Prágai Magyar Hirlap, 1934. február (13. évfolyam, 26-49 / 3357-3380. szám)
1934-02-11 / 35. (3366.) szám
Í934 február 11 vasárnap. TOKGAI-MaG^ARHIRIjAP Itta: SzvatUá A vidéki A mi kis külön házunk szentje volt Móra lőréire. úgy szerettük, hogy beérkezett kéziratai! sarjában még a megjelenés előtt elovastuk, ami nagy szó újságíróknál s mosta halálának híre tölti be a hasábokat, ahol előbb a cikkei jelentek meg. Szerettük Mórát, nemcsak azért, mert pompás író volt, hanem azért is, mert a közönségünk szerette őt. A szegény szloven- szkói magyar közönség, amely nagynehezen legfeljebb kaná 1 adagolásban kaphatja meg a magyar művészet éltető nedveit, Egy ilyen kanál volt — minden vasárnap egy-egy adag, — Móra Ferenc a P. M. H.-ban. Kevés, nagyon kevés, de elég ahhoz, hogy hozzájáruljon az életkedv és az életerő fenntartásához a legyengült társadalomiban, bizalmát, erőt, örömet adjon. Most ez az orvosság is elfogyott a szlovenszkói magyarság számára. Vájjon ki jön a helyébe? E szomorú pillanatban él kell mondanunk, miként jutottunk Móra Ferenchez. Az ő szerepeltetése ama ritka újság-jelenség közé tartozik, amikor nem a lap neveli rá a közönséget egy Íróra, hanem megfordítva, a közönség kényszeríti a lapot, hogy kedvenc újságja közölje kedvenc Íróját. Emlékszem, garmadával kaptuk a levelet, ahol az ól vas ók sürgetik Móra Ferencet. A kiadóhivatal demarsokat intézett a szerkesztőséghez, hogy mi lesz már Mórával, a nép követeli. Egy pesti lapban fedezték őt fel a szloveuszikóiak, s annyira megszerették, hegy a P. M. H.-ban látni akarták- Megláthatták és mi boldogan éreztük hétről- hétre, mekkora nyereség volt az uj ivó. Az értékét kilóra lelhetett lemérni az eladott lappéldányok nyomán. Érdékelni kezdetit, mi lehet a titka a páratlan népszerűségnek. Valamennyien tudták, hogy elsősorban Móra kivételesen nagy irói tehetsége, a zamatos nyelv, az univerzális tudás, a joviális forma, de közöltünk mi más híres és tehetséges írótól cikket, amelyet a kritika legalább annyira értékesnek minősített, mint Móra írásait, s a visszhang korántsem volt statisztikailag annyira mérhető, mint a szegedi írónál. Pedig a töhbien is népszerű és Pesten dédelgetett írók voltak. Egyedül Márai Sándor jelentette ugyanazt a közönség- súlyt. a minőségi és mennyiségi siker maximumát, mint Móra. Akkor aztán rájöttünk sikerének titkára- Móra nem a fővárosi, hanem a vidéki embernek irt. Ne értsenek félre: nem rossz értelemben, hanem a legszebb, főleg a legtisztább értelemben és cikkeit a fővárosi ember ugyanúgy, sőt jobban értékelni tudta, mint a vidéki, csak éppen a fővárosi tömeg másra beállított érdeklődése nem Ízlelte mindig százszázalékosan a Hollywood és kulisszatitok nélküli zamatot. Cikkeiért a fővárosi művelt em-ber mint írod alomért lelkesedett, a vidéki ember a saját ügyének vette, szinte vidéki napi aktualitásnak, életkomimentárnak. Móra Ferenc vidéki magyar iró volt, nem úgy, hogy vidékies, hanem úgy, hogy a vidéknek való modernebb és igazuibb kiadásban, mint Tömörkényi vagy Gárdonyi. Vidéki iró nem azért, mert odavaló témákat dolgozott föl, amit elvégre Móricz is megtett, hanem mert úgy dolgozta föl. ahogy az a vidéki embernek rokonszenves. Szinte azt mondhatnék, az erdélyieken kívül ő volt a legigazibb regionalista iró. Az általános magyar vidék regionalistája, aki legfeljebb mint előkelő vendég utazott Budapestre. Nem csoda, hogy így volt, hiszen Móra vidéken élt és negyevennégyéves koráig, amikor más fővárosi írók már le vitéziének, Budapest még alig tudott róla és vállveregette. Móra végleg fölolvadt a vidékben, nem akart mást, csak annak szava lenni, s csodák csodája. ezzel meghódította a nagyvárost isMég valamit tudott Móra, amit nem minden író tud: cikket irni. Ezt természetesen azok tudják, akik a zsurnalisztikából indulnak ki, főiig a vidéki újságírásból, ahol tág tér és főleg óriási lehetőség nyílik a mindenfajta gyors és aktuális cikk megírására. Nem úgy, mint a fővárosban, ahol az újságíró, amint jelentkezik a lapnál, alapjában véve bekerül egy skatulyába és hamarosan szakemberré válik: riporter lesz, vagy publicista, mert cikket a fővárosi újság nem vesz fiatalembertől, aki még gyakorlatozik írás köziben, hanem csak kiképzett csapatoktól, amelyben a név márka. Móra évtizedekig szabadon gyakorlatozhatott a nem túlzottan finnyás vidéki lapokban, s igy történt, hogy megtanulta a cikk- irácnak biztos módját. Legédesebb álmából felriasztva is kerek egész cikket tudott irni. Ami nagy dolog. Mert mi haszna, ha valaki a legnagyszerűbb tehetség, de cikk Írásához ugyanúgy ki kell várnia az ihlet pillanatát, mint az irodalomhoz, és képtelen lendületet adni írásának, ha a megfelelő hangulat nincs jelen. Pedig ha — tegyük föl — péntek déliig le kell szállá tani a vasárnapi írást, — ki garantálja a gyakorlatlannál, hogy a nagy' pillanat adott időre pontosan bekövetkezik? A gyakorlottnál bekövetkezik. — Móra a leg- gyakorlottabbak közé tartozott, százezer cikket irt rövid életében, újságcikket, amit nem szabad túlontúl agyonrágni, kidolgozni, mert küllőmben mély lesz, okos és szép, de a közönséget, amely az újságban olvasott legutolsó sortól, még az ünnepi cikktől is elvárja az újságírás éltető kvalitásának, a szenzációnak jelenlétét, az érdekességet és a csattanót, — ezt a türelmetlen közönséget nem fogja meg és vége- Inkább legyen a cikk könnyű és suib spécié aeterndtatis jelentéktelen, de gyújtson egy pillanatra színes fényű, mint a rakéta,, azután omoljon el a sötétségben. Ennyi elég és jobb az újságnál, mint — teszem föl — az a száz’karátos gyémánt, amely sötét szobában áll, s előbb keresni kell, amíg gyönyörködni lehet benne. Az újságolvasó sohasem keres, őt oldalba kell bökni, ha valamire figyelmeztetni óhajtják. Ez az elmélet. Móra meccáifclta az elméletet, holott betartotta azt. Ö ugyanis olyan cikkeket irt, amelyek pontosain eleget tettek u.-. újságírás főúti követelményeinek, s amelle'.*- mégis gyémántok voltak. Nem színéé rakéta- tüzek, hanem a nagy Kohinor tüzes és meleg fénycsiilogása, amelyet a lángiész ráeső sugara megvilágított a legsötétebb szobáiban ú, és tűzi játékká tett. A legszebb Móra-méltatás azonban a következő: Egy ünnepnapon, nagy tisztogatást re - deztek a szegedi múzeumban és ‘bezárták kapuit. A vidékről jött parasztok meg akarták ostromolni az épületet s be akartak nyomulni a gyűjteményekhez. — Azér gyüttümk, hogy lássuk Móra nr muzejjumát, nem engödnek be! — kiáltozták. Ki kellett nyitni a kaput, s megmutatni a tanyai parasztoknak a kitömött állatokat, a régi cserepeket, az ásványgyüj töményt. Móra Ferenc annyit beszélt a tanyákon a csodákról, hogy látni akarták. Aki annyira megkedveltette a tanyai parasztokkal az ismereteket, hogy a nép os!rommal akarta elfoglalni kedvenc múzeumát az nagy és nemes kuítu rmunk át végzett életében. Véget ért Madách félszázados küzdelme Goethe szellemével A bécsi Burgszinház e'őadisán szertefoszlott egy legenda, ame y elzá ta a viiágh r útját „Az ember tra^éd ája<( e ől Becs, február 10. (A Prágai Magyar Hírlap munkatársától.) A bécsi színházi élet legnagyobb eseménye tagadhatatlanul „Az ember tragédiája11. Röbeling igazgató bevallása szerint senki nem számított ekkora anyagi sikerre, — azzal tisztáiban voltak, hogy a Tragédia nagy hatással lesz a bécsi publikumra, de nem hagyhatták figyelmen kívül, hogy hetven év előtt irt klasszikus műről vau szó, s a Burgszinház igazgatóságának egészen pontos statisztikája van arról a közönségről, amelyre a klasszikus müvek e bemutatásánál számítani lehet. Hogy ez a statisztikai adat számszerien nem jelentékeny, ezt azt hiszem nem is kell külön kiemelni, ügy Látszik a Burgszinház igazgatója mégis túlozza pesszimizmusát, mert a darabot tizennyolcszor tűzte műsorra, ami klasszikus müveknél optimista gesztusnak mondható. Röbeling azonban mégis csalódott, s hozzá tehetjük — kellemesen. Tegnap este a tizedik előadást néztem meg és délután már nem lehetett jegyet kapni. Bécs legnagyobb prózai színházának nézőterét tehát tizedszer tölti meg zsúfolásig a Tragédia. A közönségsiker pedig, az úgynevezett irodalmi sikernél ebben az esetben azért fontosabb, mert szinte demonstratív cáfolatot ad egy olyan legendára, amely fél századon keresztül áttörhe- tetlen acélfalként meredt a magyar kultur- zóna határain Madách elé. A bécsi Burgszinház előadásán győzte le végre utolsó nagy ellenfelét Madách. Gigantikus küzdelem volt, s tegyük halkan hozzá — jelképes küzdelem. Egy kis nemzet Géniusza mérkőzött meg. egy nagy nemzet Géniuszával. Talán még egszer ismét beigazolódott Ibsen halhatatlan mondása: kis nemzetnek is lehet nagy lelke. Igen, ez az az igazság, amely ólomtalpakon jár. Milyen egyszerű volt az alsósztregovai magányos magyar ur „igen tanulságos munkájára" ráütni a bélyeget: Faust-utámérzés. Amikor végre a hazai közöny jegét megtörte a Tragédia, rácsapták a „Made in Germany" bélyegét, amit, sajnos, az utóbbi hetven évben, tehát a magyar kultúra virágzásának legfényesebb korszakában annyi nagy gondolat és annyi örök mü kapott meg a német kultúra emlőin nevelődött és vakon skatulyázó irodalomtörténettől. A legtragikusabb azonban ebből a szempontból a Tragédia sorsa, amelyet még azok a kritikusok is, akik Madách szelleméhez legközelebb tudtak férkőzni, unos-untalan összehasonlítottak a Fausttal. A magyar géniusznak volt egy olyan reprezentatív, messze az időbe bevilágító alkotása mint „Az ember tragédiája" és a Faust árnyék elhomályosította a század e lég keresztényibb és légemberibb müvét, amelynek költői mélysége a „Káinnál" is és a „Faustnál" is széditőbb. Még az olyan Tragédia-tudósok és rajongók is vétettek tulajdonképpen a Tragédia ellen, mint Alexander Bernát, amikor Byron Káinja és Goethe Faustja között keresték Madách Tragédiájának helyét. Micsoda babonás félszegsége volt fel évszázadon keresztül a magyar kri.ikának, hogy senki nem mert harcba szállni a Tragédia önálló és egyedülálló jelentőségéért. Talán a magyar sorstragédia szakította ki Madáchot is abból a német irodalmi bűvkörből, amelybe eddig lenyűgözve tartották a fanatikus Faust-rajongók. A Tragédia mérkőzésének a Fausttal természetesen külön regénye van, s ez az, ami a legpéldaadóbb és a legjelentőségteljesebb mozzanata a bécsi sikernek a magyar kultúra szempontjából. A Tragédia szabadságharca A Tragédiát ezelőtt negyven évvel már előadták Hamburgban. A műnek akkoriban is sikere volt,, a hamburgiak tízszer adták, ami igen tekintélyes sikernek számított akkoriban. Az előadást Dóczi fordítása alapján rendezték. A hét német Tragédia-fordítás közül a legszebb Dóczié, van azonban egy hibája. A hiba valójában erény _ de abj>an a harcban, amelyet a Tragédiának a Faust.al kellett megvívnia, végzetes hiba. Dóczi a klasszikus madáchi verssorokat nem törte meg, a verstani szerkezeiébe nem mert beavatkozni, s ez a külsőség a német közönség képzeletében a Tragédiát Faust reminiszcenciákkal keverte össze. A klasszikus fausti nyelv volt a legnagyobb tehertétel a Tragédián. Csakhogy erre természetesen nem gondolt senki. Azaz, hogy mégiscsak ... Ezelőtt hathét évvel Mohácsi Jenő egy irodalmi tanulmány Írása közben kezébe vette a Tragédiát és elkezdte olvasni. Megdöbbent a mü aktualitásán. Nem tudta legyőzni azt az érzését, hogy olyan démoni próféciával áll szemben, amelynek mélységeibe eddig nem tudott bepillantani az emberiség. A kor hozzáérett a Tragédiához. A század élményei olyan kommentárt adtak a Tragédiához, amely Madách müvét az igazi magaslatra emeli. De mi a magyarázata annak, hogy ez a remekmű mindeddig ismeretlen maradt a világ előtt? Mohácsi furcsa és merész kísérletre határozta el magát, lefordította a Tragédia első tizenkét sorát modern, rövid verssorokban. Az uj fordításhoz rövid kis tanulmányt irt és leközölte a régi Dóczi-féle fordítást és az ő uj átköltósét a Nyugatban. A fordítás feltűnést keltett, Mohácsit biztatták barátai, hogy fordítsa le az egész Tragédiát. Itt kezdődött a Tragédia szabadságharca a klasszikus nyelv merevsége ellen, ez volt az első forradalmi lépes, amely a mü szellemét a forma nyűge alól fel akarta szabadítani. Ez volt az első lépes a Fausti árnyék alól való kimenekülés felé. Az első rés az acélfalon Mohácsi vállalkozása akkoriban meglehetősen reménytelennek látszott. A vállalkozás, — rövidebb sorokba törni a Madách müvét — kilátástalan és nehéz vállalkozás volt. A fordítót azonban megszállta az a fanalizmus, amely mindenkit elragad, aki a Tragédiával közelebbi kacsolatba kerül. így jártak a Tragédia kritikusai is, akik egy életet szenteltek annak, hogy felszínre hozzák mindazt, amit a Tragédia mélységei rejtenek. Mohácsi két évig dolgozott a fordításon, de természetesen azzal, hogy két éves nehéz munka után a Tragédia uj modern fordítása elkészült, még csak az első lépés történt meg. Hol volt ekkor még a mü a Burgszinház ünnepi előadásától. Sokáig csak baráti körben olvasták az uj és a külföldi néző szempontjából igen hatásos színpadi fordítást. Végre 1930-ban Hubay Jenő híres zenedélutánjainak egyikén elszavalta Péehy Blanka a Kepler- jelenetet. Hubay direkt ezért hozatta le Péchy Blankát Becsből és gondoskodott arról is, hogy a zenedélutánon a külföldi színházi világ néhány előkelősége is megjelenjen. A zenedélutánon megjelent előkelőségek el voltak bűvölve Péchy Biankától és a Kepler- jelenet költői szépségeitől. De, amikor az egyik előkelő bécsi színházi embertől valaki a jelenlévő külföldi hölgyek közül megkérdezte: És mi ez „Az ember tragédiája" tulajdonkeppen? A bécsi ur odahajolt a hölgyhöz, levette monokliját és diszkréten fülébe súgta: — A magyar Faust... A varázs tehát nem tört meg. Vagy talán mégis... Az előkelő vendégsereg azzal távozott, hogy ezeknek a derék magyaroknak még Faustjuk is van, törekvő nép. Péchy Blanka szavalaiát a rádió is körvetitte és egy Becsben elő magyar újságíró hallgatta a rádióelőadást. Ő megértette az uj hangot, amely könnyűvé telte Madách gondolatainak szárnyát. És ez a kis magyar újságíró vitte el a Tragédiát a bécsi rádió igazgatójához, ez elfogadta és 1930 áprilisában díszes szereposztással a bécsi rádióban elő is adták a Tragédiát. Raul Aslan játszotta Ádám, Herterich Lucifer és Leopoldine Konstantin Éva szerepét. Az előadást 1931-ben megismételték a müncheni rádióban. Ez a két rádióelőadás tört rést először azon a legendán, hogy a Tragédia ügyes Faust-utánzat. Madách bevonul a bécsi Burgszixsházba A Burgszinház előadásában azonban más változtatások is történtek. Még pedig azzal a határozott célzattal, hogy végleg leszámoljanak a Faust-legendával. Mohácsi most már szinte fanatikusan küzdött a Tragédia önállóságáért. Ki akart gyomlálni a műből minden olyan motívumot, amely Faust emlékeket ébreszt a nézőben. Kimaradt a Kepler-jelenet második része, amely határozottan emlékeztet Faust ébredésére. (Más tekintetben is szerencsés gondolat volt ezt a jelenetet kihagyni. Amikor ugyanis Kepler a francia forradalmi jelenet után felébred a prágai várban, va9
