Napló, 1933. december (1. évfolyam, 49-63. szám), Prágai Magyar Hirlap, 1933. december (12. évfolyam, 212-221 / 3322-3331. szám)
1933-12-24 / 218. (3328.) szám
^i^gaiAVmAarhirlar 1933 december 24, vasárnap. KÜLÖNVÉLEMÉNY A vándor Azelőtt az ilyenkora fiatalemberek párbajokkal, nőhóditásokkal, vagy nagyszerűen sikerült 'lumpmis kka’ szoktak dicsekedni ahogy ez a húszónkét évés fiatalember dicsekszik egészen másfajta dolgokkal. A fiatalember csak magyarul tud és néhány szót németül és nagynénje, a terebélyes hölgy, aki eddig nem volt hajlandó másképpen, mint csehül beszélni, a rokon kedvéért összeszedi • <meí tudását és .nos: már ve- ’.im is némjt.ii bi-r amit edl'g háziasszonyi minőségében nem tartott szükségesnek. A budapesti fiatalember nagynénje látogatására érkezett, gyalog Bécsből, húsz fokos hidegben. Pestről Bécsbe szintén gyalog ment, hogy auto- grammot kérjen Dollfusstól... Mikor a háziasszonyom elmondta, hogy szegény munkanélküli rokon érkezett gyalog Budapestről, elszörnyedtem. Aztán beszéstem a fiatalemberrel ég szorongó érzéseim gyors tempóban változtak át vidám bizakodássá, a fiatalember miatti gondom pedig átalakult csodálkozó, leplezetlen irigységgé. Azt hittem lerongyolt, kimerült, sápadt áldozatát fogom látni a nyomornak és — belépett egy kicsit kinőtt, de rendes, tiszta, kék ruhába öltözött, jól fésült és borotvált, egészséges fiatalember, aki felhőtlen szemmel, vidáman dicsekedett. — Villanyszerelő, műszerész és mülakatos vagyok, kérem, egy ideig mint kereskedelmi utazó működtem, drogue-árukban utaztam. Egy év óta nem volt munkám Pesten, hogy őszinte legyek, nem ig nagyon törtem magam utána, mert beleszoktam a vándoréletbe ... Láthatóan örül, hogy magyarul beszélhet, mikor látja izgatott érdeklődésemet, belekezd a dicsekedésbe. Nyáron a Balaton mellett élt három hónapig, együtt dolgozott három német fiatalemberrel. A németek hangszeren játszottak, ő énekelt. A strandon. Szépen kerestek, este fekete zakót öltöttek ég elmentek táncolni lokálokba, ugyanazok az emberek közé, akiktől nappal a pénzt keresték. Naponta húsz pengőt is összeszedtek fejenkint. Egy kicsit sofcallom az összeget a mai viszonyok között, de az az érdekes, hogy henceg vele. Ugyanígy az auto- gramgyüjteménnyel is. Vett tiz pengőért egy szép bőrkötéses füzetet, abba gyűjti az aláírásokat. Benne vannak az összes nagy emberek, Gömbös miniszterelnöktől kezdve. — Tiz-tizenöt pengőbe van az uraknak az aláírás. — Az uraknak? — Természetesen. Nagy vándorgyüjteményt állítok össze. Vágás nélkül nem ér semmit az egész. Belefeketettem a dologba tiz pengőt. Doll- fustól nem kaptam semmit, jó, hogy aláírta. Meglestem a Szent István templom előtt, mikor a köztársaság tizenötéves emlék ünnep/f < érői jött. Odaugrottam, átadtam a könyvet. A rendőrök már le is kaptak, mert azt hitték, hogy én is olyan Dertil-féle merénylő vagyok. De már a kezében volt a könyv és aláírta. Ha tele lesz a könyv, eladja a német nemzeti múzeumnak, ott veszik az ilyen vándorgyüjte- ményeket, kétszáz márkát is adnak érte. Az embernek az üzlettel is kell törődnie, különösen, ha valakinek olyan messzirelátó céljai vannak, mint neki. ő nem akr egyszerű „fechtoló" maradni, aki csak lejárja a faluk házait, hogy eltengődjék. őt a nagyok példái izgatják, ő se tehet egyebet, minthogy bemegy a paraszthoz meglhálni az istállóba, bemegy a plébánoshoz megebédelni, egyébként nem visz magával semmit, csak borotvát, szappant, térképet ég úti- olvasmányt. Nagyon szeret olvasni, regényt ol, vas és sétál az országúton. A poggyászát postán küldi előre a nagyobb városokba. Lelkesedve beszél a nagyokról, a példaképekről. Az olasz Antonio Zettoról, aki tizenöt éve járja a világot és ui'könyvét kiadta olasz és angol nyelven. Ezt a könyvet árulja Indiában és Amerikában és kitünően keres. Már volt tizenötezer dollár tőkéje, de azt elveszítette egy könnyelelmü üzle- trrl—.Ti. Fogadott egy amerikaival, hogy három év alatt körülsétálja a világot, elnéz az eszkimókhoz és az emberevőkhöz is. Az útirányt betartotta, de a három év kitolódott három és fél évre Gentleman-módra kifizette a huszezerdolláros fogadást és most kezdi élűiről. Beszél a magyar Bárány Mihályról, aki motorcsónakon indul a Dunán a Fekete-Tengerig, ott felül a kétárbócog vitorlására, a széllel el- bajtatja magát a Földközi tengeren át a Rio d‘Oroig, ott partnaszáll és meg akarja előzni Almássy grófot, aki egy egyiptomi herceggel együtt már elindult a Szaharába, hogy a sivatag közepén kiássa a nagy kincses várost. Kint húszfokog hideg van, de itt bent süs- törög minden körülöttünk, ahogy a vidám fiatalember jövendő vándorújáról beszél. Ismerek néhány nagy vándort, ismerem Knut Hamsun. Nőiden, Kassák vándorkönyveit, tudom, hogy a cramp-eknek világszervezetük van és a szervezet tagjainak száma egyre növekszik. Egyre növekszik — ez a lényeg. Egyrészt Lindbergh most dolgozza ki az Europa-Amerika közötti rendszeres légi forgalom tervét, másrészt az országutakat egyre inkább elözönlik a kisebbFául, a szakácsnő Irta: Schöpfiin Aladár Fáni, a szakácsnő a legrosszabb pillanatban nyitott be a fiatal ur szobájába. A fiatal ur, éppen akikor ölelgette Jucit, a szobalányt. Jó erősen ölelte, magához ölelte és csókolta a nyakát. Úgy el volt merülve ebben a dologban, hogy akkor sem hagyta abba, mikor Fáni benyitott. Juci arccal az ajtó felé volt fordulva, ő észrevette Fánit, elköltött, de nem nagyon hangosan, kicsit el is nevette magát és kifutott a szobából. Fáni megdermedve állt az ajtóban. — De Zolti, az Istenért — dadogta rémülten. Zolti, a fiatal ut, a helyett, hogy elszégyelte volna magát, dühösen rivalt rá; — Mit leskelődik utánam? Miköze magának ahhoz, amit én csinálok? Fáni nem szólt egy szót sem, csak kifordult a szobából. Azt hitte, ráomlik a menyezet. A konyhában találta Jucit. Nem szólt hozzá, csak undorodva nézett rá. Mikor azonban Juci sem szégyennek, sem ijedtségnek nem mutatta jelét, még se tudta megállni, hogy oda ne vesse neki a szót: — Egy ilyen utolsó! Van bőre kikezdeni egy gyerekkel! Juci szemtelenül, feleselve felelt: — Majd hatvan évessel kezdek ... Ahogy Fáni nem felelt, hetykén folytatta: — Magának gyerek ... Nevetséges! Hiszen már húsz éves. Fáni erre felcsattant: — Gyerek még. Én tudom, én neveltem. Az én tejemen nőtt, én goMoztam pici korában, én vezettem az iskolába, én viselem a gondját, mióta a szegény, jó nagyságos asszonyunk meghalt. Hát én csak tudom milyen ... — Hát azt maga tudhatja, milyen volt, de azt én tudom, milyen most. Biz Isten, nem gyerek már. Ember az, nem lg utolsó ember. Elismerés, majdnem egy kis rajongás volt a hangjában. Fáni hallgatott. Maga is csodálta, hogy nem haragszik úgy, mint ahogy kellene. Inkább szomorú volt, ellágyult, erőtlennek érezte magát. Később lg csak ennyit mondott: — Ne félj, nem sokáig fogod ölelgetni. Mindjárt szólok a nagyságos urnák. — Hát aztán? — vágott vissza Juci, — akkor se halok éhen. Kapok én helyet, ilyet mint ez, tizet is. Fáni az ur szobájához ment ég hallgatózott. Lépéseket hallott, köhögést, az ur már felkelt délutáni álmából. Kicsit habozott, de aztán bátran benyitott. Csakugyan, az ur már fenn volt, szivarozva lapozgatott valami Írások között. Fölnézett Fánira a pápaszemén keresztül. — Nó, mi az, Fáni? — Nagyságos ur, kérem, a Jucit el kell csapni. Azonnal. Az ur közömbösen felelt: —Hát elcsapjuk. De miért? —Ez egy utolsó, rossz nőszemély. Nem való a mi házunkba. — Én úgy látom, rendes, ügyes lány. Mi baja vele? Fáni elakadt. Nem tudta, hogyan mondja meg a rettenetes dolgot, Csak ennyit tudott M- bökni: — Az urfi... Az ur érdeklődve nézett föl: — Mi az ördög! A fiam? A Jucival? — Most már nekibátorodott Fáni. — Igen. Magam láttam, ölelgettette magát vele az a gyalázatos. Az ur arcán vidám nevetés fénye lobbant ki. — Szóval Zoltán*.. Ejnye, a* a csirkefogót nagyobb vállalkozókedvü vándorok, miközben a gyorsvonatok üresen szaladgálnak. A technika legkiválóbb eredménye, ugylátszik, mégis az, hogy fejlődése méreteinek arányában teszi hozzáférhetetlenné magát a tömegek számára, amelyeket ki alkar szolgálni. Ahogy gyorsul a közlekedés, úgy szorulnak az országúira az önkén- teg és önkénytelen vándorok, a tedhnika-okozta munkanélküliség „áldozatai", akik felelevenitük az emberi vándorlág őskorszakát. Testi ellenállásban, egészségben, gondolkodásmódban, erkölcsben. A kéregető vándorból vállalkozó kalandor lesz, a kalandorból utazó, az utazóból tudományos kutató. Mindegyik stádiumban megőrzi korábbi fejlődési szakának .sajátságait amelyeket egy döntő, ellen-iló és győzelemre vezető erő dominál; az igénytelenség. Az igénytelenség — a mai igényességek idejében. Néhány évvel ezelőtt még azt mondtuk, hogy a pénz az egyetlen eszköz, ami függetlenséget ád, ma már tudjuk, hogy nem igy van. Nemcsak azért, mert ami nincs, az nem adhat függetlenséget, hanem azért is, mert ha van, akkor sem adhat. — Öt évre szóló útlevelem van, — mondta többször boldogan a huszonkévétes fiatalember, azalatt bejárhatom az egész világot. A fiatalember, akinek csak útlevele van, jó tüdeje, szervezete és jó két gyalogló lába, valóban több kilátással mehet neki a külföldi útnak, mint az, akinek pénze van, de nem tud koplalni és gyalogolni. A fiatalembert nem érdeklik a de- vizarendeletek, nem* érdeklik a valutárig nehézségek, nem érdekli túlságosa® a bizonytalan gazdasági helyzet sem, ami ma otthonülésre kényszeríti a pénzes embert. Mindinkább közeledik az idő, amikor csak az igénytelenség és a testi ellenáll óképesség lesz az, ami függetlenné teszi az embert. Engedni fogunk mindnyájan; egyéni! kényességünkből, amit sokan összetévesztenek az emberi méltósággal és ami tulajdonképpen nem egyéb, mint a kényelem egyik fajtája. A fiatalember a Balaton partján énekléssel szerezte meg a mindennapra valót, este felkérte táncolni a társaság hölgyét, amelynek énekelt, aztán mint érdekes kalanddal és sikerrel dicsekszik el ezzel. Vidám, nyugodt tekintetéből látható, hogy nincsenek alacsonyabbrendü komplexumai. Kétségtelen, hogy mulatságosabb és életre nevelőbb ez a balatoni kaland, mint az a másik, amelyet bankból kivett pénzen vásárolnak meg az ilyenkora fiatalemberek fürdőhelyen. A jövő előrevetitett képe a fiatalember, aki ebben a hidegben rokonokat jött látogatni Budapestről a cseh városba, utiolvasmánnyal az országúton. Arról van szó, hogy rokonai mégis elhelyezik itt valamely szállodában szerelőnek, vagy liftes fiúnak. — Meg akarok tanulni egy szláv nyelvet, — mondja mentegetőzve, — csak azért maradnék itt. Az állás csak a tanulmányért kell neki, nem kenyérért. A kenyeret megtalálja az országúton. A földön. Sándor Imre. KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: ZSUZSIKA Zsuzsika álmámban láttalak. Világoskék ruhában álltái a járda szegélyén, a téli esőben, kis uccai lány te, szőke hajad koszorúba befonva, buzavirágkék, tiszta szemednek csillaga lángolt s igy épyen olyan voltál a sötétben, mint ahogy álmodod önmagod ébren, mint ahogy eldicsekedsz, mikor ittál: „Mint egy vidéki földbirtokos édes, kis felesége Ámde nyakadnál valami vastag kendő fehérlett, mint csitri leánynak, hogyha a torkát beköti anyja. Ezzel jelezte nyilván az álom jelképisége (és gyávaságom) hogy mégse szerethetlek soha téged s beteg vagy. Ezt persze nem érted, hisz még freudista sem vagy, csak egyszerű, kedves, jó uccai lányka. De azt, ugy-e, érted, hogy gyönyörű voltál? Már egy hete minden vigaszom annyi, hogy visszaidézem álombéli szoknyád, buzavirágkék nagy szemed, arcod, torkod körül azzal a furcsa-lidérces, tiltó lepellel s ha járok az uccán, vagy irodalmi vitákba veszek részt, a dobogókon, lehunyom a szemem, hogy újra lássalak. Az arcán, a szavában nem volt harag, inkább jókedv, egy kis apai büszkeség. Fáni nem tudta mi volt. Férfi cinizmus volt. Még ezt is hozzátette: — Nem csodálom. A Juci csinos lány, tiszta lány. Fáni csak elámult. — Hát nem baj? — mondta elképedve. — Ne küldjük el? — De csak küldjük el. Ha már kitudódott, még se lehet itt tartani. Szamár az a Zoltán, hogy nem vigyázott jobban. Hát csak küldje el, akár holnap reggel. — Igen, — mondta Fáni ég nyelt egy nagyot. ö azt hitte, az ig fel lesz háborodva, dühös lesz, lármát csap, kidobja Jucit, nagy prédikációt tart a fiatal urnák. E helyett igen egyszerűen elintézte, nyugodtan, még csaknem örült a dolognak. A férfiak utálatosak. Nem szólt egy szót se Jucihoz. Szomorúan tette fel az uzsonnateát a gázra. Aztán beletöl- tötte a kig ezüst kannába és tálcán vitte be az urfinak. Zolán urfi haragosan járt fel és alá a szobájában. Rá se nézett Fánira, csak mikor az már az ajtónál volt, szólt utána. — Fáni! Fáni megfordult ég szelíden, kérlelően mondta: — Mit parancsol Zoltika? — Megmondta az apámnak? — kérdezte Zolti bizonytalan, restelkedő hangon. Fáni most egyszerre megbánta, hogy szólt az urnák. Töredelmesen mondta: — Szóltam. — És mit szólt az öreg? — Nem haragudott. Ne tessék félni. Zoltiká- ra nem haragudott. Csak arra— Zoltika azonban mértéktelen haragra gerjedt: — Ugye, maga azt mondta neki, hogy Juci az oka? — Azt mondtam, ami igaz, — felelt Fáni konokul .. „ ő csábította magái — Ég most azt a szegény lányt bántják, megszégyenítik, kidobják miattam! — kiáltott Zoltán, egész kikelve magától. — Ég ez maga miatt. Fáni nem tudta, mit szóljon. Nem bírta állni Zolti haragját, egészen meg volt zavarodva. Csak a kötényét rángatta ijedten és legjobban szeretett volna akárhol másutt lenni, mint az urfi szobájában. Zoltika most egyenesen elébe állott ég villámló szemekkel kiabált: — Most menjen innen, látni se akarom magát! Fáni megtörtén fordult ki a szobából, már megbánt mindent, már belátta, hogy kár volt tenni, amit tett, kár volt magára haragítani ezt a kedves szép fiút. Juci a konyhában gúnyosan mosolygott rá. — Az urfi szépen megköszönte magának, — mondta csípősen. —Szép dolog a hallgatózás, — felelt csendesen Fáni. — Kellett te haflgatóznl! Az udvarra kihalja tszott, amit kiabált, — szólt Juci. Hetykén tette hozzá: — Itt maradok a házban. Az első emeleten a tanáceosné méltósága, szivesen felfogad, akár még ma, Ott legalább nincs fiatal ur, aM miatt... Hogy Fáni nem szólt egy szót se, szemtelenül folytatta tovább: — Maguk meg fogadjanak fel valami vén skatulyát, ha már olyan nagyon féltük, azt az ártatlan, szép urfit. Fáni nem bírta hallgatni ezt a beszédet. Ott hagyta Jucit a konyhában, bement a szobáján ba. Csöndesen sirt. Sokáig kotorászott a fiókjában. Előkeresett egy Tégi fényképet: egy nagyon szép, pufók, okos szemű kisfiút ábrázolt. Nézte sokáig, a könnyei hulladoztak a képre. Nagy gyász volt a szivében, úgy érezte, mintha ez a szép kisfiú meghalt volna, most, egy órával ezelőtt. 6
