Prágai Magyar Hirlap, 1934. május (13. évfolyam, 100-123 / 3431-3454. szám)
1934-05-20 / 115. (3446.) szám
1934 nuflftvs 20, vasárnap. 'PRXGMA^AG^ARHÍ'RIíAI? Feszftj Árpád özvcfluc, Róza néni, a szépségről, a lóságról és Jókai Flórról Meghitt beszélgetés a nyolcvanéves nagyasszonnyal, aki még ma is fiatalosan lelkesedik ■ ■ Érdekes intimitások Jókairól Ógyalla, májúé hava. Egy maga*, finom és törékeny alakú, őszhaju, kedvesarctu uriaeezomy néhány hónap óta vendége az ógyallai FesztyJkuTiá- nak: Feezty Árpádnak, a hiree festőnek özvegye, Jókainak nevelt lánya. Időé hölgy már, a nyolcvanadik esztendő felé halad. Amint végigsétál az udvaron, vékony botjára támaszkodva: mintha a letűnt korok együk nagyon kedves emléke járna közöttünk, Jókai magánéletének élő s őszinte tanúja, a millenáris kor ünnepelt asszonya ... A lelke.fiatal. Öröm vele diskrarálmi, órákig elüldögélünk a másik szobában, hogy kivárjuk délutáni pihenését s egy rövid félórákig együtt legyünk vele, mert minden szava érdekes, friss, minden mondata kristálytiszta, nemes. Túl van a kis földi hiúságokon, túl van a tapasztalatok gazdag erdején, immár felülről s messziről nézheti a mai világ tülekedését, — meg is irta emlékeit gazdag memoárjaiban, — nem is két szomszédos kor találkozása a. beszélgetésünk, már mi-közöttiink is elmúlt egy korszak, — olyan távoli, finom hang az övé, mint a mesebeli üvegerdő harangjáé . . . Most éppen kinn van Kingyesen „Róza néni“, Kingyeeea, ezen a kedves, szép tanyán, amely annyi vigasságot látott. Jókai, Sipulusz, Gárdonyi és Lörinczy jártak ki i ide, Feszty Árpád néha egész baráti társaságát felpakolta Komáromban egy kis gőzhajóra, aztán vitte fel a Vágón Kingyesig, hogy ott aztán, „az Árpád nádasai között", napokig mulassanak. Nem messze Van ide Martos, Feszty Árpád ■magyar alakjainak modelltermő helye s nem érdekes-e, hogy az özvegy felkeresi ezt a helyet, a régi emlékek kincsestárát, de n-cm egyedül: vele van Feszty-Masa is, aki talán most a legkitűnőbb magyar feetőmü vésznő. Ott élnek a nádasok s a füzek között, a hires álmákért mellett. MASA FEST (Nyolcvanéves és lelkesedik. Hol van a mai bta_ zárt fiatalság?) Most rátérünk Jókaira. Jókai — második házassága előtt — sokáig Feszty Árpádéknál lakott, hiszen Róza néni a nevelt lánya volt. Nem frázis — de a beszéde egészen átszellemül, amikor Jókairól szól. — Jókai! — mondja rajongva — egy ember, rossz oldalak nélkül, jó ember, senkinek rosszat nem akart s még csak prózai betegségei sem voltak. Durvaságot nem hallottam tőle, csodálatos személyes charrae volt benne, poézist és önkéntelen hódolatot terjesztett maga körül, még, ha aludt is. Csak akkor haragudott, ha valaki a borát nem dicsérte, ha valaki elkésett az ebédről, vagy nem volt a vonatnál idejében. Nagyon tisztelte a technika akkori vívmányait. És mindenki visszaélt a bizalmával, — de ne hiigy. je, hogy emiatt tudott haragudni! S most valami naigyon szép, amilyen szépet Jókairól még nem hallottam: — Mindent tudott respektálná Jókai, még a finánc-embereket is és azt is, ha valaki minden körülmények között nyugodt maradt. Miután ő véghetetlen volt, minden imponált neki, ami véges . . . — Semmit sem tartott lehetetlennek Jókai — folytatja Róza néni — a következtetése, fantáziá-' ja bámulatos volt. Meg volt a ml korunkban is egy nagy Stavnsky-ügy, valami sors jegyes al ás Franciaországban. Jókai kiókumlálta, kicsoda a tettes. De azt nem tudta megmondani, hogy milyen színű ruha volt rajtam, vagy, hogy milyen a szemem... Erzsébet királyné ruháját nem tudta elmondani, de a kínai császárné ruháját leieta volna. Most egy pillanatra kitért s önmagáról 'beszélt, — kapcsolatban Jókaival: — Az én iskoláztatásom nagyon különös volt Két évig jártam iskolába mindössze. Mindjárt a negyedikbe adtak, aztán megbetegedtem s azóta nem jártam iskolába. Nem érdekes? Azóta se tudom a számtant. Még magyar nyelvtant se tanultam. A tanító mindig azt mondta nekem: „Te Jókai lánya vagy, intelligens lány vagy, neked mindent tudni kell!** Persze, tizenkét éves koromban már Victor Hugót olvastam a pincében. A csillagászatra is megtanított Jókai. Zene? Bachot szeretem, imádom a zenét. Viszont nem tudnék kifütyülni egy csárdást . . . Papa mindent tudott. Komfortáblin hozta a sok könyvet, ezeket elolvasta. Gyorsan dolgozott Jókai, még betegen is. Soha azután nem olvasta el, amit irt. Ha hosszú volt az ujságregény-tfolytatás, a hősednek nevét bizony néha el is feledte. Az építészet és a stílus közömbös volt előtte. Róza néni a rádióra néz. Felsóhajt: — Mennyire érdekelnék őt a mostani találmányok! Aki közelében élt, az például naivan hitt abban, amit nekünk napról-napra mondott, hogy megyünk a Marsba. Szinte már utrakészeu állottunk, hogy repülünk a Marsba, hiszen Móric bácsi mondta. Miikor megharagudott a ez öl leje miatt, azt mondta egyszer: „Te, úgy bánj a szőlőmmel, hogy nézni fogom a Marsból!“ — Még onnan is a szőlőjével törődött. Szőlő töveket ültettem a sírjára, azt szerette. Róza. néni fáradt. Sokat és élénken beszélt. ■Szinte felfrissítették az emlékek. Ezzel fejezi be: — Sokat és gyakran imádkozott, minden este. HAMBURG-AMERIKA LINIE Rendszeres személyszállítási szolgálatok ÉSZAK. AMERI KÁBA, KANADÁBA, KÖZÉP.AMERI KÁBA, KUBÁBA, MEXIKÓBA, DÉL.AMERI. KÁBA (Braziliába, Uruguayba, Ar< gentinába) legujab hajókkal, két nyelmcs, gyönyörű berendezés és elsőrangú kiszolgálás. Üdülő tengeri utak: A Földközi tengeren, Észak honába és az Atlanti szigetekre, Karácsonyi és szilveszteri utak, utak a föld körül, Nyugat.Indiába és Afrika körül. Jó utazni a HAMBURG-AMERIKA LINIE hajóin Iafvtaációk és j e 1 • n t k c i é s * k a csehoszlovákiai vezérképviselet útján Prága II., Jungmannova 38 (a Riunion* Adrlatlca di Sicurta u] palotája) De templomba nem ment soha. Babonád volt. El is kerülte mindig Komáromot, pedig nagyon szerette a városát. De azt mondta, hogy valahányszor belép Komáromba, mindig valami nagy csapás éri a várost. Hát inkább messze elkerülte. Feláll Róza néni, elköszön. Visszavonul a szobájába, — álmodni szépeket. Idealista, rajongó, lelkesedni tud. Mindössze nyolcvan esztendős. SZOMBATHY VIKTOR. —v Beszélgessünk, Róza néni, — próbálom indít, ványozpi a, szót délután, miután kijelentette, hogy inkább már csak hallani szereti az okos szavakat, beszélgetni fáradt. Sikerült mégis bevonni a társalgásba. Élesen néz ránk erős pápaszemével: —. Miit mondjak? Én csak a mi korukról szeretek beszélni s a mi korunk más volt Az én legkedvesebb emlékem az, hogy a mi generációnk igen szerette a szépet Most egy pillanatra elhallgatunk. Talán visszanéz a múltba. S aztán ismét az ő szép koráról beszél. Egyes mondatok maradtak csaik meg a noteszben, hiszen nem szabályos interjú ez Róza nénivel, de, lám, mégis milyen szép mondatok ezek. A letűnt kor nagyasszonya ezt mondja például: — Sose szerettem olyan helyre menni, ahol kiabálnak, s hangoskodnak az emberek s ahol mindenkit szembe dicsérnek... Tudja, azok az igazi percek amelyeknek nincsen szavuk, ezek a zenének, 3 gondolatnak, az ihletnek, vagy a jóságnak és a szépségnek a percei... Jaj, hogy ilyen emberek is vannak, mint Romáin Rohand, vagy Axel Munthe, —- ezeknek érdemes élni, de ezekért is érdemes élni. megnyugtat és vigasztal, reménnyel tölt el és éltet, hogy ilyen emberek is vannak . . . Hitler? Mussolini? Pilsudszki marsall? Ezek már tovább, feljebb vannak tőlem, nem is akarom őket érteni. Én tizenöteszíendős koromban már kiábrándultam a „magas politikából**. Ott aludtam, a Jókai dolgozószobája mellett, a Tisza-párti emberek kártya- szobájának szomszédságában s ha nem tudtam aludni, egész éjjel hallottam, hogyan fortyog a politika. ..kis boszorkánykatlana ... Én süldölány koromban tudtam mindent a politikáról . . . Tudtam. ki kér az országtól vasutat, ki kíván érdemrendet. báróságot, kinek fizették ki az adósságait s kit tettek lehetetlenné . . . Megtanultam irtózni a közönségességtől, idealista maradtam. Fejfájás elleni csillapító port vesz be. — Hitem van, — folytatja. — hogy az ember mégis előre megy. Legszebb életszakaszom? Volt. Rövid, mert hosszai békesség nem volt az életemben. Életem hullámzott. Talán azért, mert mindent megtanultam élesen felfogni. Már öt-hatéves korban intenziven gondolkoztam, mindig „nagy kérdéseiken" törtem a- fejemet.' Kicsi korom óta megszoktam. hogy nagy és jelentős emberek körül éltem, — a mi házunk mindig tele volt érdekes emberrel. Maga elé néz. aztán felemeli a fejét: — Az a szerencsém, hogy én sok emberről jót tudok. Hadd beszéljenek mások rosszat az ember, társakról, én megmaradok a jó bitem mellett. Hogy idealista vagyok? Hát Istenem! Egy nyolcvanéves öregasszony lehet más? Nevetünk. Lehet paradoxon is, de meggyőződésből mondja. Nyolcvanéves, — tehát idealista. A harmincéves ember maradhat szkeptikus, realista. minden. — de idős és tapasztalt embernek csak az idealizmus marad . . . Elmélet? Nem, — mondja, — gyakorlatilag is így gondolkozik, túl van az elméleteken. — Annyiféle énünk van! ... — mondja meg- riyugtatólag. — s hogy melyik kerekedik felül, a jő vagy a rossz, az szerencsénk dolga . . . Mindig na::>■ szenvedéllyel lestem mások gondolatait. A \P£n :gvobb jó: lelkesedni valami szépért, virágért, macskáért, mindegy. Lelkesedni! JKóra Ferenc hátrahagyott írásai Iparosod az irodaiamban i. Azt hiszem, az első iparos, aki belekerült az irodalomba, az a bizonyos „Apelles csizmadiája" volt. Apelles volt a legnagyobb görög festő, Kr. e. 300 körül élt, mint kortársa. világbiró Nagy Sándornak, aki vele fest- tette meg az arcképét. Annikor a kép készen lett, a festő kitette azt közszemlére az agorán, vagyis a piacon, mint ahogy most boltkirakatokban szokás kiállítani egy-egy portrét, amit a festő tökéletesnek gondol. A különbség csak az volt, hogy Apelles maga is oda bujt a kép mögé, hogy saját fülével hallhassa a kritikákat, amiből látnivaló, hogy nemcsak nagy festő volt, hanem bátor ember is. — Viszont a kritikát, amint látszik, az ókorban sem szerették jobban a művészek, mint most. Mert az történt, hogy egy athéni varga meg- állván a kép előtt, azt jegyezte meg, hogy a festő nagyon rossz szabású sarukat festett a király lábára. Ezt még csak elnyelte volna valahogy Apelles, azonban a varga a láb után a kezet is szemügyre vette. — Ejnye, ejnye — mondta csufolódva a körülállóknak — hogy lehetett már a nagy király kezét olyan tartásban festeni, mintha azt nézegetné vele, hogy szemzik-e az eső. Ezt aztán már nem állhatta Apelles. Haragosan kikiáltott a kép mögül: — Varga, ne tovább a kaptafánál! Ez az Apelles csizmadiájának ma már majd hanmadfélezer éves története, azóta lett európai közmondás, hogy „a varga maradjon a kaptafánál" és azóta szokás rossz költőre, rossz festőre, rossz muzsikusra, szóval rossz művészre azt mondani, hogy az nem művész, csak varga, de még nem is varga, csak suszter. Nekem nem célom a lábbeli-iparosokat rehabilitálni, mert se nincsenek rászorulva, se azzal az én cipőm olcsóbb nem lesz, de *) Irta éa a hódmezővásárhelyi iparos asszonyok egyesületiében 1928 (március 11-én előadta: Móra Ferenc. azért iró létemre is meg kell vallanom, hogy én ezt a gúnyolódást se igazságosnak, se illendőnek nem találom és ha én ilyent hallok, irói körökben azt szokták mondani: — Mindaddig nincs jogotok a rossz iirót vargának csúfolni, mig a vargák a rossz vargát költőnek nem csúfolják. Különben én már láttam olyan írót, aki tehetség nélkül is nagyszerűen boldogult, de azt hiszem, egyetlen iparos se boldogult még, aki a mesterségét nem értette. Az iró tehetség nélkül is tettetheti a tehetséget és el is hiszik neki, dé a rosszul szabott csizmáról senkivel se lehet elhitetni, hogy az jó csizma. Én azonban nemcsak iró vagyok, van nekem becsületes foglalkozásom is: igazgatója vagyok a szegedi kultúrpalotának, Magyar- ország legnagyobb vidéki könyvtárának és múzeumának, amelynek két gondviselője is van, az állam is, meg a város is és éppen az a baja szegény kultúrpalotának. Mert amikor segíteni kellene rajta, akkor mind a két gondviselője azt mondja, hogy ő most nem ér rá, segítsen a másik. így aztán három esztendővel ezelőtt már majdnem odajutottunk, hogy az intézet szegénysége miatt be kell zárnunk a könyvtárt is, ahol évente 30.000 ember keres okulást, meg a múzeumot is, ahol évente 70—80.000 ember gyönyörködik a művészet remekeiben, a természet csodáiban és a régi világ ereklyéiben. Akkor én összefogtam két barátommal, Szalay József dr. kerületi főkapitánnyal és Tonelli Sándor dr.-ral, akik erősebb oszlopai a kultúrpalotának, mint a kőből való oszlopok a bejáratánál és együtt felhívást intéztünk a szegedi társadalomhoz: — Emberek, a kultúra szegedi háza, amely tiértetek van s az emberi jóság, igazság, szépség, békesség eszméit szolgálja, ínségre jutott. Segítsetek rajta, csináljátok meg a Szegedi Muzeumbarátok Egyesületét, amelynek minden tagja kötelezi magát arra, hogy évi 500 koronát ajándékoz az intézet céljaira. Őszintén szólva, magam se nagyon hittem a vállalkozás sikerében, mert nem igen mertem föltételezni, hogy most, amikor mindenkinek elég a maga baja, akadnak emberek, akik áldozatos szívvel sietnek a kultúra segítségére. És pár hét alatt mégis megalakult a Muzeumbarátok Egyesülete, megvan ina is, van 87 tagja és ezek közül 81 iparos és kereskedő, akik közül sokan ma .már 1000 koronával váltják meg az évi tagságukat s akik nem is mind szegediek, mert a környék iparosai közül is többen felszólítás nélkül, önként kötelességüknek érezték a szegedi kultúra házát támogatni, amely Szeged határain túl is nagy határ vidékre ontja a fényt. Én tapasztalásból tudom, mekkora a kul- turérzék és áldozatkészség az iparosságban s miért választottam mai előadásom tárgyáW ~ T BRISTOL.... BRISTOL... BRISTOL Szálloda Budapest Dunapart árban és szolgáltatásban vezet! Szoba teljet ellátásai személyenként napi | 12 pengőért
