Prágai Magyar Hirlap, 1935. január (14. évfolyam, 1-26 / 3553-3578. szám)

1935-01-20 / 17. (3569.) szám

r~\- :f:íf W , 1-935 január 20, vasárnap. ___________________ ,PRa:GAlA\\G^ARH!RIiAI> Eg y polgár vallomásai írja: Máral Sándor 9. A frankfurti pálmakert közelében vettem la­kást, a Liebig-utcában, egy szabónál. Púpos ember volt s beköltözésemet követő héten meg­nősült; szálas, magas, német mithológiai nő­alakra emlékeztető nőt vett feleségül, s a nász­éjszakán, mely a szobámmal szomszédos fülké­ben zajlott le, verekedtek éjjel: a púpos szabó szadista volt, korbáccsal verte két méter ma­gas, Brunhildaszerü feleségét, a menyecske ké­jesén nyögött verés közben 6 egész éjjel extafci- kusan kiáltotta: .,Du bist herrlicb!“ Érdeklőd­ve hallgattam a különös nászünnepet, undor nélkül, s mint később csodálkozva észrevet­tem, különösebb meglepődés nélkül. Valahogy minden ismerősnek és természetesnek tetszett, olyan megéltnek tetszett, ami az emberekre vonatkozott. Ezt az álláspontot megtanulni nem lehet, természetesen következik egy lelki alkatból. A tigris húst eszik, a frankfurti sza­bó veri a feleségét, aki kéjesen hörög hozzá: ez az élet, gondoltam reggel felé, mikor a pár elfáradt s én is elaludtam. Minden délelőtt tizenegykor elhajtott abla­kaim előtt, két szénfekete paripától vont ba^ tárban, főkötősen, mantillosan és csipkeernyő- sen. az öreg Gudula asszony, a legidősebb Rot- schild-ősanya. Az utca végiben lakott, nagy park közelében a régi frankfurti Rotscbild- kastélyban. A parkot éjjel-nappal fegyveres örök állták körül. Gudula néni nyájasan kö- szöntgetett batárjából a frankfurtiaknak, akik levett kalappal üdvözölték őket, mint valami régi feudális hercegség fejedelemasszonyát. Nagyon öreg volt, aszalt arca merő ránc, a ba­kon eilinderes, lakkcsizmás, fehérnadrágo-s kocs’s és lakáj ültek, s az egész felvonulás úgy hatott a „forradalmi*4 néniét köztársaságban, mint tüntetés és színvallás. A királyok és her­cegek elmentek, a Rotschildok maradtak. Gu­dula néni területenkívüliségben élt frankfurti palotájában. Minden évben egyszer valamelyik családi ünnepnapon, .•megÍáí^%C^k'.''..fiai, :/rók<K nai, a párisi, londoni,. bécsi .Rotschildök;. a;Lie- big-uteán, ilyenkor naphosszat, ablakokban kö­nyököltek a bennszülöttek, s bámulták á di­nasztia felvonulását. A pénz vastagon ragadt Frankfurton, mint az arany a Boekenbeimer-Landstrasse palotái előtt a vaskerítés lándzsahegyein. A pénz, mely letelepedett e városban, évszázadokon meg­higgadt már, kisugárzott a városra, mindent méltóságteljes arányokban rendezett el. Élt még egy tagja a dinasztiának Frankfurtban, valamelyik Rotschild-Góldschmiöd báró; iro­dájában egymásnak adták a kilincset a világ minden tájáról érkező kéregetők, köztük sok magyar csavargó is. Ezek a vándorok pontos név- és címtárra! utazták be Németországot, s mint szorgalmas ügynökök, az idegen város­ban üzleties alapossággal látogatták meg a jó­tékony hajlamú magánosokat, a hitfelekezetek elöljáróit, a politikai pártokat s az állami és városi jóléti intézményeket. Az egyik ilyen vándor, egy behemót székely fiú. hozzám is beállított, pesti ismerősökre hivatkozott, szál­lást kért, tiszta inget és gallért, & hálából, vi­szonzásképen megmutatott egy ilyen „tarha- eimtárat'4. A testes könyvecskét vegyi tintával írták és sokszorosították, minden adakozó ne­ve, lakáscíme mellett rövid jelmondat tüntette fel a mecénás gyöngéit, a vándor zsidónak mondta magát a rabbinál, katolikusnak a plé­bánosnál, menekült szocialistának a szociálde­mokrata párt irodájában, üldözött kommunis­tának a bolsevikieknél, gyűjtött hazafias cél­ra a nemzeti szervezeteknél, s elkallódott ze­nésznek mutatkozott be Rotschi’d-Goldschmied báró irodájában, ahol különösen pártolták a zenészeket. A- báró vasúti jegvet adott minden látogatójának és ötven márkát; a jegyet per­sze eladták később. Látogatóm alapos, meg­fontolt, nyugodt kedélyű ember volt. Podgyász nélkül utazott, zsebében a „tarha-cimtárral44. kopott esököpenyben, melynek zsebeiből kü­lönös és nyugtalanító tárgyakat szedett laká­somon elő: ponyvaregényeket, nagyitóüveget és egy vastag hajókötelet, erre emlékszem. Máskülönben folyószámlája volt a Dresdner Bank egyik berlini fiókjában, körutazásain megkeresett naponta két-báromszáz márkát is, Ízes 6zékely-magyar szóval beszélt, s takaré­kos, körültekintő ember volt, szorgalmas hiva­talnok benyomását keltette. Később találkoz­tam vele Berlinben, akkor már egy Dagy film­gyár egyik managere volt. Sok ilyen ember­rel akadtam ezekben az években össze. A nagy vihar sodorta őket, nem voltak „elveik44, sem céljaik; igaz, skrupulusaik sem voltak. Az élet­tel foglalkoztak, közvetlenül, a részetek, mint mesterség, világnézet, szociális lelkiismeret kevéssé nyugtalanították őket. Érdeklődéssel hallgattam mindig előadásaikat, s ők is von­zódtak hozzám. Később egyik adta a másiknak címemet. Legtöbbje tehetséges volt, nem éppen valamilyen irányban, csak úgy általában, mint az állatok; a szorgalommal és energia-pocsé- kolással kerülték a munkát. Mindenesetre az „életről** hoztak hirt, különös szövetkezések­ről, az emberek természetéről. Soha nem lopott meg egyik sem, s ha pénzt kértek kölcsön, legtöbbször visszaküldték. Ugylátszik, kissé rokonuknak éreztek. Aminthogy semmi más nem is voltam — s nem is akartam lenni — ebben az időben, mint céltalan fiatal ember. Az irodalom még köd volt számomra és homályos, fájdalmas, kínos bizonytalanság. Az első időben csak úgy lézengtem Frankfurtban, mint egy roman­tikus regényhös. Déltájban keltem fel, s aztán estig a város főterén ültem a finom „Haupfc- wache“ kávéházban, szívtam az olcsó, édeskés angol cigarettákat, 6 ugyanazt a könyvet tud­tam olvasni hetekig. Ebben az időben fedeztem fel a magam számára egy René Schickele nevű, elzászi irót, akivel nagyra voltam; nem tu­dom már, igazam volt-e, el kellene olvasni va­lamelyik könyvét, mert. maradék nélkül el­feledtem minden Írását. Emlékszem, hogy amo­lyan „európai hazafiságot4* éreztem rajta, s ez vonzott. Minden uj embert -ebből a szemszögből vizsgáltam, szerettem volna megtudni, él-e már az európai ember, valahol egy lengyel sza­lonban, vagy dán egyetemen szónokol-e már az a fajta európai, aki elsősorban az, s csak az­tán dán, vagy lengyel? Koudenhove Kalérgi és Bubermann BroniSzláv akkoriban nem hir­dették még páneurópájukafc; de a jelszóval sű­rítve volt a levegő. Néha, azt hitte, elémdob az élet,, vagy az irodalom egy-egy ilyen európaik De a legtöbbször csak csavargók-voltaké vagy kalandorok, kiket vonzott a gazdag város. E vándor-csavargóktól tudom, hogy Frank­furtban mindenki adott, csak Gudula néni nem; ő úgy érezte, hogy fiai éppen eleget adnak. Olyan volt ez a város, mint egy rokkokó sza­lon. Egy reggel felébredtem, s észrevettem, hogy befogadtak. Itt volt még „társas-élet44, a szónak tizennyolcadikszázadbeli értelmében; paloták és szalonok, ahol nagyon müveit, na­gyon gazdag emberek igazán nyugati igények­kel éltek, — s a lélek igénye volt olyan foko­zott és finnyás e városban, mint a testi élet gazdag keretei. Palotákban elrejtőzve él­tek itt emberek, gótikus és hindu gyűjtemé­nyek között, leveleztek a világ hire^. Íróival, bankáraival, tudósaival és misztikusaival, — egy napon észrevettem, hogy teákra hívnak, ahol fehérstrimflis lakájok vezetnek szalonok­ba, milyeneket még sohasem láttam, s embe­rek, kiknek nevét soha nem hallottam, meg kel­let tudnom, hogy ipari és szellemi országrészek felett uralkodnak. Ezt a fordulatot uj barátom­nak, Hans-Erichnek köszönhettem, akit az egyetem egyik szemináriumán ismertem meg. Hans-Erich otthon volt Németországban, s különösen otthon az elzárkózott, a ezó jó értel­mében finnvás, franciás Frankfurtban. Hans Ericb két esztendővel volt nálam idősebb, gaz­dag sziléziai gyáros fia volt, Spinozából ké­szült doktorálni, tagja volt a német szociálde­mokrata pártnak, s annak a másik nemzetkö­zibb szövetségnek, amelyet közös élmény, ta­lán egy kultúra büntudatos lelkiismerete tart Európa-szerte össze. Sokat köszönhetek neki; amellett első perctől gyanakodtam, hogy homosexuális. De ezt soha nem tudtam meg bizonyosan. 10. Hans Ericb közelemben, a finom Imperiaí- szállodában lakott, s a birodalmi gyűlés egyik szocialista képviselőnője volt barátnője, egy fiatal nő, kinek gúnyos, oko6 szemeire emléke­zem csak vissza, s arra a hiú erőlködésére, hogy öltözködésében összeegyeztesse a népképviselő és egy intellektuálisan mondén asszony lépés­tartását a divattal. Ezzel a két emberrel jártam munkásgyülésekré és frankfurti patricius- szalonokba, ahol a gondosan zárt ajtók olyan emberek számára nyiltak csak ki, akik már be­bizonyítottak valamit, vagy akikre számítani lehetett. Hans Ericb és én nem bizonyítottunk még be semmit; a birodalmi gyűlés női tagjá­tól abban az időben mindenesetre lehetett vár­ni valamit. Máskülönben mindkét társaság gondosan megválogatta meghívott vendégeit; igen, a német munkáskörökbe talán nehezebb volt bejutnom, mint a gótikus skulpturával tö­mött polgárszalonokba, Frankfurtban az történt velem, hogy az ér­zékeny városban néhány hónap alatt meg­ismerték nevemet. Mint minden, ami az életben igazán jelentősége© és döntő fordulat, ez is számítás, spekulálás nélkül jutott részemül: nem „határoztam el44, ahogy soha, semmi nem sikerült életemben, amit nagyon „elhatároz­tam44 és papíron kiterveltem, de néha megtör­tént, hogy egy reggel felébredtem s egészen más életfeltételek mellett éltem tovább, mint addig. A Frankfurter Zeitung-hoz úgy jutottam be, hogy egy napon felmentem a szerkesztő­ségbe, beküldtem a tárca-szerkesztőnek, Geck urnák névjegyemet, aki nyomban fogadott, 6 átnyújtottam neki egy tárcát. Tudni kell, hogy a Frankfurter Zeitungnál hétfejü sárká­nyok vigyáztak a német nyelv tisztaságára. Egy mellékmondat szókötése csaknem oly fon­tos volt itt, Németország e tálán egyetlen igazi világlapjának hasábjain, mint a mellékmondat eszmei tartalma, A tárcarovatot hárman szer­kesztették ekkor: Geck ur, típusa a jóindulatú, pedáns és korrekt német hivatalnok-újságíró­nak, Bernhard Dlebold, a kritikus és egy ked­ves, jólelkü és teljesen megbizhatatlan alkoho­lista, Willo Uhl. Tárcám másnap megjelent. Büszke voltam és boldog. A Frankfurter Zei­tung tárcarovatába Thomas Mann, Stephan Zweig, Gerbardt Hauptmann dolgoztak, 6 egy­általán mindenki, akinek neve Európában va­lamit számított. A lapot a belváros egyik mellókuecájában, az Eschersheimer Strassen szerkesztették, abban a rozoga öreg házban, amely az uecáról úgy festett, mint átmenet egy vadászkastély és gőzmalom között. De a lap, melyet ebben a házban szerkesztettek és nyomtattak, az egész világon érvényes volt- Egyetlen közgazdasági hire megmozgatta a néywöfki vágy"londoni tőzsdét, egyetlen kri­tikája sorsokat döntött el,. s, hetenként kétszer- háfómször névaláírással szerepelni a -r-lapban elég volt ahoz, Eogy a kezdő író „karriert44 csi­náljon Németországban. Olyan vak biztonság­gal kezdtem dolgozni itt, annyira fogalmam sem volt a felelősségről, melyet e lap munka­társaitól mindenütt a világon elvárnak az ol­vasók, olyan öntudatlan magát-ólértedődéssel és nyugalommal Írtam meg véleményemet em­berekről és- jelenségekről, mint ahogy Mikszáth anekdotájában operált szemet bugylibicskával a falusi kovács. Egy napon megtanultam, mi az írott szó felelőssége, s akkor félni kezdtem. De addig sok idő telt el, s a Frankfurter Zei­tung, ma már számomra érthetetlen jóindulat­tal, kiadta Írásaimat. Éveken át dolgoztam ebbe az előkelő, a szó legjobb értelmében európai szellemű újságba. Soha nem bíztak reám fel­adatot; később külföldről, Parisból, Londonból, Jeruzsálemből, Kairóból küldöztem nekik cik­keket, mindent leírtam, ami egy kis tárca ló- lekzetvételéig érdemesnek tetszett arra, hogy észrevegyem, egy különös ember hanghordo­zását, Caillaux mozdulatait beszéd közben, egy asszony spleenjét Jericoban, egy pincér bána­tát Marseilleben, a rendetlenséget egy lyoni ho­telszobában, Rabindranath Tagoret, egy sintér olvasmányait, mindent, amit az élet elém do­bott, ötletszerűen; s a Frankfurter Zeitung ki­adta ... Németül írtam, s abban az időben mintha igazán tudtam volna németül; kézira­taim változtatás nélkül jelentek meg a nagy és a tiszta németségre igényesen finnyás lap­ban. Henry Simon, a lap tulajdonosa és fő­szerkesztője, jóindulatúan figyelte apró kísér­leteimet s egyszer és mindenkorra megadta írá­saimra a „nihil obstat“-ot. Eszemágában nem volt „karriert44 csinálni, s egyáltalán nem tartottam sokra összekötte­tésemet ezzel a „vidéki lappal44. Ugyanazokat a cikkeket és tárcákat adtam le a Frankfurter Zeitungban, melyeket előbb egy kassai lapban jelentettem meg, 5 fontosabb volt nekem, mit szólnak kísérleteimhez Kassán, mint a frank­furti kritikusok véleménye, s az a körülmény, hogy a nagy’ lap vasárnap tárcaélen közölte írásomat. Minden igv alakult életemben. Ha a Frankfurter Zeitungot nagyon „akartam44 volna, talán szóba sem állnak velem. Egy pesti hetilap szerkesztőségébe mindenesetre, nehezeb­ben jutottam volna be, mint e világlaphoz. írás­ról, a szavak súlyáról, következményeikről fo­galmam sem, volt. Úgy. írtam, ahogy egy fiatal ember lélekzik, tele tüdővel, valamilyen bar­7 Ön r akadt? Vagy meghűlt? „MARSMALZ" azonnal segíti Marsmaiz nem gyógyszer, Marsmaiz csemege! Minden valódi Monmalikockán rajta kell lennie a MARS leltéinekI Uta­silson vissza minden utánzatot! bár jókedvvel. Nem tudtam, hogy öreg, kita­nult irók kuksolnak világszerte, s mindent oda­adnának érte, ha ez a lap felvenné szavukat; inkább csak időtöltésnek tekintettem munkás­ságomat, s a nagy lap fejedelmien fizetett. Ké­sőbb megtanultam, hogy nem érdemes pénzt kérni tőlük, jobban járok, ha reájuk bizom a honorárium összegét. Mikor elkerültem Frank­furtból, egyszerű párisi telefonhívással küld­tek el Londonba, valamilyen politikai konferen­ciára, Genfbe, „színes politikai képekért44, olasz vagy belga vidéki városokba, ahol „történt va­lami44, vagy többhónapos keleti útra, melynek minden költségét ők fedezték... Megtanultam, hogy a Frankfurter Zeitungnak nem érdemes költségszámlát küldeni; soha nem kérhettem annyit, hogy a lap önként többet ne utalt vol­na ki... A lap remekmű volt, olyan érzékeny szer­vezet, mint egy kisebb állam diplomáciai appa­rátusa. S csakugyan, diplomatái ültek New- yorkban, Londonban és Párisban, tekintélyes szerkesztőségek, nagykövetekkel és attasék­kal, s minden távirat, külföldi kritika, londoni divatlevél következményekkel járt... A lap számontartotta a jelenségeket, de ami ennél fontosabb és izgalmasabb, megszabta politikai jelentőségüket, szellem- vagy kultúrtörténeti helyére utalt, minden korszerű tüneményt. Azt beszélték, a német nehézipar pénzeli a lapot; de akkor, a huszas évek elején, valótlannak bi­zonyult ez a hir. Később csakugyan rátette a kezét a legnagyobb német ipari konszern; s még később a Harmadik Birodalom, igaz, so­káig nagyon óvatosan; a Frankfurter Zeitung volt talán az egyetlen lap a birodalomban, me­lyet a nácik jóidéig nem „gleichschaltoltak44. A lap tekintélyéből, szellemi fölényéből és füg­getlenségéből ólt; s amellett olyan családiasán szerkesztették a frankfurti székházban; Henry Simon ügyelt minden sorra, s nem jelent meg olyan jelentéktelen hir a napi három kiadás valamelyik rovatában, melyet a főszerkesztő- tulajdonos rlébb nem olvasott volna, S akit egyszer maguk közé engedtek, azzal úgy bán­tak, mint a családtaggal. Akiben megbíztak, az számíthatott reájuk. Igaz, minden sorért, mely ebben a lapban megjelent, kegyetlenül helyt kellett állni: hanyagságot vagy lazaságot nem bocsátottak meg. Évekig tartott kapcsolatom a nagy lappal. Egy napon magától megszűnt, s olyan különös módon, ok nélkül szűnt meg, ahogy kezdő­dött. .. Akkor már évek óta éltem Párisban és sokat dolgoztam nekik. Egy napon neki- kezdtek visszaküldeni cikkeimet. Megjelent egy, visszaküldték hármat. Nem értettem, miért? Cikkeim nem voltak rosszabbak, sem butábbak, mint a régiek. „Tulajdonképen nem ezt várjuk Öntől...“ — írták. Gondolkoztam és megértettem. Mikor hozzájuk kerültem, ta­nulékony voltam és ügyeskedő; azt adtam, amit vártak tőlem. S mikor lassan megtaláltam a magam hangját, egyszerre idegen lett szá­mukra minden, amit Írtam. Német nyelven ír­tam, de idegen szellemben. Néha még leközöl­ték, udvariasságból, de csak úgy, ahogy elha­gyott szeretőjének köszön az ember. (Folytatása következik.) BRISTOL.... ) BRISTOL.... BRISTOL I Szálloda Budapest Dunapart árban és szolgálta­tásban vezeti Szoba téliét ellátással személyenként napi 12 pengőért

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents