Prágai Magyar Hirlap, 1934. december (13. évfolyam, 217-221 / 3548-3552. szám)
1934-12-23 / 218. (3549.) szám
22 rpRf^-MAGteR-mroaa 1934 deceroibeír — Karácsony. Tiz nap az áthosi szerzetesek között Irta : Hwngaricus Viator — Hag^ d ott a világot, maradj közöttünk, Át- hosban lelheted fel a legtisztább boldogságot, az örök békét. Az élet legnagyobb értékéi, az önmagadba való megtérés zavartalan örömét e szent helyen fogod legigazabban megismerhetni. — Bizánc katedrálisa, Kelet leghatalmasabb dómja az áthosi hegyesvölgyes őserdő, melynek szikláira, elpusztulhatatlan, gránitoszlopokra építették elődeink ezer év előtt e szent kolostorokat. — Isten hozott, légy szívből üdvözölve, titkaink nincsenek, jólelkii emberek előtt k tárjuk kolostoraink kapuját, ameddig akarod s jól érzed magadat, közöttünk maradhatsz. Templomaink, könyvtárainak minden kincse, értéke, tanulmányaid rendelkezésére álljon s ha Isten eziránt világosítaná fel elmédet, áldozd fel érte azt a szépnek dicsért nagyvilágot, közöttünk holtod napjáig békés otthonra ía'álsz. — Mint virág késő őszi réteken, mint álom oszlik szerteszét minden, mi emberi; — ami örök: azt nem itt a földön, ott, a magasban kapjuk csak meg . . . Áthos félsziget, 1934 nyarán. Az áthosi Szoat Szinódus aggastyán bölcse üdvözölt igy, adta át szent közösségük nevében a kolostoraik látogatására felhatalmazó fontos okmányt. Nehéz volt az idejutás, e papírlappal kezemben azonban egész Áthosban szabad immáron előttem az ut. * Szív a hegedű, érzéseink a hangok, melyeket a legérzékenyebb hegedüvonó, a toll, szi- vünk-lelkünk legmélyéből napfényre csal, kottába szed, irás formájában papírra vet. Stradivárius remekére, India gyantájára, Byron hegedüvonójára volna szükség, hogy a világ legklasszikusabb földjén átélt élményeinket illő formában, méltó keretben tálalhassuk fel. Ám, ki nyújthat többet, mint amire képes? Utazásaink eme legérdekesebbikéről ez egyszerű, de — ugyebár, elhiszik — hiteles szavakban próbálok beszámolni. „Könnyebb a tevének a tti fokán . . .“ Magammal hozott ajánló-leveleim, s görög barátaim, a Georgiou-család személyes bemutatása mellett elsősorban Szaloniki kormányzói palotájában kell jelentkeznem. Lecos kormányzó átnézi Írásaimat, mielőtt azonban útlevelembe az áthosi félszigetre való belépésre jogosító áthosi vízumot bejegyezteti, előirás szerint a görög külügyminisztérium hozzájárulását kell kieszközölnie. Részletes távirati kérésére huszonnégy óra múlva ugyancsak táviratilag érkezik válasz: — Engedélyt megadom — Maximos. A kormányzói hivatal útvesztőiben, — iktató, irattár, utlevélosztály — hosszas lótás- futás után sikerül csak végső eredményre jutnom, s az ügyosztályok személyes bejárása után a mindenható kormányzói aláírást é3 pecsétet beszereznem. Ez azonban még csak a civil hatóságok elintézési útja. Hátra van még a fekete leves, a szalonikii metropolita, s a feketecsuhás áthosi szerzetes-köztársaság, a Szent Szinódus még nagyobb fontosságot jelentő engedély- okirata. Tudnunk kell, hogy bár az áthosi félsziget az 1912. évi második balkáni háború befejezése óta ismét görög fennhatóság alá került, ezeréves ősi jogai alapján bizonyos autonómiát élvez, s minden görög hatóságtól függetlenül intézheti ügyeit, állapítja meg, kit enged be területére, kinek ad kolostorai látogatására körlevelet. A kormányzói vízum egyelőre tehát csak arra jogosit, hogy a Szaloniki és Kavalla között közlekedő hajók egyikén Áthos egyetlen kikötőjéig, Daphniig eljuthassak. Szalonikiben Jenadios metropolilának, a Georgiou-család közeli rokonának is bemutatnak, tőle kapom a legfontosabb ajánlólevelet, melyet az áthosi szerzetes-köztársaság Szent Szinódusának kell majd bemutatnom, s amelynek alapján állítják majd ki végezetül a húsz áthosi kolostor látogatására szükséges külön körlevelet. Hogy azonban szállodák hiányában egy-egy kolostorban meg is szállhassak, a szerzetesek vendégszeretetét vehessen igénybe, minden kolostor helyi szinódusának hozzájárulását kell megszereznem. Miután előzetes tájékoztatás szerint a nagy mutatkozom, bemutatom irataimat, a zsúfolt hajón kivételesen jó helyet biztosit számomra az angolul tűrhetően beszélő, zord kinézésű kapitány. Tiszta kabinok, kényelemmel berendezett szellős társalgó és étkező-terem, s mindennek koronájaképp a kényelmes fekvőezékkel teleszórt felső fedélzet nyitott (verandája nyugalmas utat biztosítanak. Nem mászunk kabinba, a csillagos ég alatt fogjuk tölteni az enyhe júniusi éjszakát, innen küldök a Kassiopeia nagy W.-je utján az otthoniaknak üzenetet: — Gondolatban Veletek vagyok, Veletek maradok itt is. Tudom, ezt olvassák le a csillagokból a dobói parkban is, vén fenyőfáink magasba szökkenő csúcsa mint lelki rádiónk zengő oszlopsora integet felém. Dehogy is bir aludni az ember. Gondolataink messzekalandozásából csakhamar visz- szarepit a fedélközi utasok vidám dalolása, itt hagyjuk pompás őrhelyünket, a fogyó hold is feltolja féloldalt dőlt arcát, az alsó fedélköz publikuma közé keveredünk, ekkora közelségből görög népéletet megfigyelhetni kivételes alkalom. Mint hátán házát a csiga, a görög paraszt magával cipeli fekhelyét. Magaszőtte durva pokróc, s párnája nélkül nem mozdul sehová. Rögtönzött ágy — ágy mellett, s a felbontott öszvér-oldalzsák, melyből elemózsiák tára kerül a piacra. S mindezek tetejébe az elmaradhatatlan, hüs, kotyogás cserépkorsó. Tüzes bort iszik itt még a legszegényebbje is, a jó Isten napja cukorédesre érleli a görög szellőt, a falu tornyára is szöllővenyigét kúsz- tatnak, vastag szöllőgyökér a kerítés, s az út mentén bűn nélkül annyi szöllőt szüretelhetsz, hogy más hiján a kóborló vándor ezzel is jóllakik, s ha megszomjazott, csak be kell fordulnia a kertkapun, a gazda sohasem fog tőle vendégszeretet dacára több, európai életrendünkben nehezen nélkülözhető élelmicikk — például tej és vaj — az áthosiak étrendjéből hiányzik, egyszerűvé szigorított podgyászo- mat némi konzervekkel egészítem ki, de meg a moszkitók s a kevésbé rokonszenves házi férgecskék esetleges szereplésére számítva, megfelelő drogéria-áruval is gondosan ellátom magamat. Utizsákkal hátamon, vitorlavászon-tarsollyal oldalamon, érthetően kiváncsi érdeklődéssel vágok neki a nehezen megszervezett áthosi útnak. * Szaloniki sok száz tornyának zengő-botigó órái egymás hegyin-hátán ütik a hetet, — délután hat órára jelezték az indulást, s még mindig a kikötőben vesztegel hajónk, a furcsán ropogós nevű „Pssarrá". Csikorognak a csigák, mázsaszámra emelik a partról, tüntetik el a hajó gyomrában a leg- tarkább rakományt. Kecskék, Íróasztalok, gyümölcsös - kosarak váltogatják egymást, s mire az utolsó kötelekkel átfont ládát is elsüllyesztik a mélyben, Ave Máriára harangoz az Aja Sophia öblÖshangu bölcse. Szinte észrevétlen szakad el a parttól a lomha hajótest, az utolsó kendőlobogtatást is elnyeli az alkony és távolság, a szabad tenger tányérsimaságu tükrén lopakodik tova a nagyöblü kikötő ölelő karjai közül kiszabadult hatalmas hajónk. Első utam a hajókapitányi hidra vezet, be(füVcMfo bMcdtúiiÖk Ida: Tackas lince „Csillagom — galambom, szerelem — bubámat, Harmatos — hajnalon — búsulok — utánad. Szeretlek — kereslek —■ a rózsa ■ azóta — — Keverd őket össze s kész a mai nóta!" Ezt a nótát aztán eladják gramofonra, Bánó Bánflfy György. Erdélyi magyar, karcsú, elegáns, cingár ember, a Bámffyak jellemző sasorrával. Égő fekete szemek, sötétbarna arc. Dalainak történőié: szép, virágos, edélyi szerelem, középpontjában: nefelejcsszemü erdélyi grófkisasszony, abból a fajtából, akit Jókai zengő költészete rajzolt méltóan élénkbe. Gróf Bethlen Margit. Az ő szemére gondolt, az ő szép kék szemére, amikor megszületett a „Kék nefelejcs*1 nóta: „.Hanem azért Koszorút, ha meghalok, A síromra, sirhalmomra, Nef el e jcsb ő 1 fonjatok.“ Még egy másik hires, szép nótája maradt ez időkből Bánffy Gyurkának, ahogyan Őt országszerte nevezték; „Volt nekem egy szép szeretőm ...“ „Fordítsd vissza enyhe szellő, Szép tavasz, virágos erdő, Hisz’ én őtet oly igazán szeretem ..." II. Dóczy József! Amikor róla, meg Pete Lajosról Írok, egész bátran Írhatnám rövid emlékezéseim fölébe azt a címet is: „A magyar nóta klasszikusai!“ Mert az igazi szép nótapipacsok, buzakalászokon kívül, amelyek a magyar népdal mejezén virágzottak, ezek az urak irták a legszebb nótákat, ők ketten, aztán Fráter Lóránd, Balázs Árpád. De mégis idetartoznak, mert gavallér urak voltak, nem az „üzletes** nótászerzők fajtájából... Igen, itt álljunk meg egy szóra! Hadd idézzek egy kis strófát, mely jellemző a mai „nóta“ születésére: sajnálni borából egy pár kortyot. Két feketesüveges, feketecsuhás, fekete- szakállas áthosi pap is utazik velünk. Talán a metropolitánál, — ad audiendum verbum, —< talán orvosnál, vagy talán üzleti ügyben jártak, mert hiszen a lelkiek mellé Áthos szent lakói közé is besurrant már az anyagi gond. A háromujju Chalkidice félsziget gondos megkerülése, tizórai kellemes nyáréji tengeri ut után félelmetesen szép látványra ébredünk. A koránkelő nap biborözönében tengerből kimagasló, komor, kopár hegytömeg, a kétezer méter magas Áthos hegycsúcs ragyog. A hegy tövében, trópusi erdők mélységes zöldjéből szines foltok, álmukból riadt áthosi ikolosto-» rok pislognak felénk. A fedélzeten tolong, a rejtelmes óriást bámulja mindenki. Ég felé törő csúcsa körül lilás ködfoszlányok lengenek, egyik oldalát még a búcsúzó éjszaka sötétje fedi, keleti oldalán az ébredő nap csókja reszket, alatta, a tátongó tenger tükrében végnélküli mélységbe fut a sötét folytatás. Tompát búg a befutó hajó kürtje, óvatos fordulás után Áthos kikötőjében, Daphniban vagyunk. A kikötői rendőrosztag vizsgálja meg, veszi át útlevelünket, melyet majd elutazáskor fogunk csak visszakapni. További utunkra egyetlen kisérő-okmányunk a metropolita levele. Kegyetlen franciasággal beszélő tiszt magyarázza a további teendőket, öszvért és vezetőt kapok. Karyásig, a Szent Szinódus székhelyéig, hegyen-völgyön keresztül három óra hosszat fog tartani az ut. Forró tea, s kétszersültből álló egyszerű reggeli elfogyasztása után vidám szívvel, tágult tüdővel vágunk neki a fenyőillattal, madárdallal teli nagyszerű erdei útnak. _ Folytatom. — Magyar nótát. Magyar nótát zongorázni, jól, hogy megnyilvánuljon a zongorában a nóta lelke: ez a legnehezebb dolog a világon. Ezelőtt hiszen voltak magyar nóta-játékosok elegen. Még ma is tudunk néhány jeles magyar nóta-zongorásról. Említsük meg a nyírségi zongorázó úriembert, Okolicsányi Lajost, aztán a kitűnő Gaál Endrét, a Dunántúlról Berzsenyi László keszthelyi közjegyző urat, aki a Rádióban is többször szerepel. Említsük meg ifjabb Boda Dezsőt és gróf Sommsich Gyulánét, akik ma még tudnak szépen és nobilisán magyar nótát játszani. És emlékezzünk meg egy pillanatra Nemes Lajos kúriai bíróról, a tiz éve elköltözött nemes és kedves úriemberről, akinél szebben nem igen tudott senki sem magyar nótát „zörögni" a zongorán ... Pete Lajos magányos, visszavonult életet élő ember volt, akinek élete, mindene: a nóta. Kevesen tudják, hogy a legszebb, legelterjedtebb magyar dalok egyikét ő komponálta: „Nem való bokréta Türött süveg mellé, Nem való a szép lány Szegény legény mellé. Minek is jár utána, Kinek nincsen módja Fodros rokolyára, Selyem suhogóra, Puccos vigauóra...“ Említsük meg pár kedves nótáját: „Mit integetsz a kendőddel — Tán beszélsz a szeretőddel ...“ „Bnjdokolva járok — bércet, rónasá- got", „Nyergelik már a lovakat — mennek a huszárok", „Balog örzse keszkenőjét — égő könnyel sirta tele—“. (E sorok Írója büszkén irja meg, hogy az utóbbi szöveg, amelyet Pete Lajos megzenésítésre érdemesnek talált, az ő szerzeménye.) IV. Gróf Wass György. A régi Erdély kedves, nótós úriembere. Wass György dalos ember volt, abból a cigánnyal nótázó fajtából, aminő volt Fráter Lóránd, vagy Incédy-Focksmann. Pompásan tudta a cigányt dirigálni és hogy az erdélyi cigányok olyan finoman és igaz módon tudták egyidőben a magyar nótát játszani; nagyrészt az ő érdeme volt. ö is köz- igazgatási tisztviselő volt, az ő szivében is egy életen át húzódó nagy, reménytelen szerelem fakasztotta a nótavirágokat. V. Blaskovich, Hollaky, Bölény József urak is ide számítanak, a gavallér magyar nótaszerzők közé. Egyetlen nótája vált híressé mind a három kedves úriembernek, de ez az egyetlen nóta örökké élő, mosolygó virág marad a sirjuk feleit. (pudapeet, 1004.) Ilyenek is voltak: gavallér nótaköltők. Kedves és vidám magyar urak, avagy mulatós, szomorú urak, akik egyszer, virágos kedvükben, „elkövettek" egy-egy nótát. Van olyan közöttük, aki csak egy nevezetes nótát csinált életében, van olyan aztán, aki „kedvet kapott", megszerette a mesterséget, mert hiszen „a madlár se dalol mindig minden dalt egy ágon". Ezek az urak mór mind elköltöztek jobb világba, ahol bizonyára örömest fogadják be a dalos lelkeket. Mert Petőfi halhatatlan verssora, hogy: „aki a virágot, meg a nótát szereti, rossz ember nem teheti" De az se lehet rossz ember, aki a nótát szerzi! I. rádióra, kottára, szabadtéri előadásra, a cigányok minduntalan játsszák, „megteszik ezt a szívességet" csekély díjazásért az élelmes szerzőnek, aki „beadja" a nótáját a közönségnek, akár akarja a publikum, akár nem! Ezért a Dóczy Józsikról, Pete Lajosokról szóló megemlékezés fölébe ez a gyűjtőnév, hogy „gavallér szerzők". Mert ezek aztán nem értettek a nótaüzlethez. Azt se tudták: micsoda! Még talán azt se tudták, hogy a kiadói élelmessé? szép jövedelmet csinál a nótáikból saját magának... nem is törődtek vele. Ezek az urak nótáztak, daloltak Isten kegyelméből, ahogyan a pacsirta dalol virágos rétek fölött, bíbor égbolt alatt... Tehát: Dóczy József. Édesatyja debreceni professzor, a hires Dóczy-féle leányiskola igazgatója. Polgári foglalkozása pénzügyi titkár. Magasnövésü, dius fehérhaju, ritka szép, feltűnő jelenség volt Dóczy József. Sorsa: tragikus. Szemevilágát elvesztette, úgy halt meg Temesyárott. Nem .maradt más utána, csak egy csomó örökéietü. nótavirág... Ha most fölsorolok nótái közül néhányat, sokan a nótaszerető közönség kőiéből ámulva fogják mondani: — Hát ezt Dóczy József irta? Mert bizony Dóczy nem gondoskodott arról, hogy a neve folyton ott szerepeljen a nótája mellett, ö háttérbe húzódott... beszéljen a nóta! „Felednélek, felednélek, nem tudlak feledni..." „Nincs a pusztán rózsabokor, nem adhatok, édes rózsám, virágot...“ „De ahová én elmegyek, ott nincsen" tél, sem kikelet, nics szerelem, nincsen féltés — nincsen onnan visszatérés", „Tágas a kaszárnya —- előtte a strázsa.. ", „Nádfedeles kis házikóm ----", „Szeretőt keresek .... vigan élek én is!" III. Pete Lajos szolgabiró volt Dunántúl. Régi- vágású úriember, megyei ember, nótás úriember. A nótája is olyan, mint az élete volt, valami szerény noibilitás vonul végig minden melódiáján. Pete Lajos arról volt még nevezetes, hogy nagyszerűen tudott zongorázni.
