Prágai Magyar Hirlap, 1934. április (13. évfolyam, 76-99 / 3407-3430. szám)

1934-04-08 / 81. (3412.) szám

1934 április 8, vasárnap.

17

ASSIÓHU6K MPAA

wmsmmmmmmmm * ■■■■■■neav am

Razziát

a rossz szokások ellen!

Azokat a rossz szokásokat, amelyek távoliról sem karakterben fogyatékosságok, hanem csak az ember jetiimének, mondhatnék kül- .alakibedi hibái, legjobban a néimet „uniform" szó fejezi ki. Ezek az ,,unfarm“-ok úgy leselkednek körülöttünk, mint vetésre éhes veréb- had. Ha nem hessegetjóik szakadatlanul őket, ott teremnek és befészkelik magúikat szokásainkba, olyannyira, hogy észre sem vész- szűk őket.

Pedig sajnálatos, de való az, hogy embertársaink nagy átlagban inkább elnézik a jellembeli hibáinkat, mint kellemetlen szokásunkat. Ebből következik, hogy vannak egyének, akiknek nagyszerű karaktere előtt meghajol mindenki, mégis kerülik őket, mert nem kellemes az együttlét veink. Viszont olyan valaki, akiről tudja, hogy a legkisebb vonzalmat sem érdemli meg, közkedvelt, mindenütt szívesen látott, mert sima, alkalmazkodó, jómódom.

Az úri társaság is közismert közvetlensége és szívélyessége mellett rengeteg botlást követ el a külalak ellen. A tapasztalt rossz szokásokat nehéz volna felsorolni. Annyi van. Említsünk meg néhányat, amelyeket, mondjuk, a beszélgetés ,.unform“-jairak nevezhető.

Rossz szokás az, ha szakadatlanul gesztikulálunk beszédközben, úgyhogy elszédül az, aki a 'beszélgetést hallgatni kénytelen. Vagy ha úgy belebeszélünk szomszédunk arcába., hogy az legszívesebben vállai közé húzná 'be a fejét, Rossz szokás a tulhangos beszéd, éppen úgy, mint a tulkaik. A motyogás, a szó végének elnyelése. Vannak, akik indolenciából nem ügyelnek arra, hogy helyesen fogalmazzák meg mondataikat, Elnyelik az alanyt, sokszor az állítmányt is „elizélik“. Belefájdul a fejünk, amíg megértjük őket.

Van eset, hogy beleszeretünk egy szóba. Többnyire ritkán használt kifejezésekbe és azt az unalomig ismételjük. Ismertem valakit, aki nem tudott egy mondatot elmondani a „'bezzeg" és „jelezni" kifejezések nélkül. Annyiszor jelezett, mint egy forgalmas sínpár szemaforja és annyit bezzeget, mint egy öreg mototbicifcli. Kellemetlen, ha állandóan nevetgélve beszélünk, éppanyira a nyafogó és siránkozó hanghordozás.

A családban a jómodor őre az asszony. A gyermekek nevelése, főleg a jómódomra való nevelése, amely állandó jelenlétet, megfigyelést, női ösztönt kíván — az ő dolga. Az első a jó példa. Legalább otthon ne lásson a gyermek követésre nem méltó példát, úgyis elég „unfonn“-ot szed fel uton-utfélen. A folytonos figyelmeztetést, durva rászólást, büntetést nem ■tartom célravezetőnek. Azt megunja a gyermek. Bosszantja. Legfeljebb azt érjük el vele, hogy kerüli társaságunkat és ha jelenlétünkben vigyáz is magára, hátunk mögött megint csak 'beleesik a hibába,

Szövetséget kell kötni vele rossz szokásai ellen. Ha értelmére hatunk, megmagyarázzuk neki, hogy miért csúnya ez, vagy amaz, példát hozunk fel, esetleg jutalmat tűzünk ki eredmény esetére, ambícióját állítjuk sorompóba. Ha saját erejéből legyűri hibáját, büszke lesz rá. így felvértezzük arra az esetre is, hogyha u-jabb unióim14 jelentkezik.

. Gyakori, hogy a férfiak a házaeéletbeu elhagyják magukat és mindenfélét megengednek maguknak otthon, amit eddig megróttak másoknál. Itt is az asszonynak kell őrködnie. Félő, hogy „az ur a háznál" észreveszi, hogy nevelni akarják. De tapintattal és női ravaszsággal sok mindént el lehet érni.

Néha egész társáéig hangját és modorát áthangolhatja egy asszony, anélkül, hogy a körülötte lévők azt ószrevenmék.

A társadalmi modor az utolsó években vesztett finomságából. Az emberek közvetlenebbek és természetesebbek lettek. De nem szükséges, hogy egyúttal közönségessé váljanak. A Bailzaeok, a faragatlan ős-zsenik, az an- fant terribie-k, a neveletlen Papperek divatja lejárta ihagát.

Ma a legzseniálisabb embernek sem nézik el, ha Ízléstelenül viselkedik, Goethe emberfeletti irodalmi és egyéb teljesítményei mellett ráért arra is, hogy szép tiszta másolatban néha szélrajzocskákkal ellátva hagyja az utókorra munkáit. A belső érték mellett fontos a külalak. Ha valaki zseniálisan gondolkozik és cselekszik, viselkedő jen egyúttal esztétikusán. Könynyebben elsajátítja az apró modorbeli követelményeket, mint kevésbé tehetséges ember.

A jelenkor története több példát mutat olyan emberekről, akik a legalacsonyabb sorból emelkedtek fel a legmagasabb pozícióba. Modoruk jobb, mint azoké, akiknek kifogástalan gyer- mekszobájuik volt.

Néha a legapróbb dolgok vannak 'befolyással világeseményekre.

A jómodor kultúrát teremt, megszeretteti az emberekkel a civilizált életet. Ennek pedig alapfeltétele a 'béke. Az asszonyok a világbéke érdekében dolgoznak, amikor saját és embertársaik „tinform"-jai ellen vívnák láthatatlan küzdelmet. — cs — t

A rokokó iúazi arca

Rokokó! — miikor ezt a szót halljuk, valami csodásán kifinomult csupa grácia- és szépségvilág képe jelenik meg képzeletünkben. Szinte valószínűtlen ez a világ: melynek raffinált fényűzés és az u. n. életmüvészet tökéletes kifejlettsége adja meg a jellegét. Mottaeu és Laucret, álomszerű, szinte zenélő ez inkölteményei, Boncher festményei, melyeken még a merész, olykor sikamlós téma is a szin- és vo- naljáté'k elragadó könnyedesége, a mesterkélt naivitás és túláradó életöröm megejtő elvegyü- iése által a művészet légkörébe emelődik; — bútor- és kertmüvészet virtuóz alkotásai; aztán a társadalmi élet kifinomodottsága; a. szellemesség tobzódása a főúri szalonokban, ahol Rameau és Couperin tündér zenéjére lejtik a kecses menüetteket, ünnepélyes pavane-okat, pezsdülő rigandonoka.t, a csipkés, selymes, pu- denparókás dámák és gavallérok; —- mindez egy olyan páratlan együttessé olvad össze a rokokóban, mely ezt a kort a szépség és élet- mámor valami meseszerü állandó farsangjának tünteti fel,

Nos hát — mint mindennek a világon, ennek a ragyogásnak is megvan a visszája, és aki azoknak az időknek szokásait közelebbről szemügyre veszi, rájön, hogy csalóka délibáb csupán ennek a „szebb" világnak a képe — álomkép, mely a higgadt szemlélet előtt csakhamar szertefoszlik.

Felette különös, szinte megfoghatatlan fogalmaink számára az a tény, hogy a tulfino- modott esztétikai érzéknek az a; számos művészi bizonyítéka, amely a tizennyolcadik szá1 zadlból rámkmaradt, a testi tisztátalanságnák olyan talajából fakadt, mely a mai ember számára egyenesen elképesztő.

Tudjuk, hogyan lett Versailles a napkirály alatt az udvari pompának káprázatos központjává és mégis: ugyanabban az időben XIV.

Lajos sógornője nem tudott aludni éjszaka, mert a poloskák nem engedték. Nem csoda, mert az a nagy fényűzés, mely az udvarnál mindennapi szokássá vált, minden szükséglet 'kielégítéséről gondoskodott — csak a tiszta- Ságról feledkezett meg. Az egész .királyi palotában csak egyetlen fürdőkád volt, amely azonban rövid idővel azután, hogy beszerezték. újra évekre eltűnt — mag egy építészeti átalakításnál felfedezték. A kádat tévedésből befalazták. Nem nélkülözhették nagyon, mert azután sem igen tudtak mit kezdeni vele,

Egy udvaronc emlékirataiból tudjuk, hogy , a király csak akkor fürdőit, amikor még sze* relmes volt, később 'beérte azzal, hogy arcát fi* . iatositott kendővel dörzsölte le és némi rózsa* vizet frecskelt ujjaira. Ebben csak a kor álta« ; l'ános felfogását követte: egy 1782-ből való ii« ! lemtan szerzője nyomatékosan óvja olvasóit a víz használatától, „kizárólag parfümöt keE i használni",. írja, de mindamellett' Udvánatosnaki

• tartja, hogy „úri ember" legalább minden máé 6odik napon megtisztogassa ujjait.

Ha még tekintetbe vesszük, hogy a tuíbáko• íás az előkelő társadalom mindkét nembeli tagjainak kedvenc szokása volt, elképzelhetjük, hogy milyen illatok töltötték be a ragyogó

• szalonokat! Lisolette, pfalzi hercegnő, a király

SAB1NA

Irta: Dienes Adorján

István herceget annyira elragadta vadászé zen - vedélye, hogy magánosain vetette magát egy megsebzett szarvas után és mi tagadás, bizony eltévedt a rengetegben. No, volt hol eltévednie, mert testvérbátyjának, magyarok nagynak tisztelt Lajos királyának jóvoltából Sáros- és Szepesme- gyék grófja és igy beláthatatlan erdőségek birtokosa volt. Hát csak ment-uiendegélt az erdők sűrűjén, azonban Sáros várába sehogy sem tudott visszatalálni. Csüggedten ült le, midőn messziről tompa kutyaugatást hallott.

— Hopp! — gondolta — ahol kutya van, ott ember is van. Induljunk csak.

Sok bolyongás után, de mindég az elhangzott ugatás irányának tartva végre tisztásra ért, honnan egy várnak ormai meredtek eléje.

— Hiszen ez Tarkő — kiáltott föl meglepetten — e benne ama mogorva Tarkői Rikolt! Hadd lássam, hogyan is néz ki hát az öreg.

Se szó, se beszéd, besétált az éppen nyitva levő kapun és senki föl nem tartóztatta, senkivel nem találkozott. A bástyák mentén végre is kis kert elé ért s abban valamelyes munkálkodó fehérsze- mélyt vett észre. Odament hozzá a szóval:

— Hallod-e lelkem, Hol találhatom a vár urát,

Most fölemelkedett a fehér-személy és felé fordult. István herceg csak ámult-bámult, mert ő ilyen pici ajkakat, ilyen finom arcocskát, ilyen mélytüzű szemeket soha nem látott még eddig. A leányka bájos szépsége megfogta, azért más hangon és zavartan folytatta:

— Ki vagy te, rózsákból fakadt tündér?

— Nem fakadtam én rózsákból — csengett a leányka pajzán kacagása — hallod-e, hanem itt születtem e csúnya falak között. Nem is vagyok tündér, hanem Tarkői Rikolf leánya, Sabina vágok én.

István szeretett volna felujjongani Mert Tarkő nemcsak magáról különc és emberkerülő uráról volt nevezetes, hanem arról is, hogy a vár komor falai között fiatal leányát tartja a világtól elzár- éua. Senki neon látta még, csak annyi tudódott iá

róla, hogy csodaszép és Sábinának hívják. S íme most ő szemtői-szembe áll, sőt szót váltogat e rejtett, tündéri szépségű kinccsel.

Óh, a véletlen nagy mester az ilye® találkozások létrehozásában. István hát ki is használta a véletlen ez ajándékát, de Sabina sem zúgolódott ellene. A vak istenke meg ott pajzánfcodott körülöttük, míg végre mindkettőjüknek szivébe belelőtte nyilát. Sokáig voltak együtt, mikor a váron kívül zaj hallatszott. Sabina felugrott ültéből:

— Menj, menj gyorsan! Atyám tér vissza a külső munkából embereivel. Ne lásson itt. Borzasztó lenne!

István a kapu alá húzódott 8 megvárta míg Tarkői leszáll lováról. Akkor elébe állt:

— Szerencsét és jó egészséget nagyuram! engedje meg kegyelmed, hogy szives vendéglátását egy éj,jelre igénybe vegyem...

— Ki vagy? — mordult rá az öreg.

István herceg egyelőre leplezni kívánta igaz mivoltát s azért igy felelt:

— István herceg főapródja, Gergely vagyok. Eltévedtem vadászán közben és hát itt lyukadtam ki.

— Adj neki szállást — fordult éppen nem kedélyes hangon várnagyához Tarkői, azután ismét Istvánhoz — urad jobban is vigyázhatna embereire. Ha már itt vagy, az éj,jelt itt töldheted. Azután ám iszkiri 'kifelé. Váram nem bospicium.

Szólt és elzakatolt. Amilyen harapós volt a vár- ur, olyan kedélyesen fogta karon Istvánt a várnagy, hogy szállására vezesse. Sőt bőséges vacsorában is részesítette, melynél a kupa borok sem hiányoztak Bizony jóval el múlt már éjfél, mire a várnagy boros fővel s bizonytalan léptekkel a kijáratot kereste meg, de addigra István a beszédes várnagyból mindazt kivette, amit Sabina lakásának fekvéséről, szokásairól, napi foglalkozásairól s a vár mindennemű viszonyairól tudni kívánt. Csak még egyszer láthatná őt Eh, próba, — szerencse.

Reggel egyenesen a várait ágyasházának tartott, hogy neki a szállást megköszönje. Hátha... És csakugyan, midőn belépett az ajtón, Sabina éppen a reggelit vitte be apjának. Tarkői vonta-tolfca kifelé leányát, nehogy avatatlan szem meglássa szépségét, azonban a fiatalok mégis reá értek arra, hogy pillanatnyi szembeszéddel végleg megértsék egymást. Mikor az öreg 'kdtu&jtolka a szobából Sár

binát, haragosan fordult István felé:

— Szedte-vedte a-pródkája, hallod-e. Mit keresel te benső házamban és mi dolog az, hogy ide merészkedtél ?

Az illendőség törvénye hozott ide nagyuram, mely azt parancsolja, hogy megköszönjem a szállást.1

— No, jó — enyhült meg Tarkői — hanem azért mégis tolakodó fráter vagy. Lovad lenn vár, most, már táján ismerni fogod az utat. hazáig, Sáros vá rába.

—- óh, akár vissza is találok azon ide — jött ki István herceg ajkán hirtelen a szó.

— Fölösleges, teljesen fölösleges! — emelte föl kezét tiltakozva Tarkói.

— Sőt. Szükséges'.

De ezt csak akkor suttogta maga elé mosolyogva István, midőn lovára kapott és Sáros vára felé igyekezett. Ott aztán sokat gondolkodott azon, hogyan s miképen szabadíthatná ki tirannus atyjának karmai közül Sabinát, akivel a szolgákat kezes bárányokká változtató aranyai révén időközben pár boldog órát töltött már a tarkői váron kivtil és alti készen állott arra, hogy kedvese kiragadja őt a zárt falak magányából. Kapóra jött Istvánnak Tarkői osztályos pe-rpat varkodása, Az öreg sehogy sem tudott belenyugodni abba, hogy Újfalu hatalmas birtokát az Ákos nembeli Miesfc bitorolja, holott az az ő családjáé volt. Annyira belenyargalta magát a dologba, hogy kész volt fegyverrel is visszavenni Újfalut.

Hivatta hát egyik hadnagyát István herceg és igy szólt hozzá:

— Te Bodó, ügyes ember vagy. Válogatott kis

csapat ólén portyázni mégy. Véletlenül Tarkő elé érsz és ott valahogyan bejutsz Tarkői Rikolf elé. Szabadcsapat vezérének, adod ki magad s első sza,- vaddal felülsz az öreg vesszőparipájára: Újfalu

visszavételére. Tartsd szóval, vond be a megbeszélésbe embereit is. Gergely is veled megy, most már saját képében, azonban neki Tarkőn másféle lesz szerepe és elfoglaltsága.

Úgy történt. Tarkői nem vett© észre a csapdát és Bodóval hosszú, heves beszédbe merült a vár északi bástyája mögött. Újfalu elfoglalásának esélyei fölött. Sőt ezt kíváncsian hallgatta a csekély számú vá.rőieég ős, hiszen egyéb tennivalója amúgy sem volt,

Ezalatt Gergely a vá.r déli oldalán lévő kiskertbe került, onnan Sabinával kötélhágcsón leereszt kedett és a készen álló szekérre helyezte- őt. Kezébe vette a három toporzékoló paripa gyeplőit 6 elrohantak Sáros felé. Már Héthárs és Baehamezej (Vörösalma) között jártak, midőn messze, mögöttük felporzot-t az ut. A bőszült Tarkői csörtetett utánuk, aki észrevette leánya eltűntét. A ravasz Bodó segélyével helyes nyomra talált és ennek folytán föl is szólította öt. álljon segítségére a leányrablók ké zieken l ésében.

—- Hogyne, hogyne! okvetlenül utolérjük őket... És segítek Gergelynek Sárosig vinni a madárkát — de e-z utóbbi mondatot már csak gondolta Bodó s nem mondta ki.

Midőn már közel értek az üldözött Gergelyhez, ez hátra sandított és azonnal megismerte üldözőjében — Bodót.

— Frányamód furfangos kópé ez az én Bodó cimborám — nevetett föl — most má.r nem is sietek. Az öreg medve meg pár szolgája az nem számít. Ahol ni! — meresztette előre szemeit — ott meg a herceg jön elembe csapata ólén. Csihajhaj! rendbe vagyunk már: elöl barát, hátul barát.

Ennek örömére magasra emelte karját, nagyot csörditett ostorával s a három táltost két há'só lábára kényszeritette. Azonban Tarkőd is annyira közel volt már, hogy vak dühében nyilat bocsáthatott a szekér felé. Lehanyatlott s eleresztette a gyeplőt a magasa, tar tett kéz:. Tarkői átnyílaz- ta azt. Ennek dacára a cél el volt érve, mert ime Sabina már ott könnyezett s nevetett egyszerre István herceg mellére borül tan.

Fele utón történt ez Tarkő és Sáros között. Ott azon a helyen István herceg falut alapított és elnevezte kedveséről Sabinának. Késeibb a szász telepesek elnevezték Scybennek vagy Zybennek, mág végre Kis-Szebeu városa lett belőle.

Gergely számára a herceg nemességet eszközölt ki. Ő lett a Gergellakyak őse. mely család címerében mindvégig ott díszelgett az ostort, a bárom ló gyeplőjét ké-zbeu tartó átnyilazott kar. Sabina azonban még sem lehetett István hercegé annak rendje s módja szerint. A politika beleavakozott a várkisasszony és királyi sarjadok boldogságába, ■mert ez utóbbival elvétette IV. Lajos német-római császár leányát, Margitét.