Prágai Magyar Hirlap, 1934. április (13. évfolyam, 76-99 / 3407-3430. szám)

1934-04-01 / 76. (3407.) szám

4

'PX^<ai-A^C&AR-HTRIi58

1984 április 1, vaeármap.

ANDRIS BÁRÁN YKÁTA

Iréa: Darkó István

Andriemaik ás volt -egyezer az életiben fehér- szőrű. bárámyikája. Boncok Andriskának, a Ban- eók János fiának. Éppen Husvét szent ünnepe ©lőtt.

— Nézd, Andrisom, mit hoztam neked. — és a.z apja egy akkora kis jószágot tett 1© a konyha közepére, amekkora egy bögre tej. Olyan csakugyan tejhez hasonlító, fcőezinü is volt a telkemadta. Ahogy a barna zsákxomgyiból edő- buggyant a konyhaföldön, hát egyenesen agy volt az, ahogy a baimamázos csuporból szokott kiömleni a frissen fejt tej. Gyenge lábain reszketett a zsenge jószág. Amikor ment is, igazabban csak néhány botor,kágó lépést tett. Beivott emberkéhez tartott rokonságot. Le is ült hamarosan és csak nézett könyörgőseo avval a puha két szemével. Úgy mondogatta, hogy Ibeee, úgy sóhaj tgatta, mint az olyan csepp gyerek, aki csikós dunnák alatt izzadó lázban fekszik és már rá is lépett az angyalok lépcsőjére. Arra, amelyik felfelé visz, a felhőkön túli kékségekbe.

— Beteg ez a drágám. Mienk piourka bari- kánk, — vélte Andris és iskola előtt még elszaladt valamerre. Az udvaron hátul, az ól feletti szénapadon egy gerendát megmotozott és levette onnan a rizabadit. Úgy hitták, ennélfogva Andris is úgy nevezte a skatulyát, értékei őrizőjót.. Gombok, fanyelű kés, oemzavé- gek, szabókréta és a pipa közül előszedte belőle két szem megfogdosott, szürkésre őrizett kookacukorját. Szaladva vitte a báránykának és gonddolikozás nélkül ajánlotta fel neki:

— Edd, barikám. Neked hoztam. Szopogasd, ropogtasd.

Édesapja oktatósan nevetett:

— Jobban vigyázz rá, Andrisom. Tejfoga sincsen még nékie. Jobban gondoskodj róla, ügyesebben- mert tiéd mostantól ez a bari, te- néked vettem. Hát viseld a gondját. Cukrot jnég ne adj nékie, mert nem tudja megenni, ha peg megtudná, elcsapná a hasát... Most még csak tejjel és lágy étellel etetjük. Te csak járni tanítsd és arra gondoskodj, hogy be ne piez- kitsa a szép fehér bundáját.

— Hát nem beteg a szegény? — Andris letérdelt a bárány elé és kerek feje fekete gyap- ját a gyönyörűséges kis állat fehér bundájához illesztette.

— Dehogy beteg. Csak fiatalka. Azért csak

úgy kell őt ápolni, mintha beteg Lenne... Anyja után koslatna. Óvni kell még ott, Andrisom ...

Hát Andris óvta is. Nem volt azontúl más a számára, csak a bari. öregebb szüléje csont- fésűjét még azonnap elcsente, ölében vitte a ház mögé a bárányt, ott gondosan megfésülte. A szomszéd Gajdosék Zsuzsikája a két edzett cukorkookáért rózsaszínű szalagot cserélt vele. A szalagot Andris a bari nyakához illesztette. Rövid volt a szalag, két-tkét végén spárgával ügyesen megtoldta és mégis ráügyes- kedte a bárány nyakára. Reggel, ahogy felpattant a szeme pillája, iskolából jövet, ahogy csak hazajuthatott lihegősen, már kereste, gondoskodott, ölelgette és ezerféleképpen vallotta a magáéna ka barit. Egy március eleji napon, születése nyolcadik fordulóján édesanyja bőséges zsírral itatott krumplislángossal és krumpli- cukorral lepte meg ebédre. Akkor is leült a kiszsámolyra, ölébe vette a barit és gügyögő- sen etetgette. A lánggos zsírját csak lenyalogatta a kis állat-, de megrágni a tésztát már csak úgy alig, nagy kínlódva tudta. Andris hát megrágta felig a lángost, ahogy az asszonyoktól látta ée avval etette a nedvesomi csöppséget.

— Úgy eteti Andrisunk a bárányt, mint a gyereket, — és az édesanyja mosolygósán nézett rájuk.

— Ümm, — az apja akkor csak ennyit felelt ée komolyan tekintett maga elé.

—Husvét lesz a Jövő héten, — mondotta megint Andris édesanyja. — No de, hogy kis Andrisom igazi peeztonkája ennek a báránynak!

— Pedig, ha sokat nyomorgatod, Andris, nem női meg szépen... ée nem hízik meg. Engedd magára.

Andris feltekintett az apjára:

— Ilyen maradhasson, édesapám. Hlyen pá- curka pók. Ekkora mákszem.

Apja kedvtelenül állt fel az asztaltól és az ajtóból még megkérdezte:

— Mi az, te? Minek mondod a bárányt?

Édesanyja felelt Andris helyéibe:

— Póknak nevezi. Annyira igen kedveli...

Kérőén nézett az emberre. Andris felkapta a

hérányt. IfátraszaHadt vele az ólba, a szalmába

bu jt és a fejéhez szorította. Úgy altatgabta és maga is elaludt vele. Arra ébredt, hogy a bari ugrándozva játszik a szénáiban. Hát jókorát játszottak kettesben.

így ettek, aludtak, játszadoztak, mint akik egymásra leltek. Andris még a pástra sem ment ki a gyerekekhez, pedig már ott is folyt a játék. A bárányt fogta maga elé, 'letérdelt eléje, megcsókolta a nedves orrát és úgy számolta >ki vele a fogócskát:

Ekete, pekete, oukota pír,

Eszter, beszter, dominir. *.

Amelyikükre rájutott, aze'lől a másik aztán boldogan elfutott. A buksi bari nem tudta valami jól ezt a játékát, de egyben nagy mester volt. nagyokat szökkent és vígan ugrosott, Andris akkorákat örvendett neki, hogy nevet- tében minduntalan elfogta a csuklás. Csak kilenc korty friss víz után kapott, simább levegőt.

Jó pajtása volt neki a bárány a megélésben is. Andris a magacsinálta meséket szerette. A kenderföldek csőszéről, a paprikaorru csevegő madárról, ilyesfélékről szóltak ezek a mesék. Télen még csak akadt hallgatója, édesanyja, aki ölébe vette és nevetett, ha úgy kívánkozott, de sírni is tudott a kötényébe, ha úgy fordult az Andris szónoklata. A tavaszi munkák elfoglalták Andris édesanyját, a bari a meséléeek hallgatásában csakugyan ügyesen kipótolta. Úgy hallgatta Andrist, hogy szinte már értette is. Beee, csak ennyit mondott és azt is csak nagynéka. Ennyi mégis elég volt Andrisnak, hogy nekimelegedjen a mesélő mondogatásnak.

Egyik napon is maga mellé húzta és hamarjában verset mondott a barinak. Nagyon sok értelem volt ebben a versben, csakugyan, de

nagyon szép volt, különösen a vége felé.

— Hét nap van egy héten, tudod-e, szdvem- bárányom, — oktatta Andris a barit.

— Beee, — ez a felelet most annyit ért, hogy igen, tudom.

— Hát, hallgasd csak, így szód a hét nap

verse:

Hétfő hegyibe, kedd kedvűbe, szerda szürilbe, csütörtök csőribe, péntek pénzűbe, szombat szobájába, vasárnap az Isten házába.

—• És ezt te csináltad, Andrisom? — a bari szeme melegebben kérdezte, mint a nap augusztusban.

— Majdnem. Nem nehéz ám az. Csak egy kicsit gondolkozni kell az ilyesmin.

— Beee. — a bari elismerően bólintott, — úgy látom, te tudsz okosan gondolkozni is, Andrisunk.

Hyen szépecskén beszélgettek gyakorta. Egyizben Andris apja megzavarta őket. Rájuk- talált és csendben ázott, kérdező hangon mondta Andrisnak:

— Jól gondját viselted az állatnak, fiam. Most aztán tudod, ugy-e... hogy elviszem magammal? ...

Andrist ez a szó talpra ugratta:

— A bárányt? Hová, édesapám?

— Hfut... Andrisom ... eladom ... Vagyis nem adom el, csak kicserélem ... húsra. Akit majd töltve megsüt édesanyád... olyan húsra.

Andris ekkor felkapta a 'bárányt, magához karolta, de úgy, hogy a kis állat lihegő bégetéeén alig tudta keresztül kiáltani:

— Nem adom. Enyim bárányomat nem adom!

— Fiam, — próbálkozott az apja, — kicseréljük. Elviszem Baloghoz, a mészároshoz, az majd ad másait helyette... őt meg felneveli Ekmebetez majd néha megnézdegéhai...

Húst ad érte Balogh, egy másik bárányt... nem ezt-, persze, hogy nem ezt... egy másat és buBvéfcra édesanyád ...

— Nem adom, — harcolva kiáltotta Andris, — semmiképpen nem adhatom. Se cserébe, se máshogyan. Nem adom!

Boncók János tanácstalanul bámészkodott utána. A kertbe szaladt Andris, bebújt a csűr mögött a szecskavágó fészerje alá és ott fogadó zta keserves nagy elhatározással a báránynak:

— Nem adlak, barika,. Nem adlak, kis pók... Pajtásom.

A bárányka gyerekesen bujt meg az ölében, bégetve bólongatott, nedves, édes nyelvével hízelegve nyaldosta meg Andris arcát.

Estig bújtak. Estefelé, a szobában megint előállt Andris apja:

— Kiszednél-e te engem, ha bajba jutnék, Andrisom? Valami nagy bajba.

Andris száján át a lelke kiáltotta:

— Persze, édesapám. Persze, hogy igen.

— Hát akkor ide fülelj. Máris benne vagyok a nagy bajban ... Látom, hogy jó szívvel vagy a szüleid iránt. Úgy is kell... helyesen van az... Hát a baj bizony nem került el enge- met, Andrisom.

— János. János. — mondotta a foltozás fölött Andris édesanyja. — hagyd a gyereket. János.

— Hagyom, hogyne hagynám. Vagy te nem vagy kiváncsi a bajomra, Andrisom?

— Nagyon is, édesapám, mondja csak.

—No látod. Látjátok ... Essz óval holnap •ki kell fizetni a váltót. Az pedig nagy szó ... igen nehéz nagy szó. A váltó! Tudod-e, fiam, mi az?

Andris buzgóan válaszolta:

— Az a papiros, aki miatt Imre bácsit gerendán találta Maris néni, a paláson. Csüngve.

— Az. Hyen veszélyes papiros.

— János, János, — Andris édesanyja eo- pánikodósan szólít közbe, — hagyjátok már abba ezt a beszédet, János. Nem hallgathatom.

Andris nyugtatóan felelte az édesanyjának:

— Hagyja csak, édesanyám. Mondja csak, édesapám.

Boncók János mosolygott hozzá:

— Derék gyerek vagy. Okos gyerek. Esszó- val, a váltóhoz, nehogy én is csüngeszkedve találjak a paláson marannyi, pénz kell. Pénzem már van, csakhogy még egy kevéskét hijas. Hát azt gondoltam, hogy holnap délelőtt eladom a bárányokat és amit belőle kapok, avval kipótolom. Talán még húsra is marad.. * azt meg megveszem Baloghnái.

Andris talpa alatt metáncolt a padló:

— Jajj, nem adom. Dehogy adom. Nem adhatom!

Apja kedv nélkül legyintett:

— Akkor csalódásom van benned, Andris... Nem játék a«... De legyen eszed, akárminő nagy is a barátságotok... a báránnyal. Majd hozok másat, jövőre! Egyik bárány olyan, akár a más!

Ttiz lett az arca Andrisnak, csizmás talpa reszketett, a nyelve jé'gcsap. Elviszik a barit, a pókot.

— Nem adom, — nyögte ki valahogy, — nem adhatom.

Kitámolygott a szobából. Az a nagy, szörnyűséges nagy küzdelem, amely most rászakadt ... Megkereste a bárányt. A tűzhely alatt ült, a lyukban, a rendes helyén. Előszólitotta, ölébe kapta, és elbújva nézegette. Szembe fogta maga előtt, beszélgetett vele és megpróbálta, hogy megbarátkozzék az elválás gondolatával.

Ne játszhassanak, ne futkoshassanak, ne hallhassa tffhet a bégető szelídségét, puha szőrét a tenyere s az arca többé ne érezhesse, nem, az nem lehet!

Lefekvés után is tovább küzdött Andris evvel a szörnyűséges gondolattal. Este az apja. többet nem szólt a bárányról, ő meg nem merte kérdezni. Megvárta, amíg megzendült az apja horkolása és amikor édesanyja is mélyebben kezdte húzni a levegőt. Akor lemászott az ágyról Kilopakodott a konyháiba., bebújt, a bárányhoz a tűzhely alatti lyukba és ott éjszakázott tovább, gyötrődve, ébren. A bari az ölében elaludt. Álommal küzdve dajkálta, és didoregve szorongatta magához. Elnyomta öt i* az álom. Azt álmodta, hogy'viszik a barit. U riadt, a feje bolekoppant a téglába és annyira, szólította a kte állatot, hogy az panaszosan uyögdéMécs László:

Halál a dögíemetőmellett

Haldokol a dádé, papot óhajt: pókhasu purdék zörgetik álmodozó éjjeli ablakomat.

Dög temető mellett szomorú, ragya-vert falu-szurdék látszik amint sietek. Messze fütyül a vonat.

Lassan lépked az Éj, ez a barna tehén, az azúrkék égi füvön legelész, tej-teli tőgye a Hold.

Nem feji bájitalát soha már a cigány, suta-szürkék bús szemei s remegő szive riongva sikolt.

Csend. A lopott kicsi tyúk a beteg vadkára felugrik, lobban a lámpa-kanóc, röffen a csitri malac.

Csent jószág! A galamb is az ágya alatt, mely a pntrit úgy tele búgja, miként latrot a tiszta mulaszt.

Hallgat a vén hegedű a falon. Hol a titka? a villanyáram, amely futkosott rajta s a nyütt sziveket izzította parázsra, amig mese mámora csillant, bánatok éje kígyóit s csók-pirosan nevetett.

Gyűlnek a rút javasasszonyok és hogy újra teremtsék, hÓkusz-pókuszokat csapnak az ágya előtt.

Vad nevetés osikland, bár fáj a szivem, meg a Szentség itt van a mellemen és szánom a nyögve-nyelöt.

Meggyón Isten adósa. Feloldozom és a kenettel most lepecsételem őt, mint a finánc a vagyont.

Minden, amit vétett szemmel, szájjal s a kezekkel, dobra kerül: a Halál bére a bőr meg a csont.

Nézem az álla tövét: a® utolsó gond s a poloska szívja a csöpp maradóik vért, ami még eleven.

Ámde a lelke hamar kioson, hazaszáll a magasba, teste pedig pihenőn fekszik örök-mereven.

Pattan a húr az öreg hegedűn, szél rázza az ajtót, felsivit a koszosán göndöri árva malac, kárál a kiesi tyúk, bömbölnek a pókhasn rajkók s búg a galamb a halott rongyteli ágya alatt.

Mégis hallgat a Hol, hol van a titka, a villany, mely hegedűt s sziveket villanyozott, hova tűnt?

Lélek a testnek a titka, amely, ha ragyogva kivillan: dögtemető tövűből hord muzsikát minekünk!

Lassan lépked az Éj, ez a barna tehén, az ezüstbe bajló égi füvön, tej-teli tőgye a Hold.

Nem feji bájitalát a varázsteli lelki kisiistbe s álmodozást nem iszik az, kinek a neve; Volt.