Prágai Magyar Hirlap, 1934. április (13. évfolyam, 76-99 / 3407-3430. szám)

1934-04-01 / 76. (3407.) szám

25

im «pHU» í, vasárnap.

SzmHÁzKönWKaLTORA

fiBBOBsammmssssBBSssssBss^^m^mBBSssBss^^^^ss^sssBsm^

A kisebbségi irodalom és a Közönség

Mii tart a szlovenszkói magyar társadatom a szlovenszkói magyar irodalmi életről ?

Az irodalmi életnek, — több, kisebbjeleu- tőségü tényező mellett két fő összetevője van: az iró-társadalom és a közönség. Az írók a közönségnek írnak és a közönség pártolásából akarnak megélni. De, ha a „közönség" fogalmát a legtágabb körre szélesítjük, az egész könyvolvasó társadalomra, úgy az írók nemcsak a közönségnek írnak, de a közönségről is Írnak. A közönség, helyesebben a közössé- élete az írók munkásságának forrása, ab ból merítenek tárgyat, témát, eszmét, problémát s az így felmerült kérdések megoldását keresik költői intuícióval, vagy a javítás nemesebb tendenciájával. Az irodalom tehát az életből indul ki és az életbe tér vissza, az élet inspirálja az irodalmat és viszont, az irodalom inspirálja az életet.

Ez lenne áz egészséges irodalmi élei valódi hivatása, ez a szerepe egy nemzet, vagy a világ társadalmi rendiének, kulturéletének fejlődésében. Az iró, a legkifejezettebb egyéniség, a legmagasabb szellemi körben élő zseni sem teljesen a magáé. A líra, a legegyénibb költői műfaj se rágódihaíik ma egyéni problémákon. hiszeu mindenki, a költő is ezer és ezer szállal yan odakötve a társadalom kollektív urnához, nemcsak a fizikai lét szempontjából. de g szellemi élet szempontjából is A költő kiváltságos lelkiségénél fogva, — erre találta meg a nyelv az „ihlet" (inspiratio) szót, — talán tudatlanul is. hamarább megérzi a társadalmi élet mozgató eszmeit, mint más, cselekvő, vagy szenvedő tagja a. társadalomnak. Messziről megérzi az élet-rengéseket,

— mint egy szeizmográf és előre megjósolja ezek kihatásait az életre, —■ mint egy ane- roid.

Az irodalom tehát éppen olyan társadalmi, szinte szociális tényezője az életnek, mint akár a politika, ipar, vagy kereskedelem, éppen olyan szükséges egy kulturközösségben, m/int bármilyen már vonatkozása az életnek. Csakhogy, mivel az irodalom nem kézzelfogható, nem materiális eszközökkel dolgozik, a materializmusra^ dián gólt mai gondolkodás nehezebben veszi észre benne a pozitív értékeket. A közönség a maga életkorén kávül* eső jelenséget lát benne 6 érdeklődését az irodalom felé csak akkor irányítja, ha az irodalomnak egy mellékes célját, a szórakoztatást találja meg benne.

Ennék lehet betudni azt az ellentétet, mely a költők-írók megítéléséiben a hivatalos kritika és a közönségnek, — pártolásban kifejezett — kritikája közt megvan. És, — hogy a mi, szűkebb társadalmi életünkre, a kisebbségi társadalom és a kisebbségi irodalom egymáshoz való viszonyára vezessem* le a dolgot,

— ennek lehet betudni, hogy a kisebbségi irodalom, annak fejlődése, eredményé, hivatása, ma is még inkább az írók belső ügyének látszik "s nem az írók és a közönség közös ügyének. Az irodalmi harcok, — melyek egy kezdődő, uj kulturfejlődés természetes, szinte forradalmi jelenségei, nemcsak nálunk, de mindenütt, ahol irodalmi szempontból is uj elindulásról van szó, — csak az írók társadalmának körében zajlottak le és zajlanak le több-kevesebb lármával ma is még. Ezekről a közönség alig, vagy egyáltalán nem vesz tudomást. Legalább is arról, hogy a közönséget érdekli-e az irók vitája, ennek szem pontijai, irodalmat termékenyítő eredményei, hogy a közönség és az irodalmi élet másik fő összetevője, az iró-társadalom kbzt riiegvan-e a lelki kontaktus, akar-e, vár-e valamit a kisebbségi társadalom a kisebbségi életből sarjadó irodalmi munkásságtól, egyáltalában, érzi-e a szükségét annak, hogy az ő élet© a külön kisebbségi irodalomban kifejeződjék s a további fejlődésre ettől irányítást kapjon. — mondom, ezekről mi, irók alig tudunk valamit. Az életünk, — hiszen a kisebbségi társadalom már csak a számbeli kicsiségénél is fogva sem képes arra, hogy a kisebbségi sorsban élő írót tisztára az Írói működése fejében eltartsa, — ezer más szálon függ össze a kisebbségi társadalommal, de, ami a mi életünkben a legfontosabb, amit mi hivatásunknak érzünk, az írói munkásság, az a más szemében „mellék- foglalkozás", passzió, érdékesség, vagy igen sokszor é^travagancia, a, közönség körében legföljebb a kötelességen felül téliesített munka elismerését vívja ki, az írod alom párt clás „nemzeti köt élesség ‘ ‘ - számba megy, de nem belső, nem lelki szükség.

Ezért gondoltam merészet és nagyot: kérdésekkel fordulok a Prágád Magyar Hirlap nagy nyilvánosságához, a kisebbségi társadalomihoz, mint közönséghez .hogy lássunk végre tisztáin, miként ítél a közönség rólunk, a kisebbségi élet másik, vele párhuzamos jelentőségű összetevőjéről, az irók társadalmáról, ennek munkájáról, az eddig elért eredményekről s mit vár tőle a jövőben.

Kérdéseim, melyek — azt hiszem, — minden nőtársain lelkében fölmerültek már és igy mindegyikünk szeretne rájuk választ kapni, a következők:

1. Kivánatos-e, hogy a kisebbségi sors által. a kisebbségi társadalom körében külön, önálló irodalmi élet fejlődjék ki, mely nem egyes irók révén, de mint koíllektivum legyen összetevője az egyetemes magyar irodalom fejlődésének ?

2. Lehetséges-e a kisebbségi társadalom olyan mértékű, általános érdeklődése, hogy az iró n e csak hivatását, de az életi ehetőségét is megtalálja az írásban?

3. Ha lehetséges, milyen legyen az az irodalmi irány, mely ezt kivívhatja? Világosabban: Mit szeretne a szlovenszkói magyar közönség szlovenszkói magyar íróktól olvasni?

4. Kik azok a szlovenszkói irók és költők, akiknek munkájában legjobba® megtalálta a közönség a maga gondolatvilágának visszhangját?

5, Hogy an képzeli el a közönség az Írótársadalommal való viszonyának a rendezését? Milyen eszközöket és módokat lát lehetőknek, hogy a közönség érdeklődése intenzív és állandó legyen az írók munkásságával szemben? (Természetes, hogy ezt a kérdést a. tiszta irodalmiság szempontjából fogom fel és országos viszonylatban, vagyis oly értelemben, hogy sem a kizárólag helyi érdekeltségű, sem a világnézeti, vagy felekezeti szempontból, bizonyos körök, klikkek által elismert Írogatok nem jöhetnek számításba, hiszen ezek viszonya a maguk szűk körében amúgy is tisztázott a maguk közönségével.)

6* Kiket tart a közönség olyan íróknak, akik az ilyen tiszta irodalmi szempontból általános, országos és egyetemes érdekeltségűek?

7. Miben látja a közönség a hibát, hogy a külön szlovenszkói magyar, kisebbségi irodalmi élet a másfél évtizedes különélés alatt

A rend kényelmet jelent. A nálunk vásárolt irodaberendezéssel mindkettőt eléri Praha Q, Vodiékova 32 U Novákú. Tel. 233-13

sem tudott meg egységesen megszerveződni?

Lőhet, hogy a kérdések feltevés© és megfogalmazása egy kissé nehéznek látszik az első pillanatra, de hisz itt komoly problémákról van szó, melyeket nem lehet egy „Színházi Élet“ nívón álló körkérdésünkét la 1 megközelíteni. Az lenne éppen a jelen ankét időszerűségének és sikerének legelső kritériuma, hogy hányám lesznek a szlovenszkói magyar közönség körében olyanok, akik megértik ezeket a kérdéseket, azok célját, vagyis akik bele tudják magukat élni az írótársadalom lelki világába, s meg tudják érteni, hogy a felelet ezekre a kérdésekre az íróknak rendkívül fontos lehet. Hány embert érdekel egyáltalában a kisebbségi irodalmi ólet problémaija, — természetesen az írókon kívül.

Mert evvel az ankéttel nem újabb, meddő, iróközi vitát szeretnék provokálni, ebben volt részünk unosuntig elég. Tehát előre megmondom, hogy semmiféle nyilvános sajtó- támadásra nem fogok reagálni. Iróembertől nem is várok hozzászólást, ha kapok ily irányú levelet, természetes, hogy elfogadom s válaszolok is rá levélben, de az ankét tárása után csak olyanok válaszát közlöm le, akik valóban olvasónak, köuyvbarátnak, közönségnek érzik magukat, és nem íróknak.

A válaszokat eirnennre kérem: (Kosioe,

Stefánik-u. 87-89. I. ean.) április 30-ig. Az ankétet a Prágai Magyar Hírlap pünkösdi számában zárjuk le, ugyanakkor közöljük azokat a válaszokat is, melyek a helyzet megvilágítására és a további fejlődés irányítására alkalmasoknak látszanak.

I Szikla.} Ferenc.

Pozsonyi kislányból —

pesti nagy-sztár

Balta Lici alfaBérczy Gyula tánciskolájától — iskoláján keresztül — a legnagyobb budapesti gázsiig

Budapest* március vége.

(A PMH kiküldött munkatársától.) A pozsonyi kislányból valóban budapesti nagy- sztár lett. De közben megmaradt kislánynak, termetben is, külsejében is. Csak, amikor beszél, akkor csillog érett okosság a szemeiből, akkor érezni egy fiatalon is rendkívül erős egyéniség szellemét. Valami édes gro- teszkség fejeződik ki az arcán — ugyanaz a groteszkség, amely bámulatosan egyénivé teszi művészetét — amely egyszerre fejezi ki a komédiás friss humorát s a gondolkodó, kulturált művész eszprijét.

Balta Lici valóban egyik napról a másikra lett a pesti színházi világ egyik legfelkapottabb színésznője. Kezdte egy pajkos, frivol szubrettszereppel, amelynek részegjelenetéről s bizarr groteszkségéről sokáig beszéltek Pesten. Aztán a tulajdonképpeni nagy sikerét a Csipetkében érte él, egy egyéniségére írott sokoldalú szerepben, amelynél azzal ejtette csodálatba közönségét, hogy nemcsak mulatságos és elbájolóau egyéni volt, hanem néhány drámai jelenétben léiekzet-elállitóan megkapó és meghaló volt.

Kiderült, hogy Bállá Lici mély tehetség, akinek érdemes darabot írni az egyéniségére. Akinek a kedvéért megtelik a színház.

Szóval, aki egyszerre sztár lett.

Megindult a versengés érte, színpadon és filmen egyaránt.

Legutóbb az Audrássy-uti Színházban játszik az „Oh papa" című operettben.

a színésznő kérdez

ő kérdi tőlem, amikor a Royal-Nagyszálló éttermében együtt ebédelünk:

— Hogy tetszettem Magának az „Oh papá“- ban?

És kérdői eg, fürkészve a szemembe nézett, őszintén válaszoltam:

— Nem nagyon tetszett. Sokkal többet vártam Magától. Sokkal többre is tartom alkalmasnak.

Komolyak nézett rám:

— örülök, hogy őszinte, ritkaság ezt hallani. S megvallom, ni agamnak sem tetszem ebben a szerepben. Az a? érzésem, hogy rossz vagyok s mindenki, — dicsér. A premieren az első felvonás után kétségbe voltam

esve. Árra gondoltam, bogv a Csipetkénél sikerült megszereznem a közönség szeretetét s ebben a rossz szerepben mindent tönkreteszek. Sirógörcsöt kaptam. S ekkor sorba jönnek igazgatók, kritikusok, kollégák, habi- tüék és mindenki gratulál. A darab pedig 150-szer megy. S én érzem, hogy rossz vagyok.

Elhallgat. Aztán elmosolyodik s miközben gondosan alulról kopogtatja meg az asztalt, a dicsekvésnek minden kellemetlen mellék ize nélkül szinte töprengve, csodálkozva mondja:

— Úgy látszik, a Csipetke sikere után én már mindent csinálhatok. Mindent elfogadnak tőlem .,.

„ ... MOST ENGEM KAPTAK FEL .,

Szem mel láthatólag még mindig kicsit rná- morósitja, kicsit meglepi az a hirtelen, nagy érvényesülés, amelybe váratlanul, hirtelenül belecsöppent. Közelhajol hozzám és súgva, a büszkeség és szemérem-érzet keverékével mondja:

— Mit mondjak Önnek? Én Csortos Gyulát a legnagyobb művésznek tartom, csodálom őt és Gombaszögi Ellát is imádom, elragadó kómika-tehetség. Velük játszom. S képzelje, az ón nevem a plakáton az ő nevük előtt vau, s ami még furcsább (de ezt kérem, nem írja meg), ennek a két nagy művésznek együttvéve nincsen akkora gázsija, mint nekem egyedül! Ügy-e disznóság (nevetve teszi hozzá)! Nem a magamét sokallom, az övékét keveslem... De hát, hiába, ez a művészélet!.., Most engem kaptak fel. Ki tudja, meddig? ..,

MI KELL A SIKERHEZ?

Nagyon okosan beszélt a karrier lélektanáról. Azt kérdeztem Bállá Licitöl:

— Most, hogy a siker magaslatain jár, meg tudná-e mondani, mi kell a sikerhez?

Kitárta mosolyos szemeit, de csak egy pillanatig gondolkozott. Már készen is volt a válasz:

— Elsősorban szerencse kell rengeteg. Ezt én mondom, kérem, aki most megjártam — hála Isten — a szerencsének ezt az útját. A tehetség is jó, ha van, — majdnem szükséges. De téved, aki azt hiszi, hogy nélkülözhetetlen. Rengetegen vannak, akik befutnak különösebb tehetség nélkül. Tehetség — szerény véleményem szerint — a pozíció m e g tartásához kell. De más egyéb is kell az érvényesüléshez: sok energia, rengeteg türelem. sokat tanulni és valami, ami az igazi tehetségnél a legfontosabb, hogy koncentrálja magát a pályára, amit választott.

— Bizony, valósággal szerzetesi önmeg- tagadás kell, — szólal meg a művésznő édesanyja. egy még ma is fiatal szépasszony, aki mindenhová elkíséri élete pályáján egyetlen gyermekét — sok mindent meg kell tagadnia önmagától, amit szeretne, mert iszonyúan kell vigyázni a kondíciójára.

Újra Balta Lici veszi át a szót;

— Bizony, nagyon fontos, hogy állandóan friss legyen az ember. Erőlködni nem szabad. Én úgy táncolok, mint ahogy más jár.

A POZSONYI ELINDULÁS

A művésznő tulajdonképpen táncosnőnek készült? — kérdezőm.

— Igen. Az én pályám — azt hiszem, ez a Prágai Magyar Hirlap olvasóit érdekelni fogja — Pozsonyban kezdődött. Serdülő leány koromig ott éltem. Szerénytelenség volna, ha én most nagykapu nyilatkozatot tennék erről a városról. Mindenki boldogan gondol vissza arra a helyre, ahol a leggomdtalauabb, legszebb éveit, az álmodozásai korát élté. imádom Pozsonyt és úgy énem. sokat ki-zün

hetek is Pozsonynak.

— Már 6 éves koromban kezdtem táncolni tanulni. Az édesapám a Kábelgyár igazgatója volt s akkoriban minden jobb gyereket a Bérczy Gyula tani tót t táncolni. Bizonyára még most is. A jó Bérczy bácsi vette észre először, hogy van bennem valami s valami jótékony hangversenyen fel is léptetett. Ha jól enílékszéiii az Oroszországban maradt hadifoglyok támogatására rendezték. Pici 1- vo,lí;-m Vn 7 éves. emlékszem Rajéi* Imj.'-íA: Ibi léptünk fel s akkor na-