Prágai Magyar Hirlap, 1935. január (14. évfolyam, 1-26 / 3553-3578. szám)

1935-01-27 / 23. (3575.) szám

4

T>RXGAlMA<AARHlm>At>

1935 január 27, raPáraaip.

Francia pacal

avagy beszéljünk másról

Irta: Zilahy Lajos

Ha mégegyszer elölről kezdhetném az életemet, sok mindent megfordítva csinálnék. Hogy a népek és nemzetek igazi lelkét megismerjem, világtörténelmi könyvek helyett feltétlenül a szakácskönyvekhez fordulnék. A história lapjai rengeteget hazudnak, a szakácskönyvekben azonban efféle emberi gyöngeségnek nyoma sincs. Egy szakácskönyvön keresztül az ember ismeretlen népek gyomrába lát. A szakács- könyv a költészet, a képzelet, az önleleplezés csodálatos gyűjteménye. Jellemrajz, földrajz, éghajlat, növény- és állatvilág, kedélyállapot, Ízlés, világszemlélet, ez mind kiolvasható egy jó szakácskönyvből.

Nemrégiben kitűnő irótársam maró gúnnyal emlékezett meg a német konyháról és mögötte a német szellemről, amely egy népszerű sajtot Leichenfinger (hullaujj) névvel illet, viszont egy vörösbort a Blutgeschwür (vérfekély) negédes elnevezés alatt hozott forgalomba. Mindez azt bizonyítja, hogy a németek nem finy- nyás emberek. Népek és nemzetek megítélésében a szakácskönyv alapján nagyon messze mégse tanácsos elkalandozni, mert a gasztronómia bizalmas lapjai az angolokról is kellemetlen dolgokat suttognak.

Számomra az angolszász fajnak ilyen irányú eltévelyedései Amerikában érik el csúcspontjukat a meleg kutya (hot dog) nevezetű ételben. Gondolj el nyájas és gyanútlan olvasó egy kettévágott zsemlyét, amelyben friss salátalevél közöt egy frissen főtt virstli gőzölög. Eddig rendben van. De amikor beleharapsz, az ijedtségtől meredten áll meg az állkapcsod, mert Ínyedet émelyítően édes, gyári szirup öntötte el. Szirup és virstli, — ez az én barbár, keleti fogalmaimat végkép meghaladja.

Általában az amerikai konyháról még rosz- szabb véleményem van, mint az angolokról. Az angol csak reggelizni tud, a reggeli órák elmúltával, faggyuezagával és fürészpor izü pudding- jaival halálra üldözi az embert. Az amerikai viszont már majdnem ott tart, hogy kizárólag bádogot eszik. Konzervből eszi a tejet, a főzeléket, a levest, a gyümölcsöt, ami még csak bagy- ján, viszont egy konzervbe nyomott megko- pasztott csirke rám például igen kínos, múzeumi hatást gyakorol. Az amerikai konyhában tükröződik legtisztábban a gépkorszak szelleme. Ha ehez hozzáveszem még egy amerikai tudósnak azt a jóslatát, hogy száz esztendőn belül a baromfitenyésztés például teljesen feleslegesség válik, mert a biológiai laboratóriumok a csirkének csak az ehető részeit, a combját, vagy a mellehusát. fogják „felnevelni”, akkor kétségbeesett vággyal futok vissza a szabad tíizekhez és a nyárshoz.

Lesz-e időm és erőm valaha méltón elmondani, hogy pár évvel ezelőtt Kecskeméten ettem a világ legjobb nyársonsült csirkéjét? Vagy leróhatom-e egyszer hálámat a newyorki ki6 japán vendéglő iránt, ahol minden vendég asztalánál tetemesen megrakott füzfakosárral jelenik meg a japán szakács — mindenféle friss főzelék és szalagokra, vágott nyers hús van a kosárban — és ezt a fejedelmi japán „gulyá6“-t patikatisztasággal ott főzik meg az asztalon (egy kis gázrezsón), semmi titkot nem hagyva a konyha külső rejtelmei felől, ami roppant megnyugvással tölti el az ember lelkét, különösen Newyorkban. Köszönthetem-e valaha zengő ódában a jugoszláv szigetek szegény halászait, akik fenyőgallyak parazsán sült „sal- pa” nevű hallal kináltak meg, amelynek Ize. nedve, fűszeres füstszaga királyok étkeinél királyibb eledel.

De azért szerelmem és végső hódolatom mégis a francia konyháé. Ennek viszont külön fűszere van: a francia szellem, amely rengeteg

képzelőerővel és gyöngédséggel veszi körül a szakácsmüvészet tudományát. Enólkül hajítófát sem ér az egész. Meg vagyok győződve, hogy a kitűnő pesti Inyesmester könyvének nagy sikeréhez igen nagy mértékben járul hozzá a hang és az a sok iz&3 megjegyzés, amely- lyel a képzeletre is líat.

Ezen a téren feltétlenül a franciák vezetnek.

ültél-e már Parisban Prunier éttermében és hallgatóztál-e, hogy a szomszéd asztalnál miről társalog az a két becsületrendes, sárgabajuszu francia öregur? Kihallgattad-e, hogy milyen fontoskodva, mennyi angyali nagyképűséggel, lelkűknek mennyi odaadásával és képzeletüknek mennyi esapongásával tárgyalják meg órákon át. az elfogyasztott rizséé csirke vagy a

marseillesi halászlé művészi hatásait a zsige- rekre?

Ha azt akarod, hogy örülni tudj az életnek, olvasd szorgalmasan a francia szakácskönyveket

Itt van például a pacal. Megvetett étel, szegény emberek eledele. A neve is szegényes, szomorú: marhapacal. De mit tud ebből csinálni a francia!

Különben mit beszélek annyit, inkább szó- szerint lefordítom Fulbert Dumonteil ur pacal- receptjét, amelyet mint valami költeményt, Marceron asszonynak ajánlott.

„ ... Caenbnn voltam. Egy uccakanyarulat- nál felséges km • k szag ütötte meg az orromat. Felkiáltottam:

— Álljunk csak meg! Pacalszag van a levegőben!

Ebben a pillanatban fiatal normand nő jelent. meg a közeli vendéglő ajtajában. Nem éppen darázsdereku, — telt idomai Rubenst bizonyára kísértésbe hozták volna.. Fehér és rózsaszínű volt, mint a Calville-alma. Kis pamutsapkája hetykén az egyik fülére huzva. A sapka hófehér bojtja kacéran himbálódzott.

— Bájos gyermekem, — szóltam hozzá — kaphatnék egy kis pacalt?

Ezt olyan hangon mondtam, mintha azt kérdeztem volna: Kaphatnék egy csók'. •

— Plogyne kérem. Éppen most fik; meg.

Beléptem az egyszerű helyiségbe és viheivez- kedtem a gőzölgő tűzhely mellett. Az egyik fazékból gyöngéd illat szállt felém. Szidónia — így hívták a tündért — már hozott is egy üveg jófajta, almabort., ' amely a mennyezetig röpiti a dugót és gyöngyöző haJbcsiptkét borit a® abroszra. Az almajjorral együtt Szidónia is kacagott. ?•

Aztán elibém tette a pacalt és ón kénytelen voltam megosztani csodálatomat a pacal és a kis pamutsapka fehér bojtja között.

— Isteni ez a pacal! Rrremek! Drága Szidónia, nem árulná el a készítési módját?

Szidónia mosolyogva ceruzát, papirt kerített, gyorsan leírta a receptet és olyan arckifejezéssel dugta a kezembe, mintha szerelmeslevélke lett volna.

Ez állott a levélkében:

„Kiválasztunk egy szép darab pacalt. Forró vízbe dobva félóráig főzzük. Felszeleteljük és három borjúlábat teszünk hozzá. Ezeknek a csontjából áhitatos, lassú rotyogással külön levest főzünk. Aztán mindezt együtt egy nagy fazékba tesszük. Ne felejtsük ki persze a friss petrezselymet, a kötelező zellert, az örökbecsű fokhagymagerezdet, a fehérborsot, a szegfűszeget, a kakukfüvet, a babért és aztán öntözzük meg szeretett pacalunkat egy borospohár- nyi jó öreg almapálinkával, ami oly kedves a normand gégéknek. A fazék fedelét tésztával körültapasztva, légmentesen elzárjuk és az előre megmelegitett sütőben teljes tiz órán át fortyogni, zümmögni, dudorászni hagyjuk.”

Szidóni később büszkén említette, hogy egyenes leszármazottja a nagy Benőit Szidóniának, aki ezt a pacal-receptet feltalálta.

Oaen volt tehát a bölcsője ennek a nemek pacalnak, amely dús és zamatos illatával máig is betölti Hóditó Vilmo6 hazáját. Ó egyedül- való pacal, vidám fortyogásod, aranyszínű le- ved jószága áthatol a határokon túlírna is! A békeszerető Benoit-dinasztia századokon át ra- belais-i magaslaton álló pacaljaikkal lakatták jód a hálás nemzedékeket. Álditóíliag Benőit Szidónia volt korának legnagyobb pacal szakácsnője, a tudós és ínyenc város szülötte. Az. ő kéménye énekelte a jó étkezés legszebb í. - költeményét, zömök kis fazekad fölött i. ae -; gőzök fehér fátyolbokrétája lengett, ragyogó rézedényék, tükörfényes serpenyők, ülaío-; palacsintasütők ragyogtak a lángok vidám táncában és megelégedetten dorombolt a forgó nyárs.

A nagy Szidóniának valamikor ugyanez a kis vendéglő volt a szentélye, ahol most en ebédeltem s amelynek oromfalán a köztiszteletben álló cégért még most is a szélrózsa minden irányában himbálja a normand szél. Mielőtt a nagy Szidónia jobblétre szenderült. az utókorra. hagyta ezt a pacal-receptet. Években és dicsőségben gazdagon szállt a sirba és árván hagyta tágas udvarát, melyet almafák árnyékolnak be, ahol kacsák hápognak, pujkák füty- työgnek, gyöngytyukok rikácsolnak és harciasán kukorékolnak a kakasok. Ezek mondtak bájos és rusztikus istenhozzádot a jó öreg Szidóniának, aki mindennek bizonyára, jobban örült, mintha Bossuet tartott volna halotti beszédet fölötte.

Eddig tart Fulbert-Dumonteil ur írása a pacalról.

Mikor elolvastam, olyan tüzbe jöttem, hogy azonnal hivattam a szakécsnémat. Estére pa- zalt főzünk! Az én tiszaháti, fekete-kun Juliskám ellenséges és visszautasító arckifejezéssel hallgatta végig a francia recept parancsait.

Este váltott taxikon rohantam haza, hogy idejében otthon legyek. Ünnepélyes, türelmetlen percek ... végre hozták a pacalt!

Ehetetlen volt.

' ................. ■■■■ - ~

Ór

iási választéki Legolcsóbb árak)

Pausz T., Kosice

Üveg — porcellán — villanycsillárok!

wiiiiiiiiiiiiiiiiiiniiiiiiiiiiiniiiiiiiiiiiiiiiiiiM

i

Modern képkeretezés, üvegezés

niiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiN

Telefon 2423 Alapítva 1833

—

irar-TTWTVTTMi ■■nummimriTirwnnn -nwian 11 ifiwwwMiMWMiBaÉBtfBMWwwi—BwoMMBaMMWMUWMBBWMB

EMBER ÉS VILÁG

írta: Kosztolányi Dezső

NOVELLA KALAND

Parasztdarabot mutattak be Pesten. A szerző a vidékéről fölhozatta a főpróbára

Káli nénit, az uraság negyvenhét éves béres- asszonyát, hogy a népviselet hűségéi ellenőrizze s egyben-másban majd tanácsot adjon a szereplőknek.

Kati néni eddig még nem járt Budapesten. Délelőtt érkezett meg kosarakkal, batyukkal. Hazai szoknyákat, pruszlikokat hozott bennük. Az állomáson a szerző várta gépkocsival, hogy mielőbb a főpróbára vigye.

Ideje sem maradt csodálkozni Kati néninek a házakon meg a népen, mert a gépkocsi máris a színház elé röpítette. Ott a művész- bejárón át fölvezették a színpadra, onnan pedig egy keskeny folyosóra, ahol apró, erősen világított kalitkák sorakoztak egymás mellé, az öltözők. Azokban félig meztelen urihölgyek tollászkodtak, a színésznők.

Mindez borzasztóan gyönyörű volt. Csupa szép nagysága az ő vidékének viseletében: gyöngyvirág-arcok kandikáltak ki a kendők alól, patyolat-kacsok nyúllak ki a pruszlikok ujjából s megszorították az ő durva paraszt kezét.

— Jau vágyok-é Kati néni lelkem? — kérdezte a pesti színésznő, mert a pesti színésznő jobban akarta tudni az ő táj nyelvét, mint Kati néni.

— Jó, — felelte Kati néni oly egyszerűen, mint valami pesti. — Nagyon jő.

— Hát én?

— Maga is kedves. Jaj, de srép menyecske.

— A keszkenőm?

— A kendője is jó. Csak egy kicsit... — és szakértő ujjaival megigazította a kendő ráncait.

Berregtek a villamoscsengők, a színésznők a színpadra siettek, kezdődött a főpróba. Kati néni azalatt egy pádon üldögélt, kezét ölébe rakva nézelődött. Jöttek-mentek, lámpák kigyulladtak, elaludtak, kívül tapsoltak. Két órakor a szerző is megjelent a színpadon. Az izgalomtól kipirulva ölelgette a szereplőket, nőket és férfiakat egyaránt, aztán kocsira rakta őket, vitte a fényképészhez.

Kati néni csak várt-várt. Egy csöppet elál- mosodott, mert az egyszerű emberek olyanok, mint a gyermekek: mihelyt nem foglalkoznak velük, félrebillen a fejük, bóbiskolni kezdenek.

Három órakor fölocsudott, Korgott a gyomra, enni szeretett volna valamit. Fölkelt a pádról, végighaladt a homályos folyosón. Egy lélek se volt ott.

Valami vörös bádogdobozt látott., melyet üveglap fedett s mellette ezt az Írást:

— Tűzveszély esetén betörni.

Távolabb egy fekete táblán krétával megint a lám i írás. Üggyel-bajjal betűzhette:

— Vi 11-kor jelmezes és diszlet.es főpróba. Diszletezők. Világositok, öltöztetők. öltöztetőnők. Fodrászok. Zenészek. Néma szeréplök. Utána fényképezés.

Ebből se okosodott ki. Vonogatta vállát. Megindult lefelé a csigalépcsőn és háromnegyed négykor szerencsésén elérkezett a vasajtóig. Ezt sokáig próbálta nyitogatni. De nem engedett. Most már megértette, hogy az urak nyilván itt felejtették, elmentek és bezárták őt.

Fülelt az uccára. Gépkocsik sivalkodtak, tülkölitek, megrázták masztodon testükkel a kövezetét. Kati néni kiabált is, de nem hallotta senki. Akkor öklével kezdett dörömbölni az ajtón. Csakhogy a dörömbölés meg- öblösödve a gépház mélyén és a zsinórpadlás magasán oly lármával felelt, hogy elállt a szive verése. Hanyatt-homlok szaladt visszafelé.

Közben emberfejet látott fából, amelyikre bozontos szőke női parókát csaptak, fatörzseket, akár az erdőben, arzénnel beporzott zöld lombokat, pázsitot, amelyen szagtalan virágok nyíltak, kardokat, tőröket meg egy királyi bársonypalástot is aranykoronával.

— Csakhogy megint itt vagyok, _ mondotta magában, amikor félötkor visszabotorkált a pádhoz.

A közelben megpillantott egy égve hagyott villany lámpát. Bemeut az öltözőbe, leült a székre, a tükör elé. Nézegette az apró-cseprő holmikat, az ollókat, ráspolyokat, tégelyeket, ibrikeket. Unalmában a gumilabdával szivattyúzni kezdte az illats/órót s az üde felhőt lehelt rá. A rizsporos pamacsot a balarcára nyomta, a pirositót pedig félénken a jobbarcára. Balarca fehér lett, jobbarca piros.

Öt óra tájt elfogyott türelme. Nem bánta már, akármi történik, mindenáron ki akart jutni ebből a pokolból s a zegzugos, tekervé- nyes útvesztőkön addig kanyargóit, amig valamivel félhat után kiért a színpadra.

— Jaj Istenem, — sóhajtotta alig hallhatóan.

Fekete páholyok ásítottak feléje, üres zártszékek sora. Fölfelé tekintett, az égbe. Onuan erdők, szobák, börtönök lógtak köteleken. Valami furcsa diszlett vigyorgott rá figurásán. Egy ember orrából vasmacska csüngött, száján gőzmasina futott, homloka telistele volt firkálva körökkel, háromszögekkel. Ronda egy kép volt.

Kati néni keresztet vetett. Péterre gondolt, a fiára meg az urára, akit szintén Péternek hívta]*. Nem hitte már, hogy valaha is viszontlátja őket. Szája elpityerdült.

Egynegyedhétkor a színpadra lépett egy tűzoltó. Lámpását magasra emelve világított.

A sugólyuktól nem messze a nézőtér felé fordulva térdepelt Kati néni s kél ke/ét össze- téve imádkozott.