Prágai Magyar Hirlap, 1934. augusztus (13. évfolyam, 173-198 / 3504-3529. szám)
1934-08-19 / 188. (3519.) szám
4 t>ra:gaiA\ag^ar-hiriíAI> 1934 augusztus 19, vasárnap. Irta: Kosztolányi Dezső öridsi választéki Legolcsóbb áraki Pausz T., Kosié® Üveg — porcellán — villany csillárok! llllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllilllllllllllIlM Modern képkeretezés, üvegezés Telefon 2423 Alapítva 1833 Ha egy fürdőhelyre érkezünk, ezar meg ezer olyan embert látunk, akivel eddig nem találkoztunk. Megannyi ismeretlen arc és mozdulat, megannyi ismeretlen szervezet és szív, mely évtizedek óta élt és kattogott s egyszerre előttiünk van, a maga tapimtiható valóságában, az élet töméntelen gazdagságát és rejtélyes voltát éreztetve. De amint múlnak a napok, az ismeretlenek között ismerősökéit lelünk. Az erdőben például fölfedezzük kitűnő orvos barátunkat, akit őszintén szeretünk és becsülünk. Tűnődve jön elénk. Pápaszemém át bölcsen mosolyog kék szeme. Hosszú, ezüst hajtiinosei koponyájára vannak ragasztva, vizes keiével. Már emeli n tjük karunkat, hogy viharosan üdvözöljük és megöleljük, már nyitjuk ajkainkat, hogy nevét kiabáljuk, amikor baráti lendületünk hirtelen megdermed és a köszöntő sikoly szájunkra fagy, mert közben észrevettük, hogy mégsem ő az, csak valaki, aki hasonlít hozzá, az utánzata, melyet a szeszélyes és kiszámíthatatlan természet a maga kedvére és mulatságára alkotott. Még mindig tétovázva szem 1 éljük. Ez a másodpéldány szinte csalódásig mímeli az eredetit. Sajátosságai is azonosak. Éppúgy vonja vállát, fújja orrát, akár a mi feledhetetlen jóltevönk. De néhány centiméterrel alacsonyabb, vagy magasabb mint 0 s közelről az arcvonásai — megtévesztő hasonlóságuk ellenére is — oly idegen szerüek. mintha barátunk rosszulsikerült arcképét látnok. Alig estünk túl ezen az izgalmon, a tóban, ahol úszkálunk, egy nyirbbajszu, fekete urat mutatnak nekünk, s életünk rémét ismerjük fel benne, a régi adomákna és unalmas szójátékoknak azt a szörnyetegét, akit különben messzire elkerülünk, annyira, hogy ha egy vonatban látjuk, inkább leszáll un k és a másikkal indulunk, nehogy áldozatai legyünk az ő veszélyes kedélyének és megalázó cim- boráskodásának. Hatalmasan megriadunk. Már beletörődünk a változhatatlanba 'és megadjuk magunkat sorsunknak. Tudjuk, hogy nyaralásunknak befellegzett. Nem is merünk feléje nézni, de azért a napnál világosabb, hogy csak ő lehet az, aki a jellegzetes kacagásával, úszva, adomákat mesél egy menekülő és tiltakozó csoportnak. Napokig kerüljük őt, nagy vargabetűket téve szárazon és vizen s akkoT derül ki, hogy ő sem az eredeti, csak annak „értéktelen utánzata", melyet a jótékony gondviselés madárijesztőkémt helyezett el ezen a fürdőhelyen, hogy állandóan emlékeztessen bennünket a veszélyre. Két-három hét alatt húsz-harminc ilyen másodpéldányt találok, kedves és utálatos emberek viaszömtvényét és ezirunyomatát. Itt van egy szabóm, csodálatosan hü kivitelben, egy ismerősöm kisifia, akinek hegyes orrán éppúgy ü] a szemüveg, mint az eredetijén, egy híres iTÓtársam, kissé soványabb és barnább változatban, egy régi tanárom és egy régi szerelmem is, valamivel magasabb homlokkal és alacsonyabb szellemi szinvonallal, férfiak, nők, gyermekek, valamennyien utánzatok, másolatok és másodpéldányok, a kísérletező élet elrontott mintái, melyeket nyilván ezért vidéken hagyott, arra gondolva, hogy itt, ahol nem olyan kényesek az igények,. mint a fővárosban, ezek is megteszik. Nem igaz, hegy az erdőben nincs két egyforma levél. Teljesen egyforma talán nincs, de egymáshoz hasonló megannyi van- Ezek pedig izgatnak, bosszantanak, mulattatnak, csiklandoznak s olykor a végletekig feldülhi- tenek. Mi az értelmük? Bevallom, ilyen türelmetlen pillanataimban a Claudius-család őrült császárairól álmodozom, akik oly szabadon s gyermekesen éltek, hogy minden bada ötletüket megvalósították. Szeretném összelőgdostatni ezeket a bohó és baljós embereket, akik a természet rigolyájából úgy utánoznak másokat, hogy az már szinte kegyeletsértés és istenid sértés. Aztán kiilönvonaton föl vitetn ém őket a fővárosba- Ott egy előkelő étteremben fényes díszvacsorát adatnék számukra. Miután hajviseletük egy-egy apró-cseprő hibáját, mely a hasonlóságot csökkenti, eltüntet telném szakavatott színházi fodrászokkal, frakkba és estélyi öltözetbe bújtattatnára őket, leültetném egy hosszú asztal egyik felérj uigy, hogy a másik felén, szemben velük, az eredetijük foglalna helyet, azok, akiket ők tótunkkal vagy tó-J Parisban nyáron egy ember ment az izzó buleváron. Költő volt, vagy művész, vagy más efféle, kinek mesék lepkéznek köntösére. Olyan volt mint én: volt feje, lába, szive, (lelke szintén!) — s mégis egyszerre az orromba lebben a hulla-szag felőle a melegben. Az IJr kegyelme elhagyta s kit az elhagy: fényes elme nem használ néki, sem hir, sem kigyulva fején a dicsfény, mert ő a hulla, hulla! Velence, 1934 augusztus. Művészet és valóság, — mindig csak erre a két szóra térek vissza, nemcsak azért, mert ez a két szó volt a velencei művészeti kongresszus egyik vitaanyaga, hanem azért is, mert a kőcsipkék városában léplen-nyomon érzi az ember ennek a két szónak hatalmas arányokban való összefonódását. A művészetet ezen az estén Shakespeare képviselte Reinhardt reudezésében, a díszleteket viszont nem kisebb valaki, mint maga az Úristen tervezte, emberi kéznek mindössze néhány sor évszázados palotát és egy öreg kőhidat engedélyezve, az égbolt, a telihold a viz és a lágy esti szél azonban, amely a színpad felett lassan és halkan terelt néhány felleget, maga a valódi természet volt, lévén „A velencei kalmár" szabadtéri előadás. Essünk gyorsan túl rajta: nekem nem tetszett. Velencében azonban mindenki áradozva beszél az előadásról és a benszülöttek szinte háziügynek tekintik. Shakespeare jó iró, Reinhardt kitűnő rendező, Velence mint díszlet tandóri — ennél többet talán nem is lehet markolni egy színházi előadással, — a színészek elsőranguak, a szabadtéri előadásnak óriási sikere van, — igazán nem is tudom, hol kezdjem az ellenzéki Wzólalást. Művészet és valóság, — ez a kettő valami olyan ellentétes fogalom, amit igy, ilyen mértékben összekeverni nem lehet. Rám azt a hatást tette, mintha egy gyönyörű szép tájképet, gyönyörű szép rámában felakasztottak volna, — egy gyönyörű erdőben. A kép is szép, az erdő is szép, a fa is szép, amelynek a derekára a képet felakasztották, de mindez igy együtt nem tudott abba a bizonyos életentuli hangulatba sodorni, amely nélkül nincs igazi művészi élmény. A kép agyonütötte az erdőt, az erdő pedig agyonütötte a képet. A San Trovaso téren építették fel a nézőteret. Ez a tér alig nagyobb, mint a budapesti Opera nézőtere és színpada együttvéve. A nézőtér vasoszlopokból épült, ezt a vasszerkezetet bedeszkázták és így helyezték el a széksorokat meredek eséssel, hogy a helyet minél jobban kihasználják. Ez a szörnyű vasszerkezet, amely a térnek több mint egy'harmadrészét elfoglalja, már ez is valami baribár dolog. Azok a velencei művészek, akik ezt a termet valaha arányaival és hangulatával megátmodták, elhülnének, ha sírjukból kikelve ezt az otromba nézőteret meglátnák. Valaki azt mondhatná erre: nézőtérre mégis csak szükség vau, elvégre az emberek egymás nyakába nem ülhetnek. Ez igaz. Ahhoz azonban a szabadtéri előadásnak Párisban nyáron egy bulla ment az izzó buleváron s megláttam benne korunk sok-sok hősét, kiket parfümöí reklám és dicsőség. Az élvezetnek sok motorján híres bullák vezetnek, hullák ülnek eszmék, családok, népek élén: egy perc s a Föld tébolyba léphet! Párisbau nyáron egy hulla ment az izzó buleváron. A Notre-Dameba tévedt: kegyelemmel telt meg szive, hogy meggyént fegyelemmel. ezzel a fajtájával van 'baj. De maradjunk csendben. A közönség már elhelyezkedett, a nézőtéri lámpák kialszanak. Most csak a telihold világit le a kis, öreg paloták fehér-fekete homlokára és a kőhíd ive alatt kéken-ezüstösen csillog a viz a holdfényben. Eddig remek. Sőt tovább is, — távoli énekszó hallatszik és a hid álombéli kapuja alatt megjelenik egy arany-fekete gondola magas, gőgös orra. A gondolás oly nesztelenül mártja evezőjét a vizbe, mintha valóban csak a felhőkben evezne. Szép pillanat az is, amikor a gondola megérkezése előtt a távoli énekszóra megnyílik a túlsó parton az egyik alvó kis palota nehéz, sötét vaskapuja (olyan, mintha ébredés előtt ásítana és nyújtózna), fáklyával a kezében, két fekete tógás alak lép ki a kapun és meggyujtják a palota előtt az olajlámpákat. Úgy lépnek ki és úgy mozognak, mintha évszázadok kriptáiból elevenedtek volna meg. Ez mind olyan szép, hogy az embernek elszorul tőle a szive. És talán éppen ez a baj, — ezt nem lehet fokozni, ez a hangulat lassan- kint elengedi az ember torkát, mint egy láthatatlan kéz, törvényeszerüen kell jönnie a kiábrándulásnak, amikor a „színpad" megelevenedik, amikor a fényszórók elkergetik a holdfényt, amikor egy-egy gyengébb színész szavalja a sorokat, amikor a darab néhány ponton akaratlanul is külsőséges mutatvány- nyá válik. Ilyenkor az égbolt, a hold és az ódon kis paloták lesújtó gőggel pillantanak le a térre. A megvetés ekkora fokára egyszerű színpadi díszletek sohasem képesek. Mégis azzal az érzéssel távozik az ember, hogy a szabadtéri előadásoknak igen nagy jövője van. De uj műfaj, amely uj szerzőket követel. Az ilyen nemesszándéku vállalkozásoknak egy kicsit ugyanaz a sorsa, mint a: film vagy a rádió gyermekkorának, amely egyéb hijján olyan darabokhoz és regényekhez nyúlt vissza, amik nem az ő számára Íródtak. * A második velencei kalmár már nem művészet, hanem a valóság. Giuseppe Volpi di Misurata grófnak hívják, Olaszország egyik leggazdagabb embere, néhány évvel ezelőtt pénzügyminiszter is volt, — ennek az embernek lénye, élete és pályája, hogy a szónál maradjunk, a valóság művészete. ö Velence legelső embere, ennek a kongresszusnak is ő a házigazdája. Gyönyörű palotájában estélyt ad a kongresszus tagjainak tiszteletére és Reinhardt, aki szintén jelen van, bátran megirigyelheti a rendezés csodáit, amit ez alkalommal nem a művészet, hanem a valóság nyújt, öreg kőkút a palota előcsarnokában és egy még öregebb ágyú, mind a kettő valóságos műremek. A lépcsőiéi járónál féherselyem ruhában térdnadrágos lakájok, az ember szinte érzi rajtuk, hogy olasz létükre mekkora erőfeszítésükbe kerül ez a merev, mozdulatlan állás. Fent az emeleti csarnokban kaftános, turbános szerecsen szolgák állnak festői csoportban, — ebben a képben az ősi Velence fényűzése ragyog vissza, egy pillanatra azt lehetne hinni, hogy Volpi gróf a Shakespeare-darabban szereplő marokkói fejedelem szolgahadát kérte kölcsön. A palota berendezése? Veszedelmesen hasonlít az amerikai dollármilliomosok házainak berendezéséhez, mindössze az a különbség, hogy ez az eredeti, a newyorkiak viszont szolgai utánzatok. Az estély közönségének nagy része a palota körbefutó első emeleti erkélyén foglal helyet, ahonnan a szűk udvarra lehet lepillantani. Az udvar közepén kerek, fehér kőkút, amely körül a gróf jachtjának hófehér ruhába öltözött személyzete helyezkedik el s miután tiz- tizenkét olasz együtt mindig énekkar, régi velencei dalokat énekelnek a vendégek tiszteletére. Volpi gróftól csak annyit tudok, amennyit itt az erkélyen, a tolongásban és a zsibomgás- ban egy olasz hölgy mondott el róla. Egyszerű velencei családból származik és akkor mozdult ki életében először Velencéből, amikor alsóbb iskoláit elvégezve, az apja pénzt adott neki, hogy Páduába menjen tovább tanulni. Mialatt Maestrében a vonatra várt, a fiatal Volpi szóba elegyedett néhány olasz parasztasszonnyal, akik tojást vittek eladni. Megtudta tőlük, hogy a tojás Dalmáciából való, ahol nagyon olcsó. A szállítása viszont bonyodalmas. A fiatal diák merészet gondolt és nem Páduába ment, hanem Dalmáciába. Az apja ennek aligha örült, viszont a fiú néhány év alatt Olaszország legnagyobb tojáskereskedője lett. Ez azonban csak kezdete volt üzleti pályájának. A tojás után a macedóniai dohány következett és óriás vagyonának alapját tulajdonképpen a Balkánnal 'űzött dohánykereskedelme vetette meg. Rengeteget keresett a balkáni háborúk alatt, majd a tripoliszi háborúiban megnyerte a misuratai ütközetet. Ekkor kapta a grófi címet di Misurata névvel. Hatalmas üzleti vállalkozásai között az ő kezében vannak a legnagyobb olasz szállodák részvényei is. ő az igazi, az élő, a valóságos velencei kalmár. A feje hasonlít a Pirandello fejéhez. Szép, római fej. Rövidre nyírt, deresedő, ékalaku szakáll, nagy magas homlok. A gróf saját bevallása szerint ötvenhétéves. Középtermetű ember, erős, tömött vállakkal. Ahogy beszél, elnézem milyen hatalmas erős fogsora van. Azt mondják kora hajnaltól késő estig szakadatlanul dolgozik. Arra gondolok, hogy aki ennyit bir dolgozni és megvalósítani, annak ilyen egészséges fogának kell lenni. Az egész emberből csak úgy dől az életerő. —• Szinte az az érzésem, palotájának tornatermében a nyújtón minden reggel egy félóráig az óriáskelepet csinálja s utána pihenésül nagy; vasgolyókat dobál. És olyan lágyan és finoman beszél franciául, mintha költő vagy zeneszerző lenne. Mikor másnap bemutatja a velencei ipartelepet és benne a világ legnagyobb kohóját, azt mondja: — Tizenkét évvel ezelőtt itt még lagúna volt, hatvan centiméter magasam állt a viz..« Elvittem a vizet és ide építettem... itt ezt* mindent... Körülmutat az óriás nagy ipartelepen. És ezt úgy mondja, mintha azt mondaná: — Tizenkét évvel ezelőtt kezdtem Írni egy nagy szimfóniát... Ez az az embertípus, amely hiányzik mifelénk. Csupa nagy belső tűz, a munka és alkotás roppant akarata. Ilyen embereken keresztül lehet megértetni a mai Olaszországot és benne Mussolinit. Ekkor feltámadt: mert malaszt volt benzinje kocsijának. A többi hullák vágtattak robogva bűnök utján világkarambolokba. Irta: Zilahy Lajos tűkön kívül egy életen át illetéktelenül majmoltak s várnám, hogy az eredetiek és a másolatok arcán a megrökönyödés, ámulat és hideglelős kacaj micsoda fintora jelenik meg, amikor megpillantják egymás kissé eltorzított tükörmását. Az élet bizony meglehetősen furcsa, barátaim 6 azt hiszem azok élnek igazán, akik ezzel a furcsa élettel furcsán mernek játszani. Mécs László: Egy hulla ment az izzó buleváron
