Prágai Magyar Hirlap, 1934. július (13. évfolyam, 148-172 / 3479-3503. szám)

1934-07-01 / 148. (3479.) szám

1954 Julim I, vasárnap.

<P«ALGAW v UCífcAJt-ttl RliAH

ApaayitUbs i/oáyok?

Ida: Sucányi hflUdós

Óriást választéki Legolcsóbb drakl

Pausz T., Kosice

Üveg — por celláira — villany csillár ok!

.uwiiiiiwiiiiiiiimniiuiiiiiuuiiiiiiHiiiiiiminMiiiimiHiiiiíiiiiiwÉniiiiiinnimiiiiMiiimiiiniiuinniiniiHiiinuiittiHHiumiitmHUH

I Modern képkeretezés, üvegezés

HllllllllllllllllllllllHllllllllllllllllllllllllllllllllllliliiiiiiiiiililllllllllllitlllllllllllllllllllllllllllllllIlllllllllllllllllllílllllllllllllllllllllllllllllllllllI

Telefon 24.23 Alapítva 1833

—r- Mindéin ember magáiban bőid egy gonosztevőt, vagy egy őrültet. A vallások, a civlizá- diók, az államok jogrendje, a büntetőpallllos csak nagy üggyel-bajjal fékezik meg az önzés, düh, bosszú, irigység és rögeszmék őrültjeit, vagy fe- nevadjait. Zsandár, porkoláb és körbács kell nekünk, mint ahogy vessző kell a gyereknek, hogy rendbe jöjjön önmagával, megtisztuljon a félelemben és megcsókolja a büntető kezet. Az ember gonosztevőnek születik és elmebajjal hal meg.

Ijedten néztem barátomra, áld izgatottan nyújtogatta nyakát, homlokát összeráncolta, mintha messze tekintene s ott szörnyűségeket pillantana meg, vastag, kerek, csillogó pápa- szemén keresztül, aztán pedig folytatta:

— Elmondok önnek valamit, amiből kiviláglik, hogy a kulturált ember és a. barlanglaké a társadalom támasza és az utszéli betyár, a becsület és a gazság, az erény és a bűn milyen közel járnak egymáshoz bizonyos elhatározó helyzetekben.

Barátom leült, szivarra gyújtott és halkan suttogva mesélni kezdte:

— Koránérett, nagytestű, sápadt, fejfájós gyerek voltam, egyetlen fia az apáimnak, elkényeztetett, költekező, fantaszta és esetlen mozdulata slheder, felpuffadt, sárga, húsos, érzek gős és álmodozó virága könyveknek, korai szerelmeiknek, öregek társaságának, mértéktelen evésnek, lusta, hosszú, tétlen nappaloknak és ideges érzékiségben áthánykolódott éjszakáknak. Az anyámat beteges rajongással imádtam, az apámat gyűlöltem. Érti? Gyűlöltem. Most fáj a szivem, ahogy kimondom ezt, de akkor azt hittem, jogosan lehetek bírája az apámnak. Igaz, hogy gyarló ember volt szegény, telve a gazdag, semmittevő, szerencsés magyar kereskedő minden hibájával, félmüveit ember, egy- harmadában ur, másikában paraszt, a harmadikban üzletkedvelő zsidó. Ha ivott, garázda volt és gúnyolódó, brutális az édesanyámhoz, hozzám, a házanépéhez, az üzletfeleihez. Néha nagylellküségi rohamai voltaik és elhalmozott bennünket drága haszontalanságokkal, melyek bernem az eltitkolt és mérhetetlen gazdagság gyanúját ébresztették fél. Másrészt pedig időnként kitörő esztelen zsugorisága mód nélkül megalázta hiúságomat. Józan állapotában fúró, faragó ember volt, gépeiken törte a fejét, fantasztikus vállalkozásokat tervezgetett, titkolódzó emberekkel jött össze, akikkel rejtelmes dolgokat feszegetett. Isten, vallás, haza. forradalom, szabadkőművesség, ilyen szavaikat hallgattam ki néha a gondosan becsukott ajtószárnyak mögül. Szedett-védett Szeretőket tartott, emellett hosszú, állandó viszonya volt egy rosszihirü özvegy korcsmárosnéval s nála tartotta fehérneműjének. pénzének, ékszereinek egy részét, mert anyámra mindig gyanakodott, hogy egyszer csak megszökik a háztól és magával viszi az értékeket. Főszenvedélye azonban a vadászat volt, amelyre engem is korán megtanított és tizenkétéves koromban már vittem utána a puskát, négy évvel később pedig már részt- v ettem a körvad ászát okon., s lovon kergettem a rókát. Csak a vadászaton engedett közel magához, egyébként fontoskodó és kegyetlen kritikusa volt minden cselekedetemnek, még járásom, nézésem, beszédem és testalkatom sajátosságainak is. Most már tudom, hogy mindez a maga lelkének örökös izgatottságából, az alkohol, asszony, kártya, álmatlanság által okozott egyensulytalan jelleméből fakadt, amitől szegény, ő maga többet szenvedett, mint a könnye; zete. De akkor hatalmas és könyörtelen ellenségemet láttam benne és eleinte szepegve, siir- dogálva, később haraggal és dacosan remonst- xáltaon, végül keserves kétségbeesésemben dühös bosszút forraltam közös zsarnokunk ellen. Sajnáltam a családi vagyon lassú pusztulását, vérzett a szivem édesanyám néma szenvedéseinek láttára, néha hangos és durva kifakad ásóikra vetemedtem, amelyeket apám brutális tett- kgességgeil megtorolt. Meggyülöltem őt és las- sankint egy szörnyű és esztelen meggyőződés earjadozott ki lázadozó é6 tulizgatott vérmérsékletemből: azt hittem, hogy a magam feláldozásával, egy szörnyű bűn vállalása révén, jót teszek vele is. anyámmal és magammal is, megtorlóm e tengernyi méltatlanságot és megakadályozom enyéim végső pusztulását.

Barátom kissé elgondolkodott, én pedig szánakozva és megrettenve kaptam le róla tekintetemet.-— Két évig, tizenhaté't^s koromtól tizennyolcéves koromig vívódtam magamban: megöljem-e

az apámat, vagy önmagamat pusztítsam el, hogy ne legyek tanúja e szörnyű élet fenyegető ösz- szeomlásának. Két évig állandóan ennek a sötét tragédiának az előkéezitéeéveil foglalkoztam, százféle tervet eszeltem ki, — méreg, bér- gyilkosság, golyó, tőr, — minden megfordult romlott fantáziámban s egész tudományos rendszerességgel fejlesztettem ki magamban a gyilkol ás elméleti előképzettségét. Anatómiát tanulmányoztam, patlhoiógus szenvedéllyel merültem el a kriminál-pszichológia mélységeiben, törvényszéki esetek után kutattam, rávetettem magam a büntetőjogra, előre elkészítettem a védőbeszédemet, arra az esetre, ha mégis kiderülne a titok. Két hosszú esztendeig erre a gondolatra irányult minden testi és lelki erőfeszité- serni s végül egész higgadt elszántságommal — folyton növekvő sérelmek által folyton növekvő önigazolással — megállapítottam a sötét terv kivitelét. Apám magával visz a körvadá- szatra. Én úgy helyezkedem el, hogy jól rnege- céíozhassam. Egy óvatlan pillanat, hajtóik lármája., puskák ropogása, gallyak recsegése, bozótok zörgése, kutyák ugatása, kiabálás, tivölAz egyik amerikai politikus felröppen tette a vészhirt, hogy Georgetown nevű kis városkában bizonyos egyetemi ifjak titokzatos éjjeli üléseket tartanak és nyilvánvaló, hogy a kommunizmus útjait készítik elő, amit az is bizonyít, hogy a rejtelmes házacska vörösre van festve.

Pillanatok alatt elterjedt a „little red house“, a kis vörös ház fogalma, autóba-vágtáik -magukat az újságírók és ezáguldtak George- Itowniba.

Legnagyobb meglepetésükre minden nehézség nélkül megtalálták a házat a város egyik főiutcájában, ami a rejtelmesség szempontjából igen nagy veszteségnek számított. A félelmetes vörös szin körül is baj volt, mert a kétemeletes nagy villa egyszerűen angol stílusban épült és a vakolatlan téglafalak miatt volt nem is any- -nyira vörös, mint inkább téglavörös.

Vidám, kerekarcu fiatalember nyitott ajtót a csengetésre. #A villa nyitott ablakaiból zongo- xaszóvail kisért férfikórus hallatszott, de az újságírók legnagyobb fájdalmára nem az Inter- naeionálét énekelték, hanem „Git along, little Doigie** kezdetű ártatlan dalocskát.

A villa emeleti társalgójában heten valánalk együtt, meghitt családi körben, valamennyien férfiak, akiket ebben az esetben kivételesen nem valami beteges hajlam hajtott közö6 fedél alá. A hét ember közösön bérelte ki a villát és közösen viselik a háztartás költségeit. Mind a heten ügyvédek és mind a heten igen fontos állásokat töltenek be az amerikai közéletben. És miként Plató ideális államának vezetői, ők is mind a heten agglegények.

Érdemes a személyüket is megvizsgálni.

A paterfamilias Thomas Corcoran, harminc- hároméves. Tizenkét évvel ezelőtt kitüntetéssel végezte a Harvard-egyetemet, azután sokáig mint egy magasálláeu bíró titkára működött. Egyébként annak a politikai iskolának tanítványa, amely azt vallja, hogy a kapitalista rendszer tovább éllhet, de csak akikor, ha „agy- velővel keverik*1. Kedvenc hangszere a gitár és a zongora. Kellemes bariton hangja van. Hetenként kétszer néhány ÓTát 6zán arra, hogy Dante „Isteni szinjáték“-át olvashassa.

Benjámin Cohen, harmincnyolcéves. A csiká- gói egyetem laurentusa. Egyike Amerika legkitűnőbb közgazdasági elméinek. Az egyetlen zsidó a névsorban, mellékesen réeztvesz a cionista mozgalomban is. Ha munka után összeülnek és énekelnek, ő a basszust viszi. Drót- szőrű kis fokszija állandóan a térdén ül. Az újságírók szerint nem nagyon szép fúr.

Charles Stuart Guthrie — ötvenéves! ö a kis vörös ház pátriárkája. Washington legnagyobb ügyvédfirmájának vezetője. Ha valakivé! beszédbe elegyedik, előbb közollbajól hozzá, a szemét összehunyoritja és jól megnézi. Egyél) kommunista bűncselekmény nem terheli.

Edward Bürke, harmincéves. Princetonból

tés, vadak nyöszörgése, mindezt számtalanszor

megfigyeltem, amikor pszichológiai próbákat tartottam a magam lelkierejének és a helyzet alkalmas voltának kipuhatoiására, — minden menni fog, mint a karikacsapás e a Medardus napján rendezendő körvadászaton végrehajtom szándékomat. Fegyveremet gondosan megvizsgáltam. hidegvérrel mentem apámmal az erdő szélén felállított helyünkre, egész biztos voltam a sikerben, tudtam, hogy mindenki véletlen balesetnek gondolja a tragédiát s mindennel leszámolva, halálos elszántsággal álltam a posztomra.

— Ember! — kiáltottam megrettenve — az Istenért, mondja már, hogy tréfál, hogy csak

származik és ezidőszerint a PWA vasúttársaság igazgatósági tagja.. Nem sikerült kikutatni, jhogy hatalmas fizetését mire költi. Arca kissé szeplős, neki van a legnagyobb étvágya az egész társaságban. Állítólag három bliszteket is megeszik egymásután.

Howard Corcoran, huszonnyoieéves. Testvér- öcose az első helyen említett Thomas Corcoran- nalk. Foglalkozására nézve városi tanácsjegyző.

Frank Wateon, huszonhatéves. Munkatársa a Hooseveit-féle házépítő akciónak. Nemrégiben, ,— bár váltig tagadta — whisky-szagot éreztek rajta, amiért társai egy hétig nem beszéltek vele és az asztal végén kellett ülnie. A kórusban ő viszi a tenort.

Merritt Willlets, huszonötéves. Kezdő ügyvéd, ő is Princetonból származik. Baritén. Széles- vállu, roppant erős fickó.

íme, a titokzatos kis vörös ház lakói.

Mi hozta őket össze? Valami olyanféle lelki megmozdulás, mint a háború alatt az „Igazság Házának** lakóit. Akkor néhány amerikai fénfi- lélek a háború ellen dugta össze a fejét, ugyaniilyen „titokzatos** körülmények között.

Ez a mostani héttagú társaság azért gyűlt közös fedél alá, hogy valami szebb, boldogabb, tisztább életformát találjanak ki a meggyötört emberiség számára. Nem naiv álmodozók, — 'kitűnő koponyák, köztük néhány a n elismert •nagy szaktekintélyek. A közös fedél alól kijárnak az életbe, kijárnak a városba, de a hivatalos órák végén nem a klubba, nem színházba., moziba, vagy társaságba mennek, hanem összegyűlnek a közös fedél társalgójában és pipájukat agyarukra szorítva, amerikai szokás szerint 'lábukat jó magasra felrakva, gondolataikba [merülnek. Nagy szünetekkel, suttogva beszélgetnek. Mint valami különös istentiszteleten. 'Világos eszükkel kikérdezik a válság tüneteit. A hideg ész fehéT lámpásaival mély kutiakba ereszkednek alá és kutatják, hogy egy rothadó 'korszak milyen hulladékokat dobált a mélybe. 'Maguk elé idézik a kor problémáit és bírói hangon vallatják őket. Ha valahol megvillan előttük az igazság, mind a heten nyomába szegődnek, mint a kapók a vadnak. Űzik és hajszolják végkimerülésig. Legyen az vallási kérdés, vasúti ügy, vagy a gyapottermelés részlet- problémája. Emberi, írott törvényeket, erkölcsi gondolatokat fürösztenek töprengéseik savaiban. Törik a fejüket, lehunyt szemmel, mint ■a szimultán sakkozók, az emberi társadalom nagy játéka felett. Vitatkoznak és szavaznak. Egymás orra alatt rázzák az öklüket. Ha valamiben mind a heten egyetértenek, írásba foglalják és eljuttatják a Fehér Házba, hogy hasznára lehessen a köznek. Ha e gondolatbeli erőfeszítésben kimerülnek, valamelyik belecsap a zongorába, másik a gitár után nyúl ég a „Git along, little Dozie“ kezdetű dal ócskát éneklik kórusban, hogy felfrissüljenek.

Uj embertípus.

Milyen jó rájuk gondolni.

—oQo—

elméletet akar felállítani, csak meg akar ijeszteni, mondja, hogy álmodta az egészet, ne gyötörjön -engem is, magát is, szerencsétlen ember.

Barátom folytatta:

— Borzasztó dolog történt. Javában készültem a merényletre, amikor egyezerre fájdalmas OTditáet, hosszan elnyújtott bödületes férfijajt, aztán bugyborékoló hörgést hallok, amilyen a vértől elborított torokból szakad föl a haldoklás pillanatában. Apám volt. Ott feküdt vérében, valaki csakugyan meglőtte őt véletlenül. Nem én, hanem egy barátunk, aki ugyan maga is beismerte, de a lövés iránya, a seb formája, a bordáik közé rekedt golyó, amely éppen a.z ő fegyverébe illett, szintúgy kétségtelenül igazolta, hogy ő volt a halál okozója.

— Tehát nem maga.

— Nem. Ez akkor, — mondom, akkor. — egészen kétségtelen belga zol ást nyert. De nézetem szerint, mindez nem változtat a dolog erkölcsi beszámifhatóságán. Mondja meg ön, kisebb-e az én bűnöm azáltal, hogy a vak véletlen egy másodperecéi megelőzött és megakadályozott abban, hogy apagyilkos legyek.

— Úgysem tette volna.

— Lehet. De nem igaz-e, hogy két esztendeig hordoztam magamban az apagyilkost s rém igaz-e, hogy apám abban a pillanatban halt meg, amelyikben magam akartam őt a másvilágra küldeni? Nem vagyok-e én azért apagyilkos. erre feleljen nekem, ha tud, kedves barátom !

Nem feleltem, csak tenyerembe hajtottam fejemet és erős aléltságot éreztem egész testemben. Barátom pedig felugrott és kísértetiesen hosszú karjaival hadonászni kezdett.

— őrjöngve rohantam apám holttestére és végig csókoltam szarkasztikus, keskeny ajkát, deres bajuszát, erős, csontos állat, hófehér, vérfelen, széles, nagy kezét és csizmája szárát, amelyet nem tudtak lefeszegetni merevedő tagjairól. Most a magam életét boldogan adtam volna oda, ha csak egy félórára feltámaszthatom.

— És mi történt aztán?

— Belebetegedtem. Élet és halál kört \ultam

hónapokig. *

— S meg tudott-e valaha nyugodni?

— Soha. Manapság sem tudom, hogy apagyil- Ivos vagyok-e én, vagy meghibbant elméjű fantaszta, aki gyerekkori ostobaságait tragikus halluoinációkiká dolgozza fel elsatnyult ideg- rendszerében. Egy azonban bizonyos, az embert hajszálfinom nüánszok választják el a pusztán kóborló éhes farkasoktól.

Néhány másodpercig halálos csendességben ültünk egymással szemben és jéghideg, hátborzongató némaságba merültek el az éllettelen tárgyak is. Az óra, amely az éjjeli szekrény márványlapján ketyegett, hirtelen megállt, mintha annak is elakadt volna a szive dobogása. A fal tövében eddig egy tücsök cirpelt. Most. az is behúzódott biztos, nyugodt, otthonos kis repedésébe. Az északi széli elült a parkiban s megszűnt rázni a külső ablaki áblákat. Nem lehetett már hallani a fák suttogását. Egyetlen emberi vagy állati hang sem szűrődött be az országúiról; a kutyák, úgy látszik, otthagyták éjszakai őr állomásukat, mert belefáradtak az ugatásba. A falusi bakter leheveredett a korcsma eresze alatt faíkaslbund ájá.ra s a falu gondját ráhizta az Úristenre.

így tartott ez hosszú percekig és barátom lehunyta mind a két szemét, szájaszéle lelottyant, arca behorpadt, feje beflesüppedt csüngő vállai- ha, mintha szavain keresztül kiszaladt volna, arcából az élet, amely eddig feszesen tartotta a csontijaira boruló izomrostokat.

Az ablak alatt végre elvakkantotta magát a házőrző kutya s rá, a falubeli ebek dühös kakofóniában fel elígérték percekig. A szél újból neki- 1 kerekedett és a fák száraz ágai megroppantak laz éj nehéz sóhajtásai alatt.

The little reá kouse

Irta: ZILAHY LAJOS