorba. A lángok még ebből is kicsaptak; ráborította a szőnyeget s a szódavizes üvegből lefecskendezte az egészet. A tűz el volt fojtva, füst és bűz töltötte be az egész szobát. Sugár az ablakhoz rohant. Kitárta s úgy ordított ki a sötét adventi éjszakába. — Gazember! Megállj csak! Csipd meg Bodri, fass aport, Káró! Németh Bandi gyakorlott mozdulattal az asztal alá bujt. — Du, geh weg vöm Fenster! Weg vöm Fenster! — kiáltotta, ijedtében németül, hogy meg ne lássák! A következő pillanatban a nagy komondor mély basszusu, morgó ugatással, a mozgékony kopó pedig nyüszítő csaholással kapta közre a merénylőt. Ez még kétszer kilőtte a puskát. Harmadszor repetálni nem volt ideje, mert a fürge kopó lerántotta a földre. — Nem mégy, Bodri! Zurück, Kárő! Sugár már kint volt az udvaron. Felrán tóttá a földről a legényt. — Nos, hadd lám, ki vagy te, jó madár? A cselédházból béresek jöttek, lámpával. A merénylő — alig tizenhat éves legényke, sírásra görbülő szájjal könyörgött: *— Eresszenek el! Nem lüvök többet! De hát mit akartál te tulajdonképpen? Nem tóm. Mondták, hogy mindenütt be lüvöldőznek az urakhoz, hát én is.,» — Honnan szedted a puskát? — A mórvetőben találtam! — Marha, hát ha kigyulladt volna a ház? Vagy ha agyonlőttél volna valakit? Egy ember megszólalt: — Nem a mórvetőben találta ezt a puskát. Ez azok közül való, akiket a bíró kapott kiosztásra, hogy aszondja: polgárőrségi — Um Gottes Willen, gyere már be! — kiabált Bandi az asztal alól. — Vagy add meg magad, ennyivel úgy sem bírsz! Sugár jött is. De előbb egy kis erkölcsi prédikációt tartott a kamasznak. — Disznó kölyök! Lócsöcs a markodba, nem puska! Nesze, ez a lövésért, ez meg az elszakított bugyogódért! Az előbbi egy pofon volt, az utóbbi egy kétkoronás bankó, mint a Káró foganyomá- nak ellenértéke. — Hát itt nem segít más, csak az ántánt! — szavalta Németh Bandi, a fegyverfogasról lekapott puskát szorongatva. —• Most ugyan megmentett az erélyes fellépésünk, de... — Te, majd azt mondtam neked is, amit annak a kölyüknek! Tedd le azt a puskát; néha még a disznóláb is elsül! Juci a salátaolajjal borogatta karján a pörkölést. — Fogassatok be, megyek haza. Beszóljak a csendőrökhöz? — Soh’ se bántsd őket. Nem is kellene annyira sietned! De Bandinak igen mehetnékje volt. Csak most vette észre, hogy ijedtében olyasmi történt vele, ami kisgyerek kora óta nem. Sietett el, mielőtt a petróleumfüst kiszellőzött volna a szobából. LXXX. VÍZÖZÖN. Ujesztendőre bejöttek az ántánt-csapatok. Az ügyészség, amely tulajdonképpen azt ee tudta; királyi-e, népköztársasági-e, Berger Manót hadiszáliiíási csalásokért vád alá helyezte és le is tartóztatta. Sugárt csak azért nem tették lakat alá, mert a főügyész jól ismerte telekkönyvvezető korából. — Az csak egy vén szamár, aki bedőlt ennek a gazembernek. Kár érte! De azért vádat emelt ellene is, mert Berger jegyzetei s a vele együtt aláirt tváltó azt mutatták, hogy a cég részese. Az uj helyzettel a bünper megszűnt. De élt a közös váltó. Sugár a pénzlebélyegzéskor több százezer korona készpénzét átmentette. Nem volt nehéz dolog. A Duna révein seregestől mentek át a csempészek a sok pénzzel, — talán nem is igen bánták a csehszlovák pénzügyőrök. A bankók jó fele már az úgynevezett máso dik kiadás volt, amit Pesten, minden fedezet nélkül nyomattak. De volt köztük elég fehér- hasú. csak az egyik oldalon nyomott, számoló- cédulaszerü uj bankó is elég. A Berger-féle váltó pedig két hét múlva lejárt. Prolongálni nem lehetett, mert a bank nem fogadta el sem a börtönből csak éppen akkor kiszabadult Berger, sem Sugár aláírását. Jött a három kellemes dolog: óvatolás, peresités, végrehajtás. Sugár marháit az utolsóig elvitte ez a mulatság. — Szegény, jó feleségem, milyen jó. hogy ezt nem érted meg! — sóhajtotta Sugár, kezeibe temetve az arcát. A magyarkorona esett, bukott, zuhant. Sugár pénze elveszett Végképpen. Valahogy sikerült neki hallatlan drágán, kölcsönt kapni. — Ne búsuljon, édesapám! — biztatta Juci — Pesten készül valami! Nemcsak készült, de történt is. A kommu nizmus kitört, nyíltan. Kislucséra katonaságot szállásoltak be. Az udvarházat telerakták velük. Sugárnak csak egy 6zobát s a nyári konyhát hagyták meg. Azt telerakatta a bútorával, ő maga átment Jucihoz lakni, a patváriába. Ott élt csendes búskomorságban. Mihelyt azt hitte, nem látják: hátraszökötl a Kon- stancia-kápo Inába. Ott térdelt u oltár előtt, j hang nélkül mozgó ajakkal, amíg rajta nem kapták. De lett légyen az akár csak a kis Palkó is, aki meglátta: sietve ugrott fel s szaladt — gazdálkodni. Pedig Juci már lassan- kint átvette összes teendőit. Különben úgyis megakadt volna minden. A tagbaszakadt, akaraterős öreg lefogyott s a rohamosan fejlődő véredényelmeszesedé3 jelei mutatkoztak rajta. LXXXI. GYEREKSZÁJ. Járóbarom nélkül majd lehetetlen a gazdálkodás. A tavaszi vetés után azt látta Juci, hogy sok vetetten földje maradt. Kiosztotta, feles-kapás alá. A népek nagyon örültek neki. Mindenki annyit kapott, amennyit be tudott dolgozni. Juci maga mérte ki a parcellákat. Mindenki meg volt elégedve a kapott darabbal, csak Nagy Sándorné nem. aki áz ura helyett jött el a kiméréshez Mindenáron többet akart. Kért, könyörgött, rimán- kodott, majd követelődzni kezdett. Judit megharagudott. — Ne nyühölődjék annyit! Vagy kell, amit kimértem, vagy megkapja más. Nem oszthatok annyit magának, amit nem győz bekapálni! — De bizony, be tudunk mink kapálni mégegyszer annyit is! — Ugyan kivel? Talán bizony ezzel a kis muszka-poronttyal? — csúszott ki Judit száján akaratlanul. A kis muszkafi már ötéves, hátulgombolós nadrágu ifjúvá serdült. Ott állott az anyja szoknyájába kapaszkodva, Látott szájjal. Balkeze mutatóujjával az orrát túrta. — Mit-e? Nekem mondja ezt? Engem nem kergetett el az uram, mint magát! Engem nem ítélt el a bíróság! Rólam ugyan nincs megirva, pöcsétes ítéletben, hogy az vagyok, amit magáról mindenki tud! Én nem vagyok, de maga bizony... Nagy Sándorné elnyelte az utolsó szót. Dé nem a kis muszkafi. Felfutjuk.
