Napló, 1933. december (1. évfolyam, 49-63. szám), Prágai Magyar Hirlap, 1933. december (12. évfolyam, 212-221 / 3322-3331. szám)
1933-12-24 / 218. (3328.) szám
1933 december 24, vasárnap. 'PBXGSlMAG^’SRFÍtRMP 19 M magyarság kulturális kiválása a&una völgyiken Irta: FÉJA GÉZA (Budapest) Csehszlovákia külügyminisztere énsekujvári beszédében a legteljesebb elismerés hangján szólt a magyarság kultúrájáról és kultúrát alkotó képességéről. Ez a beszéd is a magyar kultúra egyetemes emberi értékei mellett tesz vallomást s eggyel több ok arra, hogy kuUur- eróinkét dunavölgyi horizontba állítsuk. Minden kultúra, ha az öröklét igényeit hordozza magában, egyre egyetemesebb mondanivalók, alkotások felé halad. A magyar kultúra ebben a tekintetben minden teizpróbát ki- állott már. Maradjunk egyelőre az irodalom terén s meg kell állapítanunk, hogy a magyar irodaiam belsejében az Ady-nemzedék óta a legkeményebb kritikai próbatételek történnek. Az irók egyre inkább hadat üzennek életünk mulandóbb felének s a magyarság örök jegyeit, tehát egyetemes emberi értékké érlelődő faji értékeit keresik. Volt és van egy magyar irodalom, mely semmiféle napi értékű, vagy taktikai értékű szempontért nem hajlandó az öröklét időmértékét feladni, a tiszta emberiesség legszilárdabb és legdusabb talaja a Duna völgyében. Egy negyedszázad óta a magyar irodalom s egyáltalában egész kultúránk egyre jobban a nép felé hajlik. Ne gondoljuk, hogy valami olcsó, külső színekkel rikoltó s belsőleg üres „népiességet" jelent ez. A magyar kultúra legjobbjainak nevéhez (Kodály, Bartók, Ady, Móricz, Tamási, Nyirő, Erdélyi, Kodolányi, Illyés Gyula stb.) fűződik ez az uj belső orientáció. Valamennyien hazafelé tértek, mert az európai kultúra élménye egy belső hiányór- zést hagyott bennük s e hiányérzésből az ősi népkulturába merülve uj magyar tudat lett: annak a tudata, hogy egy sajátságos és az egész emberiség számára jelentős eredeti magyar kultúra teremtése a legfőbb emberi hivatásunk. A magyar kultúra legmagasabb vonala, legjobban elörerohant csapata tért vissza a mélyréteghez, a néphez, illetve nem is kellett visz- szatérnie, csupán tudatossá lett benne, hogy gyökerei ma is belőle táplálkoznak s ezentúl még fokozottabban, még erőteljesebben kell belőle táplálkozniuk. Az emberi egységnek s az emberi teljességnek az élménye ez. Olyan belső egységé és teljességé, melynek kell, hogy óriási kulturális hódító ereje legyen. Hiszen a folyton differenciálódó, osztályokba, rétegekbe, irányokba, egyszóval apró életdarabkákra hulló embernek az uj egység, az uj teljesség szuggeszoióját hozza. Ne,in véletlen, hogy ezekben az években irt Páriában egy fiatal magyar gondolkodó (Ajtai Miklós) „Esztétikai imperializmus41 címen egy igen figyelemreméltó munkát az „uj világrendről41, melyben az uj egységben, uj teljességben kibontakozó emberi lélek magasrendü esztétikai kényszerével minden égtáj felé közölni fogja a maga formáját. A magyar irodalom élcsapata nem marad meg a könyvek s folyóiratok lapjain, hanem teremtő erejét közvetlenül is átadja a közösségnek. Uj kiolturközösséget akar nevelni, uj s minden eddigit felülmúló hadsereget a magyar kultúra számára. Az egész népet a kultúra részesévé, igazi, magasrendü kulturegyéni- séggé akarja érlelni. Nemcsak úgy, hogy a magyar kultúra egészét eljuttatja hozzá, hanem úgy is, hogy sajátságos képességeit tudatosan neveli és fejleszti. A magyar nép egészen egyedülálló művészi teremtőerőről tett tanulságot. Nem térhetünk ki e megálla- pitds elől, akár költészetét, mesevilágát, hímzéseit, varrottasait, épitőmüvészetét vagy zenéjét nézzük. Mi kezünkbe akarjuk venni ezt a még félig-meddig szunnyadó óriási erőt. Állandó kiállításokat, honi és európai fórumokat akarunk teremteni népművészetünk számára. Tovább akarjuk építeni népünk elsőrangú drámai hajlamait. Aki a csákvári parasztszinészek előadását (Kodály Háry Jánosát adták!) vagy pedig a „Gyöngyös bokrétát44 (az utóbbiba részben betolakodott kontárságtól eltekintve!) látta, nem lehet kétsége e hajlamok, e képességek iránt . Szabadtéri népi színpadokat akarunk szervezni a nagy vidéki városokban s teljesülni fog Kodály Zoltán legnagyobb vágya is: óriási paraszténekkarok fogják zengeni a „Psalmus Hungaricust44. Mikor tehát kultúránk friss értékeit minden erőnkből a nép felé, a mélyréteg felé árasztjuk, ugyanakkor a mélyből egy éltető, meleg forróst, a népkultura eddigi búvópatakját vezetjük a város s a magasabb kultúra felé. Az ősi magyar lélek egész tárházát ki fogjuk nyitni, minden rejtett s elnyomott élmény fel fog szabadulni, minden homályba fordult erő ragyogni fog. S szilárd alapot, állandó és óriási élmény- tömeget adunk ezzel irodalmunknak is és egyszer s mindenkorra „összekötjük a magasat a méllyel44. A fiatal magyar irodalom már évek óta érzi ezt a sorsfordulót. Nem véletlenség, hogy Erdélyi József és Illyés Gyula lírája visszatért a földhöz és a ,ynépi“ szónak uj súlyt, zengést és világosságot adott. Nem véletlen, hogy Tamási Áron uj néphőst teremtett, Ábelt (lásd: „Ábel a rengetegben44 s „Ábel az országban44 cimíi regényeit) s ez a fejlődési lépés vezette el a nagy, nyugodt epikai formához. Nyirő József prózai balladáiban a földhöz kötött, föld- míves magyar teremtő és világformáló ereje szabadult fel. Kodolányi János Dunántúl népékitapogott cipőit és gyűrött szürke nadrágját. S ettől kezdve Iván Iványics és kitette kopott nadrágját és agyonrepedezett csizmáit, holott azelőtt esztendőszámra nem tisztittatta. A herceg reggelenként krákogva ébredt s cigarettára gyujtya, szinte visszhangzott a folyosó, amint rekedt hangján kiabálni kezdett: — Pincér! Szamovárt! Iván Iványics is azt tette, ami azelőtt eszébe sem jutott: reggelenként türelmetlenül sürgette a szamovárt. A herceg emlittete, hogy szenvedélyes cirkuszlátogató. Iván Iványics tüstént elhatározta, hogy elmegy a cirkuszba, ahová negyven év óta eszébe se jutott elmenni. S a legközelebbi éjszaka boldogan újságolta a hercegnek, hogy milyen mennyei élvezetben volt része. Ó, a tavasz! Mert minden azon fordult meg, hogy ez a história pont tavaszszal kezdődött. Tavasz! Az ember úgy érzi, mintha örökre vége lenne minden rossznak s uj, szebb élet kezdődnék. Azon az emlékezetes tavaszon különösen erős volt bennem ez az érzés. Talán mert fiatal voltam — akkor búcsúztam az egyetemtől —, vagy mert szokatlanul szép tavasz volt abban az esztendőben. Elmúlt a keserves tél, a nagyböjt, husvét közeledett; mindenki úgy érezte, mintha valami nyomasztó tehertől szabadult volna meg s uj élet küszöbén állna. Mindenkiben fölébredt a vágy, hogy elrontott életét újrakezdje, okosabban, fiatalosabban, mint azelőtt. Az emberek lázasan vásároltak, uj ruhákat rendeltek. Milyen boldog érzés vásárolni — akárcsak naftalint is! Mindenki készült otthagyni Moszkvát: pihenni, üdülni a Kaukázusba, a Krímre vagy külföldre . . . Utazni a nyár elé, amelyet mindnyájan szépnek, boldognak és végtelennek képzeltünk. És jöttek a napsugaras, boldog napok, friss tavaszi illatokkal. Az utcák megteltek uj tavaszi ruhába öltözött nőkkel és férfiakkal. Vidám kacagás, pajkos pillantás fogadta az embert mindenütt. Különösen engem . . . Legalább úgy hittem azon a régi tavaszon, amikor egyre közeledett az elválás perce. Az elválás mindattól, ami az én diájtos boldog fiatalságomat jelentette. Vájjon mit csinált ezalatt az én öreg szomszédom? Körülberül ugyanazt, amit én. Az ő számára is megjött a tavasz! Iván Iványics is lázasan járt-kelt, végezte a maga jelentéktelen dolgát, amelylyel jogot szerzett magának az élethez: a harminckopejkás ebédhez, amelyet valami olcsó vendéglőben fogyasztott el. Mert egyébre nem igen futhatta neki s eszbé se jutott uj ruhára, nyaralásra gondolni. De ekkor megjelent a herceg... Miva’ tudta Iván Iványicsot meghódítani? Szloyenszkói Semmering KREHNICA 31 egnyílt az 1200 tengerszinti magasságban épített modern szkal- kai szanatórium. Napkura - Diéta - Yizgyógyintézet - Orvosi felügyelet. A föidényben is olcsó árak. 50°/0-os vasúti kedvezmény. nek szociális, faji és emberi arcát hozza novelláiban s regényeiben. Nem keli bizonyítanunk, hogy ez a kibontakozás nem szűkén magyar dolog csupán, hanem dunavölgyi dolog is, jel és útmutatás az egész rokon sorsú Dunavölgye számára. Nem csupán a magyarság, hanem egy jóval nagyobb európai földdarab lép előre ezekben a lépésekben s lehetetlen, hogy a ro- konsorsu és azonos végzetei népek észre ne vegyék. Az irodalomban szoktak az emberi megújhodás első fényjelei jelentkezni. Ma az emberiség elveszítette azokat a belső és külső formákat, melyekben hajdan megnyugodott s építeni, teremteni tudott. Ámde egy ilyen uj belső forma készülődik a magyar irodalomban, egy uj humanizmus, mely megteremti a faji egyéniség s az emberi egyetemesség összhangját, mélyen magáévá teszi a szociális gondolatot, anélkül, hogy esztétikai teljességéből veszítene, nem engedi az emberi fejlődés kötelező sebességét elsikkadni, de talaját és gyökereit sem hagyja el botorul. Egy belső mezőn megoldjuk a legnagyobb, légik in z óbb emberi problémákat s az a lélek, mely ilyen belső hőségekben edződött, nem fog veszteg maradni e belső mezőn, hanem szét fog áradni az egész életbe. íme: a magyar kultúra ilyen tnagaslaira emelte a népvándorlás száguldó, hóditó erejét. S 1933 karácsonyán az ő szárnyain indulnak minden testvérünkhöz ..,-----o—— Mindegy! Hiszen nem vágyaink oka és tárgya a fontos, hanem maga a vágy, amely egész a sirig elkíséri az embert. Iván Iványics is ábrándozni, tervezgetni kezdett a nagy életről, a boldogságról Istenem, milyen jó is, ha kicsipheti magát az ember, hat nem pont kilenckor fekszik, hanem elmegy a városkertbe vagy a cirkuszba s utána kényelmes hintóba ülve, végig- kocsiz a tavaszi Moszkván! Vagy nem boldogság-e, ha az ember rövidre nyiratja a szakállát, világos kalapot vesz s az esti sétából apró csommaggal tér haza, amelyet egy kedves, mosolygó elárusitólány ujjai kötöttek át? Iván Iványics a maga szerény viszonyaihoz mérten mindezt megtette: lény íratta a szaká lát, esténként apró csomagokkal tért haza s szürke kalapot vett. Sőt uj hőröndöt is, mert titokban arról ábrándozott, hogy nyaralni megy . . . Megvalósult e ez az ábránd, általában mi lett Iván Ivanyiccsal — nem tudom. Azt hiszem, mint minden vágy, ez is teljesületlen, maradt, de — ismétlem — semmi bizonyosat nem tudok, mert a herceg, Iván Iványics és én nemkokára elszakadtunk egymástól. Nem egy évre, kettőre, hanem elszakadtunk, hogy soha többé, ne lássuk egymást. Mily borzasztó: soha többé! És mily csodálatos! Mindnyájunkra, akik itt a földön élünk, vigadunk és szomorkodunk, szeretünk és gyűlölünk — ugyanaz a sors vár. Szeretnünk kellene egymást és őszinte könnyeket sírnunk, ha elszakadunk egymástól. Hiszen a sors szeszélye kiszámíthatatlan: a tízperces távozás sokszor örök elválást jelent. De, sajnos, messze vagyunk az ilyen érzésektől s legjobb barátainktól is könnyű szívvel válunk el. így váltunk el mi is: a herceg, Iván Iványics és én. Egy tavaszi estén a herceg kopott bérkocsit hozatott, amely kivitte őt a Szmo. lenszki.pályaudvarra, engem kényelmes hintó röpített ki a Kurszki.pályaudvarra — s még el se búcsúztunk egymástól. Szegény Iván Iványics árván maradt rideg odújában! Úgy emlékszem, mintha tegnap lett volna: a Kreml mellett hajtattam el. Az ódon tornyokon a lenyugvó nap békés derűje ragyogott s a levegőben szelíd harangszó úszott... Ó, milyen szép volt! így mentem el, vidáman, gondtalanul, tele élettörömmel anélkül, hogy pillanatra is eszembe jutott volna a kis száloda, a herceg és Iván Iványics. Talán nem is hittem volna, ha akkor valaki mondja, hogy soha nem fogom őket elfelejteni. Hogy lesz idő, amikor hiába keresem őket: — Kedves hercegem, drága Iván IványicsI Merre vagytok? És hova lettek a mi szép ábrádjaink, örömeink s az örökre elmúlt szép moszkvai tavaszok? . . . Herényi László fordítása. Moszkoai emlék Irta: Bitnyin 3oán* Régesrégen — tálán ezer esztendeje — együttlaktam a moszkvai „Északi csillag44 hoz címzett szállóban egy kopott, szürke emberkével, bizonyos Iván Iványiccsal. A város élt, zúgott, zakatolt körülöttünk évről-évre, Iván Iványics is élt csendesen, észrevétlenül s talán reményei és vágyai is voltak. Reggeli kileno órakor elment és pontosan ötkor tért haza. Elgondolkozva befordult a kapun, lassan felballagott az emeletre és végigment a homályos és kanyargós folyosón, ahol állandóan valami furcsa nehéz szag terjengett. Iván Iványicsot azonban ez nyilván nem bántotta: mindig halkan, szerényen lépdelt a rosszul világított folyosón. S csak néha találkozott szomszédaival: a mosolygó diákkal, aki örökké sietett s rendszerint a lépcsőn kapta magára kabátját, a mogorva gépirónővel vagy a festettarcu, töpörödött vén kisasszonnyal, aki lehetetlenül magassarku cipőt viselt s akinek jöttét már messziről jelezte tömpeorru mopszlijának csengője... Iván Iványics mindegyiknek udvariasan köszönt s eszébe se jutott megsértődni, ha fölényes biccentéssel fogadták. A folyosó végére érve, óvatosan kinyitotta szobája ajtaját, hogy másnap reggelig eltűnjék mögötte. Hogy közben mit csinált? Örök titok maradt az ő halk élete. Senki sem törődött vele. Legfeljebb a szobalány nyitott rá ajtót hogy beadja neki a szamovárt, rendbe hozza ágyát és örökké csöpögő mosdóját. Ritka elhagyatottságban élt Iván Iványics! A hosszú tél után megjött a tavasz: az utcákon csilingelő fogatok röpültek s az emberek ruganyos, fiatalos léptekkel siettek ... Alkonyaikor aranysugarak játszottak a komor házak közt és a zsibongó, város felett diadal, más békével szárnyalt az ódon templomok harangszava . . . Iván Iványics azonban talán észre se vette ezt. Legalább az évszakok változása semmi észrevehető hatással nem volt életmódjára és kedélyére mindaddig, amig egy szép napon megjött a herceg, aki történetesen Iván Iványics szomszédja lett. Ekkor valami egészen különös és váratlan dolog következett... Vájjon mivel tudta őt a herceg meghódítani? Bizonyára nem előkelőségével, hiszen a mopszlis vénkisasszony is vérbeli hercegnő volt és Iván Iványics mégsem törődött vele. Mivel bűvölte el? Bizonyára nem a g azdagságával, hiszen * A Nobel-dijas orosz emigráns iró egyik finom Alkotása, a hercegnek ekkor már mindene elúszott. Még csak külsejével sem, mert a herceg hajlotthátu, lompos ember volt. Ha járt vagy beszélt, nehezen szedte a lélegzetét és szemei alatt duzzadt könnyzacskók látszottak. És Iván Iványicsot ennek ellenére az első pillanatban meghódította, elbájolta s ami mindennél csodálatosabb volt, teljesen kizökkentette a régi kerékvágásból. Iván Iványics élete ettől kezdve feszült izgalommá és álandó majmolássá változott. A herceg megérkezése után lótott-futtot, intézte ügyeit, szórakozott, hajszálnyira úgy, mint a szálloda többi lakói, akiK közül Iván Iványics oly sokat ismert anélkül, hogy eszébejutott volna barátságot kötni velük. A herceg azonban, miért, miért nem, kivétel volt. Mikor a homályos folyosón másodszor találkoztak, Iván Iványics mélyen meghajolva, bemegkérdezte, hány óra. S miután ily ötletesen sikerült ismeretséget kötnie, — egyszerűen szerelmes lett a hercegbe, vagyis eddigi életmódjával szakítva, mindenben a herceget kezdte utánozni Például: a herzeg rendszerint éjjel kettőkor vetődött haza. Nemsokára Iván Iványics szobájában is éjjel kettőig kezdett égni a lámpa s izgatottan a herceg nehéz lépése és ziháló lélegzete. Órákig leste az ajtóban, hogy beszélhessen vele vagy legalább láthassa. A herceg fáradt, öreges, léptekkel közeledett s amint elhaladt előtte, fanyar unallommal kérdezte: — Nos, még nem alszik? Ilyenkor Iván Iványics bologan, de minden hizelgés nélkül vagy alázatoskodás nélkül felelte: — Nem, kedves herceg. Amint látja, ébren vagyok. Gyerekidő van: mindössze tizperccel múlt kettő . . . Megint jól elmulattot valahol! — Igen, — dörmögte a herceg mogorván, a kulccsal vesződve — Régi ismerősökkel akadtam össze, bementünk egy étterembe, eltelt az idő ... No, jóéjt.... Véget ért a beszélgetés. A herceg elvágta a diskurzust, de Iván Iványicsnak ennyi is elég volt. Lábujjhegyen visszasurrant a szobájába, levetkőzött s mély bajlongással keresztetvetve, lefeküdt a koppott spanyolfalai! elkerített ágyába. Boldogan és ártatlanul aludt el a herceget illető szándékait illetőleg, ha csak nem számítjuk azt ártatlan hazugságot, amellyel reggel a szobolánynak dicsekedett: — Tegnap megint későn feküdtem le. Hajnalig elbeszélgettünk a herceggel . . . i A herceg elalvás előtt kirakta az ajtó elé