Napló, 1933. december (1. évfolyam, 49-63. szám), Prágai Magyar Hirlap, 1933. december (12. évfolyam, 212-221 / 3322-3331. szám)

1933-12-23 / 217. (3327.) szám

--------------------- - — .-----———;-------------------------- : ~

4 T

OW<M-MA!&^AR. HIRIiAB _____________________ 1M3 decgnbg^gggte^

Á Rotschild-muzeum

igazgatójának tragikus élete és halála

Mire jó

a repülőgép?

Mr. Smith textilmérnök volt. A vállalata Perzsiába küldte az ottani textilek tanulmányozására. Mr. Smith már régóta udvarolt egy fiatal leánynak, de komoly és kissé félénk fiatalemberek szokása szerint, nem nyilatkozott. Messzi küldetése megérlelte elhatározását. A leányt megkérte, megkapta, feleségül vette. Az esküvő másnapján már utaztak is.

Perzsiának egymilliókilencszázezer négyzetméter területe és tizenkétmillió lakosa van. Az ország valamikor virágzott, de Krisztus előtt 471-ben hanyatlani kezdett é® azóta megszakítás nélkül hanyatlik. A közigazgatás már az Izlám kezdetekor nagyon rossz volt, azóta még rosszabbodott Ami a természeti szépségeket illeti, nincs semmi látnivaló, leszámítva a Perzsaöblöt, meg némi hegyvidéket, amelyen óriás- kigyó-formáju vadszolő terem. A többi csupa sivatag. A lakosság főfoglalkozása, hogy port nyel, szőnyegeket készit és koldul.

Mr. Smith, mint komoly ember, azonnal munkához fogott és néhány hét alatt nagyot haladt a szőnyegszövés rejtelmeiben. Felesége ezalatt a micky mouse-t táncoltatta. Mikor megunta, elővette az Dlustrated London Newst és azt olvasta. Végső kétségbeesésében átment a Citroen-gyár francia vezérképviselőjének a feleségéhez, aki marseille-i asszony volt és hihetetlen közvetlenséggel fejezte ki magát. Szegény Mrs. Smith mindennap rákvcrösen ment el tőle. A negyedik héten azt mondta az urának:

— Darling, ez Így nem mehet tovább. Ez nem nászút, hanem pokol.

Mr. Smith, mint afféle komoly ember, kedvesen mosolygott és másra terelte a beszédet A helyzet azonban napról-napra rosszabbodott. Az asszony egyre éterikusabbá lett, kellemetlen, pedáns angyal. Ég felé emelt tekintettel jártkelt a lakásban. Mr. Smithnek jó idegei voltak, nem szólt semmit. De a fejében nagy gondolat született meg. Egy szép napon repülőgépre ült és meg sem állt Londonig. Beadta a válókeresetét. A törvényszék folyosóján ismerős hölggyel találkozik, Mrs. Smiíhtel, a feleségével.

— Hát te hogy kerülsz ide? — kérdezi.

— Repülőgépen jöttem, hogy elváljak tőled — feleli az asszony.

Nemrég kétsoros gyászihir érkezett: Hit tért

Ernő, a német ornitlioiogusok nesztora, 73 éves korában Berlinben elhunyt.

Munkában és szenvedésekben gazdag életre tett pontot a halál. Elragadta a palearkbikus régió madárvilágának legjobb ismerőjét, akinek maradandó emlékét vaskoskönyvek és egy kalandos tÖTtéuetü múzeum megbeoBüliheteblen kincsei őrzik.

Szikár, kemény porosz veit. Fiatal fővel omi- bholoigusuak készült. Mint minden német természet vizsgáló, idegen világ tájakon kezdte tapasztalatait gyűjteni- Éppen Ouracao szigetén járt egy szerényen felszerelt expedícióval, amikor a táviró meglepő meghívást vitt utána az óceánon túlra.

Az történt ugyanis hogy a Rothschild-család együk sarja Walther. aki már gyermekkora óta meleg érdeklődést mutatott a természet iránt, bement a British Múzeumba és elmondta- tervét: szakit a családi hagyományokkal és egész életét a természettudományoknak szenteli. Módjában van, tehát külön múzeumot hord össze a maga gyönyörűségére. Hogy azonban múzeuma komoly gyűjtemény, n-e csak afféle ritkaságok tárháza legyen, tanácsot kért a londoni muzeum tudósaitól. Azok megmagyarázták Rothschildnak, bőgj korlátlan lehetőségei csak ugv lesznek hasznára a tudományának, ha nem össze-vissz-a gyűjt betet- havat, hanem szigorúan kidolgozott, rendszeres tervvel keveset iparkodik markolni, hogy azután annál többet foghasson. Rothschild tehát elhatározta, hogy ő maga madarakat káván gyűjteni, mig fivére, Charles, aki Nagyváradiról nősült, a pillangók és a nagyon kevéssé ismert, bolhák vi—gaHB—

— Külön repülőgépet fogadtál, amikor velem is jöhettél volna! Megbocsáthatatlan könnyelműség! Gyere!

Azzal karonfogta feleségét és vitte magával a londoni hotelbe. Válásról már nem volt szó. Még aznap lakást kerestek. A vállalat kénytelen volt tudomásul venni, hogy Mr. Smith ismeretei némileg hiányosak a perzsa textilszak- mábau. H. A.

1 ágának szenteli szabad óráit. Walther nemcsak szabad óráit áldozta a természettudományoknak, hanem egész idejét, minden energiáját. Le is mondott tehát akkoriban élvezett jövedelmének tetemes részéről és megelégedett egy — rothschildi méretekkel szerénynek mondható — de még mindig tekintélyes év járadék kai.

GKinther, a Britieh-Muzeum akkori igazgatója azt ajánlotta Rotibechildnak,- vegyen maga mellé egy két szakembert, akik amatőrködés helyett hivatásszerű lég szolgálják majd múzeumát. Erre a tanácsra küldte RothechM táviratát Ouraoao szigetére, az éppen ott dolgozó porosz Hartert- nek, akit meghívott Tringben létesítendő múzeuma igazgatójának.

Hartert elfogadta a meghívást és a legközelebbi hajóval hazavitorlázott. Ez pontosan negyven év előtt történt, 1893-ban és egyenesen Angliában szállt partra, felkereste Rothschildot és megállapodott vele. Azután hazament porosz hazájába csomagolni és féleségestül átköltözött a brit birodalomba.

Gazda és szakértője nekiláttak a rendszeres munkának. Hartert meggyőzte Rotbsohildot, hogy a legsürgősebb teendő, megismerni a pakarktikue régió teljes madárvilágát. Ennek előfeltétele azonban Köz-épeurópa madárvilágának begyűjtésén kívül Észak-Afrika madárvilágának rendszeres tanulmányozása. A rotbscbildi tárca megnyílt és a két madarász bejárta egész Európát, négy ízben behatolt Afrikába és halomra gyűjtötték a szebbnél szebb, értékesebbnél-értékesebb, ritkábbnál- ritkább madarakat.

Teltek-multak az évek és a tningi zoológiái múzeum, ott a csodaszép Rothschild-park bejáratánál, egyre bővült-, egyre gyarapodott. Valahány híres madárgyüjtemény a piacra került, valamennyi Tringbe vándorolt. így került oda Brekin apó legendás hirü gyűjteménye is, amely a maga típusaival egyike volt a világ legértékesebb gyűjteményeinek.

Rothschild emberei abban az időben az egész v:ág félreeső zugaiban megfordultak. Mindenütt, abol ernithologus nem járt még, megjelentek Rothschild gyűjtői. Elhagyott óceáni szigetek alig ismert madárvilága így vonult be a világbirodalomba. Köztük kincsek is akadtak: egész sereg haldokló, kiveszőben lévő madárfaj utolsó példányai, amelyek külön ékességét képviselték a ná- bobi eszközökkel összehozott múzeumnak.

Mindez a háború előtti időben történt. Nem volt omithologrus-komgresszus, amelyen Rothschild é* kísérői: Hartert és az időközben a pillangó- és a bolhagyűjtemény igazgatójának leszerződött Kari Jordán meg nem jelentek volna. A brit főnők és porosz szakemberei valóban komoly és gyümölcsöt érlelő nemzetközi együttműködésben gyarapították a zoológiái megismerést.

Azután jött a nagy vérzivatar. Európai nemzetei fegyverbe szálltak. Hartert időközben angol állampolgár lett és igy fia angol lobogó alatt vonult be. És most- jött az oedipusá sorstragédia. A naturalizált porosz ifjú brit lobogó alatt kerül a nyugati harctérre és német golyó sebzi halálra.

A -sziikáT porosz apa szive abban a pillanatban összeroppant. Aki azontúl látta, már csak élő roncsot ismert meg. Soha el nem felejtem azt a mélységes apai fájdalmat, amellyel — amikor Tringbe n meglátogattam — dolgozószobájában rámutatott fiának babérkoszorú övezte képére.

Mintha csak azt mondta volna: hiszen mindany- nyian, akik a tudománynak élünk, áldozatot hozunk. A magunk gyönyörűsége fejében lemondunk anyagi előnyökről, lemondunk gazdaságról, vagyonszerzésről. De vájjon hozott-e ember nagyobb áldozatot a szenvedélyének, mint én? Én a fiamat áldoztam fel az ornithologiának!

Utoljára Amsterdamban láttam. Akkor már visz- szavonult Berlinbe és csak látogatóba ment a hollandiai ornithologus-kongresezusra. Mintha még jobban megtört volna. Elszakadt attól a múzeumtól, amelynek munkás élete négy évtizedét szentelte.

A kegyelemdöfést, pedig talán az adta meg sokat szenvedett szivének, hogy már a üringi Rothechiid-muzeum is a múlté. Tavaly gazdát cserélt:, megvette a mewyorki természettudományi muzeum.

És ezzel beteljesedett Hartert tragédiája. Fogadott hazája elrabolta fiát a nagy világválság pedig elrabolta Európától a.zt a legendás hirü múzeumot amelybe minden enrgiáját, minden tudását, minden madárszárnyon tovalibbenő álmát belevitte.

A Hartert-cs aládnak magva szakadt. Emlékét azonban őrzi hazája, a német nyelvterület, amelynek áldozatul hozta a fiát, őrzi Nagybritannia, amely fiává fogadta és őrzi az Újvilág csodás múzeuma, amely kincseket köszön Hartert Ernő kemény, becsületes munkájának.

Lambrecht Kálmán.

TAMÁS

Irta: Bibó Lajos

i.

Amikor én megismertem, akkor már nagyjában túl volt a nehezebbjén. Rendesen este nyolckor jelent meg a Rákóczi-úti vendéglő éttermében. Vacsorát rendelt, hozzá kadarka hosszúlépést, s amikor így átesett az esti étkezés gyönyörein, csendesen elörekönyökölt az asztalon és elkezdte gyönyörű szépen nézni a semmit. Nagy ember volt, úgy száz kiló körül, kissé kopottas arcszinnel, ritkuló hajjal és ábrándos kék szemekkel.

Egy este... De hiszen ez később következik, kezdjük talán az elején. Szóval Papp Tamásnak hívták, s amikor az apja meghalt, megörökölte Biharban a nyolcszáz holdas családi birtokot. Akkor még süldő legény volt. Anyja bálványozta, s mire Tamás észrevette magát, főszolgabírói minőségben nyakik bent ült a közigazgatásban, meg a — szeremlemben.

Daliás, fene szép legény volt, előkelő család sarja, eszes, müveit fiatalember, gazdag, melegszívű, rajongó, nem csoda hát, hogy nagyjában kétszer annyian útálták, mint amennyien szerették.

Hanem a menyasszonya, az imádta.

Azt mondja egy napon az alispán Tamásnak:

— Hallod-e pajtás, neked ma sürgősen Pestre kell utaznod.

Tamás nem kérdezte mi végre, összevágta a bokáját:

— A tízórás vonatot még elérem.

Futott haza, csomagolt. Megkapta a bizalmas utasítást, azzal hajtatott lóhalálában az állomásra. Még idejében kiért. Hát amint kilépett a perronra, egyszerre tátva maradt a szája. A fakorlát előtt legjobb cimborája, Szelep- csényi Jóska állott egy csintalanul szőke fiatal hölggyel, mögöttük ott lapult a kocsma cigánybandája.

— Hát ezek mit akarnak itt? — csodálkozott rájuk Tamás magában.

El akarta fordítani a fejét, hogy ne ismerjék meg, ebben a pillantban azonban Szelepcsényi Jóska észrevette.

— Tamás! Hé, Tamás!

Tamás feléjük fordult. Jó képet vágott a véletlen találkozáshoz és odament hozzájuk.

— Szervusz.

— Szervusz brúderkám. Csak talán nem utazol?

— De bizony utazom én. Megyek Pestre.

— Húj!... — rikkantotta el magát Szelep- cséuyi. — Akkor téged maga az Isten küldött. Engedje meg művésznő — fordult a csintalan szőkéhez —, hogy bemutassam a legkedvesebb barátomat. Ügy-e kérlek megteszed, hogy gardírozod a művésznőt? ő is Pestre igyekszik.

Tamás kezet csókolt a hölgyetekének:

— Tartom szerencsémnek — ajánlotta föl udvariasan lovagi szolgálatait.

A vonat éppen befutott. A banda tusst húzott, Szelepcsényi részéről egy utolsó könnvbelábadó szerelmes pillantás, egy forró kézcsók, aztán a művésznő felugrott a vonatra.

— Phű! — mondta, amikor kényelembe helyezte magát a kétszemélyes féltőikében. — Ez már aztán meleg.

Tamás is úgy találta, hogy nagy a hőség, s az ablakhoz akart lépni, hogy leeressze.

A csintalan szőke megállította:

— Ne! Ne csináljon huzatot. Előbb füg- gönyözze be emerről az ablakot.

Tamás ugyan nem nagyon értette, mi köze a folyosó felőli ablakfüggönynek a huzathoz, de szelíd lelkületű férfiú lévén, szó nélkül engedelmeskedett.

Nyár volt, érett, betelt nyár. Az éj ezüstös fényben izzott, a levegőben a föld tikkadt leheleté szállt.

A csintalan szőke megrázta boglyas fejét és hirtelen elnevette magát.

— De hiszen mi ismerjük egymást.

Tamás elpirult, akár egy csitrilány,

— Persze, hogy ismerjük.

— Maga az a... Nem. Nem mondhatom ki.

— Csak bátran.

A kis csintalan most már hangosan, egész szívéből kacagott.

— Ne haragudjék .. De mi úgy hívtuk magát.. De úgy-e nem haragszik? Mi magunk között egyszerűen bocsnak neveztük.

Tamás fülig vörősödött.

— Annyira hasonlítok a medvéhez.

— Nem ... — úgy kacagott, hogy folytak a könnyei. — Nem a medvéhez, hanem a vízilóhoz, vízilóbocsnak hívtuk. Azért, mert mindig olyan ábrándosán nézett föl a színpadra.

Tamás nem tudta hirtelenében, minek vegye a megtiszteltetést. Bókn-nk-e, vagy csúfolódásnak. De mert a lány szőkesége mellett még pisze Is volt, a hangja meg úgy csilingelt nevetés

közben, mint egy kis gyémántcsengetytt, hát hízelkedésnek vette a tréfás kedveskedést.

— Igazán kitüntetés számomra — mondta minden sértődöttség nélkül. — Ezelőtt hét évvel láttam az Allatkertben a vízilióbocsot. Nagyon gusztusos kis állat volt.

— De maga főszolgabíró.

— Istenem ... Attól még lehetek víziló.

Ezen megint nevettek. Kezdték otthonosan

érezni magukat. Különösen a kis művésznő. Tamás tartózkodó maradt mindvégig, ezzel tartozott vőlegény! állapotának és tartozik vele Szelepcsényinek. A vonat elhagyta Szolnokot, majd befutott a ceglédi állmára. Perc múlva nyílt aj ajtó. Idősebb hölgy állott a folyosón. Amikor megpillantotta Pappot, pillantást vetett a lefüggönyözött ablakara akkora utánoz hatat, lan előkelőséggel és lesújtó megvetéssel meg. biccentette a fejét:

— Pardon!... — mondta és becsukta az ajtót.

A szőke elfintorította az arcát:

— Ki volt ez a vén szipirtyó?

Papp sápadt volt, akár a fal.

— Az anyósom.

Másnapra, mire hazaért, már otthon várta a jegygyűrűje. Két hónapra rá elhagyta a vármegyét, öt hónap múlva a búza krachon elvesztett száznyolcvan vágón gabonát, a következő őszön dobra került a birtok.

Zsebében az utolsó százpengőssel felkereste Szelepcsényit.

— Te... Tudod annak a szőke primadonnának a címét?

Szelepcsényi nagy szemet meresztett.

— Mit akarsz vele?

— Semmi különöset.

Szelepcsényit vállat vont. Megmondta a elmét.

Tamás egyenesen a postára ment. Sürgönyt adott fel a szőkének. A sürgöny szövege ez volt: ♦

„Érdeklődjék az Allatkertben. Havi százhúszért elmennék vízilónak."

Aztán vonatra ült és meg sem állt Pestig.

II.

Nahát, mint mondtam, én már akkor kerültem Össze Tamással, amikor már régen túl volt a nyolccsázholdas apai örökség gondjain és ifjúkori szerelme égető kínjain. Nagyjában megbocsátotta az életnek minden vele szemben elkövetett igazságtalanságát, megbocsátott min. denkinek, egyedül hajdani anyósának nem. Tiz esztendő viharzott el a vonatjelenet óta. de Tamás szívében elevenebben égett a bosszú,

mint valaha, a vénasszony ellen, aki akkor meghallgatás nélkül elítélte.

Egy este aztán Tamás szigorú arccal állított be az étterembe. Nagy menüt rendelt, utána kadarkát, tisztán, féllitert és a borfiúnak tíz pengőt nyomott titokban a markába, hogy adja oda a cigánynak.

Feltűnt az élénksége.

— Tamás, mi történt veled?

Szerényen, de boldogan mosolygott.

— Semmi különös. Esküvőről jövök.

— Micsoda esküvőről?

— Férjhez adtam Cilikét.

— Miféle Cilikét?

— Hát Cilikét, a kis szőkét.

Nem bírt tovább az örömével é3 beszélni kezdett. Félóráig be;,élt egyfolytában és elmondta, hogy tíz óv óta egyedül a bosszújának ól. A szerencse a kezére játszott. Ezelőtt három évvel felkerült Pestre volt anyósa legkedvesebb csemetéje. Véletlenül találkozott vele. Abban a pillanatban megszületett benne a bosszú terve. Fölkereste a szőkét, aki szűkös viszonyok között élt és összehozta a kissé hígvelejű gyerekkel. Cili időközben színt változtatott, a tacskó első látásra belehaborodott az éjfekete hajú, sötét szempillájú, kárminvörös ajkú vámpírba. Rabja lett a nőnek, aki értett hozzá, hogy velőt hasogató kínokat okozzon neki nap mint nap. A gyerek már a téboly útján tántorgott előre, de Cili erős maradt, még a ruhája szegélyét is csak ünepnap engedte megcsókolni.

— Majd az esküvőnk után — taszította el a szerencsétlen, a szerelem minden sorvasztó vágyától megvert fiút, amikor az letérdelt eléje és esdőn kitárta feléje karjait.

ígoy telt el két év. Két hónap alatt a gyerek végre nagykorú lett Rohant, elintézte az elintéznivalókat és ma házasságra lépett Cilivel.

— Ezelőtt tíz perccel adtam fel az anyjának a sürgönyt, amelyben gratuláltam a fia házasságához. Bosszúm ezzel heteit — fejezte be Tamás az elbeszélését.

Arca ragyogott. Látszott rajta, igazat mond. Visszafizetett mindenért.

Fölemeltem a poharamat:

— Nahát, akkor a fiatalok egészségére!

Tamás fenékig ürítette a poharát.

— Cili... patakzott belőle a nevetés. —* Negyvenkét éves. Remekül illik majd a volt —- anyósomhoz.

S kacagott, de úgy, hogy csurgott bele a könnye.

%

S

\