Prágai Magyar Hirlap, 1934. augusztus (13. évfolyam, 173-198 / 3504-3529. szám)
1934-08-14 / 184. (3515.) szám
4 1984 aragnsztns 14, IceiML A SELLÖ Irta: BETHLEN MARGIT Á ©ellő végiignyujtózva a hold fényétől ezüs- *ö6 víznek fodrozó hátán, édes, kristálytiszta, szinte testetlen hangon, mely olyan volt, mint az, melyet fűrészből hegedűvel lehet előcsalni, énekelte a sellők évezredes dalát: ,,A seililő, a sellő, a sellő. a selilő, A sellő nem jössz, a sellő nem jó. A selilő elmúlik, mint a tavalyi hó. A sellő nem tud szeretni. A eellő nem tud nevetni, A eeüő félig hall. A eellő félig dal, A sellő nem asszony, a sellő nem lány. Futó hah. fehér felhő, Csak sellő, csak szellő, Sohasem nő!“ Maga sem tudta, miért énekel, azt sem, miért énekli ép ezt, csak dalolt, mirt, ahogy a. madarak dalodnak, ösztönszerüen. vidáman, boldogan. Hogy dala kivogatóan szóit, fájdalmas édesen, átlátszó világosain és mégis titokzatos homályba burkolva, arról ő mitsem tudott. Fiatal volt még, alig háromszáz esztendős, nemrégiben került csak ki a tengeralatti kékfényü barlangok öröpös félhomály álból, ahol a kis sel- üők gyermekkoruk éveit töltik. Most már vagy százötven esztendő óta ugyan szabad volt neki a felszínre is úsznia, de tapasztalata, az még atig volt arról, ami nem a sellők világára tartozott.. Asszony, lány, nő, szeretni, nevetni, ezek csengő hangok voltak csupán, melyeket agy ismételt, mint ahogy a gyermek az ezüst csen get yüt rázza, anélkül, hogy fogalmakat fü- sött volna hozzájuk. Néhányszor megtörtént vele ugyan, hogy halászok, dalától bódultán, a tengerbe vetették magúikat, hogy úszva igyekezzenek őt elérni. Ilyenkor .bevárta, mig egészen közel értek hoz- j zá, reájuk mosolygott oly észtvesztöen, hogy j azok a mennyországot látták maguk előtt megnyílni, s aztán karjának kecses, bár álig észrevehető lendületével tovább siklott, simán, zökkenés, erőlködés nélkül, akárcsak pajtásai, az ezüst pikkeilyü halak. Ha látta, hogy a legények visszafordulnak a part felé. újra dalolni kezdett, ugyanazt az édes, átlátszó, kristály- tiszta, boszorkányos dalt, mely érthetetlenül úgy felforralta a vért, mint valami aranyszínű, mákonyos óbor. így játszott velük, sokáig, sokáig, ameddig csak a hold aludni nem tért, amig csak a csillagok pislogni nem kezdtek a mindjobban halványuló égen, amig a nap vörösen szegélyezett palástja fel nem bukkant a tenger távold peremén. Akkor aztán még egyszer felvetve magát, mint valami óriási, ala- bástrom hal, kitárta két karját, feléjük, mintegy utoljára híva, kérve, vonzva őket magádhoz és végleg eltűnt a rózsaszínűén átlátszó- habok között. Hogy a legényekkel azután mi , történt, az sohasem érdekelte. Talán nem is ; emlékezett reájuk másnap, amikor ujíböl fcibuk- , kant az ezüstös habokból. Ki emlékezik a futó felhőkre, melyek valamelyik esti alkonyon ( szebbé teszik a nap izzó, égő. parázsló dia dali - menetét? , De a fiú, aki a tengerparton állva élbódu.va hallgatta a sellő panaszosan édes dalát, az sohasem látott még selilőt. sohasem hallotta kristálytiszta, bűvös dalát, az csak földi lányokat ismert, forrószivü, puhalelkü. melegtestü földi asszonyokat, akik soha még egyetlen esetben sem tudtak ekeotáldani szive kérésének, annak ■a varázshatalommak, mely abból a szóból árad, hogy „szeretlek !u És a fiú el kezdett úszni a sellő fellé. És amikor oly közel ért hozzá, hogy az szavát meghallhatta, elkezdett hozzá beszélni, kérni, könyörögni. úgy, mint ahogy ezt már oly sokszor és mindig sikerrel tette: — Szeretlek, szivem szépséges virágja, sze retlek, mint a hold a napot, g az ég a csillagokat. ELeped ék látásod után. meghalok a szomjúságtól, ha vörös ajkadat meg nem csókolhatom. Mondd, mikor jössz ki a partra, hogy karjaimba zárjalak? A selilő mosolygott, lassan, titokzatosan, vérforr állón: — Tálán ... egyszer... esetleg... valamikor ... —dalolta- átlátszó, kistálytiszta, édes hangján. De mikor a fiú őrült iramban feléje száguldott, hogy elkapja hajlékony derekát, ezüstös pikkelyü bakfarkának láthatatlan csapásával elsiklott mellőle, hogy az csak az üres vízbe markolt-. — Szeretlek! Nem érted, szeretlek! ígérd meg legalább, hogy egyezer, egyetlen egyszer kijössz hozzám a partra! — könyörgőtt a legény. — Tálán ... egyszer... esetleg ... valamikor ... — énekelt a sellő és mosolygott, észt- vesztően, bolonditóan. — Hát azt... azt legalább mondd, hogy szeretsz, hiszen látom, érzem, hát máért tagadod? Kínlódott a fin, elakadó lélókzetteJ küzködve az ár, saját vágyának feltornyosuló hullámai és a sellő mindig újból elsxkló, -tovatűnő, megfoghatatlan és elérhetetleri , ezüstfehér alakjával. — Talán ... egyszer ... esetleg ... valamikor ... — dalolt a sellő és mivel a nap izzóan vörös pálástja, már ott bukkant föl a tenger távoli peremén, felvetette magát még egyezer a magasba, hogy karcén álak ja mint alaibást- rom szobor villant fel derékig, s aztán hirtelen', Átmenet nélkül eltűnt a mélyben. A < fiú szédülten nézett körül, ifi vőit ez? Káprázott a szeme, füle, képzeletének játéka volt ez csupán, hogy pillanattal ezelőtt majdnem karjában tartotta már a leggyönyörűbb l-nőt, kiről álmodni lehet? Lassan úszott vissza a napsugárban fürdő partra. Másnap este, amikor a holdsugár ezüsté va- Táizsolta a tenger felületét, és a sellő felibukkanva a mélyből, gondtalanul dalolni kezdte az ősi dalt, mely annyi százaknak jelentett, már romlást és kárhozatot, a fiú már ott állott a parton és boldogan nyújtotta feléje karját: — Itt vagy újra, itt vagy mégis, nem álom vagy hát, hanem boldog, gyönyörteljes valóság! Ha nem szeretnél, miért jöttél volna, ha nem szeretnél, nem hallottad volna meg hivó szózatom! Jer ki a partra, jer ölelő karomba, légy a szeretőm, légy a hitvesem, légy boldogság gom, vagy kárhozatom, mit bánom én, csak légy enyém! •— Talán ... egyszer ... esetleg ... valamikor ... — dalolt a sellő. — Vagy azt akarod, hogy én menjek le ve- ; led a mélybe? Oda. is követlek, ha úgy kivá- | nőd. Megküzdőik én érted a -tenger minden ször- ! n vével, szembeszállók a füréezfogu cápák ser-e- | gével, a tengeri kígyó öleléséből 'kiragadlak én, | mindennel és mindenki vél felveszem a harcot, ■ csak mondd ki a szót: jer velem! | — Talán... egysz-er ... esetleg ... vaiami| kor... — dalolt a sellő. — M-i vagy hát, hogy nem tudok szivedhez férkőzni? Vizek gonosz szelleme, tót azért teremtettek. hogy hozzám hasonlókat gyötörj? Avagy égd tünemény, aki csak azé lesz, aki testét feláldozva, lelkét adja cserében leikéért? Ez, vagy amaz. de mondd, ki vagy! — Tálán... egyszer ... esetleg ... valamikor ... — dalolt a sellő édesen, bóditóan és mikor a fin újra a vízbe vetette magát, hogy hozzá ússzon, bevárta, mig csak ép, hogy az el nem érte és csat akkor, szerelmesen ' mosolyogva szemébe, siklott ki ölelő karjai közül. Nem rosszaságból tette, még csak nem is kané rságfoól, nem örült gonoszul a fin kínjának, dehogy! Játék volt -ez nála csupán, a sellők örök játéka, melyet lélekkel biró ember m-eg nem érthet, mert nem tudja elképzelni mi az, amikor valaki nem érez semmit, sem jót, sem rosszat, sem boldogságot, sem pedig kint. A sellő nem akaTta, hogy a legény elmenjen. Maradjon itt és játszók vele ma és holnap és holnapután. Hogy azután mi lesz, arra nem gondolt. A sellők számára nincsen jövő, ép úgy, mint ahogy nincsen múlt. ők az örök jelemben élnek. Amikor az letelt, hosszú évezredek, vagy rövid pillanatok múltán, akkor habbá foszl-anak és semmivé válnak. Ez a törvény. HOVA? Sziklay Ferenc regénye üld tiltakozói u modem társadabn eh kinövése « i ma zűrzavarát6/ va /< kibontakozói divatos törekvése ellet; •%y frdekfeszrtc :telekven\ kér r ebet. Ara: fűzve 35, kötve 45 KI Portó: 3, utánvéttel 5 Ki Kapható a P.M.H. kiadóhivatalában ők ezt tudják, de nem érzik, ép úgy, mint ahogy nem éreznek semmi mást, sem a maguk, sem a mások kínját, baját. Mert nekik csak testük van és hangjuk, édes, testetlen, fájdalmasan kristálytiszta hangjuk, de leikük ... lelkűk, az nincs. Nem is volt, nem is lesz soha. Még 'ha ezernyi ezer férfitől is elrabolják, kiszívják, elcsalják. Mert lelket elvesatemi lehet, de megszerezni, ha nem avval születtünk, az csak a mesében fordul elő és akkor sem igaz. Hogy mi lett a fiiu vége, nem tudom. Valamelyik nap nem volt a parton, amikor a sellő kibuk kant a mélyből. Hogy igen messze üszett-e be utána előző este,, amikor a hold ezüstkertté varázsolta a habok birodalmát, melyben minden és mindenki varázslatos fényiben csillogott és nem találta meg többé az utat a rideg, nappal világba, hajtom boldogan hunyta le szemét és süllyedt, süllyedt, puha, meleg karoknak érezve a habok hideg, sikamlós ölelését... vagy észre tért, amikor a nap forró, világító csókja megérin tette és elmenekült messze, messze, ahová a sellők dala nem hatol, sebzett sziwel, fájó kebellel, d-e életét két kezében vivő. mint. megmentett, egyetlen, legdrágább kincsét... ki tudná azt megmondani? Talán most is él valamerre és holdvilágs éjjelen, amikor a holdsugár reszkető fénye oly 'kristálytiszta és testetlen, mint a sellő éneke, titokban felszáll benne a kétely, hogy angyal-e, avagy boszorkány volt az, akit egyezer, régen, oly nagyon szeretett? Fülében megcsendül a dal, melyben, benne a válasz, melyet sóba szerelmes férfi, meg nem fog érteni, a dal, amelyet a sellő most is, végignyujtózva a hold fényétől ezüstös v-iz- rek fodrozó hátán, édes, kristálytiszta, szinte testetlen hangon énekel: ..A sellő. a sellő, a sellő, a sellő, A sellő nem rossz, a sellő nem jó, A selő elmúlik, mint a tavalyi hó. A sellő nem tud szeretni, A sellő nem tud nevetni, A sellő félig hal!, a eelő félig dal. A sellő nem asszony, a sellő nem lány, Futó hab, fehér felhő, Csak selő, csak eellő, Sohasem nő!“ SZENT KONSTANCIA kápolnája FÖLDES GYÖRGY (18) — Jueíkám, drága kicsikém! — sóhajtotta. — Vigyázz, magadra! írj mindennap! Istenem, mi lesz velünk?! — hallatszott időnkint a különben szótlanul ölelkező társaságban a nők szava. Trombitaszó! A sírás hangosabb. Jani egy kicsit vár, mig a bucsucsóknak v-ége. Csak akkor vezényli: — Hapták! Beszállás, rendben, sorban, vezényszavakra. Mikor már bent ülnék: jön a bucsuüdvözlet. 'A sok jő sopromidéki bor. A pőncichterek büszkesége. Üvegekben, kőkorsókban. Még átalag is akad közte. No, hiszen, ez eltart Moszkváig! A banda megüti a dobot. No, persze, a Gotterhalte! Szép, szép — de nem népszerű. Magyar gyomor nem veszi be. A sokezernyi embertömeg elkezdi a Szózatot énekelni. Az hangzik! Zúg! Á katonabandából nem hallani mást, csak a nagydobot. A katonák, a kintrekedt tömeg, be. egész a város túlsó oldaláig, az induló vonat összes embere, talán maga Boérin ezredes is, a Szózatot énekli. A disz- ezázad pergő dobbal, puskatust fogó kézzel jobbra néz, a kivont kardok tisztelgőre leeresztve, a többi katona mind szalutál Először életükben a Szózat tiszteletére. Megy a vonat, az első. El. messze, ismeretlen cél felé. amiről csak annyi bizonyos, hogy e sok derék, szeretett, férfi kőiül talán egyetlenegy sem fog épen visszatérni onnan. XXI. POZSONY FELÉ. Kismarton, Rüszt, Fekete város. Sok nép, sok bor. Tömve minden pályaudvar. A tömeg csak úgy liheg a vonat felé: Szeretünk, testvéreink vagytok, féltünk, veletek érzünk — lelkűnkkel kisérünk, áldásunkkal óvunk! És mégis elengedünk! Nem egyesek az egyeseket, hanem mind, az összesség, mindannyito- kat! S hogy érezzétek szeretetünket, nem csak könnyeinkkel itatott kendőinket lobogtatjuk felétek, hanem teletöltjük kulacsaitokat a híres ruszti borral! Mit, hogy tele vannak! Akad még palack, korsó, átalag! Elbírja a vonat, ha elbírja azt a súlyos áldozatot, amit hoztok! Alkonyodik. A vasút mellett szétzilált kepék, ki döntött fák — mindenütt a minapi vihar nyomai látszanak. De nincs egy ember se, aki a vonat láttára le ne tenné a kapát, gereblyéz hogy kendővel, kalappal, puszta kézzel inthesse az Isten hozzád-ot! Mikor Jani észrevette, hogy Pozsony felé haladnak, megdobbant a szive. Hiszen ez a vonat az újvárosi pályaudvarra érkezik. Ha a Vág völgye felé mennek tovább: valahogy át kell jutni a főpályaudvarra. Akkor pedig ott mennek el Juci ablaka előtt. Akkor talán megláthatja niégegyszer! Biztosan meglátja! Ha éjjel mennek: ő bizony nem bánja, illik, nem illik, szabad, nem szabad, de ő bizony fölkiált neki, hogy: Juci! Nyitott ablaknál alszik, biztosan meghallja. Éls akkor ki is jön a vasútra. Katonatranszportok soká szoktak várakozni, lebzselni, mig elkészülnek a vonat- összeállitással, podgyász, lovak, kocsik berakásával. Lehet, hogy csak délben mennek tovább, vagy még később. Aztán megint kitekintett az ablakon. Ledöntött kukoricatábláik, tépázott födelü házak. Mind, mind a nagy forgószél nyoma. Vájjon, ha két egymáshoz tartozó porszemet elkapott, kétselé sodort a vihar, lehetséges-e, hogy még valamikor, akár évezredek múlva is, találkozzanak? xxn. CSAK TOVÁBB . . . Bizony, a pozsonyi találkozásból nem lett semmi. A vonat éjfél után két órakor járt be az állomásra. Nem volt ott senki, csak a szolgálatos vasutasok, meg az áilomásparancsnok- ság ügyeletes tisztje. Ez s©m volt ismerős; ezt is a forgószél hozta ide Kukutyinból. Nem is volt kiszállás, a vonat ment a fiőkpálya- udvaroD át, egyenest a Vágvölgyének. Alig volt annyi ideje Janinak, hogy egy levelezőlapot írhatott a feleségének. — Elmentem melletted, de nem láthattalak. Rád gondoltam, álmodban talán meg is érezted. Megyek tovább I Hova? Meddig? Nem tudom. Csak azt tudom, hogy távolodom tőled. De a szivem, lelkem veled marad. Isten Veled és velünk! A levelezőlapot átadta az állomási tisztnek. Az megígérte, hogy bedobja a levélszekrénybe a főpostán. , XXIII. KEZDŐDIK! Ami ezután jött, az olyan volt, mint egy szép. izgalmas álom. Gyönyörű időben bontakozott, ki előttük a Vágvölgyének regényes vidéke. Itt egy kies fekvésű város, ott egy festői várrom, amely Jókai regényeit juttatja az ember eszébe — aztán egy szép hegycsoport — egy napsütéses panoráma — gyönyörű ivóit. Ünneplőbe öltözött minden. Az állomásokon megint csak sok nép — ünnepelnek, éljeneznek. Jól tartanak, tyúkkal, kaláccsal. Csupa fiatal, szép lány, meg asszony. Hova tettétek az öregeket, a gyászruhásokat? Még a legkevésbbé szép közöttük az a mozitündér, vagy világhírű színésznő, vagy táncosnő, aki az egyik nemzetközi fürdőhely állomásán telieget felénk. Minden oldalról fényképezőgépek kattognak feléje; a rendőr, a vasutasók, a kanszallagos vasúti tisztek odaeresztik tisztelettel, ahova senki mást. Fürtös, szép fejét gyakorlott mozdulattal kissé balra hajtja, feje fölé emeli kecses hajtással a jobb kezét, bal kezében virágcsokor. Az egész tartása maga a keresett, kíszámitott. szépség. Egy pillanatra megáll igy, teljesen mozdulatlanul ott, ahol a váltónál a sok sínpár jó hátteret nyújt; mikor a fényképező-gépek elcsattannak, egy gyors pillantást vet kőröskörül s csak akkor kezd integetni. A csitri lányok, kisvárosi asszonyok a perronon szájtátva bámulják — tanulják tőle a szépség művészetét. Aztán megy a vonat tovább; közel, messze, minden ember, asszony, gyerek megáll, integet. A fiatalabb tisztek átmásznak, a nyitott vágón okba s ott a poggyászkocsik bakjáról élvezik a gyönyörű kilátást. r Folyóatjutó
