Prágai Magyar Hirlap, 1934. december (13. évfolyam, 217-221 / 3548-3552. szám)
1934-12-30 / 221. (3552.) szám
8 TPpavsaTMAcVARHÍRliAP 1934 december BO, vasárnap. 99 Jsó&iáú A kedves fiatal házaspár a karácsonyi estje is kutyáival érkezett, mint mindig. Ezúttal azonban nemcsak Hexy és Blackv, a két felnőtt volt velük, hanem egy harmadik is, amely túl volt a kölyökkutyán, de mégsem volt felnőtt. Ez a kiskutya Tóbiás névre halhatott. Mindhárman a cocker-spaniel-ek hi- dalgéi fajtájából származtak, alacsony vadászkutyák fénylő fekete szőrzettel, hosszan lelógó tenyérnyi széles fülekkel és megtévesztően okos szemekkel. A kedves fiatal házaspár üres kézzel jött és nem tett le csomagot a karácsonyfa alá. Talán elcsodálkoztunk egy kissé ezen, de a három kutya rövidesen véget vetett a csodálkozásnak: megszagolták a maguk csomagját, amelybe ünnepi lóhuskolbász volt csomagolva. A két nagy kutya vigyázzállásba vágta magát a karácsonyfa alatt, mig Tóbiás szerényen és még idegenül a szokatlan és fényes világban a szobának egy távolabbi pontján foglalta el a maga megfigyelő posztját. Az ajándékokkal emberek és állatok egyaránt meg voltak elégedve. Az asszonyok megcsodálták a selymet, a szöveteket és a csecsebecséket, a férfiak csokorra kötötték az uj nyakkendőket, próbálgatták a keztyü- ket, szaglászták a szivarokat, a cselédlány zokogva vette át a maga csomagjait, amin mindenki nevetett, hogy valahogyan el ne érzékenyüljön. A rádió valahonnan messziről hozta az éteren át a karácsonyi dalokat. Már- már az asztalt kezdték kémlelni, amikor megtörtént a csoda. A vendég, kétméteres férfi, hirtelen a fa alatt termett. Bal karjával Tóbiást szorította magáihoz. A kutya fekete feje és hosszú füle két esetlen első mancsán pihent, szeme elárulta, hogy felismerte a pillanat fontosságát, és a vendég így szólt: — Most pedig mi jövünk. Tudjuk, hogy mennyire szeretitek a mi két kutyánkat és ezért elhoztuk Tóbiást, aki Hexy jóMejlett és jólnevelt fia. Vegyétek szivesen tőlünk és tartsátok szeretetben ... Eddig jutott a kétméteres férfi. Aztán láttuk, hogy Tóbiás úgy megrázkódik, mintha óvást emelne az ellen, hogy7 őt becses személye megkérdezése nélkül csak úgy ajándékozzák. Mikor azonban jobban odanéztünk, láttuk, hogy a vendég sir. Nem is volt szükség további megfigyelésre, mert a karácsonyi társaság két női tagja is már hangosan zokogott: Tóbiás eddigi úrnője, mert nem tudott megválni az állattól. Tóbiás uj úrnője örömében. A vége az volt, hogy mind sirtunk. Felnőtt emberek, nem is nagyon érzelgősek, de Ida: Km&auec Pál sirtunk és nem volt erőnk, a könnyeken uralkodni. Senki sem szégyelte magát, hiszen karácsony-est volt, és egyszerre leomlottak az ész és a tapasztalat emelte válaszfalak ember és ember közt; az egoizmust mintha az ellenállhatatlan érzés feloldotta volna, — úgy eltűnt, mint a cukor a forró teában. Egy kutya a covker spánielek hidalgós fajtájából csodát müveit, és nem is volt csoda ez a csoda, hiszen a legnagyobb irók régen megírták, mire kéipes ez a néma teremtmény, az embernek évezredek óta legme-gihittebb és mégis oly távoli barátja. Tóbiás pedig mindezzel nem törődött és nem halgatott oda, mikor egyszerre öten tárgyalták elkövetkezendő életét. Az ajándékozók tanáccsal látták el az uj tulajdonosokat, ezek pedig percek alatt nagy terveket szőttek, már látták a kutya bukfenceit nyáron a kertben, látták, mint utazásaik kísérőjét, amelyért a többi utas megirigyli őket ........ Tó biás mindezzel nem törődött. Mintha jobban ismerte volna az embereket, mint ahogyan ők ismerik magukat. Tóbiás vigigszag- lászta az idegen lakást, hamar felfalta a háziasszony egyik papucsát... A papucsot csak vacsora után fedeztük fel. A vacsora bőséges volt, a borok csúsztak le a I szomjas torkon.és a rádió dalolt. Már feketénél és konyaknál ültünk a könyvtárszobában,! amikor a hálóból kiáltás hallatszott: — Tóbiás, mit csináltál?... Nem hagyod azonnal azt az ágyteritőt?!........Tóbiás!..... Tó biás!!........ Ak kor Tóbiás egyet nyekkent, véknyan ugatott, rosszalását fejezve ki a felett, hogy már az első órákban igy bánnak vele és neki még karácsony este sem szabad papuccsal behatóan foglalkozni és hatalmas lendülettel kifele iramodott, végig az ebédlőn és egye-1 nest be hozzánk, ügy látszik, hogy a nagy j iram és az élmény felizgatta, mert olyan j mozdulattal, mintha inteni akarta volna az; embereket, felemelte a hátsó jobb lábát...! Mit tudhatta ebben a zsenge korban, hogy könyvtárszobáról van szó és hogy az emberek milyen különbséget tesznek, a lakás egyes helyei közt. Nekem, a javíthatatlan filozófusnak, aki azonnal általános törvényszerűséget von le a tényekből, torkomon akadt a szó, amellyel! éppen azt magyaráztam, hogy Tóbiás milyen csodát müveit és hogy etikai szempontból mit jelent, ha felnőtt emberek egy percre sírva fakadnak egy kutya miatt. Azt magyaráztam éppen, hogy ebből világosan kitűnik az ember alaptermészete, amely jó, csak burjánzik rajta a keserű tapasztalatok sokszerü gaza ... Nem volt nagyon eredeti, amit mondtam, és Tóbiás ezt megérezhette. Lehet, hogy tiltakozni akart beszédem ellen, amikor kecsesen felemelte hátsó lábát, mondván: „Mindez szürke elmélet... Majd mindjárt meglátjuk, jó-e az ember alaptermészete ...“ Ez a pillanat volt az est másik csodája és ettől a pillanattól kezdve meg vagyok győződve, hogy a kutyának sokkal nagyobb az em- berismerete, mint a filozófusoknak. Ebben a pillanatban ugyanis négy ember arca megváltozott. Az arcok újra komolyak lettek, feszültek az egoisztikus gondolkozás redői, — az ész felülkerekedett a sziveken, perc alatt itt voltak a válaszfalak, amelyek embert embertől elkülönítenek: öten ültük körül az asztalt, öt különböző gondolkozásu ember különböző és egymásnak ellentmondó érdekekkel, annak ellenére, hogy az imént még meg voltunk győződve az embertársi egyesülésről ... Senki sem csodálkozott, mikor a ház asz- szonya kedvesen fuvolázva megkezdte a támadást: begy mennyire szereti Tóbiást, mindig is ilyen kutyát kívánt magának, de ideges asszony lévén, nagy nyugalomra van szüksége ... A vendégek nem is várták be az első bekezdés végét és ellentámadásba mentek át azzal, hogy ez természetes és bizony úgy van, nem mindenki tarthat kutyát, amely rengeteg munkát ad és nagy gondot igényel ... A vendégeknek sem kellett az első bekezdést, befejezni, hogy értésünkre adják, milyen szívesen veszik vissza Tóbiást, legyen, mert igaz.i kutyabarátok, legyen, mert Tóbiás testvérek közt megér ezer koronát. (Erről nem mertem elmélkedni, nehogy úgy járjak a filozófiámmal, mint percekkel azelőtt és nem akartam a társaságot kitenni annak, hogy Tóbiás újra tiltakozni legyen kénytelen bolond gondolataim ellen...) Mi felnőttek úgy rágódtunk a kutyatémán, mint a két felnőtt kutya a konyhában a csontokon. Minden előkerült a hétköznap lomtárából; az egoizmus, az Én határainak áttönhetetlensége, az áldozatra nem képes kényelemszeretet; az Ember! Egy kis kutya rajzolta meg ennek az embernek a portréját, mondhatnám egyetlen ecsetvonással, sőt zseniális módon mindjárt öt portrét rajzolt a kerek asztal köré a levegőbe. Az egyik ember látta a másik portréját és meghitt szokás szerint azt gondolta: „Milyen egoista vagy!" A másik látta az egyik portréját és azt gondolta: „Milyen egoista vagy!" öt kéz pyult a konyakos poharak után. és az öt kéz mozdulata jó volt arra, liwgy palástolja az öt szempár áruló tekintetét. Csak Tóbiás nem törődött ezekkel az emberi. nagyon is emberi dolgokkal és úgy festett, mintha olvasta volna Nietzsche ilyen című müvét. Őt nem csaptuk be, amikor sírtunk. Most, hogy okosan beszéltünk egymással, most sem csaptuk be. Amikor azzal búcsúztak a vendégek, hogy milyen nagyon szép volt az est, Tóbiás olyan gőgös mozdulatokkal indult előre, mintha mutatná az utat, amely a minden érzelgősségtől mentes igazság felé vezet és mintha ezt mondaná: — Az első pillanattól tudtam, hogy nem maradok itt!... Sebest Ernő:*) Rongy, hulladék cafat, szél, széna, por Szeszélytől űzve örült táncba fog, És mint a szoknya, hogyha ránca sok, Széles kedvében bacchanálba forr. Ezer cigány, kinek vonója szél, Oly vadul húzza és oly tüzesen, Hogy nincs a világnak egy szüze sem Ki igy kereng, mert százszor elalél. És csúcsba hág e poros zűrzavar, Mely bánatomból könnyeket csavar, S amig tölcsérbe tornyosul a láz, Elgondolom; a hírnév éppolyan: Ha szárnya zeng, hullámzó szép folyam, S ha hül a láz, hát porig megaláz. Pár pipás nyudijast hiába vár a lóca, Benn kaszinózva unják már a hűvös kertet, A iákról aranytallért nagy halomba kerget A szél: a kisváros zord, örök martaióca. Illatos lelkét a nyár, tudjuk, kilehelte, Üveggömbön a fények félszeg tánca bágyadt, S a harmat könnyezi az alvó virágágyat, Dércsókkal ébred már a fázó napfelkelte. Az ivlámpát az alkony betakarta ködbe, No valld be: a szeptember valahogy úgy jött be, Mint zsivány szokott éjjel, loppal, alattomba. A nap is szordinózva zengi át az uccát, S közben, mig gyors lábbal a túloldalra jutsz át, Az ősz beléd is csaphat, mint valami bomba. *) Sebesi Ernő legújabb verskötetéből. — („Számadás", Eperjes, 1934.) SZENT KONSTANCIA kápolnája (53) — Az élet csak élet, azt mégse szabad valakitől csak úgy, se kérdezz, se hallj, elvenni! — mondotta Mészárosáé, aki betegre dolgozta magát az ura gazdaságában s úgy élt, mint egy igavonó barom. Szép, de kémén yvonásu arcán keserű ránc mutatta azt a küzdelmet, amely huszonnyolc éves testét, lelkét ronccsá őrölte. — Minek mentek el? Minek hagytak itt? — kiabált Nagy Sándorné, akinek a muszkájuktól gyereke volt. — Minden voltunk nektek, aminek akartatok! Itt hagytatok, évek hosszú során! Most aztán hazajöttök és leöltök, mint a disznót! Kérdezzék meg azt a Cséfait, vagy akármelyiket, hány siró asszonyt, hány rívó porontyot hagyott maga után, odakint, a csavargása közben?! Tele volt a szeme könnyel, úgy sietett haza. Meg kellett szoptatnia a gyermekét. Az asszonyok hallgatva néztek utána. — Pedig alkalmasint te leszel a következő! — vélte Vonyikné. — Akköll neki! — mondta a vénasszony keserű rosszindulattal. LXX. ÉL-E? HAL-E? Valami bomlás mégis kellett, hogy legyen az oroszoknál. A csallóköziek közül elsőnek egy huszárezredes érkezett haza, aki egy Szibériából kiutasított lengyel zsidó ruhájában és irataival jött Ifcloncuton majdnem a frontig. Ott meg egy orosz katonaszökevénynyel cserélt ruhát s igy sikerült átjutnia ezer veszedelem között az itteniekhez. Mikor Juci meghallotta, hogy itt van szabadságon, csenkei birtokán, sietett őt felkeresni. Hátha tud valamit Janiról? — Nagy János? Bocsásson meg, asszonyom, annyi Nagy, Kiss, Kovács, meg hasonló nevű van a világon — biz én magam sem tudom, találkoztam-e vele, vagy nem. — A szökevények? Mindenfelé próbálkoznak, szegények. Ázsia nagy; vannnak, akik Kínába, sokan Perzsiába, Afganisztánba, meg mindenfelé szöknek. A leghosszabb és legnehezebb igy, átlóban, toronyiránt hazafelé. De akármerre mennek, száz elpusztul, mig egynek sikerül. Sok már akkor pusztult el, mikor a szökése sikerült. A perzsiai német konzul az összegyűjtött szökevényekből hadsereget szervezett és megtámadta velük az oroszokat, saját szakállára. Ezek, szegények, majd egy szálig ottvesztek. — A bomlás, a forradalom? Azt hiszem, egy-kettőre meglesz. Már tavaly, karácsony táján kitört volna, éppen nálunk, de elárulták. Volt nagy inkvizíció köztünk is — megálljon csak, most jut az eszembe, persze hogy! Nagy főhadnagy, persze, azt fogták el! Valami kémjelentést küldött, amit innen juttatott vissza valamilyen kémjük. Kiderült minden; mi huszonöt bottal megúsztak, de azt. szegényt, halálra... Mi baja? Vizet, hamar! Julis! — Sajnálom, igazán sajnálom! Hát, mondám, az ítéletet nem tudták végrehajtani, mert. valaki segítségével megszökött. De nem-igen juthatott el a határig. Köztünk és a határ közt légionisták voltak, azok pedig a szökevényeket elfogták mind.-— És ha elfogták? — Engedetniet kérek, magyar ember a férje? A neve szerint az. I — Igen. Dunántúli, csornai származású. De az apja a hegyentuli járásban volt jegyző s igy Jani csak úgy beszél szlovákul, mint magyarul. — Hát ez jó is, nem is. Ha valami magyar 'vagy német került kezükbe, még néha haza is segítették. Vagy legtöbbször visszakisérték a legközelebbi fogolytáborba. De ha valakiről kisült, hogy szláv nevű, származású, vagy anyanyelvű, annak közibük kellett állni... — És ezredes ur azt gondolja, hogy Jani nem szökhetett más irányba? — Dehogy nem. Az igazat megvallva, azt hiszem, hogy ő valamelyik másik fogolytáborban lappang, idegen név alalt. Nem ir, nehogy elárulja magát, mert az életébe kerülne. Tessék nyugodtan várni! Juci megkönnyebbülten lelekzett fel. — Persze, miudez csak föltevés! — sietett szagai hatását lerontani az ezredes. LXXI. BOSSZÚ. — Ki lelhetett az áruló? Én nem, az bizonyos! De ki? Juci keresgélt emlékezetéiben. Talán a postán valaki? Nem- Az nem tudhatta Jani nevét, mert nem volt sóh-ol a lapon feltüntetve. — Ki le-be-tett? — ismételte 6zótagolva. De ez már nem puszta töprengés volt, hanem a legkonokabb gyűlölet az ol Ihatatlan bősz- szuváry szava. Azzal tisztában volt hogy Jani elveszett. De az a másik él! Hogy mer még élni? Emlékezetében feltűnt a vezérkari százados alakja. Csak az lelhetett! Nem tudta, hogyan, de tisztáiban volt azzal is, hogy akármibe kerül is, ezt. az embert el kell pusztítania. Ezer terv fordulj meg gondolatában. Egyik sem ért semmit. — Eh miit, felmegyek Becsbe, a varrónő utján megtalálom a félkezü Gábrist. Azzal majd kifőzünk valamit 1 De Palikát rá kellett, bízni Sugárnéra. Addig is — talán végleg is. Az ilyen vállalkozás mindig életveszélyes. Felkészült az írtra, azzal az ürüggyel, hogy ruhát varrat. De Sugár nem akarta. — Miire neked ruha? És éppen Becsben! A szerdahelyi Klein Bella ott tanult, megvarrja az ép olyan jól! Mikor Juci mégis kitartott elhatározása mellett, négyszem között szigorúan rászólt. — Nem való neked Becsbe lófrálni egyedüli Ha mész: vidd anyádat magaddal! — Nem lehet, apuskám! — Most már egész komolyan kérdelek: Mi keresőd vau Bécsiben? De a ruhát ne emlegesd, az úgysem igaz! — Jani miatt megyek. — Hirt kaptál tőle? — Tőle nem, hanem róla! — Jót? — Rosszat! — Meghalt.? — Csaknem bizonyos. — Hát akkor máért mész-.— Meg akarom bosszulni a halálát! — Szerencsétlen, kim? Legföllebb a saját életedet dobod oda ok nélkül, kilátás nélkül Kin akarsz bosszút állni? — Az áru lóján!... Juci elmondott mindent az apjának. Annak az arca nem elpirult, de etkétlcült a dühtől — Miért nem mutattad nekem elsőnek azt a lapot? De hát — késő bánat, eb gondolat. Gyerünk, és fordítsuk ki a bőrét annak a bitangnak! Veled megyek! Olyan volt az öreg ember, mint a haragvó Jupiter. Pörölt, káromkodott mindenkivel. Szegény áldatlan Mikulás muszkát még pofom is verte- m í'odytAtjuk Forgószél Kis ősz
