Prágai Magyar Hirlap, 1934. február (13. évfolyam, 26-49 / 3357-3380. szám)
1934-02-15 / 38. (3369.) szám
4 t>rx<^-Ma<Aar-hi rlar 1984 február 15. o&iitortöik. Szlovenszkói pillanatfelvételek Fut a vonat a Vág völgyén Szüllő Géza első képviselőjelöltsége — V. Ferdinánd meg a zongorista — A cseh mészáros dicséri a magyar lapokat — Pöstyén meg a reuma — A visszavándorló kis szlovák Irta: KERECSENYI ANTAL Vágvölgye, február. (Kiküldött muinlkatárs mik tál.) Mindig irigyelteim azokat a szerencsés embereket, akik érdekes, vagy csintalan vasúti kalandokkal dicsekedtek. Velem sohasem esett meg vonatom olyan eset, ami mulatságos lett volna, vagy kalandszámba jött volna. Csak egyetlen egyszer, de az örökké emlékezetes marad. Húsz — év előtt. (Az évek számát nemcsak a szlovenszkói magyarság népszerű vezére iránti lojalitásból hümmögöm el, de saját hiúságból is.) Pesten jártunk iskolába. A bátyám filczoptér. én jogász. A hét sovány esztendő periódusát éltük éppen, mikor befutott a nagybátyánk expresszus üzenete: — „Siessetek izibe Letenyére, mert két hét múlva lesz a követválasztás. Minekutána én hivatalomnál fogva ellenzéki jelöltet nem támogathatok, szivem szerint pedig a fiatal néppárti Szökő Gézát szeretném követünknek, s igy éppen olyan pernahajdereikre van szükség, mint ti vagytok.” Minthogy a levél pár kéklhasuval is meg volt bélelve, vonatra ültünk s vígan robogtunk Lebenye felé. A göcsei vicinális skatulyájába felugrott egy rózszásarcu. szőke hajú. mosolygós kék szemű fiatalember is. Szinte fin még. De szédületesen elegáns világfi. — Hü, — súgta a bátyám, — ha ez is kortesnek megy Göcse j országba s a ko rm ánypárti jelöltnek dolgozik, — elvesztünk. Ebbe minden asszony bele fog habarodni a letenyed kerületben. Kóstold csak ki, öcskös. — Hová tetszik utazni, kérem, — vezettem be a nyomozást. — Letenyére. — Letenyére? És meddig tetszik ott maradni? — A választásig. Elakadt a lélek zetünk. A bátyám egy erélyes ,.folyt asd“-ot könyökölt a!z oldalamba, mire kicsuklott belőlem a főikérdés: — Remélem, uraságod Szülilő-párti? — Az vagyok. Diszüvöltés. á la sziu-indián a részünkről. A bátyámat azonban, aki az óvatos elemet képviselte a családban s könnyen gyanakodó természetű volt. — a „hátha” gyorsan iehütötte. Választáskor minden csalafintaságra fel kell készülni. — S ha kérdeznem szabad, uraságod Szüllő Gézának fog korteskedni? — vette át a szót. — Minden erőmmel — Adja erre becsületszavát! — De ez igazán nem szükséges. — Eláll eláll, — kiabáltuk karban. — adja a szavát, adja a szavát! Mondom, kérem, ez nem szükséges. Én Szüllő Géza képviselőjelölt vagyok. Győzött is a választáson fényesen. Az asz- szonyok férjet öltek volna érte. Ma — különösképpen — három érdekes eset is megesett velem a vasúton. Nagyszombattól Vágujhelyig. V. Ferdinánd császár előtt egy közepes zongoraművész hangversenyzett. A jámbor, botfü- 3tü uralkodó türelmesen ülte végig a koncertet s a hangverseny végén magához intette a zon- g órást: —- Én már hallottam Lisztet, — kezdte méz- édes hangon mondókáját az uralkodó. — Oh, felség! — olvadozott a művész — ilyen nemvárt dicséretkezdet hallatára. — Előttem játszottak már az összes osztrák zongoraművészek... — Oh, felség! — Az összes németek, sőt franciák is... — Oh, felség 1 — fuvolázott, mindig boldogabban a kiavirmeieter. — ... de egyik se izzadott úgy, mint ön. Ez az anekdota jutott eszembe az én első esetem után. mint frappáns analógia. Pirospozsgás kövér polgár ült velem szemben. Nagyokat ásított. Mikor már nem bírta tovább az unalmat, belém kötött. Kikérdezett, mint egy ▼izsgálóbiró. Végre: — Mi a mestersége? — Újságíró. — Milyen nyelven? — Magyarul.. — Gratulálok. Cseh ember vágyóik, de meg kell vallanom, hogy az egész republiikábae. a magyar újságok a legjobbak. — Igen kedves, uram! — Én veszek cseh lapokat... — Oh, uram! — Én veszek német, lapokat... — Oh, uram! — ... de legjobban szeretek magyar újságokat venni, mert legjobb papírjuk van. Mészáros vagyok, hát tudom. * Pöttöm gyerek, alig rőfmyi. A nyakában tábla lóg ötnyelvű szöveggel. „Ez az árva gyermek Pitteburgbó! Trsztenára utazik a nagyszülőihez!” A kis amer Lkán üst egy jószivü termetes asszonyság szorítja az ölébe. A gyermek bőg, visít, mint egy kis malac. Az utasok idegesek már s dühösen érdeklődnek, miért ordít úgy a csöppség. A termetes nőnemű gyámolitó mérgesen hápog vissza: ki tudja, a gyerek nem beszél, csak angollá. Megkérdezem: — Do you speak english? # • Fogyatékos angol tudásommal kihámozom, hogy azért bőg olyan veszettül, mert a jószivü némiber olyan vadul szorítja magéhoz, hogy lé- lekzetet se tud venni Lefordítom a panaszt s erélyesen felkérem az asszonyságot, hogy engedje szabadon a gyermeket, mert az már M- dokliik a karjai között. A kicsit gyámolitó hölgy vasviilaszeanekikel nézett rám s örök ellenségemmé szegődött, A gyermek mellett egy kosár állt, amelybe a jószivü adakozók kiflidarabokat e autómatacsokoIádét halmoztak. Az asszonyság kirakta a kosár tartalmát s megolvasta a darabokat. Lipótvár előtt behívta a kalauzt. — Nekem a következő állomáson ki kell szálilnom, a gyerek kosarában 21 kifli és 12 csokoládéd arab van. Tartsa kötelességének vigyázni a holmijára. Nehogy meglopják. Sok gyanús ember utazik mostanában. * Sánta lábú, harapós kedvű magyar botorkál végig a kocsin. Mellém telepszik. Fájós, bebugyolált lábát két kézzel emeli a szemben levő ülésre. Soha olyan sokat nem kerestek a koldusok, mint a krízisben, — mondja egy filozófus barátom. Mindenki reszket az elszegényedéstől s a koldusban a saját holnapját féli. Tehát a L Ilyenformán vagyok én a reumásokkal mió a elmúltam harminc. Mélységes sajtnálatot érzek a holnapi reumás magam iránt, ha podag- rás emberrel találkozom. Ennek a szegény fájós lábú felebarátomnak is rögtön adtam egy meleg szót: — Pőstyérbe, ugy-e? — Nem én. — Ejnye, ejnye, hát nem ismeri a világhírű hév vizű fürdőt, Pőst yent? — Hogy a fészkesbe ne ismerném, hiszen harmincégyben ott voltam postatiszt. Ott kaptam a reumámat. szól Shakespeareröl, mint személyes élményéről, mint egy édö ember egy másik élő emberiről, áhítattal, de a bálványozás hamis kegyelete nélkül. Mindenekelőtt közelünkbe hozza. Azt, aki nincs hozzánk közel, nem tudjuk se szeretni, se megérteni. William szinte i a kor társunkká válik. Halála napjáig bizonyára az volt a becsvágya, hogy csak költő maradjon és csak szonetteket, spenceri stanzákat írjon, akár ifjúkorában. Ezt nem tehette. Kenyeret kellett keresnie, hogy eltarthassa családját. A Mermaid-csapszékben, ahol sokat veszekedett ‘mindenféle ripacsokkal egy-egy ócska dráma átalakítása ügyében, gyakran siránkozhatott emiatt a barátainak. Az a papagáj, mely mögötte üldögélt a kalitkájában, hallotta panaszait, talán meg is tanulta kívülről és ha csodálatosképp még ma is élne, nekünk is elismételhetné szóról-szóra: „A pénz, a pénz volt nekem a pokol, kenyér kellett mindig, kenyér, költő akartam lenni, nem üzletember, átkozott, gyatra színdarabokat kellett tákolgatnom, hogy menjen a színház, közben belerepedt a szivem, ügyes vígjátékokat i ütöttem összes véres, mennydörgő tragódiá-j kát és rémdrámákat, csak az a szerencse, hogy hellyel-közzel egy kis költészetet is beléjük csempészhettem, amikor senkise nézett oda...“ Az élet mindenesetre robotba fogta s föladatok elé állította, melyet ő oly pazarul és fényűzően oldott meg, mint senlki a világon. De azért mindenütt érezni a kora, a környezete és mestersége parancsát Ez többet magyaráz meg, mint a szakértők tudálékos hozzávetése. Megrendelésre dolgozott. Sürgősen, határidőre kellett a színháznak egy „bosszúd rá ma”, az a műfaj, amelyben a hős a megtorlást az utolsó pillanatig halogatja. Erre megírta Hamletet. A Téli Regében Csehország tengerpartján az egyik szereplőt medve üldözi és falija föl. Miért zug Csehország mellett a tenger? Azért, hogy regényesebb legyen. Miért tűnik föl a színpadon a medve? Azért, mert London, ez a kisváros, a 130.000 lakójával akkoriban a medivetáncoltatókért bomlott, a Globe Theatre közelében is medvéket táncoltattak s a szin- darabírómak mulattatnia kellett a csőcseléket is. Az, hogy az angol színházakban ma is pit- nek nevezik a földszintet, ugyanúgy, ahogy a medve odúját, nyilván ennek az emléke. Egyébként ez a színház kicsiny volt, meghitt és bensőséges, a színészek állandóan közvetlenül érintkezhettek a közönséggel, mintegy Számos külföldi egyetem időnként 'költőket, kokat hív vendégül irodalmi tanszékére, hogy előadást tartsanak erről-arról, hogy beszámoljanak terveikről, gondolataikról, tapasztalataikról, melyekre egy élet munkája által tettek szert. Úgy hozzátartozik ez munkarendjükhöz, mint az, hogy a növénytan tanára néha egy élő virágot -is bemutasson hallgatóinak. Az élet vonul ilyenkor a dobogóra, az a szabad szellem, mely minden alkotóban közős. Az a nyugtalanul munkáló teremtőerő, melyet a tanulóik addig talán csak könyvekből, vagy halott remekírók szobrain tanulmányozhattakEnnélfogva nem holmi olcsó divat ez. Úgy okoskodnak ezek az egyetemek, hogy ha az orvosnövendékeknek szükséges hullát látni, különben nem lehetnék jó orvosok, a bölcsészeknek sem árt évente egy-két eleven írót hallani, akik mesterségükről vallanak. A tudomány nem fél attól, hogy ilyesmi esetleg csorbát üthet a „komolyságán”. Végre nemcsak az adhat elő az érzésekről, ki még soha se fejezett ki érzést, nemcsak az értekezhet a szavak zenéjéről, aki még soha sem irt költeményt, hanem az is, aki ezzel foglalkozik. Az ismerkedés csak javára válhat az ifjúságnak. Ha érdekes a tudós megállapítása, aki elolvasta a sarkutazó útirajzát, akkor maga a sairkutazó is érdekes, aki ott járt s a költő is érdekes, aki az ihletnek abból az önkávületes- ségéből érkezik, melyet a tankönyvek emlegetnek. Anglia és Amerika az egyetemein már régóta meghonosította, hagyománnyá telte a költők és írók vendégjárását. Most arról értesülök, hogy az Ausztrália szomszédságában lévő Havai-szigetek is csatlakoztak hozzá. Múlt tavasszal a honolului egyetem meghívta Ohristo- pher Morley-t, az amerikai próza úttörő mesterét, hogy beszéljen arról, amiről kedve tartja, ő Shakespeareröl beszélt, nem ex ca- thedra, nem peckes szólamokban, csak rögtönözve, a szenvedély libegősével, nem is egy zárt tanteremben, hivatalos külsőségek között, csak a Waikiki-fólyó hullámain, egy tutajon, ahol fiatalemberek és fi atal lányok fürdőruhában ülték körül. Előadását legyorsírták, kiadták egy könyvben, melyet megküldött nekem egyik amerikai barátom. Mi ebben az előadásban a meglepő? Az, hogy él, hogy a szeszély izzó jegyében Született és mindvégig a dolgok velejével, a költői alkotás mivoltával foglalkozik. Morley úgy — Yes! — bőgi a kis visszavándorló. SHAKESPEARE A TUTAJON Irta: KOSZTOLÁNYI DEZSŐ gyertek rögtön Letenyére korteskedni, mert a választást most az asszonynép fogja eldönteni | mind négyszemközt beszélgethették s ez a magyarázata, hogy Hamlet meg a többiek annyi ma* gánbeszédet mondanak. A hangulat fesztelen volt a nézőtéren. Egy okmány tanúskodik arról, hogy 1613-ban, amikor a színház kigyulladt, egyik néző a lángoló nadrágját egy kancsó sörrel oltotta eL Általában sohase, szabad szem elől tévesztenünk azt, hogy e darabok írója elsősorban színházi ember. Szemére lób- bantották, hogy a Szeget-ezeggel egyik jelenetében az utasításban fölemlítette Julié tét i.s, aki a jelenetben egyetlen szót se szól éa ezt a tudósok a szerző szórakozottságának tulajdonították. Nincs igazuk. Julietre itt szükség van, a kedvesét letartóztatják, az egész jelenet során sírnia kell. Amikor a szakértők észreveszik, hogy a tizes jambus itt-ott meg- osonkul, a másolókra vetnek, akik kihagytak valamit, pedig minden alkalommal kimutatható, hogy a költő a színésznek hagyott egy lélekzetnyi időt. Szülővárosának folyója, az Avon ma is tele van „gyomfüzérrel” s Ofélia gyors halálát is ez érteti meg, meg az Erzsé- ■ bet-kori divat, azok a széles szoknyák, melyek ! hamar tele itták magukat vízzel. Az előadó magáról az emberről is beszél, akiről vajmi keveset tudunk, arról, aki április 23-án született és jelképesen április 23-án balt meg. arról, aki 46 éves korában végleg I: lelte a tollat, mert közben a puritánok meglőttük a színjátszást, arról, aki házat vásá- rJ, pincéjének alapjáról, mely még ma is .' Iható és az udvarán levő szederfáról, melynek különösen édes a gyümölcse. Beszél Honoluluról is, mely sziget, mint Anglia és olyan | á huszadik században, mint a ehakespearei kor, olyan lírai, hogy például a borbélynál a I várakozó vendégek nem újságot kapnak, ha- i nem egy kis lantot, hogy unalmukat zenével j és dalolással űzzék ei. Beszél önmagáról is, a szemüvegéről, mely leesett egy hegyszakadékba és nem törött el, mindenről beszél, az i éleiről és irodalomról együtt, az ő életéről is, mert az irodalom élet s az élet csak egy élettel 'közelíthető meg. Egv előadásnak lehet tudományos színezete és még se tudományos, lehet elej ázepe és vége 'és még sincs se füle, se fa: ,l az előadás azonban a maga cikázó forn. lóságában is kerek és egész. Ottani szereplését azzal fejezte be, hogy tanitványaival együtt egy szederfát ültetett Shakespeare emlékére. Minderről azért emlékezem meg, mert jelezni akarom, hogy a tudományt nem a merevség, tartja fönn. Honolulu sziget a Csöndes-óceán közepén. Körötte ártatlan messzeségben, 3000 tengeri mértföldnyire nincs szárazföld. Úgy látszik azonban, hogy sokkal kevésbé van elszigetelve a szellemtől, mint aiz európai tudományosság sok gőgös fellegvára. | Iz agrárügy! ét a uah néppárt sajtija ai amiiránsoi ellen Prága, február 14. Abból az alkalomból, hogy az osztrák forradalmi eseményekkel kapcsolatban Ausztriából számos emigráns érkezik Csehszlovákia területére, az agrárpárt és a cseh néppárt sajtója élesebb rezsim bevezetését sürgeti az emigránsokkal szemben. Az agrárpárti „Veöer” szerint már a németországi á'Uamifordulat után „sok baloldali emigráns szociáldemokrata, kommunista és nemárja'' árasztotta el a köztársaságot. „Ezek nemcsak, hogy szaporították, a nemzetközi orientációjú elemeket, — panaszolja a lap, — hanem csaknem valamennyien megrohanták a belföldi munkapiacot a mi hazai munkanélkülijeink rovására. Külpolitikai helyzetünk nem könnyű s nem súlyosbíthatjuk helyzetünket azzal is, hogy államunk szivében még biztassuk az emigránsokat, hogy — ha papiroson isi ~ de támadásokat folytassanak a szomszédos államok ellen. Nem nézhetjük tétlenül, minit készítik itt az emigráns-nyomtatványokat, amiket aztán álcsempésznek a szomszédba és ott ellenszenvet ébresztenek vele köztársaságunk ellen.” A lap végül azt kívánja, hogy a hatóságok zárják el az osztrák határt A cseh néppárti „Prazsky Vecer- nik” viszont követeli, hogy az emigránsoknak teljesen tiltsák meg a politizálást. — Doumergue megtiltotta a tege*ődést a francia hivatalokban. Páriából jelentik: Doumergue e'nök munkatársai körében érdekes reformot vezetett, be, amelyet a parlamentben és a szenátusban is bevezetnek. A francia közhivatalokban, valamnt a parlamentben ugyani® az volt a szokás, hogy az össze# tisztviselők, illetve képviselők és szenátorok tegezték egymást. Ezt a szokást Doumergue, akit a parlamentben egyszerűen Gastonnet-nak (Gaeztonnak) hívtak határozottan megtiltotta.
