Prágai Magyar Hirlap, 1934. június (13. évfolyam, 124-147 / 3455-3478. szám)
1934-06-17 / 137. (3468.) szám
qraCT-MAfitoft-Hnaar 1984 június 17, rs -áraap. 7a*1 cvz ópetCHciáiA Mese kis unokámnak írta: Hegedűs Lóránt Add ide & piciny ki§ keeed. A borra* Mackót s a háromlábú %uezii most itthagyjuk egy kiesit; ők csak maradjanak a sarokban: tente Mackó, tente Nyuszi tente, Vau-vau kutya is. Ha visszajössz, majd megtalálod őket. Mi most indulunk oda, ahol egyszer volt, hol nem volt egy messze nt s annak a vígén, éppen a végén, se innen, se túl az Óperenciás tenger. Nagy tenger ez, mert minden igazi mese ebbe ömlik ezer év óta, tízezer éve, talán millió éve. De az Óperenciás tenger azéTt nem lesz sem mélyebb, sem szélesebb, mert ő a legmélyebb és legnagyobb és ennél aztán már nem lehet soha több. Az Óperenciás tenger partjáig viszlek s Te azután vasszajössz, mert várnak rád, a Mackó is, a Nyuszi is, a Vau-vau is. Ezek most tentikélnek. Nagyon szép ut ez. Gyönyörű ut. Már nincs is több ut nála.-0' Meglessük, mikor ébred a lombos erdő bíboros hajnalon. A vadcseresznye ága töméntelen apró virágjával, látod, egyszerre hajladozni kezd s berzenkedve megszólal rajta a sárgarigó. Ő köiti fel az erdőt. Hallod a kakukot? Elsőnek ő értette meg a hívást s mindjárt hozzálát, hogy számolja az időt: kakuk-kakuk-kakuk. Most egyszerre csodás trillázással szárnyál fel a fiilemilék kara. Olyan ez, mintha láthatatlan rózsaszirmokkal ők hintették volna tele a levegőt s nem a felkelő Nap, a diadalmas. Hallgass csak, csöppnyi fiam, ez a csöppnyi kis szürke madár hogy beleénekíi az ő szivét az erdő hajnalába. Most fölkel a iepkeserog is; látod, a fecs- kefarku pillangó hogy simítja szivárványon szárnyúval a levegőt, hegy merészen kiélje a maga. pompázó életét. Az erdő fölóbredt és zsongva zengi tavaszi fiatal énekét. Te is dalolj velük: mindig dalolj velük! Mind tökéletes lény, mind* Az ember js tökéletes, csak nem tudja még. Tanuld meg ezt! A nagy utat, az Élet útját kezd ngy, hogy tedd le a földre a te szivedet s akkor megérted az ébredő erdőt s benue az egész természet titkon sóhajtott végtelen danáját! 0 Ja a lelkei. Amint a lehunyó nap megnagyobbítja kint az árnyakat, ngy ai elhunyó élet meghosszabbítja bennünk a fényt. Kint az Élet napjának áldozása, bent a Lélek napjának fölemelkedése, élet fogyása s a magányosság fölségessége; kint árnyék, bent fény. A kettő egy. Neve: Végtelen!-0Most itt vagyok az Óperenciás tenger partján s te hazamész, kisfiam. Vár a Mackó, Nyuszi s a Va-vau kutya. Siess haza, szedd szaporán kis lábacskádat, kiálts hangosan, rájuk, mind reggel szoktál, mikor fölállsz kis rácsos ágyadban s telesikoltod gőgicsélő nevetéseddel az egész Világot: a mi világunkat Egyszer majd Nagyapa itthagyja neked a maga meséskönyvét. Abba belepingált mindent, amit a szive kopogtatott le fehér papírra, ő aztán nem fog visszajönni hozzád, mert a Kisértettavon csónakázik s átkel az Óperencián. Ne várd vissza, mert fájna kis szivednek a megcsalódás. Nem marad itt belőle semmi. Nem lesz nevének híre, szivének nem marad hamva se, csak egy marad Nálad: a dobbanása. „KINEK IR ÖN?” Nehéz kérdés Irta: Szomory Dezső Menjünk ám zordabb vidékre fiam. Itt tüskés fenyőfák merednek: szúrósak, kemények, mint a Mindennap és a Munka Itt már néma csönd honol s úgy látszik, egyedül leszünk. Az égből csak any- nyit látunk, hogy néha a Nap aranykarikákat dob le sugaraiból a fenyőgallyakra s azok Ingerkednek velünk, mert ide-ouavetődnek: hipp-hopp, hipp-hopp. De látod, mégsem leszünk egyedül. Mert egyedül csak az van a Világon, aki néni mer az Igazsággal találkozni. A napkarika nagyot ugrik, átszaladt az arcunkon s a szemközti fenyő ágain táncol mindig bolondabbal. Világos, hogy valaki rángatja a faágat 8 felénk akar jönni. EJ ne hessegesd, fiam, mert az Élet nagy utján minden baj abból kerfko- dik, hogy egyik szív elhessegeti a másikat. Mondottam neked, a fűszálak kezdenek sorra bókölni s a páfrány recés levele alatt egy fekete mókus két aranyos tenyerébe ölelte a szamócaszemet s úgy majszolja, hogy hangosan esetlent a hegyes nyelvével: c — sz — sz . . . valami pompás! Ezen a világon minden olyan jó! Közben táncol s a kezecskéjével neked, meg nekem integet: ugye jó, milyen jó, csak mi tudjuk ezt s nem az emberek! Ne felejtsd, kisfiam, a fekete mókus titkát, mit rád- hagyott. & Ám egyszerre elfogynak a fenyők és nem lesz más köröttünk, mint mohos kő s őzek elhagyott nyoma. Elérkezünk majd magányos alpesi tetőre s mire odaérünk, akkor az erdei tisztásról már mindenki hazamenekült az éj elől. A nap még néhány sárga-lila féuykopját hajit a sziklafalakra s azok szakadékaiból fehéren lobogva feltárul az örök hó: mintha onnét egy eltakart, eldugott fehér világ akarna ránktörni. Én, látod, már ott vagyok. Majd ha te is egyszer ideérkezel, kisfiam, ne ijedj meg ettől a tájtól, mit öregségnek hívnak. Hisz 1 szebb az valamennyinél. Csak azok félnek tőle, kik belülről teleaggatták magukat jégcsapokkal s megbor- zadnak, mikor azok letöredeznek s eltűnnek a Semmibe. Ami eltűnik, az nem a Világ, hanem az ő megfagyott szivük. Mert az ember mindig tükörben látja a világot, sohase szemben. Még egyet súg neked a Nagyapa s aztán haza- bocsát a borzas Mackó birodalmába. Mikor majd nálad is, mint nálam most, a nap kezd eltűnni a fekete sziklák s a bóbéreek között, akkor csodát fogsz látni: ott. kinn nőnek az árnyak, de Idebent, benned nőnek a fények. Az emberiélek kis kormos mécsei magasodnak, fáklya lesz belőlük B ragyogó sugár. Mikor az Élet ama nagy messze egyetlen ut végén kezdi eltépni a külső györkészálakat, nagy- Bzerii kárpótlást ad nekünk, mert benn meggyujtEgy francia folyóirat azt a kérdést intézte néhány Íróhoz: „Kinek ir Ön?“ Néhány Íróhoz, akiket ez a folyóirat kiválasztott magának. Azok a kiválasztottak, akik erre a kérdésre felelnek, ngy látom, nem jönnek zavarba. Egy fiatal Író, nyilvánvalóan kommunista- érzelmű iró, azt mondja: „Elmúltak azok az idők, mikor az Írót művészi gondok gyötörték. Én egyszerűen a proletárrá tus számára írok és általában a munkásosztály vá'gyait és céljait szolgálom." Boldog fiatalember, aki ezt ilyen pontosan tudja. Gondolom, mondanom sem kell, hogy ez egy nagyon naiv fiatalember, amellett, hogy ilyen boldog. „De maga a kérdés! — kiált, fel egy másik fiatal iró, André Rosseaux, aki ezt a körkérdést a Figaro-ban kommentálja, —■ maga a kérdés, micsoda abszurdum! Mert csakugyan, lehet azt kérdezni egy Igazi Írótól, hogy kinek ir? Ezt lehet kérdezni de- tektivTegények szerzőitől, ipari iróspekulán- soktól s bohózatijróktól. Bizonyos kiadókat és könyvárusokat is meg lehet kérdezni, micsoda tömegre számítanak, micsoda olvasókra. hogy ezeket megnyerjék a maguk pénztára számára. A kérdés merőben üzleti jellegű. Szeretném tudni, mit felelne egy ilyen alkalomkor például Henri Barbusse vagy Romáin Rohand, akik mint szerkesztőbizottsági tagok, egészen közel állanak ehhez a folyóirathoz." A magam részéről, megvallom, nem vagyok kiváncsi rá, hogy Henri Barbusse vagy Romáin Rolland mit felelnének egy ilyen alkalomkor. Egészen más dolgokra vagyok kiváncsi ebben a mai szerencsétlen világban, ha már engedek, elfoglalt ember létemre, valamelyes kíváncsiságnak. Nagyon jól tudom, hogy Barbusse is, Rolland is, bölcsen és szellemesen felelnének, mert az csak dialektika dolga, hogy valaki az ilyen álirodalmi dolgokra ötletesen feleljen. Azt is tudom, hogy aki az ilyen dolgokra felel, rendszerint nem őszinte, amennyiben ezernyi hiúsági szempont mellett, elfoglaltságok és politikai bornirtságok mellett, a nagy nyilvánosságnak felel. Aki ma őszinte, az hallgat. Az nem felel. Az legföllebb gondol magában valamit és hallgat. Az igazi rigómadár, ha fütyül is egyet az ágon, viszont sohasem szól vissza, ha egy ember fütyül fel hozzá az ágra. Azonfelül, csakugyan, lehet-e erre a kérdésre felelni? Vau erre a kérdésre, egyáltalán felelet? Szaladtam Kandurffy tanár úrhoz, hogy ebben az irányban megkérdezzem, mint kiválóan okos embert. — A reneszánsz idején, — szólott a tanár ur, — az emberiség nagy idejében, mikor teljes szabadság volt, mikor minden írónak és művésznek szép selyembrokát ruhája volt s minden dolognak valami külön fénye, zengése és emelkedettsége, egy Aretimo például, bátran és őszintén felelhetett volna egy ilyen kérdésre. Ezt mondta a tanár ur. És hozzátette: — A többit már ön folytathatja. S ezzel rávezetett a fonálra. A későbbi évtizedeklben, a teológus irék mind tudták, kinek s kiknek írnak, de ehhez éppen teológus íróknak kellett lenniük. Közi ben múlt az idő. Már egy Voltaire, egy Rousseau, amellett, hogy forradalmi eszméket szolgáltak, nem hiszem, hogy meg tudták volna mondani, micsoda tökfilkóknak és vérengzőknek Írnak, akik soha egy sorukat meg nem értették helyes értelmük szerint. Rousseau talán még mondhatta volna látnoki és prófétai megihlétettséggel: a leendő XVI. Lajosnak irok, — mert az csakugyan annak a XVI. Lajosnak a fejébe került, amit ő irt. A dolgok értéke és igazsága talán nem is abban van, amit maga az ember ér el velük, mint inkább ábban, amibe ezek az igazságok embertársainak kerülnek. Amit embertársaik fizetnek értük. Nem mondom, talán az még érdekelt volna, hogy például Arany János vagy Jókai Mór mit feleltek volna árrá a kérdésre, hogy ők kiknek Írnak? Petőfi nyilván ezt mondta volna, ha ugyan felelt volna: hazámnak és magyar nemzetemnek! Igaz ez? Kétségkívül igaz. Holott nem egészen. Mert hiszen az 5 művészete és fénye, egy egész világra árasztja sugárzását. Másrészt nem hiszem, hogy bizonyos írók csali gondoltak is volna arra, kik lesznek az ő olvasóik? Nem hiszem, hogy például Shakespeare gondolt volna erre? Hogy például Baudelaire, vagy Verlaine gondoltak volna arra a torzonborz költőnemzedékre, esztétákra s neokatolikus intellektuálisokra, akik például 1930-ban az ő verseikkel fognak pél- dálódzni. Vájjon Ady gondolt-e arra valaha, micsoda úgy nevezett forradalmároknak ir? Azt hiszem, inkább arra gondolt, hogy Csinszkának ir... Az igazi nagy iró talán csakugyan az, akinél lehetetlen előre látni, micsoda rétegeknek s osztályoknak ir, hogy egyáltalán kik azok, akiknek ir? Aki ha ir, úgy tűnik, senkinek se ir. Az igazi nagy iró talán az (s ebben van valami igazság s neveket is lehetne idézni), akit senki se olvas. Én gyűjtök egy külön könyvpolcon a szobámban, egy csomó olyan könyvet, melyekről biztosan tudom, hogy senki nem olvassa őket. Még én sem. Ezekről, megjelenésük idején, egyetlenegy szó ismertetés nem jelent meg az újságokban, talán csak éppen a címük volt megemlítve. Talán még az se. Megfejthetetlen rejtély és titok, kiknek a számára íródtak ezek a könyveli, minthogy senki a világon nem olvassa őket. S éppen amiért nem lehet tudni, kiknek a számára Íródtak, meg vagyok győződve róla, hogy e könyvek nagy részében az idők nagy jövője szunnyad. Hogy a legjobb esélyük és reményük van arra, hogy egy nap fölérjenek az egész emberiséghez. A ■könyveknek is megvan a maguk külön nyugalma és boldogsága. A boldog könyvek azok, melyek magúidban izzanak. Melyek magukba fojtva őrzik szerzőik érzelmi és gondolatvilágát. Mint például az Evangéliumok. De nem is kell ilyen messzire menni. — Közelebbről nézve a dolgokat: az embert tulajdonképpen s az Írót is igazában, pozitív ereje és erényei után lehetne megítélni, ha nem volna az embernek minden nagy tulajdonsága egy-egy föltételhez szabva. Az embernek s az írónak is, sajnos, minden nagy tulajdonságát és kiváló erényét a gyöngesége ; hozza ki magából. Aki ir, az mór a priori a magabizás s a túlzott önérzet vétkébe esik. Aki ir, az már nem is lehet, evangéliumi értelemben, igazi finom keresztény úriember. Mert az is gőg és önzés s következéskép vétek, ha arra a kérdésre, hogy kinek irok, azt felelem: kizárólag magamnak. Nincs semmi a világon, amivel az ember, a maga korlátolt életében, kizárólag csak önmagát szolgálná. Ehhez valami olyan határtalan, minden felelősség nélkül való szabadság kellene, ami nem e földről való. A legmüvészibb gond és gyötrelem és lelkiismeretesség, amellyel az iró elvégzi a munkáját és ápolja a munkáját, épugy szolgálja a mások gyönyörét, mint a tulajdon magáét. Az lehetne, amiről Mau- passant álmodott, hogy tudniillik az ember írna egy regényt, vagy egyetlenegy novellát egy életen át s végül a tüzíbe dobná a halottaságyáról, az utolsó percben. Az egész kéziratát. De Maupassant is csali álmodott erről. Az Írás is csak egyik jajszava az életnek. Azt kérdezni; kinek ir Ön? ez annyi•, mintha azt kérdezném: miért él ön? Azért élek, hogy jajgathassak, mondta nekem valaki a múltkor. Abban is van mindig valami önpanasz- lás, mikor az ember ir. A panasz, az egy külön varázsa az életnek. Majdnem az öröme az életnek. Már ezért is érdemes élni is és írni. Elfelejtett magyar kolóniát találtak a brazíliai hegyek kozott Budapest^ június 16. (A P. M. H. munkatársától.) Megható hír érkezik Braziliából: együk félreeső tartományban, a brazíliai hegyek együk zugában színtiszta magyar kolóniát találtaik, melynek lakói ötven évvel ezelőtt telepedtek meg a rejtett vidéken. Egy Brazíliában működő magyar papé a.z érdem, hogy lelkiismeretes tudományos munkában felderítette a Brazíliába vándorolt magyarság töténetét. Szeleez Am-old páter a Brazíliai Magyarság Évkönyvében megírta. a „Magyarok Bejövetelét" és elkezdte 'kutatni a kilencvenes években Brazíliába vándorolt magyrok hollétét. Hová lett a sok magyar? — ezt a kérdést vetette fel a történetíró gondosságával Szeleez páter és erre a kérdésre igy e kezett m egfe lelni. • Ez az irás nagy hatással volt a Brazíliában élő magyar intelligenciára, amelynek körében hagyományok is közszájon forogtak Brazíliáiba vándorolt és ott a népek forgatagában elsodródott magyarokról. Csillag István orvos harmad- magával útnak indult, hogy felkeresse a 40 év óta eltűnt magyarokat valahol a brazíliai hegyek között. Roflante városkából indult el a lelkes expedíció autón, de Cant Gallot, ahol a magyar kolóniát sejtették a szomszédos kolóniák lakói, már csak gyalog lehetett megközelíteni. Elérték az első házat. A házból egy megtört, öreg ember közeledett házanépével az idegenek felé. „Amikor az idegeneket köszöntjűk, — írja. Csillag doktor, — felejthetetlenül megható jelenet következik. Az öregember, anélkül, hogy csak egy szót is tudott, volna szólni, keserves zokogásba kezdett,. Elmúlt nagy idő, amikor végre az öreg. összekulcsolva kezét, térdre rogyott-: — Hát magyarok vagytok, testvérek? Az Isten áldjon meg 'benneteket, édes jó fiáim! Sírt Nagy Mihály, mert ő volt az öreg, Veszprémből, a zirci járásból, Szentkirályból, ie sört az egész család és sirt. a.z expedíció minién tárnia. Közben innen is, onnan is előr-eíkerÜltek a jauta-gállói magyarok s folyt, a. magyar szó s >eregte,k a. könnyek, messze-mreesze Braziliá- >an., fc—■ o—— % Óriási választéki Legolcsóbb áraki Pausz T., Koslce Üveg — porcellán — villany csillárok! t1llllllll!llllllll(llllllllllllllllllllllllllllllllilllllll||||||||l!llllinillllllllllllllllllllllllllllllll!llllllllllll!llllllllll!HIIIIIIIIII!lll1lllllllll)lllllllimill Modern képkeretezés, üvegezés lllllllllllllllllll!lllllllllllllttttlllllllllllllll|||||||||||||||||||||||||||llllllllllllllllllllllllllllllilllllllllllllllllllllllll!IIIIIIIIIIHIIIIIIIIIIIIIIilllllllllll!l Telefon 2423 Alapítva 1833 6
