Prágai Magyar Hirlap, 1934. július (13. évfolyam, 148-172 / 3479-3503. szám)

1934-07-29 / 171. (3502.) szám

1994 Jalras 29, Tiasáimap. I—""P————— HgLUBJiiP-^rwa 'ÍRXGAI-MaG^AR-HI'RLAEí 9 szahipartápsulatoh hérdése Irta: Koczor Gyula A'Z 1933 évi 223. számú törvény lehetővé teszi aa egyes szakmáknak a mostani vegyes i partársulatobból való kiválását és a kiváló lágernak szakmák szerint az úgynevezett szakipartársulatokibain való egyesülését, Egy- egy. szakma részére a szakipairlársulat meg­alakulhat több járás, egy-egy veit zsupa vagy esetleg egész Szlovenszkó területére kiterjedő hatáskörrel. A régi ipairtársulat összes ingó és ingatlan vagyonát, a kilépő tagok szám­aránya alapján köteles megosztani az alakuló szakipartársulattal. A törvényre támaszkodva az elmúlt hetek­ben, az országos hivatalból két leiratot kap­tak az ipartársulatok, melyekben értesítik az ápartársulatokat, hogy az építészek -és a mol­nárok szakipar társ:;' a' Inak előkészítő bizott­sága az országos hi Lathoz benyújtotta meg­alakulás iránti kérői.- ói. Az országos hivatal a megalakulásra vona'kozólag véleményt kér és egyúttal felhívja az ipartársulatokát, hogy tegyenek javaslatot a vagyonmegosztásra néz­ve is. A szaki pair ostár sül a tok előkészítő bizottsá­gai ugyancsak• értesítették lépésükről közvet­lenül az ipartár suta tokát. is. Hasonlóképpen megkereste az ipartársu- Jatokat a pozsonyi kereskedelmi és iparka­mara is ez ügyben, mely megkeresés azonban ftz országos hivatal leiratától eltérően, egé­szen furcsa hangokat üt meg. Amikor az or­szágos hivatal véleményt kér a szakipartársu­latok megalakítására vonatkozólag — már pedig a véleményadás a világon mindenütt azt jelenti, hogy a kérdéses tervről jóváhagyó, helyeslő, de azt ellenző, helytelenítő véle­ményt is adhatok, _ ugyanakkor a kamara megkeresésében ezeket mondja: „A rendel­kezések szabotálása volna, hogyha valame­lyik ipartársulat arra az álláspontra akarna helyezkedni, hogy elvileg ellene van a szak- i pár társulatok megalakításának. Ilyen eset­ben a társulat az ipartörvény 212. § 6. és 7. szakaszának rendelkezéseit idézi elö.“ Az idézett paragrafus 6. pontja rendbírságot he­lyez kilátásba az olyan társulati vezetővel szemben, aki a hatósági utasításnak ismétel­ten nem tesz eleget avagy kötelességét sú­lyosan megszegte, illetve egyéb szabálytalan­ságot követett el A 7. pont a vezetőség felfüggesztését és uj választás elrendelésének jogát biztosítja a felügyeleti hatóságnak, ,,ha alapszabályelle- nes vagy ismételten kifogásolt tények vagy szabálytalaosáigok merülnének fel." A kama­ra tehát a szabad véleménynyilvánítás nevé­ben súlyos büintetéeeket helyez kilátásba, ha az ipartársulatnak esetleg aggályai 'lenné mek az alakítandó szakipartársulattal szem­ben és véleményében ezt kifejezésre juttat­ná. A kamara megkeresésében azonnal be is jelenti, sőt „figyelmezteti“ a társulatokat, hogy véleményezi a szaktársuiatok létesíté­sét, majd igy folytatja: „Tehát a kamara a törvényt pártolni fogja, azonban mindent vé­deni akar, ami megmenthető. A vegyestársulatoknak is kell ezzel számol­ni, hogy nem fogják tudni a törvény végre­hajtását megakadályozni, tehát a társula­tok érdekében dolgozunk, ha arra az álláspontra helyezkedünk, hogy a szaktársuiatok egyszerűen megalakitandók és meg lesznek alakítva, a vegyes társulatok segítségével vagy anél­kül. Már előre sejtjük, hogy. egyes társulatok úgy fognak gondolkodni, hegy ha lesz szak­társulat, hát Legyen, de azéirt a felelősséget vegye át a hivatal, a társulat maga azért nem exponálja magát. Az aluli rótt kamara már is találkozott ilyen nézettel, azért tisztelettel fölhívjuk a T. Társulatok figyelmét, hogy ilyen álláspont ellenkezik a társulatok köz­jogi állásával, mely aláássa a társulatok au­toritását és veszélyezteti annak vagyoni érde­keit. A hivatalokra hagyni, hogy azok hatá­rozzanak a saját felelősségükre, ez tulajdon­képpen passzív rezisztencia, ami nem marad­hat nyom nélkül a hivatal és társulatok kö­zötti érintkezésben. Viszont a hivataloknak sem mindegy, hogy csupán a saját felelőssé­gére határozzon-e vagy sem, hogy azután a társulatok által meigtám adtassák, mert rotsz- Szul határozott." . A kamara tehát ismételten kihangsúlyozza előbbi} véleményét és egyúttal tudomására adija az ipartár sutátoknak, hogyha mindenben nieun járnak kézre a szakipartársulatok „se­gitsógükkel vagy e> nélkül is meglesznek". Meg is fenyegeti a kamara az ipartársulato­kat, tudtukra adva, hogy ha nem viselkednek megfelelően, az veszélyezteti „vagyoni érde­keiket", amit csak uigy lehet értelmezni, hogy ez e etben a vagyonszétosztás terhűkre fog történni. Mindezeket azonban még betetőzi azzal, hogy arra az esetire, ha a társulatok nem adnak a kamara szájaiizének megfelelő véleményt, melynek alapján, a felsőbb ható­ság minden további nélküli határozhat, ezt „passzív rezisztenciának" akarja bélyegezni és ismét megfenyegeti az ipartársulatokat az országos hivatal „nevében", — mert hisz csak arról lehet szó, hisz ez a hivatal hivatott az ügyiben dönteni, — hogy ez az állásfoglalása, „nem maradhat nyom nélkül a hivatal és a társulatok közötti érintkezésben." A diktátora hangú levélre féV-szr a koronát azzal, amikor az országos b^a'alt úgy állítja be, hogy an­nak bajos seb': Vielősségére határozni, mert „rosszul határozhat". Nem tudjuk, hogy ki a kereskedelmi és iparkamara szerencsés leve­lének szerzője, de meg kell állapi tanunk, hogy egy komoly testülettől még aligha látott ilyen iirásmü világot és bárhol az egynapos gyakornokot is elcsapnák, ha ilyen „fogal­mazványt" merne bemutatni. E levél után most már teljesen megértjük, hogy máért nem látta az iparosság egy fikarcnyi hasznát sem a kereskedelmi és iparkamarának. Foglalkozzunk ezek után érdemileg az ipartáreulatoknak szakipar tár sutátokra való bontásával. Elsősorban meg kell állapítanunk, hogy ez nem kizárólag magyar kérdés, hanem ugyanúgy húsába vág a szlovák ipartársu- latoknak is. Az ipartársulatok csak 8—9 éves múltra tekinthetnek vissza, az 1924. évi 259. számú törvtény hívta életre őket s előbb csak a na­gyobb kisipari gócpontokon, így Délszloven- szkón csak Pozsonyban, Komáromiban és Ipolyságom volt „ipartestület". Az újonnan alakult ipartársulatoknak természetesen úgy anyagi, szervezeti, mint tevékenységi tekin­tetben a kezdet nagy nehézségeivel kellett megküzdeniük. Több év küzdelmes munkája után most kezdenek kibontakozni anyagi le­hetőségeik és az ipartár sutátok alapiján csak mostanában építik ki tagjaik anyagi és szelle­mi gondozását, adó- és más ügyes-bajos dol­gaiknak intézését és a jövő iparosnemzedék- kel valló foglalkozást. Évek kellenének, miig ez a munka rendes mederbe jut, addig is mindezeken felül a mai ipartársulatoknak nagy munkát kellene kifejteni, hogy a hábo­rús évek alatt szétszórt, egymástól eltávolo­dott és a háború utáni években a súlyos meg­élhetési viszonyok folytán egymásban csak versenytársakat látó kisiparosokot közelebb hozza egymáshoz, megértesse velük összetar- tozand óságukat, felébressze öntudatukat, hogy ezzel képessé tegye őket az egymásért való szervezett munkára. Elméletileg helyesnek mondható az az el­gondolás, hogy az egy szakba tartozók egy társulatiban foglaljanak helyet, ennek azon­ban csak olyan nagy városokban van gyakorlati értelme, ahol sokan vannak egy-egy szakból, azok­nak érdekeik, bajaik azonosak Irta: Surányi Miklós Az ősi magyar műfajt, az adomát, immáron majd­nem egészem kiszór itotta a torzkép.,.amelynek, élő­szóban vicc, írásban pedig 'karcolat, vagy kroki a neve. Mind a kettőt az ötlet jellemzi,, valamiféle hir­telen kilobbanó, rövid ideigszikrázó, tüzijátékszerü, színes szellemesség, amely a túlzás, gúnyolódás, ke­gyetlen irónia és szatirikus bölcsesség elemeiből építi fel a maga vádiratát az emberi égyügyüség tradíciói, vagy az emberi tradíciók együgynsége el­len. Hát az anekdota nem ugyanazt cselekedte? Nem. Az anekdota éppen abban különbözik a ka­rikatúrától, hogy az első tele ven kegyelettel, tra­dícióval, rezignációval, finom és csendes humorral és iránya, célja konstruktív, az utóbbi pedig ked­vét leli a paradoxonokban, a cinizmusban és szét­rombolni igyekszik mindent, ami banális, naiv, gyermekded és naivul hagyományos. Anekdota és karikatúra között pontosan akkora a különbség, mint a jó humor és a gúnyos éle között. Azt már minden gyermek tudja, hogy vioc és hu­mor között nagy a különbség, de ahelyett, hogy fo­galmi meghatározásokkal vesződnénk, gondoljunk csak arra, ami a különbséget az általuk keltett ha­tás révén a legszembetűnőbben demonstrálja. A viccre, amely mindig ötletesség és mindig groteszk, vagy visszás gondolkodásmód szüleménye, az em­berből kicsattan a harsány kacagás, Dickens humo­rára ellenben az ember szeméből kicsordul a könny a meghatottságtól. A vicc mindig kritizál, leránt, szétboncol és lerombol, ha egyebet neim, egy illúziót s ha nemesebbet nem, hát egy hazugságot; a humor mindig gyengéd és érzelmes, mindennel megbékít és mindig tele van az élet boldog megértésével és helyeslésével. A vicc rendesen a nagyban látja meg a kicsit, a fenségesben a nevetségest, az erkölcsös­ben az aljast és a tisztában a szennyet; a humor a kicsiben is megmutatja a nagyot, a nevetségesben a fenségest és aljasra és szennyesre ráborítja könyö- rületesságének és minden-megértésének köpenyét, mint az ittas Noéra az ő kisebbik fia. Ez a különbség az adoma és a modern torzkép vagy persziiflázs között is. A két műfaj természetében rejlik, hogy amikor irodalmi maga latára emelkedik, az előbbi inkább a múltba tekint vissza, az utóbbi pedig a jelent és a jövőt tűzi ki céltáblául. Az anekdótának határo­zottan történeti jellege van és rendesen a történel­mi romantika eszközeivel dolgozik. Kitart a hősi történelemszemlélet mellett és a maga humoros eszközeivel szolgálatába szegődik a Carlyle-féle hŐ6- imádásnak. Gondoljunk csak azokra az anekdóták- ra, melyek a magyar történelemben Szent István, Bolond, Lehel, Mátyás király, Zrínyi Miklós, II. Rá­kóczi Ferenc, Kossuth Lajos, Széchenyi István, vagy Deák Ferenc alakja körül termelődtek ki. Vagy gondoljunk Jókai Mór és Mikszáth Kálmán regé­nyeire, amelyek nemcsak hogy tele vannak anek- dótákkal és nemcsak a stílusnak anekdótaizü, ha­nem néha a maguk egészében sem mások, minit mo­numentálisra növelt művészi ankedóták. Az anekdő- ta valójában mindig népies életszemlélettel és né­pies szellemi emberismerettel dolgozik. Ember he­lyett típusokat ad s ha egyéneket fest, azoknak csak főjellemvonásait adja meg, csak a lélek kontúrjait, mint ahogy a freskófestő is elhagyja a szinek és vonalak apró nüanszait. Az anekdota a maga hősét mindig perspektívában látja és nem olyannak és ak­korának festi, mint aminő a valóságban lehetett, ha­nem aminőnek a szem őt bizonyos távolságból látja. Az anekdota megfordított látcsővel dolgozik: hősét eltávolítja, a körülötte látható képet Ö6szesüriti, ez alakot magát egy síkban ábrázolja és mindig olyan helyzetben, amelyik ránézve nemcsak a legjellegze­tesebb, de a legelőnyösebb is. A torzkép ezzel szemben nagyitőüveg alá veszi a maga áldozatát. A hőst megfosztja dicsfényétől, le* rángatja a magasságból, levetkőzteti és pőrén mu­togatja. Jaj neki, ha egyetlen hibát fedez fel a tes­tén! Sőt nem is elégszik meg a szabad szemmel látható, kézzel tapintható, centiméterrel megmér­hető és mérlegre tehető tulajdonságokkal. Rönt­gen-lámpás elé állítja és átvilágítja. Lombikba teszi és lepárolja. Vegyi elemeire bontja és reagensekkel demonstrálja minémüségét. És boldog ujjongással mutat rá, hogy a legszebb nő, vagy a legnagyobb hős is, mint minden organikus test, széniből, hidro­génből, oxigénből, nitrogénből, kénből, foszforból és vasból s ezek magasrangu vegyületeiből, fehér jéből, vagy biogénből áll. Ha pedig mostmár magát az irodalmat tesszük ilyen esztétikai vegyvizegálat tárgyává, ki fog tűn­ni, hogy maga az irodalom is vagy «z adoma, vagy a torzkép forrásaiból táplálkozik. Nevezzük az ankedóta-irodálmát életirodalomnak és ekkor min­den szépirodalmi müvet bele tudunk illeszteni e kategóriák valamelyikébe. Természetesen óvakodni kell attól, hogy e kettő között valamiféle rangsort akarjunk megállapítani. A megkülönböztetés csak azt kívánja jelezni, hogy a szépirodalom a görögök­től és a rómaiaktól kezdve a mai napig a legkü­lönbözőbb stílusokon keresztül mindig olyan folyó­hoz hasonlítható, amelynek egyik partja az ötlet, a másik az élet. A szépirodalom az életet — akái a valóságot, akár az elképzelt életet — kétfélekép­pen ábrázolhatja. Az egyik mód az, hogy mesét mond és emberfigurákat teremt, másként szólva cselekményt és jellemet talál ki, az olvasó lelkét megtölti benyomások!; '! és hangulatokkal, elérzé- kenyiti és gondolatokra ingerli s magát a tanulsá­got rábízza az olvasóra. A másik mód pedig az, hogy röviden jelzi a helyzeteket és a szereplőket s azokból leszűri az élet nagy tanulságait, fejteget, magyarAz, összehasonlít, vitatkozik, gúnyolódik, le­leleplezi a dolgok groteszk, elképesztő, vagy meg­botránkoztató oldalát és felteszi, hogy olvasói te­mérdek adattal, történéssel, mesével, maguk is il­lusztrálni tudják a karikatúra aforizmáit és para­doxonjait. •és így azokat egymás ereiével igyekeznek megvédeni és orvosolni. Olyan nagy terület szak iparosait egy szervezetben összehozni, mint amilyen a volt Bratislava — nagyzsupa vagy Szloven- szké, semmi előnyt nem jelenthet és csak káros lehet a bevont kisiparosokra. A szakipar társulatok semmi újat, nagyobb hatáskört nem jelentenének, miint a mai ve­gyes ipar tár sutátok, előnyük tehát nem volna- Nézzük, hogy milyenek volnának ezzel szem­ben a hátrányaik. A tagok és a társulatok között a nagy tá­volság miatt megszűnne minden kapcsolat, a tagok egyszerű fizető alanyokká válnának. A kisiparosok és a szakmabeliek egymásközötti érintkezése a mainál is jobban meglazulna, rőt fo';--'°en megszűnne. Iparosintézmények éleire’--a nz összes szakok bevonásával is ég:: V, ; -győzhetetlen nehézségekbe üt­közik (ée':’.mgélyBŐ, temetkezési segély, ag­gok otthona stb ), hogyan lehetne ezeket egy szakma kisebb száram tagjaival megvalósíta­ni? Az iparosok, bármi ügyük legyein is, alig vehetnék igénybe társulatukat, mert hiszen hányadik ember engedheti meg magának, hogy nagy utazásokra költsön. A szakipar tár­sulat tanácsadó Iratokat előkészítő, eljáró sze­repe teljesen megszűnne. A tömegesen felmerülő mindennapi tanonc- haj-ok elintézése — melyeket levelezéssel nem'lehet remdbehozmi, melyekhez nemcsak az előírások tudása, de egész szív és helyi is­meretek is kellenek, — teljesen megszűnne. Mindezeket egy helyi bizalmi férfival nem lelhet elintézni. A tampmcügy felkarolása és a tauonook gondozása a szét szaggatottság miatt teljesen lehetetlenné válna- Az uj szakiáirsulatok megszervezése, egy nagy városban fenntartása, személyzetének ellátása, az eddiginél sokkal nagyobb terhe­ket róna az érdekelt iparosokra, melyet még fokozna a nagy területen való megoszlás, kü­lönösem ha utazások igénybevételével, tag­jaikkal — ugy-ahegy — a kapcsolatot fenn akarnák tartami. A fennmaradó ápartársula- tok amúgy is nehéz helyzete el viselhetetien- né válna, hiszen a még tagdíjat fizetni tudó iparágakat mind kivonnák azokból és csak azok az iparágak maradnának vissza, melyek legjobb akaratuk mellett, ma sem tudnak tag­díjat 'fizetni. A szakipartársulat vezetése, ügyeinek intézése, közgyűléseinek lefolytatá­sa kizárólag a székhely és a legszűkebb kör­nyék iparosainak kezébe menne át, mert a többiek a költségek miatt ezeken részt nem vennének, illetve az ügyekbe, be nem folyná­nak. Ezen, csak vázlatosan, futólag megjelölt, okok mind a szaki pair tár sutátoknak ily nagy területen való létesítése ellen szólnak, de a szakipartársula foknak kisebb területen való .'létesítéséire vonatkozólag is nemleges felele­tet adnak, mert abból semmi előny nem szár­mazna. Végeredményben a szaki pár társ illatok csak szétmálasztanák mindazt, ami eddig ke­serves munkával felépült, s helyébe sem újat, sem jobbat, sem többet nem tudnának adni, mint amit eddig nyújtottak az ipartár­sulatok. Az illetékes hatóság a tizenkettedik órában gondolja meg tehát, hogy érdemes-e leiq-yönigitérni az ipartánsulatokat! ■Kzs&ssasam Ruszm&z^ói §5'®!k@§ámk ci magvar ■ iráséri Ungvár, julius 28- (Ruszinszkói szerkesztő­ségünktől.) Szomorú jelenség az, hogy a ki­sebbségi magyar közönség tekintélyes része még mindig nincsen tisztában azzal, hogy a magyar nyelvű irodalmi termékek és sajtó- orgánumok közül melyek állnak magyar nem­zeti alapon s melyek azok, amelyeknek csak a nyelve magyar, de a szelleme nem az. So­kan nincsenek tisztában azzal, hogy a magyar nyelven megjelenő nyomtatványok közül me­lyek érdemesek arra, hogy jóhiszemű, gerin­ces magyar ember bizalommal kezébe vegye. E kedvezőtlen jelenség mellett csak üdvö­zölni lehet azt a gondolatot, melyet néhány ruszinszkói magyar főiskolai hallgató vetett fel s melynek lényege az, bog;- az egyetemi hallgatók a nyári idő alatt me ; adogatják a falvakat s a magyar értelmiségei informálják a magyar szellemű irodalom legújabb fejlődé­séről és a megjelent irodalmi termékek érté­kéről. Értesülésünk szerint a lelkes magyar fiuk az életrevaló eszmét már a legközelebbi napokban tetté érlelik. Renr Ij-sk, hogy a ru­szinszkói főiskolások példáját a smovenszkói magyar főiskolások is követni f a *.

Next

/
Thumbnails
Contents