Prágai Magyar Hirlap, 1934. december (13. évfolyam, 217-221 / 3548-3552. szám)
1934-12-23 / 218. (3549.) szám
l>I«<OT-7VVAG^ARHTRLai* 1934 tteeemíber — Karácsony. 17 A ncaiálfé t% a mai világ Irta: Dobránszksr János pápai kamarás A karácsonyi ünnepek szele már hetekkel előbb, úgyszólván Advent elejétől kezdve megszállta a lelkeket. E legideálisabb ünnepre teljes mértékben ráfeküdt az üzleti spekuláció, hogy valamiképp helyreüsse egészévi passzíváit. Mert a karácsony tudvalevőleg még a zárkózott, sőt az egész éven át kesergő s az életfenntartásért szakadatlan harcban álló sziveket is meg- porkanyitja. Az ezerezernyi fényes, trükkös csábkirakat kicsit, nagyot egyaránt elbűvöl ilyenkor, mint a mágus szeme a sziszegő kígyókat. De kapva kapott az alkalmon úgy az igazi kariíaszból fakadt, mint az öntetszelgő, divathóbortból eredő, nem egyszer sátáni számítással élő jótékonyság is, amikor ugyanis ennek a jótékonyságnak a motívuma nem a betlehemi égi ajándékunk, sem a segiteniakarás, hanem a szent eszközzé avatott lélekkufárság. Mert bizony az ördög is tud jótékonykodni akkor, amikor cserébe a legnagyobb kincset: a lelket reméli körmei közé kaparintani. Óh, hányszor súgja fülébe a mai Éhségnek, a mai Szegénységnek, a mai Nagyra vágy ásnak is azokat a csábszavakat, amelyekkel később, harmincéves korában a betlehemi Királyfit is megkísérelte: Neked adom! Csak egyetlen-egy szent helyen igaz, őszinte adakozási mániába esnek a szivek: a jászo- los Kisded kicsi lábainál, ennél az isteni pó- lyás babánál, akár hivők legyenek ezek, akár hitetlenek, akár Krisztust hittel várók, akár tőle elforduló szivek. És ez a szent hely nem egyéb, mint a családi tűzhely szentélye. Mert ez a szentély is, mint minden egyéb Istenhez s magasabb rendeltetésünkhöz vivő intézmény e világon, első alapjait s megszentelését már a betlehemi istállóban nyerte, ahol először láthatóvá lett a Szentcsalád, ahol a családi tűzhelyet a végtelen isteni s a mérhetetlen anyai szeretet bőségesen pótolta, amely szeretet ellensúlyozta a barlang télviz-hidegét s azóta is szivperzselő fénysugarait szétszórja az egész világra a maga szüzanyai szinarany szi vmécseséből!... A karácsonyi ünnepek révén a kicsi Jézuska ott kering tehát az egész emberiség ki-ki- hagyó vérkeringésében. Az ő szent arculatját magán viseli ugyan, hisz a krisztusi kovász átjárta az egész emberiség organizmusát, még az őt nem ismerő testrészekben is, de azért a csúf emberi arcok még mindig milliószámra ki-kikandikálnak a krisztusi arc mögül, valamint a visszataszító Kain-bélyeg is még mindenütt ott vibrál az Istennel pörben álló s vad gyűlölettel és gőggel tetovált homlokokon. Azonkívül a kicsi kisdedet egész a parányiságig lekicsinyeltük, megfeledkezve arról, hogy e kis ökölnyi emberi hüvelyben egész Isten lakozik. A kicsi kis Jézuskával valahogy még megvagyunk, parolázunk vele, enyelgünk vele. Sőt nagylel'küsködünk is az ő szegényes jászolánál. Azonban a nagy Jézusról, akit lóhátról már le nem nézhetünk, sokszor tudni sem akarunk! A kis jászolnál ön önmagukat felülmúlják a családszeretet gondjai. Alig van olyan röghöz tapadt szegénység, — pedig ugyancsak bővelkedik benne a mai kor, — amely csodával határos leleményességgel nem tudna szeretettéinek kedveskedni valami kriszkindlivel a szegénységbe jött kis Jézus jászolánál?!... A karácsonyi fenyőfácskák ismét millió és milliószámra kigyulladnak. A betlehemesek naiv játéka és karácsonyi éneke a betlehemi örömhírt hirdető angyali karok szerepét adják le házról-házra esetlenül, ott, ahol ez a karácsonyi faduromantika szerephez és szóhoz jut. Ez az egyszerű falusi romantika, mivel hitből fakadt, nem árt a világmegváltói eszmének. Sőt az egyszerű lélekben újból inkar- nálja azt s magához láncolja a jóakaratunkat. * De az a karácsonyi romantika, amellyel elintézi ezt a nagy ünnepet a blazirt lélek, a modern, haladó ember, ez már csak szappan- buborékot termel a karácsony számára, mert nincs mögötte a megváltói eszmébe és annak Megtestesitőjébe vetett hit, hanem csak puszta szokás és hangulat. Sajnos, hogy nagyob- bára csak az ilyen hangulatkeltő romantika kering ma a betlehemi jászol körül, nemcsak a tőlünk távolállóknál, hanem a hívőknél is. Ebben a romantikus karácsonyi ködben elvész azután maga az isteni valóság, amely pedig minden időknek szól. Kedves olvasóm! Azon légy, hogy a megszületett Megváltó ne csak a gyermekek kicsi Jézuskája legyen, aki csak arra való, hogy hordja, osztja széjjel közöttük a csecsebecséket, a kedves haszontalanságokat, a szép ruhácskákat, a fess cipőcskéket stb., hanem hogy a tied s főképpen a tied is legyen életed utolsó lehelletéig! Nem elég, hogy az Ur Jézus csak a gyermekek mesevilágát ragyogással és szeretettel töltse be, hanem szükséges, hogy a te való életedet is töltse ki tartalommal, igaz hittel, nagy és szent elhatározásokkal s bizalommal azon nagy mü iránt, amelyet a jászolos Jézus a kálváriás Krisztussal, az Ecce Homo-val kegyetlenül keresztül vitt mindnyájunkért a keresztfán. Nem, Krisztus nem lehet még karácsonyi szentnapokon sem egyszerű játékszerünk. Hiszen ö az egyedüli nagy s félreismerhetetlen Realitás! Azóta is, ahogy az idők teljében megfogant, megszületett és miköztünk lakozik. Szinte lelki szemeim előtt látom lebegni az Egyszülött fölé hajló szűzi Anyaság égi mosolyát és a magasságbeli Atyához adresszált hálaimáját. Magam előtt látom az atyai gárdista-szerepet betöltő szent József elszánt, markáns, óriási felelősségtől, szeretettől s a hivatás komolyságától szinte megfeszült férfias arcizmait, amelyek a Kisded láttára megBASTIARO MAINARDI: „A SZENT GYERMEK IMÁDÁSA". FAVÁSÁR Irta: Nyíró József A nagyurak úgy veszik a fát, hogy betelefonálnak a „Tűzifa R.-T."-hez, s félóra múlva már a melege mellett ölelgetik a szeretőjüket. Az olyan kisurak azonban, mint én is, a „rórátémise“ után kimennek a fapiacra, az istentelen hidegben ott táncolnak fél napig és akkor is csak nagy fifíkával tudják beszerezni a tűzre valót. Nagy tudománya van a favételnek. Az ember elsétál köztük, de nem néz a fára, csak úgy a szemeszőre alól lesi ki, hogy melyik szekér volna nekivaló. Most aztán azt kell megtudni, hogy milyen ember a gazdája. Azt — ahogy mondani szokták, „pofáról" nehéz kitalálni, hanem ki kell tapogatni. Erre vannak jó és rossz módszerek. Sohasem szabad azt kérdezni, hogy: „eladó-e a fa, bácsi?" — mert a hosszú utón félig megfagyott zúzmaráé, mérges szegény ember erre azt feleli,' hogy „Minek a szemevilágának hoztam volna másképp ide!" Valamivel jobb módszer, ha az ember megáll előtte, s mintha onokatestvére volna, bizalmasan ér- ismerősen aszongya: — No, fát hozott? Mire a válasz: — Nem. Tengeri herkentyűt! Ez a te embered. — Hehe! — kacagsz kedvesen. — Jó kedve van Áron bácsi! — Jó, mert magát látom! — utálkozik rajtad. Most jön az oldalvágás a fára. — Úgy érzem, hogy a kánikula nem ártana ennek a fának. Az ember felcsattan: — Ez a fa? Ilyen nincs több a piacon! — Jól üsmeri, — veregeted meg a vállát, — mert együtt nőttek fel Az „együtt nőttek fel" azt teszi, hogy a fa vén, pudvás, tüzönsiró, szuvat, ganyéravaló, értéktelen erdőgaz. Az ember vagy kijön a sodrából, vagy nem. Ha kijön, akkor elküld messzi tájakra, ha nem küld, állja a tromfot. — Mi együtt, s csak éppen magát akartuk látni, mielőtt meghalnánk. — Csak nem haragszik? — teszed fel álno- kul a kérdést. — Haragszik, a román kormány! — néz le az ember. — Akkor mi az ára a fának? — Ezt azonban úgy kérdezed, mintha csak kiváncsi volnál, hogy hogyis „jár a fa", neked pedig annyi volna az udvarodon, hogy mozogni se, lehet tőle. Az ember azonban megérzi a vevőt s óvatosan felel: — Meg sem mondom, mert ha meghallja, húsz koronával mindjárt többet igér érte. Fittyen tesz a kezed fejével, s bucsuzkodol, mint, aki itt hiába tölti a drága időt. — Nem hússzal, még harminccal is többet adnék, ha ez fa volna ... Na, tartsa meg az Isten! Az ember mérgesen a sapka felé döf a mutatóujjával: — őrizze meg az Isten magát is a szeme világától. Magyarul: Vakulj meg. mert nem látod, hogy miféle jó fát szalasztasz el. Neked azonban eszed ágában sincs elmenni, s csak a tehenekig lépsz, amelyek á hidegtől borzas, felálló szőrrel, ájtatosan állnak. Részvéttel megsimitod az egyiket. — Egészen megfagynak, szegények. Az ember büszkén utasít, el. — Ne féltse maga, ami szőrös! Nem jó zonban félrenézni, mert mindjárt elélénkülnek s ellágyulnak, mint a karcsú, tiszta liliom a hajnali rózsapirban. Szinte újból nyüzsög előttem az első Betlehem-pusztai pásztorjáték, keresetlenül leadva a hamisítatlan nyájőrzőszereplők részéről, akikhez, mint éjjeli nyájvirrasztókhoz a legeslegelső örömhír jutott el, akik igy első hódolói lettek a kis Ismeretlennek! A rendkívüli üstökös máris útban van, hogy ragyogó fény- csóvájával szelíden súrolja a barlangistálló rozoga tetőzetét s elvezesse a Megigérthez a pogányokat is, akik szintén sóvárogtak a Szabadító után. A Glória és a Pax angyali kórusból hangzott le a földre, még pedig az olyan barlangból alkotott zenemüterem fölött, amelynek minden oldalát átjárta a 6zél, de amely azóta is minden igaz hívőt hasonló glóriázásra serkent. Mert a betlehemi szimfónia elsőnek fogadta magába azt a nagy Mestert, aki hivatva volt a megbomlott világrendet ég és föld között újból teljes harmóniába hozni. Az ószövetségben mint ígéret évezredes reményben élt már az égből jött Szabaditó. Az újszövetség hajnalán, az első karácsony éjjelén, mint beteljesülés jött e világra e szabadító Angyal, aki azután mint a Szentiélektől megfogant, Szűztől szegénységben született, nyomorult szivekbe égi vágyakat s heroitikus szeretetet oltó, elsötétült elmékbe égi fényeket gyújtó, valóságban létező, oktató, csodatevő, szenvedő, mindenkivel jóttevő Önfeláldozás s mint megtestesült Istenember fejezte be a megváltás nagy müvét. Ezt az istenemben realitást megismerni s megszeretni még az Ö földi életében vajmi keveseknek, igazán csak az Ö elit-társaságának adatott meg. Hiába jött övéi közé, még azok sem fogadták Öt, aki az ö vérükből való volt. Az ószövetségből az újszövetségen át a harmadik stáció: az Anyaszentegyház. Vagyis az Ígérettől az inkairnált valóságon át eljutottunk immár a csalhatatlan egyház által dajkált élő hit realitásáig! E hit ugyanaz ma, ami volt, amikor mint örök igazság kiröppent az isteni Mester szájából. Ma már a kisded Jézus misztikus teste az egyházban és az egyház által szétáradt az egész világon. Folytonfolyvást glorifikálja a Magasságbelit s pacifikálja a földi halandókat. Csakhogy a glorifikáció meg a pacifikáció ezer akadályba ütközik és a gonoszság számtalan szírijén minduntalan hajótörést szenved. A Kisded arcocskája ragyog s mosolyog ránk ma is úgy, mint születésekor. A világ világossága ma is ugyanaz, ami volt ip principio és ami lesz usque ad aetemitatenj. Azonban sokak számára láthatatlan és megfoghatatlan ott, ahol az élő hit elhomályositására sürü ködöket és napfoltokat vetít a cinikus hitetlenség s ahol gonoszkodó fellépésével megütik a fát a kezedről a többi vevők. Fiatal, kövér, nehéz naccsága lép most az emberhez és kényesen csicsergi: — Mennyi a fa. bácsi? — Két százhúsz! — Jaj, be d:ága! — Maga drága, lelkem küs-ajezon! A naccsága szokás szerint körüljárja a fát. Azalatt visszaorozkodom én is és odakunyori- tok az éu emberemnek: — Ernmá fehérnép, mi? — Jó faggya van! — ismeri el a székely. A hölgy már vissza Í6 tért. — Száznyolcvanat adok érte. — Annyit ez az ur még hajnalban ígért, de neki se adtam! — rázza a fejét a székely. Annyival szeretném én is megvenni a fát, de a hölgy könnyelmű. Attól félek, hogy többet talál Ígérni. Lépre kell csalnom mind a kettőjüket. Tudom, hogy a székely gyanakvó és a magam dolgát sem akarom rontani. — Adhatja bátyám! Ez a hölgy túlságosan is megígérte az árát. Ha estig itt áll, akkor se kap többet. — Ugy-e, kérem? — kap a segítségen a nő és kedvesen rámpillant. Az ember észbekap. Ismeri már ö ezt a módszert, hogy az egész család kijön fát venni, s külön-külön alkudoznak, hogy lenyomják a fa árát, azután pedig csak kacagnak a markukba. Rongyféle nép az urinép, de rajta nem fognak ki. Csakazértsem! A hölgy szokás szerint leszólja a fát, hogy csak mutat, de alig van a szekéren valami s az is nyers, vén, északos, nem is elég hosszú, a szekér keskeny, közben üregek, likak vannak, hogy úsztatott, megfőtt fa és nem ér semmit. A székely csak mosolyog s úgy tesz, mintha gyönyörködnék a nőben. — Egyem a száját, be szépen szól! A hölgy mérgesen elpirul és rámnéz. — Nem az ön vásárját rontom, uram? — Dehogy! — tiltakozom. — Én már letettem róla. Kag>o.k itt én sokkal jobb és ok
