Napló, 1933. november (1. évfolyam, 24-48. szám)

1933-11-09 / 30. szám

ÍSB& jlúí3 november 3, csütörtök­EMBER ES VILÁG Irta: KOSZTOLÁNYI DEZSŐ Arcképvázlai Ki Józsefről Húszéves se voltam, amikor 1905-ben be­mutattak A Hét szerkesztőjének. Egy reggel fogadott a magánlakásán. Elol­vasta mindig zsebemben lévő összes mü­veimet, melyek csak néhány költeményből álltak s alig rúgtak többre egy-két oldalnál, aztán munkatársául szerződtetett. Félek, hogy a mai olvasó, aki a mozgalmas jelenben és és járatlan ebben az örökké le­tűnt eseménytelennek tetsző, de tartalmas irodalomtörténeti korszakban, ezt a tényt kö­zel se látja oly életbevágóan fontosnak, mint akkoriban én. De állítom, hogy nem kis di­csőség volt. Gyakran az érdemesebbek, a ki­váltságosak is hiába vágyakoztak arra, hogy bekerüljenek a költő perzsaszőnyeges, mű­tárgyakkal gazdag dolgozószobájába, ahova maga a múzsa is rejtekajtón juthatott be. Kiss József ebben az időben a költőfejede­lem volt. Talán az utolsó költőfejedelem Ma­gyarországon. Kétségtelen, utána is akadtak kisebb cs nagyobb költőfejedelmek. De ezek már nem mindig uralkodtak alkotmányosan- Sokan közülük államcsínnyel szerezték meg hatalmunkat, önmaguk nyomták fejükre a koronát, vagy a tömeg ingatag szeszélye so­dorta őket a trónszékre s idcig-óráig tartó népszerűségük után visszabuktak a semmibe, ahonnan kiemelkedtek. Ő a tehetsége kegyel­méből országolt, hosszan és békésen. Az írói rend zászlósurai emelték magasba, közös aka­rattal. Éppen ezért nagy volt a tekintélye. Aki elhagyta dolgozószobáját, arra a többiek úgy tekintettek, mint hajdan a miniszterel­nökre, aki a királytól távozott. Igyekeztek elfogni őt, megszorítani a kezét, melyet imént még a kegyosztó kéz szorított meg, kikérdez­ni, hogy milyen kedvében van az, akitől a sorsunk függ, mit mondott, lehet-e vele be­szélni s főkép lehet-e tőle újabb előleget kérni. Határozottan sok úiinden hasonlított itt a forradalom előtti időkhöz, az ancien régimé­hez. Többek közt az is, hogy kora reggel fo­gadott bennünket, akár a francia király az ő nemeseit, akik egy meghitt, de mégis szigorú szertartás során az ágyához vitték friss haj­nali üdvözletüket és régi, soha el nem múló hódolatukat ő is ágyban feküdt a fogadások ilatt. Többnyire cigarettázott. Azokat a vas­tag, aranyvégü Dimitrinokat szívta, melyek icélkék füstjükkel, mézes zamatukkal a tel­jes békét idézik emlékezetembe. Villanylám­pája a kisasztalkán állandóan égett, feleselve a verőfénnyel. Csészék álltak itt, már üresen, az őrölt kávé finom maradékporával, egy reggeli tivornya emlékéül, konyakos pohár- kák, a kéziratok közé elkeverődzve bankók 5 hanyagul odavetett rézfillérek, között ara­nyak csillantak felénk, melyeket esetleg azon­nal tiszteletdijul kaphatunk néhány rí­münkért, vagy egy ötletünkért. Azonnal érez­tük, hogy itt más rend van, mint egyebütt. Éreztük, hogy ez a rendetlenség egy más élet rendje, s az az erkölcs, mely ott künn szinte korlátlanul uralkodott, a józanság és szorga­lom ezen a küszöbön megszűnt. Hihetetlen, hogy egy bérház harmadik emeletén miként zsúfolódhatott össze ennyi különösség. Dol­gozószobája végre egy polgári lakáshoz tar­tozott. De a lakás volt ennek a függeléke s nem megfordítva. Az élet, mely odabent folyt, attól függőt, hogy mi történik itten. Ezt a hangulatot mindenekelőtt a ház ura árasztotta, aki füstfelhőiben dőzsölve tétlen­kedett s közben láthatatlanul dolgozott. Ru­hái egy széken lógtak, a csöpp kabátkája és a csöpp mellénykéje, mint a Hófehérke gyer­mekelőadásán a mesebeli törpék zubbonykái cs köténykéi. Kis, törékeny testet kapott a természettől, meglepően arányos tagokkal. Ez az aggastyán egy gyermek volt. Lélekben is gyermek volt, a költészet felelőtlen gyermeke, aki a művészet felelősségét támasztotta ma­gával szemben. Sárga paplanán rajztábla he­vert, kifeszitett rajzpapirral. Furcsa ákombá- komok és ábrák rémlettek rajta, meganyyi- szor áthúzott sorok, betoldások és utalások, melyeket az avatatlan holmi mérnöki terve­zetnek, vagy térképnek vélhetett volna, ho­lott csak egy lassan készülő költeménye so­rait vázolta oda, egy szellem kalandozását az űrben, a papir korlátlan fehérsége a maga meghatározó délköreit cs fokhálózatát. Egy ilyen telistele irt rajzpapéból gyakran csak négy-öt végleges sor került ki. Néha még any- nvi sem. Hegyezett írónők ütegje sorakozott előtte, mindig harcrakészen. Valami szent le­het az irás, — gondoltuk — a betű pedig fon­tos, legalább is olyan fontos, mint az, amit jelent. Ha dolgozott, bezárta ajtaját. Nem létezett legdurvább anyagot is, a fémeket, a kelmé­ket, hogy meg tudja különböztetni az ara­nyat a sárgaréztől, a nemes-gereznát az ócs­ka szücsárutól s mint orvos meg tudja külön­böztetni az egészséges tüdőt a betegtől, szó­val, hogy ez a múltba visszanyúló, ősi és su- gallatos ösztöne, mely valaha az önfenntar­tási ösztönből fakadt s éppen olyan erős lett, mint az, vezette őt akkor is, amikor az írás­ban rámutatott arra, hogy mi az igaz benne és mi a hamis. Ebben a tekintetben nevelője volt egy egész nemzedéknek, melyből sok je­les prózairó került ki. Lehet, hogy folyóiratá­nak prózája ma már kissé kacérnak és maga- kelletőnek tetszik, de az a maga korában üd­vös visszahatás volt az általános laposság és pongyolaság ellen. Amit ezen a téren müveit, irodalomtörté­neti jelentőségű. Elveit sohasem vetette pa­pírra. Áz elméletek nem érdekelték. Gyakor­latban mutatta meg, hogy mi a teendő. Soha­se felejtem el, milyen ámulat fogott el, ami­kor egyszer, a jelenlétemben félülgetett vala­milyen kéziratot s szerkesztői irónja mindig a kellő helyen csapott le és irtotta a sorokat, gyéritette, gyomlálta a mondatokat, mig vé­gül az egész kitisztult, megvilágosodott. Tőle tanultuk valamennyien, hogy a mi mestersé­günkben a kevés gyakran több, mint a sok, azt, amit nemrég egy francia iró igy fejezett ki: „Minden kihúzott mondat aranyat ér“ s azt, amit ma egy másik francia iró igy fejez ki: „A jó iró minden nap felejt egy szót/4 HATÁRKŐ A REPÜLÉS FEJLŐDÉSÉNEK UTJÁN: —————■ ii ■ 11— 1—nn—nTrri—r—mri"~n 1—cm■aa—ai——aapannaBaMttaBMCBapgTO —n——— n 1 jiju-nrwrr- ocnoKimszai■emmbpmbwm——n———i———l Kilencezer méter magasságba intőit és simán földet ért egy német Valóság lééi a technika legmerészebb ábrándjából London, november 8. Az angol Suuday Reíe- ree folyóirat berlini tudósitója feltűnést keltő táviratot küldött lapjának a következő tartalom­mal: „Az elmúlt vasárnap Ottó Fischer német re­pülő acélrakétájával, amelynek szerkezetét szigorúan titokban tartják, 9000 méter magas­ságba jutott és teljes épségben ismét földet ért A sikerült kísérletet szintén igyekeznek titokban tartani és annak végrehajtásánál csak a kormány és a hadügyminisztérium megbízot­tai voltak jelen. A repülés Rügen szigetén tör­tént és a német hadügyminisztérium megbízá­sából hajtották végre/4 AZ ÁBRÁNDBÓL VALÓSÁG Ottó Fischer repülése kétségtelenül rendkívüli teljesítmény és amennyiben az angol jelentés megfelel a valóságnak, a rakétarepülések törté­netében különleges helyet fog elfoglalni. A rü- geni repülés következtében a rakéta eddigi kísérleti szerepéből egyszerre valóságos és praktikus repülőeszköz lett. A rakéta ezzel megkezdte fejlődésének harma­dik, döntő szakaszát. Utópiából először technikai lehetőség, a tech­nikai lehetőségből pedig most valóság lett. Az elmúlt évtized első felében a rajongók és ál­modozók még gyorsabbnak és merészebbnek képzelték a rakéta fejlődését, de meg kell álla­pítani, hogy a megfontolt szakemberek sze­mében a puszta kísérletek és a praktikus eredmény közti gyors átmenet igy is csodálatos és sokkal gyorsabban történt, mint az várható volt, ALIG TÍZ ÉVVEL EZELŐTT A rakéta elmélete tudományos formában alig tiz éves múltra tekinthet vissza, uem szólva ar­ról, hogy romantikus álmodozók már korábban is foglalkoztak ezzel a technikai lehetőséggel. A háború utáni években Godhard amerikai tanár volt az első, aki egyik értekezésében szigorúan tudományos következtetéssel igyekezett bizonyí­tani, hogy a mai robbanó eszközök segítségével lehetséges rakétát kilőni olyan sebességgel, hogy a rakéta kikerül a föld légköréből és a világűr­ben folytathatja útját. A professzor a különböző robbanó anyagok kémiai erejével támasztotta alá számításait és bizonyítása abban csúcsoso­dott ki, hogy fokozatos felépítés révén meg lehet alkotni egy olyan nagy rakétát, amely másodpercen- kint II kilométert ér el és ez a sebesség ele­gendő ahhoz, hogy a rakétát a föld vonzóere­jéből kilendítse. Godhard után Oberth szász tudós foglalkozott a világürrakéta problémájával és megállapította, hogy a rakéták robbanóanyagául legalkalmasabb folyékony anyagokat, különösen alkoholt és folyékonnyá sűrített szénsavat felhasználni. Oberth is úgy jelölte meg a rakéta fejlődési útját, hogy egészen kicsiny rakéták megalkotásával kell kezdeni, amelyekben ember helyett csak mérőkészülékek legyenek elhelyez­ve. Ezeket kell kővetnlök a nagyobb rakéták­nak, amelyek még mindig élő utas nélkül, de na­gyobb távolságra repülnének és esetleg az óceán fölött Európa és Amerika között pos­tát szállíthatnának. Csak harmadsorban lehet kísérletezni olyan ra­kétákkal, amelyekben élő emberek Is utaznak, esetleg a sztratoszfé­rán túlra is. Az utolsó cél, a fejlődés megko­ronázása volna azután a világürrakéta. A kishitüek természetesen őrültségnek tartották a professzorok számításait. A VALÓSÁG A tényleges fejlődés nem egészen alkalmaz­kodott a tudósok számításaihoz és jövendölései­hez. A rakéták praktikus alkalmazását először az osztrák Valier és Oppel német autógyárosok kísérelték meg rakétaautomobilokkal a berlini Avus-pályán. E kísérletek eredménye csupán el­méleti volt de beigazolta, hogy a rakétát valóban fel lehet használni szállító eszközök hajtására. A kísérletek legelső stádiuma emberáldozatot is követelt: Valier-t egy kísérlete közben az autót hajtó rakéta darabokra tépte. A kísérleteket ezután kis rakétákkal kezdték uj-: ra. Két és három méter magas rakétákat építet­tek, azokat megtöltötték folyékony robbanó anyaggal és a rakéták két-három kilométer ma­gasságot értek el. Ezeket a kísérleteket Berlin­ben Nebel mérnök és Osnabrückben Tilfing mér­nök végezték. A kísérletek nagyon szerény eredményt értek el és a második szakasz ugyan­csak emberáldozattal végződött. Tilling mérnököt megölte az egyik felrobbanó rakéta. Az eddigi eredményeket tehát messzire felül* múlja az a kísérlet, amelyet az angol lap jelen­tése szerint most sikeresen végeztek Rügen szí* getén. 0tém {egyházra a lélláhu szomoin imialemhert, aki csgyonszurta keménysz szerelmesét Hatévi fegyházra ítéltek egy gyujtogatőt — Súlyos ítéletek a lőcsei esküdszék őszi ciklusán Lőcse, november 9. (Sazát tudósítónk­tól.) A lőcsei ©sküdtbiróság őszi ciklusá­nak tegnapi tárgyalásán két érdekes bűn­ügyben hozott ítéletet. Először Stetz Emil 23 éves szomolnoiki féllábu fiatalember állott a bíróság előtt emberölés vádja miatt. A vádirat szerint Stetz állandóan ostro­molta szerelmével Spisák Gizella 17 éves szomolnoki leányt, a leány azonban nem hallgatta meg a féllábu fiatalember házassági ajánlatait. Ez év júliusában Stetz utoljára találkozott a leánnyal és újra kérte, hogy legyen a fe­lesége, Spisák Gizella azonban ezúttal is kereken elutasította. Stetzet az elutasítás annyira felbőszítette, hogy késével a leányra támadt és háromszor » nyakába szúrt. Az egyik késszurás a főütőeret vágta át és azonnali halált okozott. Az esküdtek verdiktje Stetzet szándékos emberölésben mon­dotta ki bűnösnek, minek alapján a bí­róság ötévi fegyházra ítélte. Az Ítéletben a vádlott és a védő megnyu­godtak és így az jogerőre emelkedett. GYÚJTOGATOTT, MERT NEM JUTOTT FÖLDHÖZ Ezután Rindos Károly klavnicai lakos került a bíróság elé, akit az államügyész gyújtogatással vádolt. Rindos még 1926-ban, követte el a bűncse­lekményt. Ez év március hó 5-én a gazdák gyűlést tartottak Klavnicán földb irt ok- parcellázás ügyében. Az izgatott lefolyásu gyűlésen Rindos is jelen volt cs minthogy a földet parcellázó dr. Hercz Vilmos és a gazdák között nem került sor megegyezésre, Rindos haragosan tá­vozott azzal a fenyegetőzéssel, hogy föl- gyujtja a földbirtokos házát. Rövid idő múlva valóban kigyulladt dr. Hercz há­zának udvarán egy szalmakazal, a tűz következtében elhamvadtak az összes gazdasági épületek körülbelül 170,000 korona értékben. A gy u j tógát ásom kívül a.zzal vádolták Rin- dost, hogy ez év január havában egy ólub- lói vendéglőben italozás közben egy ven­dég pénztárcájából busz koronát vett ki. Az ügyész vádbeszédében példás bünte- íés kiszabását kérte és az esküdtek marasztaló verdiktje alap­ján a bíróság hatévi fegyházra Ítélte Rindos Károlyt, aki föllebbezett a súlyos ítélet ellen. — Pöstyénben felruházzák a szegény gyer­mekeket. Pö&tyéni tudósítónk jelenti: Pöstyén­ben nagy társadalmi akció imd.vf.it meg a gény gyermekek téli felruházására és ellátá­sára. A megindult gyűjtés során mór az első napokban is igém sok ruhanemű, cipő és ölel* miszer gyűlt össze. Az akciót a helybeli jóté­kony egyesületek vezetik. ■ számára senki és semmi. Háznépe suttogva, lábujjhegyen járkált, mint akik valami cso­■ dát várnak. Ekkor egyes nap nem kelt föl • Sokszor napokig is ágyban feküdt. A terem­tés rendkívüli folyamat, rokon valami lázas betegséggel. Kímélte erejét. Azon igyekezett, hogy belőle semmi se menjen veszendőbe, hogy teljesen összefogja, központosítsa, hogy szerveinek működése is azt a célt szolgálja, melynek szolgálatába állította életét. Ahogy egy művészhez illik, konokul önző volt ilyen­kor. Kényeztette magát, mint egy gyermeket. Piskótát, gyümölcsízt evett. Megjutalmazta magát, mint egy királyt. Pezsgőt kortyintga- tott, De ahogy egy művészhez illik, véglete­kig kegyetlen is volt önmagához, árkon-bok- roii hajszolta ábrándját, éjjel-nappal gyötrő dött s mindaddig nem nyugodott meg, amíg meg nem találta az egyetlen megoldást, a tö­kéletest, melyen ő már nem tud többé változ­tatni. Az az egyszerűség és az a közvetlenség, melyről beszélni szoktak, bamba mese. A mű­vész ezekhez mindig a bonyolult kacskarin­góm és útvesztőin jut el. Prózát csak fiatal korában irt, kénytelen­_4 __ sé gből s később, mint szerkesztő, kötelesség- 1 bői, apró, pársoros dolgokat, előszókat, ész- 1 revételeket. Az ő anyanyelve a vers volt, akár r a keletieké, a perzsáké, a japánoké, a ki- 1 naiaké, akik lelkűk mélyén még ma is csak t a kötött beszédet tartják irodalomnak. Ö nem ezt a hitet vallotta. Tudta, hogy aki prózát g ír, az nem gyalogosan jár, hanem egy másik t lóra ül. Tudta, hogy a próza egy másfajta r repülés. Tudta, hogy itt varázsa van a józan- 1 hágnak és az áttekintésnek, pompája a szűr- c keségnek és d'sztelenségnek, hajtóereje egy- ^ egy csontos, ">s szónak, mely a helyére ke- I riál. Csodálatos füle volt hozzá. Ha valamit 1 fogalmazott, órákig elbabrált mondataival, 1 esiszolgatta, élesítette, mint a gyémántköszö- a rüs. Mennyire utálta ilyenkor a „szines“ \ „költői“ fordulatokat. Mennyire megvetette ilyenkor a „nagyon szép“-ct, hogy az igazat r és a találót válassza. Ellentétben azzal, amit ^ nálunk a közhiedelem tart, a jó költők min- \ denütt a világon jó prózairók is voltak. Ö s is az volt. De mindenekelőtt értett hozzá. j. Nyelvismeret, világirodalmi tájékozottság r léikül biztosan rátapintott arra, ami fontos 1 ; már e század első éveiben érezte azt, amit g 1 franciák és az angolok csak most tisztáz- g rak. Sokszor azt kell hinnem, hogy ebben a t Pajtája ösztöne is segítette, mely évezredes há- g lyattatásában arra kényszerült, hogy farkas- t szemet nézzen a valósággal s hogy becsüljék 1 bt, becsülni kényszerült mindent, ami van, s nindent, ami kézzelfogható és érzékelhető, a 1

Next

/
Thumbnails
Contents